2016. október 23., vasárnap

A templom és a mecset békétlensége


1956. október 23-án szabadságharc kezdődött a szovjetek és helytartóik ellen. Ez a nap azonban más miatt is jelentőségteljes volt. Pontosan ötszáz évvel azelőtt, 1456. október 23-án költözött Kapisztrán Szent János az égi hazába. Bizonyára nem véletlenről van szó. A harcos szent közbenjárt a magyarságért, és még ha maga a szabadságharc nem is győzött, de a lelki nyereség hatalmas. Mártírjaink vére az egész nemzetet megszentelte, mi pedig immár hatvan éve meríthetünk erőt az ötvenhatosok hősiességéből.

Érdemes azonban nem csak rájuk, de a XV. századi ötvenhatosokra is emlékeznünk. Ugyanis nekünk már mindkettejük ellenségével szembe kell néznünk. Európa kultúrmarxista urai szövetkeztek a beözönlő muszlimokkal, hogy egységes erővel számolhassák fel a kontinens keresztény mivoltának utolsó maradványait.

Ebben azonban nincs semmi csodálni való, mivel a kultúrmarxizmus és az iszlám is ugyanannak a sárkánynak a két feje. Persze ez első pillantásra meghökkentő kijelentésnek tűnhet, hiszen a kultúrmarxisták ateisták, család- és nemzetellenes hedonisták, míg a muszlimok istenhívők, akik őrzik hagyományaikat, és a családról vagy a nemi szerepekről a szabadelvűtől igencsak távol eső nézeteket vallanak. Csakhogy ez a felszín. Egyfajta istenség előtti leborulás és konzervativizmus még nem jelenti azt, hogy jó emberekről és igaz vallásokról van szó. Elég, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a farizeusok is látszólag buzgón szolgálták Istent és szigorú erkölcsi elvek szerint rendezték be életüket, mégis Isten Fia azt mondta nekik, hogy az ő atyjuk a Sátán.

Az eszmék és emberek igaz voltának helyes mércéje nem az, hogy imád-e valamilyen istenséget vagy szigorú erkölcsi elvek szerint él-e, hanem hogy milyen a viszonyulása Jézus Krisztushoz. Itt pedig a kultúrmarxizmus és az iszlám édestestvéreknek mutatkoznak, mivel mindkettő ellenségének tekinti a kereszténységet. Ez viszont magától értetődő, hiszen mind a kultúrmarxizmus, mind az iszlám a Sátán produktuma.

Manapság ez kemény, sőt felháborító és nevetséges kijelentésnek hangzik a legtöbbek számára, mert ellenkezik a felfogásukkal, ha az egyik vallás híve azt mondja egy másik vallásra, hogy sátáni. Ez merőben sértő kijelentésnek, felesleges pártoskodásnak, sőt ostobaságnak is tűnik, hiszen arra mutat rá, hogy nem vagyunk olyan emelkedett szelleműek, hogy lássuk, valójában minden vallás ugyanolyan. Nekünk Krisztus követőiként viszont a katolikus hitigazságok szerint kell vélekednünk és megnyilatkoznunk, nem pedig a szabadelvűek vagy épp gnosztikusok azon téveszméjét szajkóznunk, hogy minden vallás ugyanarra a hegyre vezet fel, és teljesen mindegy, hogy valaki muszlim-e vagy keresztény, mert hiszen a lényegük egy.

De mi valójában a lényeg? A lényeg Jézus Krisztus. Saját kijelentéseit idézve Ő az út, az igazság és az élet, és senki sem juthat el az Atyához, csak Őáltala. Nem mellékes kérdés, hogy Krisztust Istennek mondom-e, vagy csupán prófétának: vagy egyik sem igaz, vagy csak az egyik, de a kettő mindenképp kizárja egymást.

A muszlim vallás legfőképpen azért téves, mert ha az Isten Jézust csak prófétának mondom, miként ők, és nem ismerem el Őt Istennek, akkor az azt mutatja, hogy teljesen hamis az istenképem, és egy hamis istenséget imádok. Ha én azt gondolom Istenről, hogy túl magasságos ahhoz, hogy emberré legyen, szenvedjen és meghaljon, hogy nem váltott meg minket és nem támadt fel, akkor nem ismerem az igaz Istent, és így nem is tudom Őt szolgálni. Ha egy olyan prófétát követek, aki pedig többnek mondja magát Jézusnál és másmilyen istent hirdet, mint amilyet Jézus Krisztus kinyilatkoztatott, akkor egy hamis prófétát követek és egy nagy hazugság szerint rendezem be az életemet.

Az iszlám lehet, hogy Mohamed kitalációja, az is lehet, hogy pszichés problémákból fakadó képzelgése, de a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy Gábriel arkangyal képében egy démon, ha nem maga Lucifer jelent meg Mohamed előtt, hogy Isten majmaként saját befejezést adjon az Úr kinyilatkoztatásának. Erre utal a párhuzam is: míg mi azt valljuk, Krisztus az Ige, aki öröktől fogva Istennél volt, és Mária által testesült meg, amit Gábriel adott hírül, úgy a muszlimok szerint a Korán az Ige, amely öröktől fogva Allahnál volt, Mohamed által „testesült meg", akinek Gábriel adta hírül a Korán tartalmát. Csakhogy míg Mária alázatos szolgálóleánya volt az Úrnak, addig Mohamed egy idő után véreskezű hadúrrá változott, aki gyilkos erőszakkal terjesztette hitét. Ennek a gyilkos terjeszkedésnek pedig fő áldozatai azóta is a keresztények.

Egyik más vallású ember a másik más vallású ember iránt viseltethet békével, de nem lehet soha tartós és valódi béke a templom és a mecset között, hiszen az igazság és a hazugság nem férhet meg egymás mellett. Assisi Szt. Ferenc sem azért látogatta meg a szultánt, hogy kinyilvánítsa, a kereszténység és az iszlám lényegében ugyanaz, hanem hogy áttérítse Krisztus igaz hitére. Mert hiszen nem azért vagyunk katolikusok, és nem muszlimok, mivel Európában kulturálisan ez indokolt, hanem mert a katolikus hit az igazság, az iszlám pedig hazugság, mégpedig gyilkos hazugság.

Aki azt terjeszti, hogy az iszlám is ugyanolyan tiszteletreméltó, mint a kereszténység, legyen akár csak jószándékú tévedő, ezzel a tettével Jézus Krisztus ellen cselekszik és a Sátán birodalmát építi.

2016. szeptember 24., szombat

Miért és mikor lehet erkölcsös a tcst?

Az előző pár, a témát érintő írásommal kapcsolatban látom, hogy sokan nem értik pontosan az Egyház tanítását fogamzásgátlásról, önmegtartóztatásról, természetes családtervezésről, gyermekáldásról, szexualitásról. Több téves nézet is felmerül, egy-egy szélsőséget képviselve: a fogamzásgátlás és a tcst ugyanolyan, tcst-zni bármikor szabad, vagy tcst-zni se szabad, esetleg csak egy-két indokkal... Ezért szeretnék még egy bejegyzést szánni a témának, megválaszolva pár kérdést egy fiktív párbeszéd révén. 

Csak akkor erkölcsös a szeretkezés, ha gyerek foganhat belőle? 

Nem. Szabad szeretkezni várandósan, szabad szeretkezni, ha meddő vagy, szabad szeretkezni klimax után is, szabad szeretkezni akkor is, ha a ciklusod olyan részében vagy, mikor nem vagy termékeny. Nem bűn tehát akkor sem szeretkezni, ha biztosra tudod, hogy nem lesz az aktusból gyerek. Ugyanis a szeretkezés elsődleges célja nem a gyermekáldás, hanem a testi-lelki önátadás a házasfelek között. 

Akkor miért bűn a fogamzásgátlás? 

A fenti példákból látszik, hogy olyan eseteket soroltam fel, amikor nem te akadályoztad meg, hogy az adott szeretkezésből gyereked foganjon, és nem te teszed magad terméketlenné, hanem a biológia, vagyis Isten. Míg egy egészséges férfi potenciálisan minden aktusban nemzhet, vagyis minden szeretkezéséből származhat gyermek, ezzel szemben a nőt úgy teremtette meg Isten, hogy az nem mindig termékeny. Istennek van joga tehát terméketlenné tenni egy aktust vagy személyt. Amikor viszont fogamzásgátlót használunk, mi ragadjuk magunkhoz ezt a jogot. Mi akarjuk eldönteni, hogy egy adott aktus és személy termékeny legyen-e vagy sem. Terméketlenné tesszük, pedig termékeny lehetne. 

Azt hittem, a fogamzásgátlás azért bűn, mert biztosan megakadályozza a foganást, a tcst viszont nem annyira hatékony, így esélyt ad Istennek. 

Nem. Egyrészt a fogamzásgátlás se ad 100%-os védelmet. Ha ez lenne az ok, mondhatná pl. az óvszerhasználó, hogy elszakadhat a gumi, tehát ad esélyt Istennek. Másrészt sokan úgy tudják gyakorolni a tcst-t, hogy egyáltalán nincs nagyobb esély a foganásra, mint a fogamzásgátlásnál. Bizonyos tcst-módszerek helyes használatával a párok 98-99%-os arányban el tudják kerülni a gyermekáldást. 

De akkor tcst-zni se szabad, hiszen azzal is szinte biztosan megakadályozom a foganást! 

Nos, ez azért nincs így, mert a tcst-vel nem gátolom a foganást - vagyis nem fogamzásgátlásról van szó. A tcst ugyebár azt jelenti, ha el akarom kerülni a gyermekáldást, hogy akkor szeretkezem csak, mikor terméketlen időszakomban vagyok, más szóval fogalmazva: amikor Isten terméketlenné tett. Mint írtam, neki joga van ehhez, nekünk pedig jogunk van szeretkezni akkor is, ha tudjuk, hogy nem lesz belőle gyerek. Ha akkor szeretkezünk, amikor terméketlenek vagyunk, nem gátoljuk meg a foganást, hiszen mi nem csinálunk semmit annak érdekében, hogy az adott aktus ne legyen termékeny: biológiai okokból nem lesz az, vagyis Isten akaratából. Tehát nincs fogamzásgátlásról szó a részünkről, mert nem mi gátoljuk meg az aktusban a foganást, hanem Isten. 

