2015. augusztus 26., szerda

Nagy szent akarok lenni!

Kétféle életutat ismerünk. Vannak azok az emberek, akik híresek, akikkel csupa izgalmas és különleges dolog történik, akik sokat utaznak és mindenféle dolgot kipróbálnak. Aztán vannak a szürke tömegek. Akik dolgoznak. Akik szülnek. Akik takarítanak. Akiknek minden napja nagyjából ugyanolyan.

Azt hiszem, én is ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Pelenkázok, szoptatok, főzök, mosok, boltba járok, leviszem a fiamat a homokozóba. Minden napom szinte teljesen ugyanolyan. Persze írok is, de ennek nincs világrengető jelentősége, nem jutnak el sokakhoz a gondolataim.

Valahol nehéz volt elfogadnom ezt az életet. Többre vágytam. Aztán azt gondoltam, hiú vagyok, azért van ez. De valami nem hagyott nyugodni, és ezt az érzést jól ismerem. Rá kellett jönnöm, nem a gőg, hanem Isten volt az, aki többre ösztönzött.

Mi ez a több? Nem gazdagság, hatalom vagy népszerűség. Hanem a szentség.

A Katolikus Lexikon szerint szent „tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapukon megemlékezik róluk."

Tulajdonképpen minden keresztény embernek a „tág értelemben vett" szentséget kell élete céljául megjelölnie. Vagyis az én életem célja és értelme sem a takarítás meg a pelenkázás, hanem a szentség. Bármennyire is átlagos és a világ által jelentéktelennek bélyegzett dolgot is csinálok, az életcélom magasztos és heroizmust követel. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy világhíres Isten prófétája vagyok és százezreket oktatok az Úr szaváról, vagy pedig családanya vagyok és krumplit hámozok. Ugyanúgy kapcsolatban lehetek Istennel, ugyanúgy heroikus küzdelmet vívhatok a Gonosszal és ugyanúgy szentté lehetek. Mert a lényeg nem a külső cselekedetek nagyságán áll vagy bukik, hanem abban, ami a szívünkben van, ami a lelkünk rejtekében megy végbe.


Mégis nevetségesnek tűnik, amit most írni fogok, hiszen én csak egy anya vagyok, ráadásul mennyi gyengeségem van, de mindennek ellenére a Benső Ösztönző arra hajt, hogy nagy szent akarjak lenni. Lángra gyújtja a lelkem, amit Lisieux-i Szt. Teréztől olvastam:
„Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó JEANNE D'ARC hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket, úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! … Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hiszen olyan egyáltalán nincs nekem, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel, egészen Magához emel s végtelen érdemeivel elborítva, Szentté fog tenni engem."
Ha belegondolok, hogy egy korombeli lány írta mindezt, aki egy kolostorban élt és semmi különöset nem tett és semmi különös nem történt vele..! És ez a lány ma a világ egyik legismertebb szentje, ráadásul egyháztanító, és milliókkal tehetett már jót akár imái, akár írásai, akár életpéldája által! Szinte érzem és hallom, ahogy a világ minden tájáról az emberek talán öntudatlanul is, de szentekért sóhajtanak, akik közelebb viszik hozzájuk Istent, hogy aztán ők is egészen az Övéi lehessenek. Szeretnék egészen Istené lenni, mint Teréz, hogy odaadhassam Őt másoknak. Egyszerűen borzasztónak érzem, hogy mennyire eltávolodott a világ Istentől, mennyi ember nem ismeri, tagadja a létezését, sőt megveti Őt, és mennyien tévelyegnek, és mennyien boldogtalanok. Majd' megőrülök attól, hogy mennyi lenne a teendő és erre a sok teendőre milyen kevés ember vállalkozik. Szeretnék mindent megtenni és mindenkit megtéríteni.

És mégis, ez a vágy nem akadályoz abban, hogy egyszerűen csak feleség és anya legyek, aki néha ír, mert tudom, hogyha Isten szentté akar tenni engem, akkor ennek az útnak a jelenlegi szakasza abban áll, hogy feleség vagyok és anya. Nem akarok mindent eldobni és apácának állni vagy hitszónokként körbeutazni a Földet. Istenre vágyom, és arra, hogy áldás legyek ott, ahová Ő állított engem. Hiszen Barsi Balázs atya ezt mondta:
„Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!"
Most már merek arra vágyni, hogy nagy szent legyek, mert nem ragaszkodom hozzá. Nem félek, hogy ez hiúság, mert ha arra gondolok, hogy én leszek a legismeretlenebb és legkisebb szent a mennyországban, akiről még a legközelebbi szerettei se tudják, hogy szent volt és a mennybe jutott, az sem zavar. Ha pedig a Földön nem hajthatok végre nagy tetteket, akkor majd végrehajtom őket a mennyországban és buzgón fogom kérni Istentől, hogy áldja meg mindazokat, akik még küzdenek.

