2015. december 22., kedd

Az anyaság egyetemes hivatása


Sokszor látom az anyaságot csak egy szerepként emlegetni a többi között, amit vagy magunkra öltünk, vagy nem. Ha pedig magunkra is öltjük, hangsúlyozzuk, hogy mi nem „csak" anyák vagyunk. Jó ideig én is görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy számomra az anyaság csak egy dolog a sok közül, mert ódzkodtam a másik véglethez tartozni: azokhoz a nőkhöz, akik ha gyerekük születik, elkezdik a csemetét imádni, és elhanyagolják magukat meg a férjüket, és csak a gyerekről meg a hozzá kapcsolódó dolgokról tudnak beszélni. Még nevet is adtam nekik: „babafejű anyukák".

Eltartott egy ideig, mire lazább lettem egy kicsit, és nem azzal törődtem, hogy ne csak ne legyek, de ne is tűnjek „babafejű anyukának", hanem tényleg mertem a magam módján élvezni az anyaságot és elveszni benne, anélkül persze, hogy belefulladnék. Szerintem ez egy fontos lépés volt ahhoz, hogy teljes emberré váljak.

Mert úgy gondolom, egy nő teljességéhez hozzátartozik az anyai lelkület. Nem is csak gondolom: tudom, mivel Isten tanított rá.

Mielőtt férjhez mentem, aggódtam amiatt, hogy vajon alkalmas vagyok-e anyának. Jó édesanyja tudok-e majd lenni a gyermekeimnek. Az eljövendő életem fontos részének tekintettem az anyaságot, és nagy családot szerettem volna már akkor is. De biztos, hogy elég vagyok én hozzá? Sosem láttam úgy magamat, mint egy tipikusan anyai lelkületű nőt, amolyan tyúkanyó-típust, mint amilyen kép bennem a Tökéletes Anyáról élt.

Ilyen aggodalmak közepette mentem el egyszer gyónni, és akkor a Jóisten többek között azt üzente nekem papján keresztül (noha nem tártam fel az aggodalmaimat a gyóntatófülkében), hogy sajnos a mai húsz éves lányok - mint amilyen én is voltam akkor - nem tudják, hogy Isten anyának teremtette őket.

Ez akkor igazán szíven ütött. Bizonyos anyai tapasztalattal felvértezve már pedig megértettem, hogy Isten ezzel azt a tanítást bízta rám, hogy Ő minden nőt anyának teremtett, attól függetlenül, hogy passzolnak-e a tipikus anyai ideálképbe, sőt, az is mindegy, hogy szülnek-e gyermeket vagy sem, mert valamiképpen az egészségesen kibontakozott női lélek tulajdonsága, hogy anyai. Így az anyaságot nem tekinthetjük úgy, mint egy szerep, amit vagy felveszünk, vagy nem, ha pedig felvettük, akkor se tartozik a legeslegfontosabbak közé, mindenképp kell mellé valami karrier a kiteljesedéshez.

Úgy hiszem, nem kell minden nőnek testileg is anyává válnia, és sajnos sok nő nem is válhat azzá, pedig szeretne. De az biztos, hogy lelkileg anyává kell lenniük, hogy megélhessék a nőiességük teljességét, és egészséges lelkületű, boldog nők lehessenek. Kell lennie valami útnak-módnak, hogy az anyai lelkület utat törjön magának és kifejlődjön bennük.

Ezért sem tartom felháborítónak és sértőnek, amikor valaki arról beszél, hogy egy nő addig nem igazán nő, amíg nem lesz anya, vagy hogy az anyaság a nőiség legmagasabb minősége és hasonlók, mert hiszem, hogy akár testi anyaság által, akár nem, de minden nő kibontakoztathatja és megélheti magában ezt a minőséget. Így ezek a kijelentések egyáltalán nem arról szólnak, hogy megbélyegezzék azokat a nőket, akik akár direkt, akár akaratukon kívül, de nem adtak életet. Keresztény példát hozva, ott van az a sok-sok apáca, akik nem szülnek gyermeket, mégis tisztelendő anyának szólítjuk őket. Úgy gondolom, azért is alakultak ki tipikusan nőies foglalkozások a munka világában, vagy pedig szabadidős tevékenységek, mert ezekben is valamiképpen ez az anyai minőség nyerhet teret, és valaki úgy is kiáraszthatja a világ bizonyos részére női természetének, anyai szívének kincseit, hogy nem lett gyermeke.

Szerintem lehet egy nőnek férfias foglalkozása, vagy szentelheti az életét valami olyasminek, amibe úgy gondolja, nem fér bele a gyerek (mint kivételek), de valami utat kéne hagyjon annak, hogy anyai szívűvé váljon, mert különben valami hiányozni fog belőle, amitől nőként teljesebb és boldogabb lehetne. Nem kell „babafejűvé" válni, hogy ezzel a „szakszóval" éljek, csak anyai lelkületűvé.

Ezzel párhuzamosan úgy gondolom, egy férfinak is atyává kell válnia valamilyen úton-módon, mert az ezzel járó lelkület és felelősségvállalás hozzá tartozik az istenes, felnőtt, érett férfi személyiségéhez.

Úgy látom, az atyai és az anyai lelkület jelez egy férfi- és egy női érettséget, felelősségvállalást, önfeláldozási képességet, empátiát, másokért élni tudást, ami nélkül egy felnőtt ember nem lehet igazán teljes, nem lehet a szó teljes és nemes értelmében férfi vagy nő, csak „pasi" vagy „csaj", esetleg elnőiesedett férfi vagy elférfiasodott nő.

Kép: Edmund Blair Leighton - Anyaság

2015. december 19., szombat

Amikor szégyellem, hogy nő vagyok


Mostanában szégyellem, hogy nő vagyok. Nem Ákos szavai miatt. Nem Kövér László szavai miatt. Hanem a feministák miatt.

Szégyellem magam, mert ti, kedves feministák ismét bizonyságát adtátok annak, hogy a nők logikátlanok, képtelenek szöveget értelmezni, hisztériások és buták. Én nem gondolom, hogy ez így lenne, de ti most ezt a képet mutatjátok be a nőkről. Immár sokadszorra.