Nem értelek pontosan. Azt mondtad korábban, a teljes testi-lelki önátadás a szex elsődleges célja. Tehát ha én a gyerek foganását megakadályozom, azzal még az elsődleges célt nem akadályozom, vagyis erkölcsös a tett. Mivel támasztod alá, hogy csak Istennek van joga ehhez? 

Amikor meggátoljuk a fogamzást, nem csak a gyermekáldást akadályozzuk meg, hanem az elsődleges célt, a testi-lelki önátadást is. Akkor történik meg a teljes testi-lelki önátadás, ha én a fogamzóképességemet is úgymond átadom a másiknak. Ezért erkölcstelen az óvszer, mert visszatartja a férfi magját. Többek között ezért erkölcstelen, ha egy nő elkötteti magát vagy fogamzásgátlót szed, mert ott meg ő visszatartja a petesejtjét (nincs ovuláció vagy akadályozva van a sperma és a petesejt egyesülése mesterségesen). De ez két utóbbi módszer azért is erkölcstelen, mert akadályozza a női test, a termékenység természetes működését, vagyis tulajdonképpen öncsonkításról van szó, beteggé tételről. Tulajdonképpen nincs olyan fogamzásgátló módszer, amely ne vétene az elsődleges cél, a testi-lelki önátadás ellen, így mindenképpen erkölcstelen. Isten a szeretkezést és a gyermekáldást összekapcsolta - csak neki van joga különválasztani (terméketlenné tenni az aktust vagy az egyént), nekünk nincs.

Ha szabad akkor is szeretkezni, mikor tudom, hogy nem vagyok termékeny, és szabad csak akkor is szeretkezni, ha tudom, hogy nem vagyok termékeny, vagyis tcst-zni, akkor miért mondod, hogy ez utóbbi lehet bűn is? 

A tcst az önmegtartóztatás egyik formája, hiszen akkor nem szeretkezek, amikor tudom, hogy gyerek foganhat belőle, vagyis megtartóztatom magamat. Mielőtt egy nő ennyire pontosan meg tudta volna állapítani, hogy mikor lehet gyereke és mikor nem, teljesen meg kellett a párnak tartóztatnia magát, nem tudták azt mondani, hogy a terméketlen periódusokban szeretkeznek, mert nem tudták, mikor van olyan. Az Egyház tanítása viszont az, hogy a férfi és a nő teste nem az övé, hanem a másiké, és nem szabad megvonniuk egymástól a szeretkezést, mert ez házastársi kötelességük. (ld. 1Kor 7,3-4) Nem csak azért, hogy legyenek gyermekeik, ez a meddőkre is vonatkozik. Hanem azért, mert a házasélet elsődleges célja a teljes testi-lelki önátadás. A szex olyan erős köteléket hoz létre a házaspár között, amely segít fenntartani a házasságot, hogy más pozitív hatásairól ne is beszéljünk, ha viszont huzamosabb ideig nem szeretkeznek, rossz hatással lehet mind rájuk, mind a kapcsolatukra, és hűtlenséghez vezethet. 

Van, amikor az önmegtartóztatás szükséges, és Isten erre az áldozatra hívja a házastársakat. Az Ő erejéből természetesen ki is lehet bírni mind az egyénnek, mind a házasságnak akár huzamosabb ideig is ezt a helyzetet. De azért mégis csak sok kísértésre ad okot, így csak nyomós okkal szabad önmegtartóztatásban élni, különben felesleges kísértésnek tesszük ki mind magunkat, mind a házastársunkat. 

Az önmegtartóztatás legitimen történhet egyrészt belső indíttatásból, amiről Szt. Pál is ír (ld. 1Kor 7,5): azért, hogy a házaspár imádkozzon, és ez legyen egyfajta aszkézisük, amivel megtámogatják az imát. De Pál figyelmeztet, hogy ilyet csakis közös megegyezéssel és nem túl hosszú időre szabad tenni. Pont azért, hogy ne legyen rossz hatással az önmegtartóztatás se a párra, se a házasságukra. 

Másrészt történhet külső, kényszerítő okból. Ilyen ok lehet az, hogy a pár valamelyik tagjának egészségügyi állapota nem engedi meg, hogy szeretkezzenek (pl. gyermekágyas időszak, fertőző nemi betegség, súlyos kimerültség), vagy pedig az is ok lehet, hogy nem tudnak gyermeket vállalni. 

És itt elérkeztünk a lényeghez. Az Egyház elismeri, hogy egy párnak lehet olyan az életében, hogy nem tudnak (egyelőre vagy végleg) több gyermeket vállalni, és hogy elkerüljék (nem pedig meggátolják!) a foganást, élhetnek az önmegtartóztatás módszerével - legyen az akár a ciklus bizonyos napjain, hetein (tcst), akár minden nap (ha nem vagy csak nagyon bizonytalanul állapítható meg, mikor termékeny a nő). 

De két okból azt mondja az Egyház, hogy csak nyomós okkal lehet önmegtartóztatni, így tehát tcst-zni is: 

1.: A szeretkezés házasságra és egyénre gyakorolt pozitív hatásai miatt, illetve a szexmegvonás negatív hatásai végett. 

2.: Az önzés elkerülésére, ti. ha a pár önző okokból, irreális félelemből, luxushajhászásból, gyenge hitből stb. él a tcst-vel, és nem vállal annyi gyermeket, amennyit ténylegesen felnevelhetne. Nem kell annyi gyereket vállalni, amennyit egy nő biológiailag képes megszülni, de annyit igen, amennyit fel tud nevelni. 

Orgonasíp - családi portré a múlt század elejéről. 

Honnan tudhatom, hogy legitim indokkal akarom-e elkerülni a gyermekáldást? 

Annyiféle pár és annyiféle helyzet van, hogy nem írhatok pontos listát, hogy ilyenkor szabad, és ilyenkor nem. Nem véletlen nem tették ezt meg a pápák sem soha. Ez a pár lelkiismeretére van bízva: nekik kell megbeszélniük Istennel, bevonva esetleg a lelkiatyjukat a kérdés eldöntésébe. 

Mindenesetre ha pontos listát nem is írtak a pápák, azért adtak támpontokat (ld. az itteni idézeteket). A pápák tanítása szerint tehát legitim ok lehet arra, hogy egy darabig vagy a házasságunk további részében végig tcst-zzünk: 

XII. Piusz megfogalmazása szerint 
- orvosi, 
- fejlődéstani, 
- gazdasági, 
- társadalmi; 
- súlyos okok vagy személyes 
- vagy külső körülmények következtében tehetik legitimmé a tcst-t. 

VI. Pál pedig 
- a szülők testi 
- vagy lelki állapotát 
- és külső okokat említ. 

Mondok néhány példát a tcst legitim használatára ezek alapján, ami persze nem jelenti azt, hogy csak ezek az esetek léteznének: 

Nemrég vetélt el a nő, és nagy az esélye, hogy megint elvetél, ha túl hamar megfogan a következő gyermek, illetve lelkileg se áll készen a házaspár akár az újabb várandósságra, akár magára a szeretkezésre. 

Egy házaspárnak nagy valószínűséggel súlyosan beteg gyermeke születne genetikai okokból. 

Sok császármetszésen van túl a nő, és fennáll a veszélye annak, hogy a méhfal elvékonyodása miatt elvérzik. 

Szoptatja még a nő a kisbabáját, és gyengébb fizikuma miatt rögtön abba kéne hagynia a szoptatást egy újabb várandósság esetén.

Hamar (akár a gyermekágy után rögtön) visszatér a nő ciklusa, és testi és/vagy lelki regenerálódás végett nagyobb korkülönbséget akar, mint egy (vagy akár kevesebb, mint egy!) év. 

Nyomorog a család. 

Túlnépesedés van az adott országban. 

Ezek után mondanál nekem pár okot, ami szerinted biztosan nem legitim? 

Igen. Felsorolok neked pár tipikusan divatos tévedést, amit a világ legitim indoknak lát a gyermekáldás elkerülésére, de egy katolikus számára nem lehet érv: 

A friss házasoknak kell pár év, amit csak kettesben töltenek. 

Minden gyereknek kell saját szoba. 

Saját autó, külföldi nyaralás, márkás cuccok nélkül nem érdemes élni. 

Három császármetszésnél többet minden esetben súlyos felelőtlenség vállalni. 

Két gyerek az ideális. 

Ha nem alszol együtt a gyerekeddel; ha rászólsz; ha (túl gyakran) nemet mondasz neki; ha nem hordozod egész nap; ha nagyobb korában már nem ugrasz, amint elkezd sírni; ha rászoktatod arra, hogy átaludja az éjszakát (stb.), akkor tönkreteszed a gyereked lelkivilágát, ezért legalább három-négy év korkülönbségnek kell lenni a gyerekek között, és nem is szabad, hogy túl sok gyereked legyen, mert akkor nem tudsz eleget foglalkozni velük, és lelki sérültek lesznek, illetve te is kikészülsz. 

Minden gyerekednek biztosítanod kell a saját lakást, ha kirepülnek. 

A nőnek is karriert kell építenie, nem lehet főállású anya és szülheti sorban a gyerekeit, különben elnyomott pária, aki elpazarolja a tálentumait. 

Csak azok vállalnak sok gyereket, akik élősködni akarnak a társadalmon. 

A sok gyerek ciki, mindenki azt hiszi, hogy ostobák vagyunk, és csak szaporodunk, mint a nyulak. 

Szóval csak az jó katolikus, akinek sok gyereke van, és lehetőleg minél kisebb korkülönbséggel? 

Nem. Kár így ítélkezni mások felett. Nem tudhatjuk, kinek miért nincs vagy van csak kevés gyereke, vagy van köztük nagyobb korkülönbség. Az is lehet, hogy ők szeretnének még, de nem lehet, vagy legitim okuk van rá, hogy ne legyen több, vagy csak nagyobb különbséggel. Hogy kinek mennyi gyereke születik és mikor, az az ő dolga Istennel (és a lelkiatyjával). 