Talán nagyravágyás ez, de úgy gondolom, minden keresztény embernek igenis nagyravágyónak kell lennie, mert Isten a legnagyobb a világon, és nem vagyunk igazán keresztények, ha nem vágyunk Rá, ha nem Rá vágyunk elsősorban és mindenek előtt. Nem szabad beérnünk rutinszerű templomba járással, nagyjából a nagy bűnök kerülésével és gyorsan elhadart imákkal. Istenre önmagára kell vágynunk a lelkünk teljességével és legforróbb hevületével, hogy Istené legyek és Ő az enyém. Ez nem őrültség, hanem a legnagyobb realitás. Isten erre teremtett minket... Isten magának teremtett minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Őbenne, ahogy Szent Ágoston is írja. Ez nem (önjelölt) szentek különcködése, hanem minden keresztény ember valósága ez kéne legyen.

Ebből a perspektívából nézve feleségnek, anyának, háziasszonynak lenni korántsem olyan jelentéktelen és gúzsba kötő, ahogy azt sokan láttatni próbálják. Sőt, hogy úgy mondjam, tökéletes terep a szentté válásra és a szeretetre. Az édessége mellett olyan sok lemondással, áldozattal, fáradtsággal és tanulsággal jár, hogy nem csak hálás vagyok, de igazi kitüntetésnek érzem, hogy Isten engem erre meghívott, noha alkalmatlan vagyok rá, de Ő megmutatja az erejét és alkalmassá tesz. Ahogy, ha akarja, megmutatja nagyságát, és nagy szentté tesz, vagy pedig a legeslegkisebb ismeretlenné a mennyország legeldugottabb sarkában. Bármit is ad az Úr, én szívesen fogadom, és egyben biztos vagyok: az utóbbihoz is szükség lesz az Ő mindenható erejére...!

2015. augusztus 12., szerda

Hagyományhű katolicizmus


Manapság ismert a hagyományhű vagy tradicionalista katolikus kifejezés. Én ezt nem szeretem magamra használni. Azért, mert úgy érzem, ezzel elismerném, hogy egy külön csoportba vagy klikkbe tartozom az Egyházon belül. Holott úgy gondolom, teljesen normális katolikus vagyok attól még, hogy előnyben részesítem az Egyház II. vatikáni zsinat előtti értékeit és az 1970-es liturgikus reformot megelőző miseformát. Közel kétezer évig az olyan emberek, mint én voltak a sima katolikusok, az átlag katolikusok, tehát a katolikusok. Nincs bennem semmi formabontó vagy különcködő. Ahhoz ragaszkodom, amihez húsz évszázad pápái és szentjei ragaszkodtak.

Csakhogy sajnos mégis különbséget kell tenni manapság katolikus és katolikus között. Ugyanis a legutóbbi zsinat után forradalmi hangulat söpört végig az Egyházon, és azóta súlyosan beteg. Nem gondolom, hogy túloznék, ha azt mondom, belülről rohad. Bárcsak ne lenne így. De sajnos két hívő és hitét gyakorló katolikus között ég és föld lehet a különbség attól függően, hogy ezeket a mai, forradalmi elveket vallja, vagy pedig az Egyház kétezer éves tanítását. (Természetesen nem csak ez a két vegytiszta álláspont létezik, de az érthetőség kedvéért egyszerűsítek.)

Az utóbbi időben az az általános felfogás, hogy a II. vatikáni zsinat teljesen felülírta az addigi egyházi gondolkodásmódot és viselkedést, holott egyrészt egy új zsinat határozatai mindig az előzőek fényében értelmezendőek, másrészt nem volt dogmatikus ez a zsinat, tehát a rendelkezései nem kötelező érvényűek. Ehelyett sokan úgy tekintenek a zsinatra és ami azóta történt, hogy ez a helyes, ami előtte volt, az a régi, begyöpösödött, intoleráns, ostoba emberek Krisztustól eltávolodott tévelygése volt. Elhiszik a protestánsok és a forradalmárok egyházellenes hazugságait, és így megvetik az Egyház zsinat előtti arculatát és működését. Tulajdonképpen az Istentől eltávolodott mai világ képére formálják az Egyházat. Modernista kultúrmarxistaként keresztények is akarnak lenni, ezért a katolikus tanítást és gyakorlatot a saját torz eszméik képére formálják. Így lesznek az igaz hívő katolikusok klikkesedő, külön bélyeget érdemlő maradi fráterek.