Ákos és Kövér László szavait nem vagytok képesek értelmezni. Felnőtt, sok esetben diplomás nőként nem fogjátok fel, hogy Ákos szavai nem azt jelentik, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb bért kapjon, hanem azt, amit később mond is, hogyha egy családanya ugyanúgy a nagy fizetésért harcol, mint egy családapa, akkor nem jut elég ideje és energiája arra, hogy jó feleség, anya, háziasszony legyen. Mert bármilyen furcsa, tíz-tizenkét óra munka mellett nem te, hanem a bölcsődei gondozó, az óvónő, a tanárok, a kortársak meg a médiasztárok fogják felnevelni a gyerekedet. Mert a nap huszonnégy órából áll, és ők jórészt a tv elé lesznek dobva, a nevelőkre lesznek bízva vagy a kortársaikkal fognak lógni, ha te kora reggel elmész otthonról, és este esel haza, testileg-lelkileg kimerülve a kenyérharctól.

Az lenne a jó, ha a férfi és a nő is otthon lehetne, de legalább az egyik szülőnek dolgoznia kell, hát akkor már elmegy a férfi, mert nem ő az, aki terhes, szül, szoptat. Az egész a gyerekért van, a nőért, az otthonért. Hány férfi élvezi a munkáját? Hány apa örül neki, hogy csak a szerencsén múlik, hallja-e a gyereke első szavát, ott van-e az első lépteinél? Nekünk, nőknek ideális esetben megadatik az, hogy sokkal inkább részt vegyünk a gyerekeink életében, mint az apáknak. Persze, sokszor fárasztó. De hát melyik felnőtt ember gondolja, hogy az életnek arról kell szólnia, hogy semmi nehézség és fáradság nincs benne? A férfiak munkájában és életében is van elég.

Azt se értitek meg, hogy Kövér László nem azt mondta, hogy minden nőnek szülnie kell, vagy hogy egy nő csak szüljön, és ne csináljon semmi mást. Tudjátok, Kövér László csak annyit kért, becsüljétek meg a nőiességeteket. Ami úgy látom, nem megy. Nem értitek meg, hogy a nő legértékesebb tulajdonságait a nőies képességei adják, mert ezeket csak ő birtokolja. Az a nagy kunszt, amit csak te tudsz, nem? Az egyik ilyen például a szülés és a csecsemőgondozás. A feministák tökéletes tanújelét adják, hogy lenézik azt a képességet, amiért elsősorban a női test és lélek olyan, amilyen. Vagyis lenézik a nőket. Épp ezért feszülnek bele, hogy a nők minél inkább férfiasak legyenek és férfitevékenységeket végezzenek.

Érdekelnek férfias dolgok is. Biztos vannak férfias tulajdonságaim is. De mégis, a legértékesebb dolognak azt tartom az életemben, hogy feleség lehetek és anya. (Persze nem vagyok egyikben sem tökéletes.) És nem is éreztem mindig így, ami főképpen a ti agymosásotoknak köszönhető. Ugyanis sikeresen elhitettétek velem és a legtöbb nővel, hogy az, ha valaki feleség, anya, háziasszony, az kevesebbet ér annál, mintha egyetemi professzor lenne vagy akár csak egy titkárnő. Arra nevelitek a nőket, miközben azt mondjátok, értük tevékenykedtek, hogy nézzék le magukat és ne értsék meg, mennyire fontos és egyedülálló a feleség és anya hivatása.

Nem Kövér László vagy Ákos az, aki lenézi a nőket, hanem ti. A legnagyobb nőgyűlölők ti vagytok. Szerintetek, ha egy nő már kicsit is intelligens és tehetséges, nem „pazarolhatja" el magát úgy, hogy főállású anya és háziasszony. Mert ugye, jó feleség, anya és háziasszony bármilyen buta és alantas lény lehet. És ezt a ti tételeteket, hogy feleségnek és anyának lenni, azt bárki kisujjból kirázza, egy okos és tehetséges nőnek ennél több kell, ugyebár jól bizonyítja a sok halálig tartó, boldog házasság, és az a sok-sok boldog és jól nevelt gyerek, akit magam körül látok!

Ákostól, Kövér Lászlótól és a kereszténységtől ti lehettek akár gyermektelenek is és tudósok is. Ennek bizonyítására ott van az a rengeteg gyermektelen apáca. Ott vannak azok a szentté avatott (tehát az Egyház által nem csak elfogadott, de példaképül állított) nők, akik nagyon műveltek voltak és olykor országok sorsát befolyásolták. De művelt férfi is lehet. Országokat férfi is irányíthat. Szülni viszont csak nő tud, és anya csak a nő lehet. Minden, ami nőies, csak a nő előjoga. Épp ezért kéne nekünk, nőknek ezt a legjobban megbecsülni.

De nem, ehelyett ti megsértődtök, gúnyolódtok, őrjöngtök. Hisztériáztok, mint a kislány, aki nem kapta meg a legújabb Barbie-babát. Persze erre büszkék is vagytok, hiszen ti nem vagytok szülőcsatornák, hogy akár öt-hat gyereket is kipotyogtassatok magatokból, mint az állatok, aztán ne tudjátok tőlük teljes emberként vívni a harcot a patriarchátus ellen, ami ugyebár, mennyivel értelmesebb és értékesebb tevékenység. Ne tagadjátok, így gondoltok az ilyen nőkre. Ostoba állatok, akik csak szülnek és szülnek. Ezért mondjátok, hogy egy értelmes nőnek ennél többre van szüksége az életben. Ezért tartjátok degradálónak, ha valaki az anyaságot hangsúlyozza és teszi meg a legnagyobb dicsőségnek és értéknek a nő életében. Ők ezzel bókolni akarnak nektek, dicsérni a nőiességeteket, de annyira gyűlölitek és lenézitek a nőiességet, hogy nem értitek. Nem értitek, hogy azzal vívhatnátok ki a legnagyobb megbecsülést a női nem iránt a férfiak részéről (amire, ne tagadjátok, olyan nagyon vágyakoztok, hiszen ezért versenyeztek velük), hogyha olyat csinálnátok, amit ők nem tudnak.