Mindazonáltal „A Szentírás és az Egyház hagyományos gyakorlata a nagy családokban Isten áldásának és a szülők nagylelkűségének jelét látja." (KEK 2373) Egy katolikus szemében a gyermek ajándék, áldás kell legyen, a nagycsalád pedig vágyott, nem pedig lenézett, szégyellni való, idejétmúlt dolog, vagy olyan fáradtság, ami elveszi tőlünk a kényelmet és a luxust. Ha nem is szabad kísértenünk az Istent, és vészesen túlvállalnunk magunkat, de bátornak, nagylelkűnek és áldozatvállalónak kell lennünk, mikor a gyermekeink számáról van szó. „Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy az ember életét és az életfakasztás feladatát nem lehet e világ kereteibe szorítani, mértékével mérni és csak ebből kiindulva értelmezni, hanem mindig figyelembe kell venni az ember örök rendeltetését is." (KEK 2371)  

Boldogok azok a házaspárok, akiknek nem kell tcst-zniük, vagy legfeljebb csak keveset, és így félelem és kényelmetlenség nélkül élhetnek a szeretkezés ajándékával, és nyitott lehet a szívük Isten ajándékaira. Hitem szerint sokkal többen tartoznak ebbe a csoportba, mint amennyien azt tudják magukról. 

Talán ti is?

Az Egyház tanításáról a témában ld. bővebben: 

Idézetek pápáktól (Katolikus Válasz) 

2016. szeptember 17., szombat

Fogamzásgátlás - halálos bűn?


Mielőtt megválaszolnám a kérdést, halálos bűn-e a fogamzásgátlás, két dolgot tisztáznom kell. Az egyik, hogy mi a fogamzásgátlás. A másik, hogy mi az a halálos bűn. 

A katolikus tanítás szerint a bűn az erkölcsi értelemben vett rossz. Hiány, az erkölcsi jó hiánya. Az erkölcsi törvény pedig Istentől ered, így a bűn szembefordulás Istennel. A halálos bűn azt jelenti, hogy súlyos isteni parancsot szegtem meg, mégpedig tudva és akarva. Eredménye a szeretet és a megszentelő kegyelem elvesztése. Halálos bűn állapotában nem áldozhatok. Gyógyszere a bűnbánat, vagyis meg kell gyónnom, amit elkövettem, azzal az elhatározással, hogy többet nem fogom elkövetni. Ha meg nem gyónt halálos bűn állapotában halok meg, elkárhozom.1 

A fogamzásgátlás azt jelenti, hogy valamilyen módszerrel megakadályozom, hogy az adott aktus termékeny legyen, pl. óvszert használok vagy sterilizáltatom magam. 

A fogamzásgátlás közé sorolják, pedig valójában a már megfogant élet további fejlődését akadályozza meg (tehát abortív) a spirál és az esemény utáni tabletta, de a legtöbb hormonális fogamzásgátló tablettának és a hüvelygyűrűnek is van olyan hatása, hogyha a használatuk ellenére megfogan az új élet, megakadályozza a megtermékenyített petesejt beágyazódását, és így a gyermek nem tud tovább fejlődni. 

Egyértelmű, hogy ez utóbbit tiltja az Egyház, hiszen az abortusz gyilkosság. De mi van a nem abortív fogamzásgátló módszerekkel? Minden esetben halálos bűn a használatuk? 

A válaszom: igen, amennyiben tudva és akarva követem el. 

A fogamzásgátlással súlyos isteni parancsot szegek meg, tehát csak az teheti bocsánatossá, ha nem tudtam, mit teszek, vagy kényszer hatására tettem. Erre mondok néhány példát. 

Nem tudva követtem el a fogamzásgátlás bűnét, ha úgy tájékoztattak megbízhatónak hitt felelős személyek (pl. lelkiatya, hittanár stb.), hogy a fogamzásgátlás megengedett, én pedig jóhiszeműen hittem nekik és nem sejtettem, hogy további utánajárást igényel a kérdés, és van más álláspont is. De nem mentesít, ha direkt olyan forrásoknak hiszek, akik letagadják, hogy a fogamzásgátlás halálos bűn, és tudatosan nem járok a végére a kérdésnek, hátha kiderül, mégis csak a többieknek van igaza, és akkor nem használhatok fogamzásgátlót. 

Nem akarva követtem el, ha kényszer hatása alatt álltam úgy, hogy a házastársam vétkét nem tudtam megakadályozni, mert súlyosan megfenyegetett, hogy ne ellenkezzek.2 Nem számít kényszernek az, ha legitim okom van a gyermekek foganásának elutasítására (akár időlegesen, akár végleg), mert akkor az önmegtartóztatás az erkölcsös megoldás, vagy a termékeny napokra korlátozva (természetes családtervezés - tcst), vagy ha ez a módszer nem működik, minden nap. 

De honnan veszem ilyen biztosra, hogy a fogamzásgátlás tárgyilag súlyos? Hiszen ezzel bizonyítom, hogy halálos bűn. 

Onnan, hogy mikor valamilyen fogamzásgátló módszerrel élek, olyan jogot ragadok magamhoz, amely Istené. Csak Istennek van joga eldönteni egy aktusról vagy személyről, hogy termékeny legyen-e vagy sem, vagyis szétválasztani a szexuális aktust a foganástól, így megakadályozva a teljes testi-lelki önátadást. Vannak emberek, akik önhibájukon kívül meddők vagy képtelenek a nemzésre, illetve a nők bizonyos életkoruk előtt és után nem fogannak gyermeket, valamint a ciklusuk bizonyos időszakaiban sem fogannak meg. Ez mind Isten akaratából van, nem pedig a házaspár akaratából. A bűn az, amikor a házaspár akarja eldönteni, hogy akár általában terméketlenek legyenek (sterilizáció), akár bizonyos aktusok legyenek azok (a többi módszer). Ennek eldöntése ugyanúgy Isten jogkörébe tartozik, mint azt, hogy mikor kezdődjön az életünk és mikor fejeződjön be. Ha magunkhoz ragadjuk a döntés jogát, súlyos lázadást követünk el az Úr ellen, az Ő szerepében tetszelgünk. 

A tcst azért lehet erkölcsös, amennyiben legitim indokkal élünk vele, mert ott nem mi döntjük el az aktusról, termékeny legyen-e vagy sem, hanem az Isten által adott terméketlenségünket használjuk ki olyan módon, hogy az Úr által terméketlenné tett időszakainkban élünk csak házaséletet. 

Az ókeresztény idők óta ez az Egyház tanítása3, és azért nem változtathatja ezt meg még a pápa sem, mert a fogamzásgátlás a természettörvénnyel ellenkezik, így megváltoztatni olyan lenne, mintha azt mondanánk, mostantól a gyilkosság nem súlyos tárgyban elkövetett vétség, tehát nem halálos bűn. Ahogy egy 1997-ben kiadott egyházi dokumentum fogalmaz: „Az Egyház állandóan tanította, hogy a fogamzásgátlás, azaz a szándékosan terméketlenné tett aktus bűnös cselekedet. Ezt a tanítást definitívnek és változtathatalannak kell tekinteni. A fogamzásgátlás súlyosan ellenkezik a házassági tisztasággal; ellentmond mind az élet továbbadásának (a termékenységnek) mind a házastársak kölcsönös odaadásának (az egyesülésnek); megsebzi igaz szeretetüket és tagadja Isten szuverén hatalmát az emberi élet továbbadása fölött."

Az sem érv, hogy a II. vatikáni zsinattal beérett a szenttamási fordulat, és mivel nem a gyermeknemzés az elsődleges célja a szeretkezésnek, hanem a testi-lelki önátadás, ezért nem érvényes, hogy XI. Piusszal bezárólag halálos bűnnek nevezték a fogamzásgátlást a pápák. Azért nem érv, mert a fent említett szentatya Casti connubii kezdetű enciklikájára a II. vatikáni zsinat és a zsinat utáni pápák is mind hivatkoznak, ahogy azt Lino Ciccone morálteológus atya is levezeti, megerősítve, hogy a fogamzásgátlás halálos bűn.5 De ha más jelenkori papok véleményére kíváncsi az olvasó, angolul megannyi hivatalos megnyilatkozást talál a témában.6 

Bizonyos katolikus véleményformálók utolsó szalmaszálként abba kapaszkodnak, hogy mivel a fogamzásgátlás halálos bűn mivolta nem dogma, ezért nem kötelező érvényű tanítás.7 Csakhogy a katolikus erkölcstanban ismeretlen az a felfogás, hogy az számít csak halálos bűnnek, amiről az Egyház dogmaként kinyilvánította, hogy az. Ha formálisan nem is dogma, hogy a fogamzásgátlás halálos bűn terhe mellett tiltott, az elég érv kell legyen egy hithű és alázatos katolikus számára, hogy a Szentírástól kezdve a legkorábbi egyházatyákon át a pápák és még a II. vatikáni zsinat is mind-mind kinyilvánította, hogy a fogamzásgátlás súlyos megsértése Isten törvényének, és mint ilyen, ha tudva és akarva követték el, halálos bűnnek számít. Ha valaki ezt nem is érti vagy nem ért egyet, Krisztus Menyasszonya iránti engedelmességből és hűségből eszerint kell élnie az életét, vagy pedig tartózkodjon a szentáldozástól annak tudatában, hogy ellenkező esetben szentségtörést követ el; de főleg ne tájékoztassa félre a híveket, mert az ő lelkiismeretén fog száradni a szerencsétlenségük. Hiszen még ha ezek a megtévesztettek, mivel nem tudva vétkeztek, nem is követnek el halálos bűnt, a bűn egyéb negatív következményei, amelyet a fogamzásgátlás hoz mind a házaspárok, mind a társadalom fejére, még jelen lesznek az életükben. 

Tudom, hogy bizonyos helyzetekben nehéz a gyermek vállalása, vagy pedig az önmegtartóztatás. De ezt a Jóisten is tudja. Ő nem azért hoz törvényeket, hogy kínozzon minket. Nem azért tilos a fogamzásgátlás, hogy tönkremenjünk mi vagy a házasságunk a gyermekvállalásba vagy az önmegtartóztatásba. Nekünk, katolikusoknak hinnünk kell, hogy Isten szeretetből tilt meg nekünk dolgokat, hogy útmutatását követve elkerülhessük a rosszat. Lehet, hogy emberileg nézve kisebb rossznak vagy kevésbé nehéznek tűnik a fogamzásgátlás használata, mint a gyermekvállalás vagy az önmegtartóztatás, de tudnunk kell, hogy Isten jobban tudja nálunk, mi a rossz vagy a rosszabb, mi a nehéz vagy a nehezebb. Így mi, katolikusok nyugodtan rábízhatjuk magunkat az Egyházra, és inkább vállaljunk még gyermeket, vagy ha elégséges okunk van rá, éljünk a tcst / teljes önmegtartóztatás erkölcsileg megengedett módszerével, minthogy halálos bűn állapotában éljünk a fogamzásgátlást használva, megalkudva a halál kultúrájával, sőt építve azt. 

