2014. március 17., hétfő

A semlegesség illúziója


Mennyiszer lehet hallani, hogy azért jók az állami iskolák, mert azok világnézetileg semlegesek. Ragadjuk most ki a világnézet egyik elemét, a vallást. Azon belül is a viszonyt Istenhez, Krisztushoz, a kereszténységhez és az Egyházhoz. Sokan úgy tekintenek a keresztény iskolákra, mint valamiféle agymosodákra, miközben az állami iskolákat a semlegesség és szabad választás fellegvárainak tartják. Mekkora riadalom támadt épp ezért amiatt, hogy már állami iskolákban is lehet választani tantervbe épített hittant, noha választásról van csak szó, nem kötelező előírásról.

Milyen ostoba illúzió ez az agyondicsért és istenséggé emelt semlegességről.

Az állami iskola sem semleges. Ha a tankönyvekben nincs szó Istenről, akkor az oktatás nem semleges, hanem ateista, Isten nélküli, vagy agnosztikus, tehát azt állítja (vagy legalábbis sugallja), hogy nem lehet tudni, mi az igazság Istennel kapcsolatban, ezért inkább nem beszél Róla. Akkor az az iskola egy olyan világképet ad a diákoknak, hogy Isten nincs, vagy legalábbis semmi köze az életünkhöz és a világhoz. Ez is egy állásfoglalás, a totális hallgatás.

Ne áltassuk magunkat; Isten kérdésében a hallgatás semmivel sem semlegesebb, mint a beszéd.

Másrészről pedig ne legyünk ennyire naivak. Hallani fognak a magyar gyerekek Krisztusról, még ha attól meg is óvjuk őket, hogy a papoktól vagy hittanároktól hallhassanak róla. Jönnek majd a zavaros, erőszakos, harsány szekták. A gnosztikus, ezoterikus, villogó honlapok. Az arcpirítóan ostoba és szégyentelenül hazug dokumentumfilmek, természetesen karácsonyra és húsvétra időzítve. Jön majd a Da Vinci-kód meg az újabb rémhír a pedofil papokról. És mivel a gyerekeket sikeresen megoltalmaztuk attól, hogy maguktól a keresztényektől hallhassanak Krisztustól, hogy azok befolyásolják őket, majd befolyásolják őket mások.

Krisztussal kapcsolatban nem létezik olyan, hogy semlegesség. Nem létezik világnézetileg semleges oktatás. Nem lehet burokban tartani a gyerekeket, hogy ne halljanak Krisztusról senkitől. És ha lehetne is, akkor az is eléggé markáns hatás lenne, hogy nem hallanak Róla soha semmit.

Ha egy diák sosem hall Krisztusról, vagy mindenkitől hall róla a médiának és az internetnek hála, csak maguktól a keresztényektől nem, akkor torz, egyoldalú tájékoztatást kap. Pont azért jó dolog keresztény iskolába járni, vagy államiban hittant választani, mert így a diákoknak van lehetőségük arra, hogy meghallgathassák a keresztény álláspontot is Istenről, ne csak abban nőjenek fel, hogy vagy kihagyjuk Krisztust a képletből vagy pedig úgy tekintünk Rá, ahogy az a médiából jön - és ezektől a hatásoktól senki sem mentes. Hittanra járva megkapják azt a lehetőséget a diákok, hogy amikor azt mondják, nem vagyok keresztény, vagy nem szimpatizálok az Egyházzal, akkor legyen fogalmuk róla, miről beszélnek. Valós információk alapján dönthetnek Krisztus mellett vagy ellen, amire amúgy nincs lehetőségük, ha csak a médiából tájékozódnak. Elkeserítő tapasztalatom, hogy a kereszténységet elvető és az Egyházra rendkívül kritikusan tekintő emberek 99%-ának tévképzetek élnek a fejében mind a kereszténységgel, mind az Egyházzal kapcsolatban. Lehetőségük sem volt tiszta forrásból ezekről hallani, tv-ből és hatásvadász ponyvákból veszik az információikat, azok pedig olyanok, amilyenek.