Még egy gondolat így a végére. Nem értem, miért vagytok felháborodva, kedves feministák, hogy Ákos és Kövér László elmondta a véleményét, amikor ti nap mint nap nemhogy véleményt mondotok, de parancsoltok a férfiaknak. Ákos azt meri mondani, szerinte egy nőnek nem az a dolga, hogy ugyanannyi pénzt tegyen le az asztalra, mint a férfi, de ti meg folyamatosan parancsolgattok a férfiaknak, hogy takarítsanak vagy takarítsanak többet, hogy maradjanak ők otthon a gyerekkel, hogy vezessék be a női kvótát és a többi. A feminizmus jó része arról szól, hogy követeltek és parancsoltok a férfiaknak, mit kéne tenniük, de ha ők egy halvány „szerintem így kéne" véleményt mondanak a nőkről, fel vagytok háborodva, hogy mer egy férfi utalni arra, hogy szerinte a nőknek mit kéne tennie.

Képmutatóak vagytok. És emellett hisztériások, logikátlanok, csodálatos bizonyítványt állítotok ki a nőkről. És arra tanítjátok a nőket, hogy nézzék le magukat, nézzék le a nőies képességeiket, nézzék le az anyaságot, a háziasszonyságot, nézzék le mindazt, amit egy feleség és egy anya tehet. Azt megértem, hogy ti valamiért gyűlölitek és lenézitek magatokat, de legalább tegyétek csendben, és ne fertőzzétek a többi nőt, akinek talán lenne esélye, hogy boldog legyen nőként.

Persze most majd lehet mondani, hogy általánosítok, és nem minden feminista ilyen, meg nem ismerem a feminizmust, vagy hogy igazából férfi vagyok, vagy bántalmaztak gyerekkoromban, azért vagyok ilyen, esetleg hogy bigott vagyok és elnyomom saját magamat. Nem fogok meglepődni, megkaptam már ezeket többször is. Ismerem az összes feminista mantrát. Aki ennél értelmesebb, az úgyis megérti, mit akartam mondani. Ahogy megértette Ákos és Kövér László szavait is.

2015. november 8., vasárnap

A második „igen"


Mindenki életében kell, hogy legyen legalább két „igen". Az első, amikor látatlanul, a hivatása kapujában mond igent mindarra, amit élni akar, és a második, amikor akkor fogadja el a hivatását, amikor már tapasztalata is van róla. Én nemrég mondtam ki ezt a második „igen"-t.

Eddig küzdöttem a hivatásommal, és próbáltam keresni mellé egy másikat. Ez az időszak lezárult az életemben, és szeretném őszintén leírni, mi is volt velem. Még ha nem is veti rám a legjobb fényt.

Elég erős kísértések értek. A hivatásom a korábbi életemhez képest nagyon kemény. Amikor rossz passzban voltam, sajnos ilyeneket gondoltam: Túl okos vagyok ehhez. Ez nehéz. Komolyan így fog elmenni minden napom? Nincs elég időm a hobbijaimra! Mindenki azt fogja gondolni rólam, aki régebben ismert, hogy „azt hittem, többre viszi". Szépen, némán elhasználódom. Csak egy kimerült szülőgép leszek, amihez nem kell agy. Minden. Nap. Ugyanaz. Elégedetlenségemben faggatni kezdtem Istent, milyen más hivatást szán még nekem azon felül, hogy feleség vagyok, anya és háziasszony. És tudjátok, mi volt a válasz?

Nagy, üresen kongó, mélységes csönd. Persze elkeseredett és dühös lettem, hogy Isten most miért nem mutat utat, mikor régebben mindig segített.

Aztán rájöttem, hogy miért hallgat Isten.

Mert ez a válasza.

A csönd.

Elég ronda dolgokat fedeztem fel magamban. Nem önzetlen szívvel kerestem egy másik hivatást, hanem menekülni akartam a hivatásom nehézségeitől, és megpróbáltam olyan ellentmondásokat összehozni, mint az alábbiak: persze, minden igaz, ami a nőkről és a feleségekről van a Bibliában, de én különleges vagyok, tehát rám nem vonatkozik teljesen. Vagy: persze, családanyának kell lennem, de másnak is! Az Úr viszont nem volt hajlandó asszisztált ehhez. Mert nem az a probléma, hogy kettős hivatásom van. Nem is az a helyzet, hogy én olyan különleges és kivételes lennék. Azzal van a baj, hogy a régi embert hurcolom magammal. Olyan bűnöket és gondolkodásmódokat, amelyek elzárnak attól, hogy boldogságot és békét találjak családanyaként.

Szépen lassan szembesültem vele, hogy nem az életemmel van a baj, hanem velem. Felismertem, hogy mennyire öntelt vagyok. Mennyire el vagyok ájulva az intelligenciámtól. Mennyire vágyom a dicsőségre és az emberek tetszésére. Mennyire önmagamnak élek. Mennyire nem tudom odaadni az életemet másoknak. Mennyire fontos számomra a kényelem és a dőzsölés. Mennyire-mennyire különlegesnek és csodálatosnak tartom magamat. Ezzel a plusz hivatással, ami még azzal járt volna, hogy házon kívül legyek és mással is sokat kelljen foglalkoznom a családomon és az otthonomon kívül, valójában csak menekülni akartam. Menekülni abból a szűkös dobozból, aminek tudat alatt a családanyai hivatást éreztem, hogy helyette sok izgalom, elismerés és dicsőség legyen a jussom, ami úgy gondoltam, ennek a csodálatos és különleges lénynek, aki én vagyok, kijár. Menekülni akartam attól a hivatástól, amelyet Isten nem csak azért adott, hogy boldogítson és örömeket szerezzen, hanem azért is, hogy meg tudjak változni és szent legyek. Jó pillanataimban vágytam az egyszerű életre, vágytam arra, hogy igazán nőies nő és családanya legyek, de a gőg, ha eluralkodott rajtam, mindezt unalmasnak, perspektívátlannak és túlontúl egysíkúnak mutatta... én pedig nem tudtam eldönteni, melyik az igaz út.