Egy hithű katolikus tudja, hogy halálos bűnben, bár látszólagos könnyebbségben élni mindig nehezebb, mint a kegyelmi állapotban megélt nehézséget viselni. Ezért vállalja ezerszer inkább a gyermekáldást vagy az önmegtartóztatást, mint a fogamzásgátlást. Erre bátorítanálak téged is, kedves olvasóm: merj bízni Istenben, abban, hogy Ő tudja, mi a jó neked és családodnak, és nem rak rád olyan keresztet, melyet ne tudnál Vele viselni, és mely ne segítene hozzá az üdvösségedhez, ha az Úrral hordozod. Így a fogamzásgátlás tiltása se lehet olyasmi, amit ne bírnál ki akár te, akár a házasságod, ha belekapaszkodsz Istenbe - ezzel szemben a fogamzásgátlás, mivel halálos bűn, biztosan a lelki halálba visz. 

Az írást egy katolikus pap jóváhagyásával közöltem. 

Jegyzetek: 

1 Ld. bővebben a halálos bűnről a Katolikus Lexikon idevonatkozó szócikkét

2 VII. Piusz: A Szent Penitenciária válasza (Kr. u. 1822) (DH 2715) Kérdés: Megengedheti-e egy jámbor asszony, hogy férje közeledjék hozzá, miután tapasztalatból biztosan tudja, hogy Onan elvetemült módján fog viselkedni..., különösképpen, ha az asszony, amennyiben vonakodik, vagy bántalmazásnak teszi ki magát, vagy attól kell félnie, hogy férje az utcalányokhoz megy? Válasz: Minthogy az előadott esetben az asszony a maga részéről semmi természetelleneset nem tesz, és megengedett dolgot cselekszik, az aktus teljes rendellenessége pedig a férj gonoszságából származik, aki ahelyett, hogy azt beteljesítené, magát visszavonja és magvát az edényen kívül ontja ki; s ha az asszony kötelező figyelmeztetései eredménytelenek, a férj azonban veréssel vagy halállal vagy más súlyos bántalmazással fenyegetve kényszeríti, az asszony bűn nélkül, a történteket csak elszenvedve odaadhatja magát (ahogyan mérvadó teológusok tanítják), minthogy ilyen körülmények között férje bűnét csak egyszerűen hagyja megtörténni, és pedig súlyos okból, amely őt felmenti; mivel a szeretet, amellyel azt megajándékozni tartoznék, ekkora kényelmetlenség árán nem kötelez. (forrás




6 Pl. "It is clear from the Catechism that birth control is a serious violation of God's law" Phil Bloom atya. További találatokért érdemes rákeresni: birth control / contraception grave / mortal sin. 

7 Ld. pl. Kölnei Lívia (talita.hu) érvelése

2016. szeptember 15., csütörtök

Miért képtelenek az újraházasodottak az áldozásra?


„Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." (Mt 19,8)

A bűnös ember nem engedi meg, hogy Isten szeresse őt. A bűn bezár. Bezárkózunk Isten szeretete előtt. „Szomjazom” - mondja Jézus. A szamáriai asszonyt szomjazza szeretni. Olyan vizet akar neki adni, amely nem fogy el soha. Amelytől már nem fog szomjazni. Szeretni akarja a szamáriai asszonyt, de nem tudja, mert a nő a férfiaknál keresi a végtelen szeretetet, amelytől azt várja, hogy majd betölti őt. És a kudarcok ellenére már az ötödikkel próbálkozik. Jézus arra igyekszik rádöbbenteni az asszonyt, hogy nála keresse azt a szeretetet, amelyre vágyik, ne férfiaknál, főleg ne bűnös viszonyban, mert ott úgyse fogja megtalálni. (ld. Jn 4)

Mitől lettek szentek a szentek? Attól, hogy értették és élték, amit Avilai Szent Teréz is ír: „Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!” Erről mesélnek nekünk azok a csodák is, amikor egy-egy misztikus nem tud magához venni más táplálékot, csak az Eucharisztiát. Ez nem öncélú vásári mutatvány, hanem arra világít rá, hogy valójában csak Krisztus kell az élethez, mégpedig a boldog élethez, senki és semmi más.

Az elhagyottak arra kaptak lehetőséget Istentől, hogy felismerjék és megtapasztalhassák, Isten szeretete bőven elég, sőt, ezerszer több, mint amit a házastársuk vagy bárki más ember valaha is adhat nekik, és hogy igazából ez az a szeretet, amely nélkül képtelenek élni.

Jézus szeretné az elhagyottság borzalmas fájdalmát jóra változtatni. Elhagyott a férjed vagy a feleséged? Ne félj, itt vagyok neked én, most én töltelek be téged, és megtanulhatsz csak az én szeretetemből élni. Micsoda fájdalom, és mégis, micsoda lehetőség arra, hogy mélységesen mély szerelmi viszonyba kerülj Jézussal, amilyenbe talán nem kerülhettél volna, ha a házastársad nem hagy el téged!

Miért nem vállalja az elhagyott katolikus az önmegtartóztatást, a társtalanságot Krisztusért? Krisztus lángol az elhagyottakért. Be akarja tölteni őket. De ha újraházasodnak, akkor azt látja, hogy ők az Ő tanítása ellenére egy másik férfit vagy nőt választottak, hogy kielégítsék vele szeretetvágyukat akár halálos bűn árán is. Viszont azért Jézusra is vágynak valahol. Csakhogy halálos bűnben nem lehet áldozni. Hiába áldoztatná meg őket akár maga a pápa, akkor se lennének képesek az áldozásra, arra, hogy átadják magukat Krisztusnak, és befogadják a magát nekik átadó Krisztust, mert a halálos bűn, az, hogy Isten törvényeivel szembeszegülve, hűségesküjüket megszegve paráznaságban élnek, képtelenné teszi őket erre. Ha telezabálod magad műanyag és mérgező gyorsétellel, akkor a fenséges lakomából már nem tudsz részesülni, mert nem fér beléd. Kitöltötted már a gyomrodat mással - csakhogy az a más megmérgez és megöl téged.

Ha megáldoztatnának egy olyan embert, aki bezárt Jézus előtt és az Ő ellenében pótszerekhez menekült, a legaljasabb hazugságot követnék el vele szemben. Azt mondanák neki: nyitva vagy Krisztus számára, hogy be tudd fogadni őt. Pedig az az igazság, hogy aki Krisztus ellenében keresi a boldogságot, az bálványimádó, mert Isten parancsai elé, vagyis Isten elé helyezi a szexualitást és a párkapcsolatot. Azt mondja, ezek nélkül nem tud (boldogan) élni, akármit is vár el tőle Isten. De akkor nincs meg az a szerelmes önátadás Istennek, ami az áldozásban megtörténik. Ezért szentségtörés a halálos bűnben élők áldozása. Áldozásukkal hazudnak, azt hazudják, hogy teljesen át akarják adni magukat Krisztusnak, pedig ez nem igaz, mert van egy bűn, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak.

Krisztus és az Egyház arra hív minket, hogy felismerjük, a vágyaink mélyebbek annál, hogy bárki és bármi betölthesse Istenen kívül. Ez a szentek útja, és vannak, akik azt mondják, ne várjuk el ezt mindenkitől... De hát mindannyian szentségre vagyunk meghívva. A fényűző menyegzős lakomára. Nem a gyorsételre. Talán gonoszság az Egyház részéről, hogy elvárja tőlünk, ne junkfooddal (szemétkaja, ahogy az angol hívja a gyorsételt) táplálkozzunk, hanem a mennyei mannával? Az Egyház nem önsorvasztó aszkézisre hív minket, hanem arra, hogy a bűn szemete helyett az örök élettel táplálkozzunk. Tényleg olyan zord az Egyház, ha le akar szoktatni minket a gyorsételről, ami végül megöl minket, hogy a legfényesebb isteni lakoma asztaláról ehessünk, melyaz örök életre vezet?

Igen, ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus befogadására, fájdalmakon és lemondásokon vezet át az út. Nem olyan egyszerű ezt megélni, mint leírni.Ez egy egész életen át tartó folyamat, hogy minél inkább kitáguljunk Krisztus számára, hogy végül színről-színre látásával tölthessen be minket a mennyben. De nem éri meg? Ezért a boldogságért, az egyetlenért, amely kielégíthet minket, nem éri meg lemondani és szenvedni? Annyival, de annyival többet kapunk érte a végén.

Tudom, felmerülhet az olvasóban, házasságban élő nőként könnyen beszélek elviselendő elhagyottságról és magányosságról. De bármilyen sok szeretetet is tud adni a férjem, és bármilyen csodálatos is, hogy ő van nekem, csak Isten végtelen és tökéletes szeretete képes boldoggá tenni. Bármennyire is jó férjem van, ha nem élnék szeretetkapcsolatban Istennel, szeretethiányban sorvadnék el. De ez nem az én „különlegességem”. Mindenkit úgy teremtett meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be teljesen.

Az, aki nem engedi a halálos bűnben élőket áldozni, és így ösztönzi őket a változtatásra, végtelenül szereti a bűnöst, mert nem hagyja, hogy pótszerektől várva a boldogságot szeretethiányban sorvadjon el, hanem segíti, hogy megnyíljon Jézusra. Az viszont, aki a sorvadozókat abba a hitbe ringatja, hogy épp jóllaknak és betöltetnek, a legnagyobb gonoszságot követi el, amely valaha létezett.

2016. augusztus 17., szerda

Auschwitz szentjének elhallgatott nézetei

Minden korban fontos érték volt a jó hírnév, ám amíg szebb időkben, a hűtlen, hazaáruló, erkölcstelen, gyáva, netán eretnek jelző jelentette a legnagyobb sértést, manapság mindenki azon igyekszik, hogy az antiszemita, kirekesztő, rasszista, nőgyűlölő, iszlamofób jelzők billogát kerülje. Nem számít, ha valakiről kiderül, hogy homoszexuális, házasként szeretője van, milliárdokat sikkasztott vagy pedofil. Ehelyett mindent és mindenkit azzal a mércével kell mérni, hogy miképpen viszonyul korunk szent teheneihez. Ha valaki „politikailag inkorrekt” véleménnyel bír róluk, két dologra számíthat: egyszerű elhallgatásra, vagy ha ez már lehetetlen, a média minden szegmensén végigsöprő gyűlölet- és hazugságáradatra.