De ne is csak világnézeti szempontból tekintsünk a kérdésre, hanem vegyük a hittant mint tananyagot. Hazánk és a tágabb világ történelme sem érthető a kereszténység és az Egyház alapvető ismerete nélkül. Egy magyar ember számára ez az alapműveltség része kéne, hogy legyen. Tapasztalatból mondhatom, már csak a történelemre vonatkoztatva is, amit én tanulok: szinte behozhatatlan előnyt jelent a teológiai és egyháztörténelmi ismeretanyagom.

Mi a következménye tehát annak, hogyha valaki jár hittanra? Semmiképp sem az, hogy kimossák az agyát és kötelezően keresztény lesz; az, hogy megtér, egy lehetséges következmény csupán, nem kényszer. Kényszer sosem szül úgysem valódi megtérést. De legalább tudja, mi az, ami mellett vagy ellen dönt, nem egyoldalú a tájékozódása e téren. Ezen kívül műveltségre is szert tesz. Míg ha soha nem tanult hittant, nem került kapcsolatba keresztényekkel (ne feledjük, hogy sokan csak a hittanár által ismerhetnek meg hús-vér keresztényt), akkor elvágjuk tőle azt a lehetőséget, hogy a kereszténységről valódi keresztényektől halljon, ne pedig nem keresztények hiányos ismeretekre épült, sőt, sokszor direkt rosszindulatú zagyvaságaiból.

Vegyük észre, hogy ma mindenhonnan krisztus- és egyházellenes propaganda zúdul ránk, így aki a keresztényeket csöndre akarja inteni és ki akarja szorítani őket a templomon kívül mindenhonnan, az pont hogy nem a szabad választás és a korrekt tájékoztatás, hanem a keresztényellenes propaganda elősegítője és általában az ateizmus szószólója.

Jelen korunk semlegessége nem más, mint keresztényellenesség és ateizmus. Ugyanannyira nem elfogulatlan álláspont ez, mint a kereszténység. Épp ezért nem tartom rossznak vagy szégyellni valónak, amikor valaki keresztényként nyilatkozik meg, keresztényként szemlél bármit is: hiszen nem keresztényként megnyilatkozni sem tudományosabb vagy elfogulatlanabb, ma mégis a legtöbb helyen ez az elfogadott.

Számoljunk le a semlegesség illúziójával, ne tartsuk erénynek, valamiféle elfogadó udvariasságnak, hogy hallgatunk Krisztusról! A keresztényellenesek és ateisták nem udvariaskodnak, hanem meggyőződésük szerint beszélnek. Pont mi hallgassuk el álláspontunkat, akiket maga az Isten szólított fel rá, hogy hirdessük azt?

2014. március 11., kedd

A szentmise ne legyen mignon


Kedves katolikus Atyák!

Ne haragudjanak, hogy így megszólítom Önöket, de egy nagyon fontos dologról szeretnék írni, és amit írok, minden papnak címzem - így Önöknek is. Hiszen a szóban forgó dolog Önökön múlik, de legfőképpen azokon az atyákon, akiknek megadatott, hogy püspökök legyenek.

Elsőként pár szót el kell mondjak magamról. Tizenévesként tértem meg, a tinédzserkor kellős közepén. Hatalmas ajándék ez Istentől, és kaptam tőle még egy nagy ajándékot is: a megtérésem után nem sokkal megtapasztaltam, hogy mi az a régi rítusú (vagy ahogy a legtöbben emlegetik, tridenti rítusú) szentmise. Tavaly pedig ebben a rítusban köthettem meg az esküvőmet, amiért szintén nem tudok elég gyakran hálát adni. Épp ezért tapasztalatom van egy olyan fajta misézési módról, amiről sok korombelinek fogalma sincs.

Most 21 éves vagyok, és azt hiszem, még mindig beszélhetek a fiatalság nevében. És én a fiatalság nevében meg szeretném kérni az Atyákat, hogy a szentmise ne legyen mignon.

Tudom, furcsa ez első olvasásra. De hadd magyarázzam meg. Mi, fiatalok úgy élünk, mintha csupa olyan emberrel lennénk körülvéve, akik állandóan mignonnal akarnak etetni minket. Ez egy finom sütemény, bár nagyon cukros, és emiatt hamar eltelít. Ha sokat eszünk belőle, akkor nagyon émelyítő tud lenni, és minden mástól elveszi az étvágyunkat. Könnyen elképzelhető ezek után, milyen érzés, ha valakit állandóan mignonnal tömnek. Nem tud mást megenni, és bódult, émelyeg, rosszul van, és minden érzékét eltelíti a mignon édeskés íze, illata, látványa.