Döntenem kellett. Lemondok arról, hogy különlegesnek tartsam magamat, és hogy mások különlegesnek tartsanak engem? Feladom azt a szokásomat, hogy a különböző képességeimet és tehetségeimet fitogtassam? Elfogadom, hogy másokért éljek? Teljes szívvel-lélekkel odafordulok a hivatásomhoz, és úgy is kimondtam rá az „igen"-t, hogy nem mindenféle ködös ideálkép él bennem róla, hanem a gyakorlatban is tudom, milyen?

Nem akartam ellentétes dolgokat összeerőltetni. Kimondtam az „igen"-t.

A keresztény nőiesség, házasság, anyaság és háziasszonyság olyasmi, amit ha szívvel-lélekkel él az ember, akkor nem lehet többé elájulva önmagától, nem tarthatja magát fantasztikusan kivételesnek, nem okoskodhat, nem lehet öntetszelgő, nem lehet kényelmes, nem lehet lusta, nem lehet akaratgyenge, nem szolgáltathatja ki magát, nem hajkurászhatja a dicsőséget. Évát Isten Ádám segítőtársának teremtette. Engem pedig a férjem segítőtársának teremtett. Azért élek, hogy Istent szolgáljam. Hogy a férjemet segítsem. Anya is vagyok. Gyereket szülök, táplálok, nevelek. Háztartást is vezetek. Főzök, takarítok. A napjaim egyformák. Amit csinálok, nem különleges.

Leírom, pedig tudom, hogy manapság ez botrány:

Isten azért teremtett engem, hogy a családomat és az otthonomat szolgáljam.

Szolgáló vagyok.

Nem rabszolga, nem cseléd, de szolgáló.

De már nem zavar.

Szűz Mária szolgálóleánynak nevezte magát. Jézus Krisztus pedig azt mondta: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 10,42-45) Ha Jézus Krisztus szolgált, és a Szűzanya szolgálóleány volt, akkor ez nekem miért derogálna? Lucifer volt az, aki azt mondta: Nem szolgálok.

A második „igen" óta már nem csak akkor látom szépnek a hivatásomat, ha épp emelkedett hangulatban vagyok. Örülök, hogy véget ért a vajúdásom, mert le tudtam számolni ezen a téren a gőggel. Persze tudom, lesznek még kísértéseim és nehézségeim, de mégis, valahogy úgy érzem, alapjaiban változott meg a látásmódom és a hozzáállásom az utóbbi időben. Annyira boldog vagyok, hogy nem igazán tudom szavakba önteni, Istennek legyen hála!

Szeretném, ha imádkoznánk azért, hogy más is eljuthasson erre a boldogságra és békére.

Kérlek, Uram, add, hogy mi, nők mindannyian felismerjük azt a hivatást, amit nekünk szánsz. Segíts meg minket, hogy merjük a Szűzanyával mondani: íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint! Vezess minket el ahhoz az önfeláldozó és békés lelkülethez, amely a mennyországba, de földi boldogságunkra is vezet. Kérlek, Istenem, segíts, hogy kitarthassunk a jóban, és ne higgyünk a kísértő szavának. Segíts, hogyha pedig elbukunk, akkor mielőbb fel tudjunk állni és folytatni azt az utat, amit Te mutatsz nekünk. Amen.

2015. augusztus 26., szerda

Nagy szent akarok lenni!

Kétféle életutat ismerünk. Vannak azok az emberek, akik híresek, akikkel csupa izgalmas és különleges dolog történik, akik sokat utaznak és mindenféle dolgot kipróbálnak. Aztán vannak a szürke tömegek. Akik dolgoznak. Akik szülnek. Akik takarítanak. Akiknek minden napja nagyjából ugyanolyan.

Azt hiszem, én is ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Pelenkázok, szoptatok, főzök, mosok, boltba járok, leviszem a fiamat a homokozóba. Minden napom szinte teljesen ugyanolyan. Persze írok is, de ennek nincs világrengető jelentősége, nem jutnak el sokakhoz a gondolataim.

Valahol nehéz volt elfogadnom ezt az életet. Többre vágytam. Aztán azt gondoltam, hiú vagyok, azért van ez. De valami nem hagyott nyugodni, és ezt az érzést jól ismerem. Rá kellett jönnöm, nem a gőg, hanem Isten volt az, aki többre ösztönzött.

Mi ez a több? Nem gazdagság, hatalom vagy népszerűség. Hanem a szentség.

A Katolikus Lexikon szerint szent „tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapukon megemlékezik róluk."

Tulajdonképpen minden keresztény embernek a „tág értelemben vett" szentséget kell élete céljául megjelölnie. Vagyis az én életem célja és értelme sem a takarítás meg a pelenkázás, hanem a szentség. Bármennyire is átlagos és a világ által jelentéktelennek bélyegzett dolgot is csinálok, az életcélom magasztos és heroizmust követel. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy világhíres Isten prófétája vagyok és százezreket oktatok az Úr szaváról, vagy pedig családanya vagyok és krumplit hámozok. Ugyanúgy kapcsolatban lehetek Istennel, ugyanúgy heroikus küzdelmet vívhatok a Gonosszal és ugyanúgy szentté lehetek. Mert a lényeg nem a külső cselekedetek nagyságán áll vagy bukik, hanem abban, ami a szívünkben van, ami a lelkünk rejtekében megy végbe.


Mégis nevetségesnek tűnik, amit most írni fogok, hiszen én csak egy anya vagyok, ráadásul mennyi gyengeségem van, de mindennek ellenére a Benső Ösztönző arra hajt, hogy nagy szent akarjak lenni. Lángra gyújtja a lelkem, amit Lisieux-i Szt. Teréztől olvastam:
„Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó JEANNE D'ARC hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket, úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! … Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hiszen olyan egyáltalán nincs nekem, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel, egészen Magához emel s végtelen érdemeivel elborítva, Szentté fog tenni engem."
Ha belegondolok, hogy egy korombeli lány írta mindezt, aki egy kolostorban élt és semmi különöset nem tett és semmi különös nem történt vele..! És ez a lány ma a világ egyik legismertebb szentje, ráadásul egyháztanító, és milliókkal tehetett már jót akár imái, akár írásai, akár életpéldája által! Szinte érzem és hallom, ahogy a világ minden tájáról az emberek talán öntudatlanul is, de szentekért sóhajtanak, akik közelebb viszik hozzájuk Istent, hogy aztán ők is egészen az Övéi lehessenek. Szeretnék egészen Istené lenni, mint Teréz, hogy odaadhassam Őt másoknak. Egyszerűen borzasztónak érzem, hogy mennyire eltávolodott a világ Istentől, mennyi ember nem ismeri, tagadja a létezését, sőt megveti Őt, és mennyien tévelyegnek, és mennyien boldogtalanok. Majd' megőrülök attól, hogy mennyi lenne a teendő és erre a sok teendőre milyen kevés ember vállalkozik. Szeretnék mindent megtenni és mindenkit megtéríteni.