Azonban amíg mások maradi frátereknek akarnak minket beállítani, addig általában véve huszon-harmincévesek vagyunk, míg a magyar egyház összképe az, hogy idős nénikék töltik meg a templomokat. Tény, hogy ez az úgynevezett hagyomámyhű. vagyis a modern degeneráltsággal nem megalkuvó katolicizmus olyan csodákra képes, mint ami Belgiumban is megesett: a hagyományhű Léonard érsek kerületében több fiatal kezdett el tanulni a papi szemináriumban, mint az ország többi részén összesen. De a hit világhálós megvallásában is előjárnak a hagyományhűek: akár magyar, akár amerikai katolikus blogokat találtam (tipikusan a fiatalabb korosztályból), egy-két kivételtől eltekintve mindről kiderült, hogy a szerzője hagyományhű nézeteket vall és a régi rítusú misét részesíti előnyben. Tehát amíg a modernista papok azzal próbálnak nekünk imponálni, hogy rockkoncertet vagy diszkót csinálnak a misékből és elkenegetik a katolikus tanítást és erkölcsi elvárásokat, addig valójában minket az igazság és a valódi értékek érdekelnek, mert ezek azok, amelyek merőben mások, mint a mai világ, amitől már megcsömörlöttünk. Hiszen nem azért lesz valaki katolikus, hogy úgy éljen, mint eddig, hanem hogy Istennel és az Ő útján járhasson, amely manapság, mivel a világ egyre és egyre messzebb kerül tőle, teljesen más, mint egy átlagember útja. Amíg a legtöbben úgy próbálnak az Egyháznak híveket szerezni, hogy egyre lejjebb adják és egyre inkább a világ képére formálnák az Egyházat, addig mi egyre szorosabban ragaszkodunk az Egyház valódi énjéhez, mint a túlélést jelentő egyetlen egy bárkához a viharos óceánon.

Egyre több helyen van régi rítusú mise, hiába gyűlölik és tesznek keresztbe neki a papok, ahol tudnak, mintha sátánista szeánszról lenne szó. (Sajnos ismét nem túlzok... És persze: tisztelet a kivételnek!) Tőlünk nyugatabbra már hagyományhű kolostorok is alakultak - hiszen a zsinat a szerzetesi fegyelmet is jócskán meglazította -, ahol az eredeti ruhákban járnak, az eredeti szabályzatot követik és az eredeti liturgiát végzik. Egyre többen ismerkedhetnek meg a katolicizmus valódi szellemiségével és élvezhetik az eredeti liturgia lélekemelő hatásait, hála Istennek és persze XVI. Benedek pápának, aki lehetővé tette mindezt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy bigott katolikusok egy csoportja, akik farizeusi szellemiségtől hajtva pápábbak akarnak lenni a pápánál és jobb meg különlegesebb katolikusok a többinél, mindenféle régi és haszontalan dolgot porolnak le - persze ilyen is van biztos -, hanem pápák által is elismert destrukcióval megyünk szembe, mentjük az Egyház kétezer éves értékeit és nem alkuszunk meg a világgal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki az új rítusú misét részesíti előnyben, az nem jó katolikus. Megjegyzem, azt is lehet gyönyörűen mondani, elég csak Barsi Balázs atya miséire gondolnom. Csupán arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a régi rítusú mise egy átlagos új rítusú miséhez képest méltóbb, jobban erősíti a hitet. Illetve általában ezt a rítust részesítik előnyben azok, akik szerint az Egyház nem a II. vatikáni zsinattal „jött létre". Ezt viszont így kell gondolni ahhoz, hogy valaki igaz hívő legyen.

Én minden kedves Olvasómnak azt ajánlanám, hogyha eddig nem vett részt ilyenen, akkor látogasson el egy régi rítusú misére! Hazánkban megteheti Budapesten, Sümegen, Kecskeméten, Szegeden, Sülysápon, Pécsett és Gödöllőn is (részletek itt). Ezen kívül mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvasgasson a hatvanas évek előtti katolikus könyveket. Igazi kincsekre bukkanhat, olyan egyértelműségre és határozott szellemre, amely a mai művekben nagyon ritkán lelhető fel. Hogy pár magyar nevet felsoroljak: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Bangha Béla, Tóth Tihamér.