Azonban a kultúrmarxistáknak nem csak az élőkkel, de a holtakkal is meggyűlhet a bajuk. Ráadásul bennük az is veszélyes, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni. Egy Prohászka Ottokárnak már nem lehet nekitámadni, hogy mea culpázásra és „antiszemita” kijelentéseinek visszavonására bírják, nem tudják rávenni a nyilvános behódolásra és meghunyászkodásra.

Mit kezdenek tehát a régebbi korok nagyjaival? Őket is igyekeznek elhallgatni. Ha ez lehetetlen, akkor mocskolni kezdik, ha pedig ennek ellenére kiirthatatlanul benne él az emberekben az illető személy iránti tisztelet, akkor szelektív képet mutatnak róla: kínos tetteit és kijelentéseit elhallgatják, esetleg csűrve-csavarva magyarázzák, a többit pedig ezek rovására túlhangsúlyozzák.


Ebből a szempontból nagyon érdekes megvizsgálni Szent Maximilian Kolbe lengyel pap esetét, akit az azóta szintén szentként tisztelt II. János Pál pápa emelt oltárra. Míg a szentté avatás nem történt meg, több zsidó is tiltakozott. Azt mondták, noha önként vállalta az éhhalált Auschwitzban egy másik fogoly helyett, ez a tette eltörpül amellett a bűn mellett, hogy „antiszemita” nézeteket vallott, és ezért nem szabadna az Egyháznak példaképül állítania.

A pápa azonban szentté avatta, így már sem gyalázni, sem elhallgatni nem lehet, ezért azóta megváltozott a taktika: inkább azt tussolják el, hogy milyen véleménnyel volt a szabadkőművesekről és a zsidókról; csak azt hangsúlyozzák életpályájából, ami a politikailag korrekt mai átlag keresztényeknek és nem keresztényeknek az ízlését nem sérti. Erre jó példa az online is elérhető szentek élete vagy épp a Magyar Kurír cikke. Mindkettő mélyen hallgat arról, hogy buzgó sajtótevékenységének és a Szeplőtelen Szűz Hadserege nevű társulat megalapításának legfőbb mozgatórugója az volt, hogy szembe akart szállni a szabadkőművesség romboló munkájával – és ha lehet, meg is szerette volna téríteni is a tagjait, hiszen mint jó keresztény, Kolbe az ellenségeit is szerette (noha kemény, ha kell, ostort fonó szeretettel), és imádkozott értük, ahogy Jézus is tette.

Másik példa egy, a Vatikáni Rádió honlapján található cikk, mely bár a szabadkőműves-ellenességét nem titkolja el, de csonkán idézi Maximilian atya rendalapításának okát: „mindenkit megszenteljen a Szeplőtelen Szűz védelme alatt és közbenjárására, valamint megtérítse a bűnösöket, az eretnekeket, a szakadárokat, de mindenekelőtt a szabadkőműveseket”, vagyis kihagyja abból a – több más forrásban is szereplő – zsidókat.

Tulajdonképpen egy átlagosan tájékozott magyar hívő Szent Maximilianról csak annyit tud, hogy ő „Auschwitz szentje”, a nácik áldozata, aki életét adta egy másik rabért. Ezzel tökéletesen betagozódna a mai kultúrmarxista világrend tisztelendő alakjai közé. Csakhogy nem véletlen háborodtak fel a szentté avatásán bizonyos zsidók. Hiszen a szent tevékenysége nem akkor kezdődött, amikor a németek táborba zárták…

Szent Maximilian Kolbe életének egyik legjelentőségteljesebb eseménye 1917-ben történt. Ekkor Rómában tanult, és szemtanújává vált egy katolikusellenes és luciferiánus szabadkőműves ünnepélynek, amelyet a reformáció kezdetének négyszáz és az első modern szabadkőműves páholy létrehozásának kétszáz éves évfordulójára rendeztek. A felvonulók – akiknek a vezetője az olasz nagypáholy feje, a korábbi római főpolgármester Ernesto Nathan volt – egy nagy transzparenst is vittek magukkal, melyen a szokásos katolikus ábrázolással ellentétben nem Szent Mihály tiport Lucifer fején, hanem fordítva. Ha pedig ez nem lett volna elég, mindeközben még azt is kiabálták: „A Sátán fogja uralni a Vatikánt és a pápa az ő szolgája lesz!"

Kolbéra ez a látvány nagy hatást gyakorolt. Világossá vált számára, hogy a szabadkőművesek az Egyháznak komoly ellenségei, de mindazonáltal maguk a vakolók is veszélyben forognak, hiszen a Sátánt szolgálják, ezért ha nem térnek meg, az örök kárhozat vár nem csak áldozataikra, de rájuk is.

Szent Maximilian hazájába visszatérve buzgó sajtótevékenységet folytatott. Néhány cikkéből tudhatjuk, hogy nem volt titok előtte a zsidóság szerepe a szabadkőművességben, sem az, hogy tevékenységüket a talmudi gyűlölet szítja. „A szegények” c. cikkében Kolbe atya így fogalmaz:
„Megváltattunk, és Krisztus kősziklára alapította Egyházát. Bizonyos zsidók elismerték Őt a Messiásnak, mások viszont – főként a farizeusok – nem akarták ezt megtenni. Ehelyett üldözték az Ő követőit és számos törvényt adtak ki, mely arra kötelezi a zsidókat, hogy üldözzék a keresztényeket. Ezek a törvények váltak Kr. u. 500 környékén – történetekkel és függelékekkel kiegészítve – a zsidóság szent könyvévé, a Talmuddá. Ebben a könyvben a keresztényeket bálványimádóknak nevezik, akik rosszabbak, mint a törökök, gyilkosok, tisztátalanok és feslett erkölcsűek; olyanok, mint a trágya, emberi formát öltött állatok, rosszabbak, mint az állatok, a Sátán gyermekei stb. A katolikus papokat jövendőmondóknak, kopasz tökfilkóknak nevezik… az Egyházat az ostobaság és a szenny házának hívják; a szent szobrokat, medálokat és rózsafüzéreket bálványoknak mondják. A Talmudban a vasárnapokra és a parancsolt ünnepekre a kárhozat napjaiként tekintenek. Ez a könyv többek között azt tanítja, hogy a zsidók becsaphatnak egy keresztényt és lophatnak tőle, hiszen egy keresztény minden tulajdona – szó szerint idézem – »olyan, mint a sivatag: azé, aki először birtokba veszi«. Ezt a tizenkét kötetes könyvet, mely Krisztus gyűlöletét árasztja magából, ezek a farizeusok szent könyvként tisztelik, mely fontosabb nekik, mint a Szentírás.”
Kolbe a nem zsidó szabadkőműveseket egy talmudi indulatoktól fűtött zsidó klikk áldozatainak tekintette, és így szólt hozzájuk:
„Szabadkőművesek, hallottátok mindezt? A zsidók, akik titokban megszerveztek és titkon irányítanak titeket, szörnyetegeknek tartanak titeket…”
Majd egy sokkal jobb utat ajánlott nekik:
„Nem lenne jobb belső békével a Teremtőt szolgálni, mint olyanok parancsainak engedelmeskedni, akik gyűlölnek titeket?” De még a szabadkőművesség titkos fejeit, a Cion bölcseit is megszólítja, hogy Isten követésére buzdítsa őket a Sátán helyett: „Azt kérdezem tőletek, zsidó vezetőktől, akik hagytátok, hogy megrontson titeket a Sátán, az emberiség ellensége: nem lenne jobb nektek is, hogyha őszintén visszatérnétek Istenhez?”
Ha Kolbe ezeket ma írná, bizonyára megkapná, hogy szélsőséges és zsidógyűlölő. Pedig a szent felebarátaiként szerette a zsidókat és a szabadkőműveseket is, hisz buzgón tevékenykedett lelkük megmentéséért.

Valójában a ma Egyháza árulja el a zsidókat, mert nem akarja őket megtéríteni és nem figyelmezteti őket arra, hogy a Talmudot követve a Sátánt szolgálják. A mai egyházi vezetők viselkednek valójában antiszemitaként: mert nem az gyűlöli a zsidókat, aki jogos kritikát fogalmaz meg velük és vallásukkal szemben, illetve figyelmezteti őket bűneikre, hanem az, aki nem próbálja megmenteni a lelküket az örök kárhozattól.

A mai klérus olyan, mint az az orvos, amelyik nem meri megmondani a betegének a halálos diagnózist, így a páciensnek lehetősége sincs rá, hogy gyógyszerért folyamodjon és megmeneküljön a kórtól. Ehelyett a mai kor papjai hagyják, hogy a talmudisták a Sátán rabszolgaságában maradjanak, de ezáltal közvetetten abban is segédkeznek nekik, hogy mások is a gonosz befolyása alá kerüljenek a szabadkőművesek tevékenységének hála.

Szenteket azért avat az Egyház, hogy példaképül szolgáljanak a hívő tömegeknek. Legyen hát Szent Maximilian is a példaképünk! De ne csak abban, hogy amikor lehetett, életét adta egy másik emberért, hanem abban is, hogy ki merte mondani az igazságot, és mert kritizálni olyan csoportokat, melyek a világ urainak képzelik magukat, és akiknek kritizálása mára már általános felháborodást kelt, mely akár üldöztetéshez is vezethet.

2016. augusztus 9., kedd

Hogyan ne oktass ki egy keresztényt?


Amióta keresztény vagyok, többször is megtapasztaltam már, hogy bizonyos nem keresztények szívesen megmondanák nekem, hogyan kéne gondolkodnom és viselkednem kereszténységemből kifolyóan. Ugyanezt látom most a migránskérdés kapcsán. Balliberális szabadgondolkodók fel nem véve Krisztus édes igáját meg akarják nekem, nekünk mondani, hogy is kéne azt hordozni. Szívesen idézik Ferenc pápa vagy más papok az övékkel egyező véleményét, elvárva, hogy mi is azt valljuk, illetve előszeretettel idéznek nekünk különböző krisztusi igéket, melyek - úgy vélik - őket támasztják alá, illetve amelyek alapján megítélnek bennünket, hogy mennyire (nem) vagyunk jó keresztények. Ezt a bejegyzést azért írom, hogy felvilágosítsam kereszténységünket szívesen megítélő felebarátaimat arról, miért is balgaság, amit csinálnak.