És mégis, ez a vágy nem akadályoz abban, hogy egyszerűen csak feleség és anya legyek, aki néha ír, mert tudom, hogyha Isten szentté akar tenni engem, akkor ennek az útnak a jelenlegi szakasza abban áll, hogy feleség vagyok és anya. Nem akarok mindent eldobni és apácának állni vagy hitszónokként körbeutazni a Földet. Istenre vágyom, és arra, hogy áldás legyek ott, ahová Ő állított engem. Hiszen Barsi Balázs atya ezt mondta:
„Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!"
Most már merek arra vágyni, hogy nagy szent legyek, mert nem ragaszkodom hozzá. Nem félek, hogy ez hiúság, mert ha arra gondolok, hogy én leszek a legismeretlenebb és legkisebb szent a mennyországban, akiről még a legközelebbi szerettei se tudják, hogy szent volt és a mennybe jutott, az sem zavar. Ha pedig a Földön nem hajthatok végre nagy tetteket, akkor majd végrehajtom őket a mennyországban és buzgón fogom kérni Istentől, hogy áldja meg mindazokat, akik még küzdenek.

Talán nagyravágyás ez, de úgy gondolom, minden keresztény embernek igenis nagyravágyónak kell lennie, mert Isten a legnagyobb a világon, és nem vagyunk igazán keresztények, ha nem vágyunk Rá, ha nem Rá vágyunk elsősorban és mindenek előtt. Nem szabad beérnünk rutinszerű templomba járással, nagyjából a nagy bűnök kerülésével és gyorsan elhadart imákkal. Istenre önmagára kell vágynunk a lelkünk teljességével és legforróbb hevületével, hogy Istené legyek és Ő az enyém. Ez nem őrültség, hanem a legnagyobb realitás. Isten erre teremtett minket... Isten magának teremtett minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Őbenne, ahogy Szent Ágoston is írja. Ez nem (önjelölt) szentek különcködése, hanem minden keresztény ember valósága ez kéne legyen.

Ebből a perspektívából nézve feleségnek, anyának, háziasszonynak lenni korántsem olyan jelentéktelen és gúzsba kötő, ahogy azt sokan láttatni próbálják. Sőt, hogy úgy mondjam, tökéletes terep a szentté válásra és a szeretetre. Az édessége mellett olyan sok lemondással, áldozattal, fáradtsággal és tanulsággal jár, hogy nem csak hálás vagyok, de igazi kitüntetésnek érzem, hogy Isten engem erre meghívott, noha alkalmatlan vagyok rá, de Ő megmutatja az erejét és alkalmassá tesz. Ahogy, ha akarja, megmutatja nagyságát, és nagy szentté tesz, vagy pedig a legeslegkisebb ismeretlenné a mennyország legeldugottabb sarkában. Bármit is ad az Úr, én szívesen fogadom, és egyben biztos vagyok: az utóbbihoz is szükség lesz az Ő mindenható erejére...!

2015. augusztus 12., szerda

Hagyományhű katolicizmus


Manapság ismert a hagyományhű vagy tradicionalista katolikus kifejezés. Én ezt nem szeretem magamra használni. Azért, mert úgy érzem, ezzel elismerném, hogy egy külön csoportba vagy klikkbe tartozom az Egyházon belül. Holott úgy gondolom, teljesen normális katolikus vagyok attól még, hogy előnyben részesítem az Egyház II. vatikáni zsinat előtti értékeit és az 1970-es liturgikus reformot megelőző miseformát. Közel kétezer évig az olyan emberek, mint én voltak a sima katolikusok, az átlag katolikusok, tehát a katolikusok. Nincs bennem semmi formabontó vagy különcködő. Ahhoz ragaszkodom, amihez húsz évszázad pápái és szentjei ragaszkodtak.

Csakhogy sajnos mégis különbséget kell tenni manapság katolikus és katolikus között. Ugyanis a legutóbbi zsinat után forradalmi hangulat söpört végig az Egyházon, és azóta súlyosan beteg. Nem gondolom, hogy túloznék, ha azt mondom, belülről rohad. Bárcsak ne lenne így. De sajnos két hívő és hitét gyakorló katolikus között ég és föld lehet a különbség attól függően, hogy ezeket a mai, forradalmi elveket vallja, vagy pedig az Egyház kétezer éves tanítását. (Természetesen nem csak ez a két vegytiszta álláspont létezik, de az érthetőség kedvéért egyszerűsítek.)

Az utóbbi időben az az általános felfogás, hogy a II. vatikáni zsinat teljesen felülírta az addigi egyházi gondolkodásmódot és viselkedést, holott egyrészt egy új zsinat határozatai mindig az előzőek fényében értelmezendőek, másrészt nem volt dogmatikus ez a zsinat, tehát a rendelkezései nem kötelező érvényűek. Ehelyett sokan úgy tekintenek a zsinatra és ami azóta történt, hogy ez a helyes, ami előtte volt, az a régi, begyöpösödött, intoleráns, ostoba emberek Krisztustól eltávolodott tévelygése volt. Elhiszik a protestánsok és a forradalmárok egyházellenes hazugságait, és így megvetik az Egyház zsinat előtti arculatát és működését. Tulajdonképpen az Istentől eltávolodott mai világ képére formálják az Egyházat. Modernista kultúrmarxistaként keresztények is akarnak lenni, ezért a katolikus tanítást és gyakorlatot a saját torz eszméik képére formálják. Így lesznek az igaz hívő katolikusok klikkesedő, külön bélyeget érdemlő maradi fráterek.