Ha valaki belekóstolt ebbe a világba, akkor éltető forrásként fog hozzá ragaszkodni. És a hitén, az életén is meglátszik majd.

2015. augusztus 2., vasárnap

A Jeanne d'Arc-probléma

Érdekes kettősség van a katolikus hit és a nők viszonyában. Egyrészt ott a világos és általános tanítás a nőkről: a férfiak segítőtársául teremtettek, a házasságban a férfi a családfő, akinek a nő engedelmességgel tartozik, és a nőknek nem lehet hatalma a férfiak fölött. Mégis mennyi példa van arra akár a Bibliában, akár az egyháztörténetben, hogy a szerepek valamiképpen felborulnak. Debóra bíra lett Izraelben, Bingeni Szt. Hildegárd prédikáló körutakat tartott és megfeddte a papokat, Jeanne d'Arc hadsereget vezetett... Direkt ókori és középkori példákat hoztam, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a modernizmus hatásaira történt mindez.

Mi tehát akkor az igazság? Hogy lehet feloldani ezt az ellentmondást, hogy lehet megoldani a „Jeanne d'Arc-problémát"?


Úgy gondolom, hogy mindegy egyes embernek az életében két hangot kell követnie. Egyrészt az Egyház általános, mindenkire vonatkozó tanítását, másrészt Isten egyéni szavát őhozzá. Ez a társadalomra kivetítve is igaz. A társadalom berendezkedésének az isteni rendet kell(ene) követnie, azonban egyének esetében ettől el lehet térni.

Van ugyanis olyan különleges helyzet, amikor Isten a saját törvényeit felfüggeszti és akarata azok ellen megy. Erre jó példák a csodák. Isten megalkotta a fizika és a biológia törvényeit a mi javunkra. Viszont olykor-olykor, a nagyobb jó, valamilyen szent cél érdekében felfüggeszti azokat, és megtörténik a csoda. A biológia törvényeivel szemben meggyógyul vagy feltámad valaki. Vagy nem érvényesülnek a fizika törvényei, és Jézus vízen jár vagy az öt kenyérből olyan sok lesz, hogy mindenki jól lakjon. Szentek évekig-évtizedekig csak az Eucharisztiával táplálkoznak, Szent Pió atya pedig egyszerre van két helyen, kezein pedig megjelennek Krisztus sebei.

Ezektől az esetektől még nem lesznek érvénytelenek Isten törvényei, és az a normális, ha aszerint rendezzük be az életünket, hogy egy ember nem lehet két helyen, és aki meghalt, nem éled újjá. Nem a csodákhoz, nem a különleges esetekhez kell igazítani az életünket, de mégis, ha valami másképp van Isten akaratából, akkor az nem rossz, hanem szent dolog.

Ugyanez a helyzet velünk, nőkkel kapcsolatban is. Normális esetben egy nő nem vezetne hadat, nem irányítana férfiakat, nem bíráskodna, nem osztaná ki az erősebbik nemet. És normális esetben egy nő nem is vágyik ilyesmire. De van, amikor Isten akarata mégis ez.

Mikor történik meg, hogy Isten olyasmire (is) hív egy nőt, ami egyébként ellentétes a nemi szerepével?

Azt hiszem, ilyen akkor történik, amikor a világ rendje felborult, és azok, akik minderre hivatottak lennének - férfiak -, nem teljesítik a saját feladatukat. Ilyenkor Isten azzal csúfolja meg a férfiakat, hogy egy-egy kiválasztott nőt felruház olyan képességekkel és olyan hivatást ad neki, amely egyébként a férfiak privilégiuma lenne. De ez nem csak azért van, hogy Isten felrázza a férfiakat. Ezzel azt is bizonyítja, hogy Ő akárkin keresztül képes megvalósítani az akaratát. Ahogy Jézus mondta: ha emberek nem hirdetik az Ő igazságát, akkor a kövek fognak megszólalni. (ld. Lk 19,40)

Azonban van egy reális veszély: az, hogy olyanok is Isten kivételének tekintik magukat vagy mások így néznek rájuk, akik nem azok. Sok nő indokolhatja meg nőietlen viselkedését és szerepvállalását Debórára vagy Jeanne d'Arcra mutogatva. Jogos tehát a kérdés: hogy különböztethetjük meg az izgága felforgatókat Isten kiválasztottjaitól?

A felforgatók önmagukat jelölik ki férfias szerepre, és nem Istentől jövő benső késztetés, hanem az izgágaságuk és a hiúságuk ösztönzi őket arra, hogy különlegesen viselkedjenek. Korunk „te is meg tudod csinálni"-propagandája nők tömegeit bujtja fel arra, hogy öntetszelgésből olyasmire szánják rá magukat, ami egyébként idegen a természetüktől. Könnyen gondoljuk magukat kivételesnek.