Valahogy ilyen helyzetben vagyunk mi is, fiatalok. Hétfőtől vasárnapig, nullától huszonnégy óráig az árad felénk a televízióból, a rádióból, az újságokból, a filmekből és a többi embertől, hogy élvezzük ki az életet, bulizzuk végig, állandóan legyünk valamiféle felfokozott állapotban és szexuális túlfűtöttségben. Mindezt azért teszik, hogy ne tudjunk Istenre és önmagunkra figyelni, és - noha erre lenne való a fiatalkor - ne történjen meg életünkben először az az igazán emberhez méltó dolog, hogy elgondolkozunk az élet nagy kérdéseiről és szenvedéllyel belevessük magunkat az igazság keresésébe. Ehelyett amibe belevetjük magunkat, mert belehajszolnak, az a szex, a drog, az alkohol és az őrült bulizás.

Jó dolog a buli, ahogy jó dolog a mignon is. De nem állandóan és nem mértéktelen adagban. Heti egyszer, esetleg különleges alkalmakkor egy-két mignont jó megenni, ahogy jó elmenni bulizni is olykor-olykor. De hogy ez legyen fő táplálékunk, vagyis mindennapos és állandó elfoglaltságunk, az megárt nekünk - a mignon a gyomrunknak, a buli mint 0-24 elfoglaltság és életcél pedig a lelkünknek.

Sajnos, kedves Atyák, azt kell mondjam, hogy sokan Önök közül - és most és itt kifejezem legnagyobb tiszteletemet a kivételeknek, akik közül sokakat nekem is van szerencsém ismerni - beállnak azok közé, akik mignonnal etetnek minket, a mignonnal mérgezett ifjúságot, mert hiszen állandóan ezt esszük, biztos nagyon szeretjük, és ezzel lehet minket megfogni.

Igen, a diákmisékre gondolok, azokra a fajta diák- és egyetemista misékre, amelyek a zenei betéteikkel (gitár, csörgődob) olyan felfokozott bulihangulatot gerjesztenek a szentmiséken, amitől a fiatalság szenved, amitől csömöre van, ami elvonja a figyelmét Istenről. És hiába van ezeknek a daloknak Krisztushoz kapcsolódó szövege, maga a zenei világ olyan rockos elemeket tartalmaz, amelyek ugyanabba a felpezsdült állapotba visznek minket, mint ami miatt az emberek discoba vagy rockkoncertre járnak. Aminek, mint mondtam, megvan a helye és az ideje. De, kedves Atyák, mi egy olyan generáció vagyunk, amelyik túladagolásban szenved ezen a téren. Émelygünk, tántorgunk az állandó mignonevéstől, és közben nem tudunk tőle szabadulni.

Meg szeretném kérni az Atyákat, hogy merjenek nekünk tápláló gulyáslevest főzni, és igyekezzenek segíteni benne, hogy ne állandóan a mignont tömjük magunkba! Legalább a szentmisén ne! Legyenek olyanok velünk, mint a bölcs szülők, akik nem engedik meg a gyerekeiknek, hogy ebéd helyett cukorkát egyenek. Kérem az Atyákat, hogy csavarják ki a kezünkből a csörgődobot, és ültessenek oda az orgonához. Hogy adjanak a kezünkbe füstölőt, az ajkunkra gregoriánt és népéneket. Kérem, ne mondják, hanem recitálják a liturgikus szövegeket, és merjenek nekünk hátat fordítani, hogy arcukat ne mi lássuk, hanem Isten. És várják el, hogy letérdeljünk, hogy mi, ez az individualista és „mert megérdemlem"-re szoktatott nemzedék térdet hajtson Az előtt, Aki megteremtette és életét adta érte. Az evangélikusok letérdelnek áldozáskor, pedig ők nem hiszik úgy az átváltoztatást, mint mi. A protestáns lelkészek pedig felmennek a szószékre és onnan beszélnek. Kedves Atyák, Önök miért nem teszik meg? A katolikus hit igazságait közvetítve megérdemlik, hogy magasról szóljanak hozzánk!