Azonban amíg mások maradi frátereknek akarnak minket beállítani, addig általában véve huszon-harmincévesek vagyunk, míg a magyar egyház összképe az, hogy idős nénikék töltik meg a templomokat. Tény, hogy ez az úgynevezett hagyomámyhű. vagyis a modern degeneráltsággal nem megalkuvó katolicizmus olyan csodákra képes, mint ami Belgiumban is megesett: a hagyományhű Léonard érsek kerületében több fiatal kezdett el tanulni a papi szemináriumban, mint az ország többi részén összesen. De a hit világhálós megvallásában is előjárnak a hagyományhűek: akár magyar, akár amerikai katolikus blogokat találtam (tipikusan a fiatalabb korosztályból), egy-két kivételtől eltekintve mindről kiderült, hogy a szerzője hagyományhű nézeteket vall és a régi rítusú misét részesíti előnyben. Tehát amíg a modernista papok azzal próbálnak nekünk imponálni, hogy rockkoncertet vagy diszkót csinálnak a misékből és elkenegetik a katolikus tanítást és erkölcsi elvárásokat, addig valójában minket az igazság és a valódi értékek érdekelnek, mert ezek azok, amelyek merőben mások, mint a mai világ, amitől már megcsömörlöttünk. Hiszen nem azért lesz valaki katolikus, hogy úgy éljen, mint eddig, hanem hogy Istennel és az Ő útján járhasson, amely manapság, mivel a világ egyre és egyre messzebb kerül tőle, teljesen más, mint egy átlagember útja. Amíg a legtöbben úgy próbálnak az Egyháznak híveket szerezni, hogy egyre lejjebb adják és egyre inkább a világ képére formálnák az Egyházat, addig mi egyre szorosabban ragaszkodunk az Egyház valódi énjéhez, mint a túlélést jelentő egyetlen egy bárkához a viharos óceánon.

Egyre több helyen van régi rítusú mise, hiába gyűlölik és tesznek keresztbe neki a papok, ahol tudnak, mintha sátánista szeánszról lenne szó. (Sajnos ismét nem túlzok... És persze: tisztelet a kivételnek!) Tőlünk nyugatabbra már hagyományhű kolostorok is alakultak - hiszen a zsinat a szerzetesi fegyelmet is jócskán meglazította -, ahol az eredeti ruhákban járnak, az eredeti szabályzatot követik és az eredeti liturgiát végzik. Egyre többen ismerkedhetnek meg a katolicizmus valódi szellemiségével és élvezhetik az eredeti liturgia lélekemelő hatásait, hála Istennek és persze XVI. Benedek pápának, aki lehetővé tette mindezt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy bigott katolikusok egy csoportja, akik farizeusi szellemiségtől hajtva pápábbak akarnak lenni a pápánál és jobb meg különlegesebb katolikusok a többinél, mindenféle régi és haszontalan dolgot porolnak le - persze ilyen is van biztos -, hanem pápák által is elismert destrukcióval megyünk szembe, mentjük az Egyház kétezer éves értékeit és nem alkuszunk meg a világgal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki az új rítusú misét részesíti előnyben, az nem jó katolikus. Megjegyzem, azt is lehet gyönyörűen mondani, elég csak Barsi Balázs atya miséire gondolnom. Csupán arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a régi rítusú mise egy átlagos új rítusú miséhez képest méltóbb, jobban erősíti a hitet. Illetve általában ezt a rítust részesítik előnyben azok, akik szerint az Egyház nem a II. vatikáni zsinattal „jött létre". Ezt viszont így kell gondolni ahhoz, hogy valaki igaz hívő legyen.

Én minden kedves Olvasómnak azt ajánlanám, hogyha eddig nem vett részt ilyenen, akkor látogasson el egy régi rítusú misére! Hazánkban megteheti Budapesten, Sümegen, Kecskeméten, Szegeden, Sülysápon, Pécsett és Gödöllőn is (részletek itt). Ezen kívül mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvasgasson a hatvanas évek előtti katolikus könyveket. Igazi kincsekre bukkanhat, olyan egyértelműségre és határozott szellemre, amely a mai művekben nagyon ritkán lelhető fel. Hogy pár magyar nevet felsoroljak: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Bangha Béla, Tóth Tihamér.

Ha valaki belekóstolt ebbe a világba, akkor éltető forrásként fog hozzá ragaszkodni. És a hitén, az életén is meglátszik majd.

2015. augusztus 2., vasárnap

A Jeanne d'Arc-probléma

Érdekes kettősség van a katolikus hit és a nők viszonyában. Egyrészt ott a világos és általános tanítás a nőkről: a férfiak segítőtársául teremtettek, a házasságban a férfi a családfő, akinek a nő engedelmességgel tartozik, és a nőknek nem lehet hatalma a férfiak fölött. Mégis mennyi példa van arra akár a Bibliában, akár az egyháztörténetben, hogy a szerepek valamiképpen felborulnak. Debóra bíra lett Izraelben, Bingeni Szt. Hildegárd prédikáló körutakat tartott és megfeddte a papokat, Jeanne d'Arc hadsereget vezetett... Direkt ókori és középkori példákat hoztam, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a modernizmus hatásaira történt mindez.

Mi tehát akkor az igazság? Hogy lehet feloldani ezt az ellentmondást, hogy lehet megoldani a „Jeanne d'Arc-problémát"?


Úgy gondolom, hogy mindegy egyes embernek az életében két hangot kell követnie. Egyrészt az Egyház általános, mindenkire vonatkozó tanítását, másrészt Isten egyéni szavát őhozzá. Ez a társadalomra kivetítve is igaz. A társadalom berendezkedésének az isteni rendet kell(ene) követnie, azonban egyének esetében ettől el lehet térni.

Van ugyanis olyan különleges helyzet, amikor Isten a saját törvényeit felfüggeszti és akarata azok ellen megy. Erre jó példák a csodák. Isten megalkotta a fizika és a biológia törvényeit a mi javunkra. Viszont olykor-olykor, a nagyobb jó, valamilyen szent cél érdekében felfüggeszti azokat, és megtörténik a csoda. A biológia törvényeivel szemben meggyógyul vagy feltámad valaki. Vagy nem érvényesülnek a fizika törvényei, és Jézus vízen jár vagy az öt kenyérből olyan sok lesz, hogy mindenki jól lakjon. Szentek évekig-évtizedekig csak az Eucharisztiával táplálkoznak, Szent Pió atya pedig egyszerre van két helyen, kezein pedig megjelennek Krisztus sebei.