Először is a katolikusokon kívül a keresztényeknek a pápa nem tekintély. Sőt, egyes keresztények az antikrisztusnak tartják a mindenkori pápát. De egy katolikus se úgy tekint a pápára, mint aki minden szavában tévedhetetlen és minden tettében tökéletes. Egy pápa is tévedhet, akár súlyosan, és cselekedhet rosszat, akár halálos bűnt. A pápai tévedhetetlenség dogmája arról szól, hogyha a pápa „egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója, véglegesen elfogadandónak jelent ki" (Kat. Lex.), csak akkor van biztosan igaza. A repülőgépes nyilatkozatoknak nincs ilyen súlya, nem bírnak kötelező jelleggel, sem nincs rajtuk a tévedhetetlenség isteni garanciája. Tehát ha Ferenc pápa azt mondja, holnap után havazni fog, nem vagyok köteles neki elhinni, és ha azt mondja, az iszlámból nem következik az erőszak, valamint minden migránst be kell fogadni, és üdvözli a bevándorlást, mely megmenti az elöregedő Európát, akkor nem vagyok köteles vele egyetérteni és az útmutatása alapján cselekedni. Sőt, az is lehet, hogy nekem van igazam és én cselekszem helyesen, nem a pápa.

De mi a helyzet Jézussal? Sokan Őt idézik, amikor meg akarják mondani nekünk, hogyan kéne vélekednünk a világ dolgairól és reagálnunk rájuk. Csakhogy elkövetnek két hibát: egyrészt minden szó szerint vesznek, pontosabban úgy, ahogy ők értik; másrészt mazsolázgatnak, tehát azokat a krisztusi kijelentéseket idézik, amelyek (látszólag) őket támasztják alá, noha talán pár oldallal arrébb Jézus olyat mond vagy tesz, ami egész más színben tünteti fel a kérdést. Például a Bibliát szó szerint értelmező pacifista barátunk idézi, hogy „Aki kardot ragad, az kard által vész el." (Mt 26,52), miközben azt figyelmen kívül hagyja, hogy „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." (Mt 10,34)

A Biblia nem egyszerű olvasmány. Nem olyan, hogy felcsapom mindenféle háttérismeret nélkül, mindent szó szerint veszek benne vagy ahogy én értem, és máris tudom, Jézus mit akart mondani és egy kereszténynek hogy kell viselkednie. Mi, katolikusok pont ezért is bízzuk az értelmezést a Szentlélek irányítása alatt működő tanítóhivatalra, de még a Sola Scripturát valló protestánsoknál is vannak teológiai fakultások és lelkészek, pásztorok, akik szaktudásuk révén segítenek értelmezni a laikus híveknek a Szentírást.

Első körben máris ott van az a probléma, hogy még egy százötven éves magyar Jókai-regényben is sok szó van, amit nem értünk, vagy ami mára mást jelent legalább árnyalataiban. Akkor hogy érthetnénk meg teljesen jól egy kétezer éve és egész más kultúrában íródott szöveget? Amely ráadásul tele van az Ószövetségre tett utalásokkal, amelyekről esetleg fogalmunk sincs? (Pl. hogy az Emberfia nem azt jelenti, hogy Jézus nem Isten, hanem ember fia, mint ahogy muszlimok szoktak érvelni Krisztus istensége ellen.)

A másik, hogy mi már fordítást olvasunk, sőt, olykor egy fordítás fordítását, vagy akár egy fordítás fordításának a fordítását. Az evangélisták közül csak egynek volt az anyanyelve a görög, de mégis görögül írtak (kivéve Mátét, aki valószínűleg héberül írta meg eredetileg az evangéliumát, de az nem maradt fenn), ez már tulajdonképpen egy fordítás, de elég csak arra gondolnunk, hogy görögül adták vissza Jézus eredetileg arámiul elmondott tanításait. Látszik is a szövegeken, vannak bennük az arámi nyelv logikájára épülő kifejezések. Mi pedig a görög szöveg magyar fordítását olvassuk. Ha pedig a (Neo)vulgátát olvassuk, akkor meg már a görög szövegek latinra fordított változatának a magyar fordítását olvassuk. És itt merülnek fel olyan problémák, a görögül író evangélista hiába különbözteti meg az éroszt, a filiát meg agapét, mi mindháromnál azt fogjuk olvasni magyarul, hogy szeretet. Az eredeti Újszövetségben hiába van megkülönböztetve a zoé és a biosz, mi életet fogunk találni a sajátunkban, ahogy a kronosz és a kairosz is időként szerepel. Tehát ahhoz, hogy valaki közelebb jusson annak a megértéséhez, mit akart Jézus mondani, tudnia kellene arámiul és koiné görögül. Általában ez nem jellemző a minket oktatni kívánó nem keresztényekre.

De még ez sem elég! A következő probléma, hogy hiába ismerem a korabeli zsidó kultúrát, ezen kívül az Ószövetséget, tudok arámiul és görögül, és így értem, szó szerint mit ír az Újszövetség, még nem biztos, hogy jól is értem, mert a szó szerinti értelmezés nem mindig helyes.

Mi, katolikusok például szó szerint vesszük Jézusnak azon szavait a kenyér és a bor felett, hogy ez az én testem, illetve ez az én vérem. De ha elmegy egy pornófüggő gyónni, a pap nem fogja azt mondani neki, hogy penitenciaként vájja ki a szemét, pedig Jézus azt mondta: „Ha szemed okoz botrányt, vájd ki és dobd el, mert jobb, ha egy szemmel mész be az életre, mint ha két szemmel a pokol tüzére vetnek." (Mt 18,9) Sőt, egyenesen tiltva van az önkényes testcsonkítás.

Tudjuk még azt is, hogy Krisztus tanításának több rétege van. Léteznek parancsok, melyek mindenkire vonatkoznak, és léteznek ún. evangéliumi tanácsok, amelyek csak azokra, akiket az Úr erre hívott. A szegénység, szüzesség és engedelmesség hármas evangéliumi tanácsának radikális követése például kötelező a szerzetesekre nézve, de nem minden hívőre.

Fontos még tudni, hogy Jézus beszédmódjára nagy hatással volt a korabeli zsidó beszédstílus, hiszen Ő mint ember zsidó volt. Gyakran élt például az ismétléssel vagy pedig a túlzással, hogy így nyomatékosítsa hallgatóiban a tanítását, vagy mutassa fel egy-egy erény hősies, de nem minden esetben kötelező (sőt, van, hogy nem célravezető!) fokát. Amikor például azt mondja, hogy „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira!" (Mt 5,38-41), azt így kell érteni a Káldi Biblia kommentárja szerint: „Az ellenállás tilalmát és az engedékenységet, melyről itt szó van, nem kell betűszerint érteni és követni, a felhozott példák csak az áldozatkész szelídség és békeszeretet jellemzésére szolgálnak s bizonyos szónoki nagyítással vannak mondva; inkább csak tanácsok, a keresztény szeretet hőstettei, mint parancsok. Csak a magán-bosszú és önbíráskodás van megtiltva. A gondolat az, hogy inkább tűrni kell a sérelmet és erőszakot, engedni jogainkból, mint veszekedni; türelemmel, szeretettel és nagylelkűséggel kell a gonoszságot és erőszakot lefegyverezni. (V. ö. Kor. I. 6,7.) De ennek is okosan, más kötelességek sérelme nélkül kell történnie; sőt a jelen gonosz világban sokszor nem is szabad az önvédelemről és megtorlásról lemondani. (V. ö. Ján. 18,23. Csel. 23,3.) Szabad tehát, sőt néha a közjó és a bűnös érdekében is kötelesség a sérelem és támadás ellen védekezni, kártérítést követelni, elégtételt és megtorlást szerezni, a bűnöket megakadályozni stb., kivált az elöljárónak és bírónak. De mindezt a szelídségnek és szeretetnek kell mérsékelni."

Ráadásul nekünk, katolikusoknak nem csak Bibliánk van, hanem ott a Szent Hagyomány is. A mi hitünk nem úgy működik, hogy a Bibliát próbáljuk értelmezgetni, és görcsösen ahhoz ragaszkodni csupán, ami abban (szó szerint) van. A Szentírást a kinyilatkoztatás egyik forrásának tekintjük, mely mellett a Szent Hagyomány is ugyanolyan tekintéllyel bír. Ezeket egymás fényében értelmezi és magyarázza a tanítóhivatal.

Ezen felül még olyan dolgok is vannak, amiket nem tud a tanítóhivatal se biztosan. Van, hogy teológiai szempontból több elmélet is élhet egymás mellett. Érdemes megnézni a Depositumon a fontosabb katolikus tanítások listáját. Vannak olyan vélekedések, amelyek többségi véleményt mutatnak, de ez nem jelenti azt, hogy biztosan a többségnek van igaza. Vagy vannak jámbor elképzelések, amelyek igazak lehetnek, de aki nem hiszi el őket, még lehet katolikus. Vannak és voltak a teológusok között viták. Ezen kívül a szentek is tévedhetnek, pl. mikor Sienai Szt. Katalin az igazi pápát támogatta, Szt. Koléta (Colette) az ellenpápa mellé állt. Mégis szent mindkettő. Sőt! Hippolütosz ellenpápa maga is szent. Létezik tehát bizonyos kérdésekben pluralizmus, ahogy bizonyos jellegű tévedések még nem tesznek automatikusan rossz katolikussá, sem eretnekké.

Ha valaki meg szeretné ismerni a (katolikus) keresztény tanítást, és azt kutatni, vajon egy katolikus miben hisz, miképp kell viselkednie és bizonyos dolgokról vélekednie, akkor elsőként ne a Bibliát üsse fel, vagy ha úgy is tesz, akkor mindenképp olvassa el az egész Újszövetséget, mégpedig a kommentárokkal együtt! (Azok közül, amiket ismerek, a legjobb a már fentebb említett Káldi Biblia kommentárja.) Sokkal célravezetőbb viszont olyan műveket elővenni, mint a Katolikus Egyház Katekizmusa, Bangha Béla SJ Világnézeti válaszok c. műve, Schütz Antal Dogmatikája vagy Előd István Katolikus dogmatikája, Aquinói Szt. Tamás Summa Theologiae-ja, Schütz Antal Katolikus erkölcstana, vagy C. S. Lewis felekezetsemleges Keresztény vagyok! c. könyve is remek belépő lehet hitünk megismeréséhez. Hasznos lehet ellátogatnia a Katolikus Lexikon oldalára, a Depositumra, esetleg felkeresni a Katolikus Válasz oldalt, valamint hallgatni/olvasni Barsi Balázs atya prédikációit, könyveit. Angolul tudóknak ajánlani tudom a Catholic Answerst, a Catholics Come Home-ot, Fulton Sheen prédikációit itt és itt, illetve az 1913-as Catholic Encyclopediát.