Én nem akarom azt mondani, hogy tartsanak tridenti szentmisét, bár nagyon örülnék neki. Csak annyit, nézzék meg, az új rítust hogy mondja Barsi Balázs atya vagy épp Asztrik atya Pesten a belvárosi ferences templomban. Semmiféle előírást nem hágnak át, új rítus az, amit tartanak, de szinte alig van különbség a miséjük között az én laikus szememnek ahhoz képest, amit egy régi rítusú szentmisén tapasztalok. Lelkünknek rendkívül tápláló az, ahogy a szentmisét végzik, mert egészen más, mint ami ömlik ránk, amiben hétköznap élünk. Felüdülés: mintha valaki kirángatna minket a cukrászdából, elvinnie a hegyekbe, hogy friss, tiszta forrásból merített vízzel öblítsük le a mignon-ízt és töröljük le vele arcunkról az odatapadt cukormázat.

Még egy valamit szeretnék mondani. Talán felmerülhet, hogy mindez az én speciális lelki vágyam. Nem tagadom, megeshet, hogy én különösen fogékony vagyok erre a fajta hangulatra. De nem gondolom, hogy ez pusztán ízlés kérdése lenne. Hogy is lenne az, ha évszázadokig ilyen volt a szentmise? Káros felfogás, hogy aki akar, az egyen ebédre mignont, aki meg épp gulyáslevesre vágyik, fogyasszon azt. Egészségtelen főétkezés helyett desszertet fogyasztani, misén rockkoncert-hangulatban lenni. Főleg, hogy a mai kultúránk - amit II. János Pál pápa a halál kultúrájának nevezett - állandóan ilyen hangulatot gerjeszt bennünk. Ez az állandó felfokozottság lelki halálhoz fog vezetni, ahhoz, hogy kiégett, kiábrándult, megcsömörlött felnőttek legyünk. A szentmise egy nagyszerű alkalom lenne arra, hogy megkóstoljunk mást is, mint a mignont, és szépen lassan le tudjunk szokni róla.

Kérem az Atyákat, ha lehet, a szentmise ne legyen mignon, mert bele fogunk betegedni.

Köszönettel...

2014. március 1., szombat

Nyitó gondolatok

2014 tavaszának első napján nyílik meg ez az oldal azért, hogy a saját eszközeimmel Krisztusért („pro Christo”) tegyek. Sokféle oldal van már a világhálón, sok keresztény oldal is. Szerettem volna én is hozzátennem a magamét Krisztus és az írás szeretetéből fakadóan.
Sokat gondolkoztam azon, hogyan kéne írnom. Úgy érzem, Barsi atya Örökké megmarad c. könyvének néhány gondolata az, ami igazán segít ebben, és amiket szem előtt szeretnék tartani az oldal működtetése során. Ezeket összegyűjtöm itt kicsit magamnak is, meg nektek is. 

Aki a szeretetben csak langyos érzéseket keres és nem vállalja benne az igazságért való kemény harcot, az lemond a szeretetről. De az is lerontja a szeretetet, aki személyeskedik és haragra gerjed. Különösen fontos ez akkor, amikor a rosszal szembesülünk. Komoly megkülönböztető képességre van szükség ahhoz, hogy miközben elítéljük a bűnt, ne szűnjünk meg szeretni a bűnöst.

Azt az igazságot, amelyet nem tudok szeretettel képviselni, talán jobb ki sem mondanom. A szeretetteljes hallgatás sokszor meggyőzőbb az érvek sokaságánál.

Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!

(…) meg kell szoknom, hogy nem a külső elvárások és reakciók, hanem a szeretet legyen cselekedeteim mozgatórugója. A szeretet megléte vagy hiánya lesz az utolsó ítélet mércéje is: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…” (Mt 25,35)

Kérem Istent, adjon az íráshoz szeretetet, ihletet, bölcsességet, kitartást, alázatot, leleményességet, időt, bátorságot és lelki erőt; adja hozzá Önmagát. Remélem, szeretni fogjátok majd ezt az oldalt és hasznot találtok benne!