Ezektől az esetektől még nem lesznek érvénytelenek Isten törvényei, és az a normális, ha aszerint rendezzük be az életünket, hogy egy ember nem lehet két helyen, és aki meghalt, nem éled újjá. Nem a csodákhoz, nem a különleges esetekhez kell igazítani az életünket, de mégis, ha valami másképp van Isten akaratából, akkor az nem rossz, hanem szent dolog.

Ugyanez a helyzet velünk, nőkkel kapcsolatban is. Normális esetben egy nő nem vezetne hadat, nem irányítana férfiakat, nem bíráskodna, nem osztaná ki az erősebbik nemet. És normális esetben egy nő nem is vágyik ilyesmire. De van, amikor Isten akarata mégis ez.

Mikor történik meg, hogy Isten olyasmire (is) hív egy nőt, ami egyébként ellentétes a nemi szerepével?

Azt hiszem, ilyen akkor történik, amikor a világ rendje felborult, és azok, akik minderre hivatottak lennének - férfiak -, nem teljesítik a saját feladatukat. Ilyenkor Isten azzal csúfolja meg a férfiakat, hogy egy-egy kiválasztott nőt felruház olyan képességekkel és olyan hivatást ad neki, amely egyébként a férfiak privilégiuma lenne. De ez nem csak azért van, hogy Isten felrázza a férfiakat. Ezzel azt is bizonyítja, hogy Ő akárkin keresztül képes megvalósítani az akaratát. Ahogy Jézus mondta: ha emberek nem hirdetik az Ő igazságát, akkor a kövek fognak megszólalni. (ld. Lk 19,40)

Azonban van egy reális veszély: az, hogy olyanok is Isten kivételének tekintik magukat vagy mások így néznek rájuk, akik nem azok. Sok nő indokolhatja meg nőietlen viselkedését és szerepvállalását Debórára vagy Jeanne d'Arcra mutogatva. Jogos tehát a kérdés: hogy különböztethetjük meg az izgága felforgatókat Isten kiválasztottjaitól?

A felforgatók önmagukat jelölik ki férfias szerepre, és nem Istentől jövő benső késztetés, hanem az izgágaságuk és a hiúságuk ösztönzi őket arra, hogy különlegesen viselkedjenek. Korunk „te is meg tudod csinálni"-propagandája nők tömegeit bujtja fel arra, hogy öntetszelgésből olyasmire szánják rá magukat, ami egyébként idegen a természetüktől. Könnyen gondoljuk magukat kivételesnek.

Ezzel szemben Isten választottjai nem vágynak arra, hogy különleges dolgokat csináljanak. Egyszerűen csak egy benső késztetés vagy még kirívóbb esetben isteni jelenés erre ösztönzi őket, amit minden tiltakozásuk ellenére sem tudnak leküzdeni. Isten akaratát akarják követni, nem pedig a sajátjukat, és azért vállalkoznak ilyen dolgokra, mert Isten akarja ezt tőlük. Jeanne d'Arcot az különbözteti meg a modern női agitátoroktól, hogy ő nem akart hadvezér lenni, amíg Isten erre nem hívta. És ezek a különleges nők nem is ragaszkodnak furcsa szerepüköz, mint valami konchoz. Amint vége a küldetésüknek, visszavonulnak. Így tett például Soubirous Szt. Bernadett is. Ez a szerény szellemi képességekkel bíró parasztlány a Szűzanya üzeneteit és óhajait közvetítette a világnak akkor, amikor a zseniális tudósok zöme elfordult Istentől és ostoba babonának bélyegezte a katolikus tanításokat. Viszont ez a küldetés nem tartott örökké, a jelenések öt hónapon belül történtek. Ezután Bernadett haláláig a világtól elvonultan egy kolostorban élte életét, ahol egyébként nagyon rondán bántak vele. Ez ellen pedig nem lázadozott. Úgy tekintett magára, mint Isten eszközére, akit, ha az Úr akarja, használ, ha nem, akkor félre tesz, és ő mindkét dolgot elfogadja.

A másik különbség, hogy míg aki magát jelöli ki különleges szerepre, az nem a rendet akarja helyre állítani, addig Isten választottai a maguk különleges módján mindig a normalitásért küzdenek. Egy izgága nő azt fogja mondani: „Nézd meg Debórát, Hildegárdott, Johannát! Ők is ezt meg azt tették, nekem is jogom van ezt meg azt tenni!" Az egész arról szól, hogy neki joga van, és ahhoz, hogy ez a joga érvényesüljön, felforgatja akár az egész társadalmat és eltörli a hagyományos nemi szerepeket.

Isten választottja viszont pont az ellentétes módon viselkedik. Látja, hogy az ő hivatása kivételes, és hogy az ő kivételessége nem törli el az általánosságokat. Nem is akar mindenkit a saját képére formálni: hivatását Isten egyéni, rá szabott akaratának, nem pedig általános törvényszerűségnek tekinti.

Manapság a nők elviekben szinte bármik lehetnek. Így rengeteg lány van, aki szembesül a Jeanne d'Arc-problémával. Család vagy karrier? Esetleg egyszerre? A férfias hivatások közül is válogathatok? Ha egy kamaszlány, aki a pályaválasztás előtt áll, megkérdezné, hogyan döntse el, mi legyen és hogy viszonyuljon ezekhez a kérdésekhez, én ezt mondanám neki:

Készülj arra, hogy családanya leszel, hiszen a legtöbb nőt Isten erre teremtette. De ha másra vagy másra is ösztönöz Isten - nem pedig a hiúságod vagy a feminista propaganda -, akkor csináld meg, és ne hárítsd el a hivatásod terhét arra hivatkozva, hogy neked ezt nem szabad, mert nő vagy. Isten döntötte el, mi a férfi és mi a nő feladata, és neki van egyedül joga ezt egyéni esetekben módosítani -, de neki igenis joga van hozzá, mint ahogy a csodatételhez is. De az is biztos, hogy nagyon kevés embernek van különleges hivatása, ami felülírja, milyen neműnek született, hiszen Isten nem véletlen teremt minket nőnek vagy férfinak. Az intelligencia vagy a tehetség valamihez még nem jelenti azt, hogy hivatásszerűen kell foglalkozni család helyett vagy mellett valami mással. A főállású anyaság és a klasszikus nőies munkák nem csak az ostobáknak és a szűk látókörűeknek valóak, sőt. Mi, nők ezekben vagyunk pótolhatatlanok. Minden másra ott vannak a férfiak, ráadásul valószínűleg sokkal jobban is tudják csinálni. 