Keresztényeknek pedig két fontos forrást szeretnék még ajánlani, ahonnan az igazságot és a keresztényi viselkedést tanulni tudják: az első, hogy kérjék Istent, világosítsa meg őket elméjükben és lelkiismeretükben. A másik, hogy nyugodtan forduljanak kérdéseikkel egy általuk megbízható erkölcsűnek és teológiailag képzettnek ismert paphoz, akár a gyóntatószékben, akár azon kívül.

Remélem, segíteni tudtam mind keresztény, mind nem keresztény felebarátaimnak abban, hogy rájöhessenek, mi a helyes katolikus hit, vélekedés és cselekvés bizonyos kérdésekben és helyzetekben. És kicsit arrafelé is tudtam mozdítani az olvasóimat, hogy ne ítélkezzenek olyan könnyen egymás katolikussága felett, még ha bizonyos kérdésekben más is a véleményünk!

2016. augusztus 4., csütörtök

Szexrabszolgaság az iszlámban


Legutóbbi bejegyzésemben arról írtam, hogy miképpen engedélyezi, sőt ösztönzi az iszlám hit a nem muszlimokkal szembeni hadviselést, gyilkosságot és elnyomást. A helyzet azonban még elkeserítőbb. Van más is, amit engedélyez, sőt bátorít az iszlám: ez pedig a nemi erőszak.

Olvastam már magyar muszlimtól olyan véleményt, hogy mélységesen elítélendő az a sok erőszakoskodás, amit a muszlimok elkövetnek Európában, és semmi köze a valláshoz, mert hiszen a házasságon kívüli szex bűn. Mi, keresztények vagy legalábbis keresztény kultúrmaradékokon felnövők pedig ezt el is hisszük, hiszen hajlamosak vagyunk a saját vallásunkból és kultúránkból kiindulni. Csakhogy az iszlám egészen más, mint a kereszténység.

Amikor egy muszlim azt mondja, a házasságon kívüli szex bűn, vagy téved, vagy direkt hazudik. A Koránban ugyanis feketén-fehéren az áll:
„És tiltottak nektek azok az asszonyok, akik már házasak, kivéve azokat, akiket jogosan birtokoltok. Allah előírása ez nektek." (Korán 4:24)

„Sikeresek bizony a hívők, akik áhítatosak az imájukban. És akik elfordulnak a hiábavaló beszédtől. És akik a zakátjukat megadják. És akik őrzik a szemérmüket, kivéve a házastársaiktól, és azoktól, akiket jogosan birtokolnak, mert akkor bizony nem érheti őket vád." (Korán 23:1-6)
Mit jelent ez? Az „akiket jogosan birtokoltok" a rabszolganők. A Korán szerint tehát egy férfi együtt hálhat nem csak a feleségeivel (az idézetekből nem derül ki, de egy muszlimnak négy felesége lehet egyszerre), de rabszolganőivel is (akikből bármennyi lehet). A 4:24 alapján ráadásul a rabszolganőkkel akkor is szabad hálni, ha egyébként férjnél vannak.

Képzeljük el, hogy egy muszlim rabszolgasorba vet minket, ráadásul úgy, hogy van férjünk, családunk. Mennyire adnánk neki önként magunkat? Az emberi pszichéből következik, hogy itt egyértelműen, az esetek nagy százalékában nemi erőszakról lenne szó. A rabszolgastátusz eleve arról mesél, hogy mindent meg kell tennünk, amit urunk parancsol, akár tetszik, akár nem.

Mohamednek magának is voltak rabszolganői, akikkel rendszeresen együtt hált, egyeseknek gyermeket is nemzett. Feleségből tizenegy volt neki (amit szabad Jupiternek-alapon), az egyiküket egyébként, Aisát annak hatéves korában vette el, és a kislány kilenc éves volt, mikor elhálták a házasságot, míg Mohamed az ötvenes éveiben járt.

Vagy elég csak a török szultánra és háremére gondolnunk. A szultán számtalan rabszolganőt tartott, hogy bennük kedvét lelje és biztosítsa az utódlást, és ezt nem csak azért tehette meg, mert ő a szultán: mindez teljesen összhangban volt muszlim hitével. Bizonyára volt olyan nő, aki önként adta oda magát neki, hogy előrébb jusson, de biztos sokszor előfordult erőszak is.

Példák is vannak arra a hadíszokban, hogy Mohamed bátorította a dzsihadista harcosokat a háborúk során foglyul ejtett nők megerőszakolására. A legmegdöbbentőbbet szeretném nektek idézni:
„Allah Küldötte (béke legyen vele) sereget küldött Atwasba a hunaini csatába. Találkoztak az ellenséggel és harcoltak velük. Legyőzték és foglyul ejtették őket. Allah Küldöttének (béke legyen vele) társaságából egyesek tétováztak, hogy együtt hálhatnak-e a foglyul ejtett nőkkel hitetlen férjeik jelenlétében. Ezért Allah, a Magasságos lebocsátott egy Korán-verset (4. szúra 24): »És tiltottak nektek azok az asszonyok, akik már házasak, kivéve azokat, akiket jogosan birtokoltok.«" (Sunan Abi Dawud 2156)
Felhívnám rá a figyelmet, hogy a fenti hadísz nem csak azt mondja, hogy megerőszakolhatják a dzsihádban foglyul ejtett nőket, de ráadásul még a férjeik szeme láttára tehetik meg ezt. És ezt még csak nem is Mohamed tanácsolta (bár az is sokat vetne a latba), hanem maga Allah nyilatkoztatta ki. A Korán egyik verse tehát azért született, hogy megengedje a rabszolganők megerőszakolását akár férjeik jelenlétében is.

De mi köze van ennek a mai helyzethez? Az, hogy az ISIS dzsihádot hirdetett az európai államok ellen, tehát ha egy muszlim úgy tekint bármely európai országra, hogy ő szent háborút vív itt, akkor annak az országnak a lányai és asszonyai szabad prédák a számára szexuálisan, mégpedig Allah és Mohamed áldásával.

Mielőtt valaki a szememre vetné: ez a bejegyzés nem akarja azt mondani, hogy minden muszlim támogatja a nemi erőszakot, azt főleg nem, hogy meg is teszi. Hála Istennek, vannak, akik megpróbálják másképp magyarázni ezeket a részeket. De szerintem józan ésszel belátható, tagadhatatlan tény, hogy e szövegek alapján igenis megtehetné, ahogy például ez a muszlim prédikátor is levezette nemrégiben. Döntsétek el magatok, hogy lehet mindezt érteni, és van-e okunk félni akár a szövegeket olvasva, akár az iszlám történelmét, akár jelenét szemlélve.

MEGJEGYZÉSEK: 
A Korán-idézetek Kiss Zsuzsanna Halima fordításából valóak. 
 A hadísz-idézetet a sunnah.com oldalon ellenőrizhetitek.

2016. augusztus 1., hétfő

Iszlám erőszak = keresztény erőszak?


Bevallom, nagy keserűséggel vettem tudomásul Ferenc pápa legutóbbi nyilatkozatát, amelyben egyszerűen olyan durva tévedések és csúsztatások vannak, hogy bármelyik balliberális megirigyelhetné. Nekünk, katolikusoknak látva Ferenc pápa viselkedését és hallgatva a szavait megszakad a szívünk. De aztán erőt veszünk magunkon, és kimondjuk azt, amit neki kéne kimondani:

az iszlámból következik az agresszió, a keresztény viszont hitét sérti, ha agresszorként lép fel.

Ferenc pápa szavaival sajnos beállt azoknak a sorába, akik a vallások között egyenlőségjelet tesznek, és fel se tételezik, hogy vannak erőszakos és vannak békés vallások. Azt mondja:
Nem szeretek az iszlám erőszakról beszélni, mert az újságokból naponta értesülök az erőszakról Olaszországban, valaki megöli a barátnőjét, más az anyósát. Ezek mind megkeresztelt katolikusok.
Ebben mi a durva csúsztatás? Az, hogy

amikor egy muszlim ember gyilkol, akkor hitét és prófétáját követi, amikor viszont egy katolikus, akkor a hite ellen vét.

Verjük ki a fejünkből azt a tévképzetet, hogy minden vallás és vallásalapító ugyanolyan! A tények azok, hogy az iszlám vallás tanításai durvák, igazságtalanok és gyilkolásra ösztönzőek a keresztény igazsághoz képest, ahogy Mohamed is az Jézus Krisztushoz képest.

Természetesen Ferenc pápának igaza van abban, hogy nem minden muszlim erőszakos.

Ahogy mi, keresztények a Bibliát, úgy a Koránt és az iszlám többi fontos iratát is többféleképpen értelmezik a különféle muszlim felekezetek és egyének. Azonban ahogy a Bibliának is van egy megfelelő értelmezése, úgy az iszlám tanításoknak is van. És a helyzet az, hogy az iszlám pont fordítva működik, mint a kereszténység.

Míg nálunk az Ószövetségben egyértelműen sok elítélendő rész van, addig a későbbi Újszövetség egy sokkal-sokkal irgalmasabb képet tár elénk. Az Újszövetség mint későbbi mű felülírja mindazt, ami az Ószövetségben ellenkezik vele. Isten fokozatosan adta a kinyilatkoztatást, az Ószövetségben még pedagógiai alapon megengedett olyan dolgokat, amiket az Újszövetség óta nem (pl. többnejűség, válás), ahogy az újszövetségi istenkép is egy sokkal szeretőszívűbb és irgalmasabb Urat tár elénk.

Ezzel szemben a muzulmánoknál a Korán részeit, ha időrendi sorrendben olvassuk, ellenkező folyamatokat látunk, ahogy Mohamed életét nyomon követve is ez az ellentétes irányú haladás tárul elénk: békés hittérítésből a gyilkos erőszakba csap át az iszlám tanítása.

A Koránban sok békés rész van, és Mohamed is békésen terjesztette a hitet egészen 622-ig, amikor Mekkából Medinába menekült. Ekkor azonban változás állt be. Mohamed innentől kezdve csupa agresszióra felszólító kinyilatkoztatást kapott és maga is fegyverrel kezdte el terjeszteni a hitet. A Korán legdurvább része, a kilencedik szúra időrendben az utolsó. A muszlim iskolák és felekezetek többsége pedig úgy értelmezi a Koránt, miszerint az újabb részek felülírják a régieket.

