2015. november 8., vasárnap

A második „igen"


Mindenki életében kell, hogy legyen legalább két „igen". Az első, amikor látatlanul, a hivatása kapujában mond igent mindarra, amit élni akar, és a második, amikor akkor fogadja el a hivatását, amikor már tapasztalata is van róla. Én nemrég mondtam ki ezt a második „igen"-t.

Eddig küzdöttem a hivatásommal, és próbáltam keresni mellé egy másikat. Ez az időszak lezárult az életemben, és szeretném őszintén leírni, mi is volt velem. Még ha nem is veti rám a legjobb fényt.

Elég erős kísértések értek. A hivatásom a korábbi életemhez képest nagyon kemény. Amikor rossz passzban voltam, sajnos ilyeneket gondoltam: Túl okos vagyok ehhez. Ez nehéz. Komolyan így fog elmenni minden napom? Nincs elég időm a hobbijaimra! Mindenki azt fogja gondolni rólam, aki régebben ismert, hogy „azt hittem, többre viszi". Szépen, némán elhasználódom. Csak egy kimerült szülőgép leszek, amihez nem kell agy. Minden. Nap. Ugyanaz. Elégedetlenségemben faggatni kezdtem Istent, milyen más hivatást szán még nekem azon felül, hogy feleség vagyok, anya és háziasszony. És tudjátok, mi volt a válasz?

Nagy, üresen kongó, mélységes csönd. Persze elkeseredett és dühös lettem, hogy Isten most miért nem mutat utat, mikor régebben mindig segített.

Aztán rájöttem, hogy miért hallgat Isten.

Mert ez a válasza.

A csönd.

Elég ronda dolgokat fedeztem fel magamban. Nem önzetlen szívvel kerestem egy másik hivatást, hanem menekülni akartam a hivatásom nehézségeitől, és megpróbáltam olyan ellentmondásokat összehozni, mint az alábbiak: persze, minden igaz, ami a nőkről és a feleségekről van a Bibliában, de én különleges vagyok, tehát rám nem vonatkozik teljesen. Vagy: persze, családanyának kell lennem, de másnak is! Az Úr viszont nem volt hajlandó asszisztált ehhez. Mert nem az a probléma, hogy kettős hivatásom van. Nem is az a helyzet, hogy én olyan különleges és kivételes lennék. Azzal van a baj, hogy a régi embert hurcolom magammal. Olyan bűnöket és gondolkodásmódokat, amelyek elzárnak attól, hogy boldogságot és békét találjak családanyaként.

Szépen lassan szembesültem vele, hogy nem az életemmel van a baj, hanem velem. Felismertem, hogy mennyire öntelt vagyok. Mennyire el vagyok ájulva az intelligenciámtól. Mennyire vágyom a dicsőségre és az emberek tetszésére. Mennyire önmagamnak élek. Mennyire nem tudom odaadni az életemet másoknak. Mennyire fontos számomra a kényelem és a dőzsölés. Mennyire-mennyire különlegesnek és csodálatosnak tartom magamat. Ezzel a plusz hivatással, ami még azzal járt volna, hogy házon kívül legyek és mással is sokat kelljen foglalkoznom a családomon és az otthonomon kívül, valójában csak menekülni akartam. Menekülni abból a szűkös dobozból, aminek tudat alatt a családanyai hivatást éreztem, hogy helyette sok izgalom, elismerés és dicsőség legyen a jussom, ami úgy gondoltam, ennek a csodálatos és különleges lénynek, aki én vagyok, kijár. Menekülni akartam attól a hivatástól, amelyet Isten nem csak azért adott, hogy boldogítson és örömeket szerezzen, hanem azért is, hogy meg tudjak változni és szent legyek. Jó pillanataimban vágytam az egyszerű életre, vágytam arra, hogy igazán nőies nő és családanya legyek, de a gőg, ha eluralkodott rajtam, mindezt unalmasnak, perspektívátlannak és túlontúl egysíkúnak mutatta... én pedig nem tudtam eldönteni, melyik az igaz út.

Döntenem kellett. Lemondok arról, hogy különlegesnek tartsam magamat, és hogy mások különlegesnek tartsanak engem? Feladom azt a szokásomat, hogy a különböző képességeimet és tehetségeimet fitogtassam? Elfogadom, hogy másokért éljek? Teljes szívvel-lélekkel odafordulok a hivatásomhoz, és úgy is kimondtam rá az „igen"-t, hogy nem mindenféle ködös ideálkép él bennem róla, hanem a gyakorlatban is tudom, milyen?

Nem akartam ellentétes dolgokat összeerőltetni. Kimondtam az „igen"-t.

A keresztény nőiesség, házasság, anyaság és háziasszonyság olyasmi, amit ha szívvel-lélekkel él az ember, akkor nem lehet többé elájulva önmagától, nem tarthatja magát fantasztikusan kivételesnek, nem okoskodhat, nem lehet öntetszelgő, nem lehet kényelmes, nem lehet lusta, nem lehet akaratgyenge, nem szolgáltathatja ki magát, nem hajkurászhatja a dicsőséget. Évát Isten Ádám segítőtársának teremtette. Engem pedig a férjem segítőtársának teremtett. Azért élek, hogy Istent szolgáljam. Hogy a férjemet segítsem. Anya is vagyok. Gyereket szülök, táplálok, nevelek. Háztartást is vezetek. Főzök, takarítok. A napjaim egyformák. Amit csinálok, nem különleges.

Leírom, pedig tudom, hogy manapság ez botrány:

Isten azért teremtett engem, hogy a családomat és az otthonomat szolgáljam.

Szolgáló vagyok.

Nem rabszolga, nem cseléd, de szolgáló.

De már nem zavar.

Szűz Mária szolgálóleánynak nevezte magát. Jézus Krisztus pedig azt mondta: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 10,42-45) Ha Jézus Krisztus szolgált, és a Szűzanya szolgálóleány volt, akkor ez nekem miért derogálna? Lucifer volt az, aki azt mondta: Nem szolgálok.

A második „igen" óta már nem csak akkor látom szépnek a hivatásomat, ha épp emelkedett hangulatban vagyok. Örülök, hogy véget ért a vajúdásom, mert le tudtam számolni ezen a téren a gőggel. Persze tudom, lesznek még kísértéseim és nehézségeim, de mégis, valahogy úgy érzem, alapjaiban változott meg a látásmódom és a hozzáállásom az utóbbi időben. Annyira boldog vagyok, hogy nem igazán tudom szavakba önteni, Istennek legyen hála!

Szeretném, ha imádkoznánk azért, hogy más is eljuthasson erre a boldogságra és békére.

Kérlek, Uram, add, hogy mi, nők mindannyian felismerjük azt a hivatást, amit nekünk szánsz. Segíts meg minket, hogy merjük a Szűzanyával mondani: íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint! Vezess minket el ahhoz az önfeláldozó és békés lelkülethez, amely a mennyországba, de földi boldogságunkra is vezet. Kérlek, Istenem, segíts, hogy kitarthassunk a jóban, és ne higgyünk a kísértő szavának. Segíts, hogyha pedig elbukunk, akkor mielőbb fel tudjunk állni és folytatni azt az utat, amit Te mutatsz nekünk. Amen.