Adjon a Szentlélek mindnyájunknak bölcsességet ahhoz, hogy felismerjük, mi az, amire Ő hív, és mi, amire csupán a hiúságunk és a feminista propaganda próbálna rávenni!

2015. február 16., hétfő

A hősiesség nőies formája


Nemrég olvastam egy feminista elemzést, amely szerint Julius Evola, mikor azt írja: „A nő megvalósításával, mint szerető vagy anya, ugyanarra a nívóra emeli magát, ahol a férfi, mint harcos vagy aszkéta áll. Ahogyan van aktív - úgy van passzív, negatív heroizmus is. Az abszolút meghatározás heroizmusával szemben az abszolút odaadás heroizmusa áll - és az egyik éppoly ragyogó lehet, mint a másik, ha tisztán, mintegy rituális áldozati adományként élik át.”, áldozatszerepben jelöli ki a nő helyét.

Bár én magam nem vagyok a tradicionalista iskola „híve", úgy gondolom, ebben az esetben a cikk írója súlyosan félreértelmezi és félremagyarázza Evola helyes meglátásait. Ez pedig a feministáknak az odaadással, az irányítás és az ellenőrzés elvesztésével, valamint az alárendelődéssel szembeni irtózásából fakad. A feminista nő gőgje és félelme a férfival szemben megakadályozza őt abban, hogy arra az útra lépjen, amelyről Evola beszél, de már csak attól is, hogy egyáltalán felfogja, mit is jelent ez az út.

Normális esetben a férfinak domináns félként kell kiteljesednie, míg a nőnek kell lennie a szubmisszív félnek. Fizikálisan és szellemileg, lelkileg is erre vagyunk „programozva", ez tesz minket boldoggá. Azonban a feminizmus megalázó kényszerűségként festi le a nő előtt a szubmisszivitást. Második lépésként pedig úgy mutatja be a domináns férfit, mint akitől félni kell, és elhiteti a nővel, hogyha a férfi domináns, ő pedig szub isszív, akkor a férfi ezzel visszaél és erőszakos, bántalmazó magatartásformát vesz fel vele szemben. A feminista képlet nagyon egyszerű: domináns férfi + szubmisszív nő = zsarnok + áldozat.

Sajnos mivel a feministákból a hagyományos női életút és magatartásforma a fent említett két hiba (gőg és félelem) miatt érzelmi és ösztönös ellenreakciót vált ki, a legtöbbször lehetetlenné teszi velük a higgadt, logikus és ésszerű párbeszédet. Ezért nem is a feministákkal akarok vitatkozni, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy mennyire téves az a felfogás, hogy a hagyományos nemi szerepe szerint élő nő nem más, mint áldozat.

Úgy gondolom, fontos különbséget tenni az áldozat és a hős között, és a feminista cikk esetében ez nem történt meg. Áldozat az, akinek elveszik az életét, hős pedig az, aki odaadja azt. Jézus, vagy épp Nándorfehérvár védői azért nem sajnálni való áldozatok, hanem dicsőíteni való hősök, mert önként adták oda az életüket a magasztos cél érdekében. Szembenéztek a halállal és tudatosan amellett döntöttek, hogy vállalják, ha elkerülhetetlen.

Amikor egy nő mint szerető (ezt Evola nem úgy érti, hogy nős férfi kitartottja, hanem hogy asszony, feleség) és anya önként elhatározza, hogy másokért él, alárendelődik a férjének, gyermekeket hoz a világra őket maga elé helyezve, akkor nem áldozatról, hanem hősről beszélünk. A nő ilyenkor nem elszenvedője valamiféle kényszernek, nem kiszolgáltatott áldozat, hanem olyasvalaki, aki a saját kezébe veszi az életét, majd odaadja azt a családjának. A nő az önmegvalósítását, női kiteljesedését a szerető és anya útjában találhatja meg saját akaratából. Azzal, hogy nap mint nap ezt választja és ebben igyekszik kiteljesedni, nem áldozatszerepbe vonul, hanem a nőies, szubmisszív heroizmust valósítja meg önmagában, saját életében.

A nő ereje, mely nem kevésbé társadalomformáló és történelmi léptékű, mint a férfié, abban rejlik, hogy odaadó, alárendelődő, háttérbe húzódó attitűdjével potenciálja a felületes szemlélő számára rejtve marad vagy jelentéktelen színben tűnik fel. Így a nő védett pozícióban és szinte feltűnés nélkül tud befolyást gyakorolni olyan esetben is, amikor a férfi nyílt, egyértelmű, frontális erőkifejtését rendre letörik vagy eleve lehetetlenné teszik. Ez a nőies nő, az asszony és anya félelmetes és megfoghatatlan ereje, amelyet csak úgy lehet letörni, ha magát a nőiességet pusztítják el.

Minderre tökéletes példa Szűz Mária, aki nőies erővel szolgálta a megváltást akár Krisztus, akár az újszülött Egyház életében. Alárendelődő, odaadó asszonyi és anyai szolgálatával hatalmas dicsőséget vívott ki magának Isten és az emberek szemében, és hathatós, rettegett ellenfele lett a Sátánnak.

Épp ezért kérhetjük őt, hogy segítsen nekünk a férfiakkal szembeni gőggel és félelemmel vívott benső harcban. Hiszen szinte kivétel nélkül mind fertőzöttek vagyunk ezekkel a romlott emberi természetnek és a feminista agymosó propagandának hála. Ez a folyamat nem megy egyik napról a másikra, hanem lépésről lépésre zajlik. De a boldogság és a jó ügye megéri ezt a fáradtságot.