Ezzel szemben Isten választottjai nem vágynak arra, hogy különleges dolgokat csináljanak. Egyszerűen csak egy benső késztetés vagy még kirívóbb esetben isteni jelenés erre ösztönzi őket, amit minden tiltakozásuk ellenére sem tudnak leküzdeni. Isten akaratát akarják követni, nem pedig a sajátjukat, és azért vállalkoznak ilyen dolgokra, mert Isten akarja ezt tőlük. Jeanne d'Arcot az különbözteti meg a modern női agitátoroktól, hogy ő nem akart hadvezér lenni, amíg Isten erre nem hívta. És ezek a különleges nők nem is ragaszkodnak furcsa szerepüköz, mint valami konchoz. Amint vége a küldetésüknek, visszavonulnak. Így tett például Soubirous Szt. Bernadett is. Ez a szerény szellemi képességekkel bíró parasztlány a Szűzanya üzeneteit és óhajait közvetítette a világnak akkor, amikor a zseniális tudósok zöme elfordult Istentől és ostoba babonának bélyegezte a katolikus tanításokat. Viszont ez a küldetés nem tartott örökké, a jelenések öt hónapon belül történtek. Ezután Bernadett haláláig a világtól elvonultan egy kolostorban élte életét, ahol egyébként nagyon rondán bántak vele. Ez ellen pedig nem lázadozott. Úgy tekintett magára, mint Isten eszközére, akit, ha az Úr akarja, használ, ha nem, akkor félre tesz, és ő mindkét dolgot elfogadja.

A másik különbség, hogy míg aki magát jelöli ki különleges szerepre, az nem a rendet akarja helyre állítani, addig Isten választottai a maguk különleges módján mindig a normalitásért küzdenek. Egy izgága nő azt fogja mondani: „Nézd meg Debórát, Hildegárdott, Johannát! Ők is ezt meg azt tették, nekem is jogom van ezt meg azt tenni!" Az egész arról szól, hogy neki joga van, és ahhoz, hogy ez a joga érvényesüljön, felforgatja akár az egész társadalmat és eltörli a hagyományos nemi szerepeket.

Isten választottja viszont pont az ellentétes módon viselkedik. Látja, hogy az ő hivatása kivételes, és hogy az ő kivételessége nem törli el az általánosságokat. Nem is akar mindenkit a saját képére formálni: hivatását Isten egyéni, rá szabott akaratának, nem pedig általános törvényszerűségnek tekinti.

Manapság a nők elviekben szinte bármik lehetnek. Így rengeteg lány van, aki szembesül a Jeanne d'Arc-problémával. Család vagy karrier? Esetleg egyszerre? A férfias hivatások közül is válogathatok? Ha egy kamaszlány, aki a pályaválasztás előtt áll, megkérdezné, hogyan döntse el, mi legyen és hogy viszonyuljon ezekhez a kérdésekhez, én ezt mondanám neki:

Készülj arra, hogy családanya leszel, hiszen a legtöbb nőt Isten erre teremtette. De ha másra vagy másra is ösztönöz Isten - nem pedig a hiúságod vagy a feminista propaganda -, akkor csináld meg, és ne hárítsd el a hivatásod terhét arra hivatkozva, hogy neked ezt nem szabad, mert nő vagy. Isten döntötte el, mi a férfi és mi a nő feladata, és neki van egyedül joga ezt egyéni esetekben módosítani -, de neki igenis joga van hozzá, mint ahogy a csodatételhez is. De az is biztos, hogy nagyon kevés embernek van különleges hivatása, ami felülírja, milyen neműnek született, hiszen Isten nem véletlen teremt minket nőnek vagy férfinak. Az intelligencia vagy a tehetség valamihez még nem jelenti azt, hogy hivatásszerűen kell foglalkozni család helyett vagy mellett valami mással. A főállású anyaság és a klasszikus nőies munkák nem csak az ostobáknak és a szűk látókörűeknek valóak, sőt. Mi, nők ezekben vagyunk pótolhatatlanok. Minden másra ott vannak a férfiak, ráadásul valószínűleg sokkal jobban is tudják csinálni. 

Adjon a Szentlélek mindnyájunknak bölcsességet ahhoz, hogy felismerjük, mi az, amire Ő hív, és mi, amire csupán a hiúságunk és a feminista propaganda próbálna rávenni!