Tehát a régebbi, mekkai Koránban hiába olvashatjuk azt, hogy nincs erőszak a hitben, és a keresztények meg a zsidók is üdvözülhetnek, ha az utolsó, kilencedik szúra ilyeneket ír:
Aztán, amikor a sérthetetlen hónapok elmúltak, öljétek meg a társítókat, ahol találjátok őket, ragadjátok meg őket, ejtsétek foglyul, és ostromoljátok meg őket, és várjatok lesben rájuk minden leshelyen. De ha megbánják, amit korábban cselekedtek, és megtartják az imát, és megadják a zakátot, akkor hagyjátok, hogy folytassák az útjukat. Bizony, Allah Megbocsátó, Irgalmas. (Korán 9:5)

Harcoljatok azokkal, akik nem hisznek Allahban és az Utolsó Napban, és nem teszik tiltottá azt, amit Allah és a Küldötte megtiltott, és nem ismerik el az igaz vallást, az Iszlámot, azok közül, akiknek a Könyv adatott [zsidók és keresztények], amíg készségesen megfizetik a dzsizját, megadva magukat. (Korán 9:29)

Bizony, a hónapok száma Allahnál tizenkét hónap Allah Könyvében, attól a naptól, amikor megteremtette az egeket és a földet. Ezekből négy tiltott. Ez a helyes vallás, ne vétkezzetek hát önmagatok ellen ezekben. És harcoljatok a társítókkal valamennyien együtt, ahogy ők is harcolnak ellenetek, valamennyien együtt. És tudjátok, hogy Allah az istenfélőkkel van. (Korán 9:36)

Próféta! Küzdj a hitetlenek és a képmutatók ellen, és legyél kemény velük! És az ő hajlékuk a Pokol, és nyomorúságos úti cél az! (Korán 9:73)

Ti hívők! Harcoljatok a hitetlenek ellen, akik közel vannak hozzátok, és találjanak keménynek benneteket! És tudjátok, hogy Allah az istenfélőkkel van! (Korán 9:123)
És ez csak a kilencedik szúra. Ha valaki többre kíváncsi, látogasson el ide.

Ezek után hogy állíthatja bárki is, hogy egy szintre lehet hozni az iszlámot a kereszténységgel, mely azt tanítja: 
Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat. Ellenfeleddel szemben légy békülékeny idejében, amikor még az úton vagy vele, nehogy átadjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a poroszlónak, és börtönbe kerülj. Bizony mondom neked, nem szabadulsz ki, amíg az utolsó fillért is meg nem fizeted. (Mt 5,21-26)
Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? (Mt 5,43-47) 
Az Újszövetségben egy mondatot se találunk, amely arra szólítana fel, hogy öljük meg a nem keresztényeket, vagy legalábbis kényszerítsük őket adófizetésre és bánjunk velük keményen. Az iszlámmal szemben mit mond Jézus a tanítványainak, hogy bánjanak azokkal, akik nem hisznek? Talán öljék meg őket? Kényszerítsék adófizetésre? Vessék őket rabságba? Fosszák meg őket több joguktól is (pl. tanúskodás)? Nem. Azt mondja, menjenek tovább egy másik városba téríteni: 
Ha valaki nem fogad be benneteket, sem nem hallgat szavatokra, hagyjátok ott a házát, sőt a várost is, és még a port is rázzátok le a lábatokról! (Mt 10,14)
Jézus nem arra szólítja fel a tanítványait, hogy öljék meg vagy vessék alá a hitetleneket, hanem pont fordítva, hogy a keresztényekkel fogják ezt tenni. (Az egyetlen, amivel a hitetleneket megfenyegeti, az az, hogy Isten elítéli majd őket az Utolsó Napon.)
Az emberekkel szemben legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban pedig megostoroztatnak benneteket! Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek. Halálra adja majd a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek meg szüleik ellen támadnak és vesztüket okozzák. Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül. Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba, mert bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg az Emberfia el nem jön.(Mt 17-23)
Jézus azt is mondja:
Nem nagyobb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Legyen elég a tanítványnak, ha olyan, mint mestere, s a szolgának, ha olyan, mint ura. Ha a ház urát Beelzebulnak nevezik, mennyivel inkább háza népét! (Mt 10,24-25) 
Ez nagyon igaz a hithű keresztényekre és muszlimokra is. Amilyen az Úr, olyan a szolga! A hívő keresztény úgy fog viselkedni, mint Jézus. A hívő muszlim viszont úgy, mint Mohamed. Ha pedig összehasonlítjuk Jézust és Mohamedet, hatalmas ellentéteket találunk.

Mohamed életéről nem a Korán, hanem a hadíszok beszélnek. A szunnita muszlimok között (az iszlámhívők legnagyobb csoportja) a Szahih al-Bukhari és a Szahih al-Muszlim a legtekintélyesebb hadíszgyűjtemény.

Az al-Bukhari ötvenhatodik könyve a dzsihádról szól, és több helyen is kiemeli, hogy mennyire fontos. Ezekből pár példa:
Megkérdeztem Allah Küldöttét, „Ó, Allah Küldötte! Mi a legjobb cselekedet?” Ezt válaszolta: „Elvégezni az imádságokat az előre megadott időpontokban.” Ismét kérdeztem: „Mi a következő jócselekedet?” Ezt felelte: „Hogy jó és kötelességtudó legyél a szüleiddel szemben.” Ismét kérdeztem, mi a következő jócselekedet? Ezt felelte: „Az, hogy részt vegyél a dzsihádban Allah nevében." Többet nem kérdeztem Allah hírvivőjétől, de ha kérdeztem volna, többet is mondott volna. Allah Küldötte így szólt: „Mekka meghódításával véget ér a vándorlás, de dzsihád és a végső cél megmarad, és ha harcra szólítanak (a muszlim vezetők), akkor indulj késedelem nélkül."
Egy ember jött Allah Küldöttéhez és így szólt: Mondj nekem egy olyan cselekedetet, amely (jutalmát tekintve) vetekszik a dzsiháddal. Ezt válaszolta: Nincs ilyen cselekedetet.
Persze sokan azt szokták mondani, hogy ebben semmi ijesztő sincs, hiszen a dzsihád elsősorban nem a hitetlenekkel szembeni fegyveres harcot jelenti, hanem a benső harcot a magunkban levő gonosszal szemben, esetleg önvédelmi háborút. Az alábbi részlet viszont nekem nem erről tanúskodik:
Allah Küldötte így szólt: „Mekka meghódításával véget ér a vándorlás, de dzsihád és a végső cél megmarad, és ha harcra szólítanak (a muszlim vezetők), akkor indulj késedelem nélkül."
Mond még más nagyon érdekeset is az al-Bukhari: 
Nem megengedett egy muszlim vérének kiontása (megölése), csak három esetben [és pedig]: a házas ember, aki házasságtörést követ el, életet az életért, és a vallását elhagyó, aki a közösségtől elkülönül. 
Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni, mit írnak a muszlimok az élet védelméről. Ízlelgessük csak a cikket. Nem szabad egy muszlimnak megölnie egy muszlimot, a Korán védi a muzulmánok életét, a keresztények és a zsidók élete is védve van, ha fizetik az adót... Mi következik ebből? Az, hogy

a hihetetleneket meg lehet gyilkolni, azok életét nem védi az iszlám, és a zsidó és keresztény embereket is meg lehet gyilkolni, ha nem fizetik az adót.

Azok a szomorú tények, hogy az iszlám három csoportra osztja az embereket: muszlimok, az adót megfizető keresztények és zsidók, és a többiek. Tulajdonképpen minden nem muszlimot meg lehet gyilkolni, kivéve az adófizető zsidókat és keresztényeket. De továbbmegyek:

többek között a kilencedik szúra alapján nem csak meg lehet, de meg is kell gyilkolni őket.

Mit tanít ezzel szemben a kereszténység?

A kereszténység nem tesz különbséget keresztények és nem keresztények között ilyen szempontból, főleg nem szólít fel a nem keresztények meggyilkolására. Egy keresztény számára nincs két- vagy háromféle erkölcsiség, attól függően, ki milyen vallású. A nem keresztényt is felebarátomnak kell tekintenem. (Bár természetesen van a szeretetnek egy rendje, ami józan ésszel belátható, pl. a szeretetemnek másképp kell megnyilvánulnia a férjem és egy idegen férfi felé.)

Ferenc pápa nagyon is beszélhetne iszlám erőszakról, mert ha egy muszlim meggyilkol egy nem muszlimot, akkor hite szerint a paradicsomra számíthat, viszont ha egy keresztény meggyilkol egy nem keresztényt (vagy bárkit), akkor hite szerint a pokol vár rá.

Csupán ennyi a különbség.

De miért van akkor az, hogy bizonyos muszlimok azt hirdetik, hogy az iszlám a béke vallása?

1.) Olyan kisebbségi (és gyakran a többi muszlim által hitetlennek tartott és véresen üldözött, pl. Ahmadyya) iszlám csoportba tartoznak, amely a békés Korán-részeket és hadíszokat tartja az erősebbnek, a kötelezőnek. Ők őszintén hiszik azt, hogy a hitük békés és ők is békében akarnak élni.

2.) Hazudnak nekünk, hitetleneknek, ami megengedett a számukra.

Íme két idézet a Bukhariból:
Mohamed ezt kérdezte: „Ki öli meg Kabot, Allah és Mohamed ellenségét?” Bin Maslama felállt és így felelt: „ Ó, Mohamed, kedvedre való lenne, ha megölném őt?” Mohamed válaszolt: „Igen.” Bin Maslama ezután így szólt: „Adj engedélyt, hogy hazugsággal be- csapjam őt, és így sikeres legyen cselszövésem. ” Mohamed felelt: „Hazudhatsz neki.”

Mohamed ezt mondta: „A dzsihád egyenlő a megtévesztéssel.”
Lezárásként szeretnék idézni Sabah Shabr siíta imámtól, egy őszinte muszlimtól. Ő kevesebb, mint egy éve prédikálta az alábbiakat
A legtöbb (későbbi) muszlim országot erőszakkal hódították meg. Kevés olyan ország van, amelyet más módon hódítottak volna meg (a muszlimok).
Medina népe önként tért át az iszlámra. Amikor Mohamed próféta hidzsrát (emigrálás) hajtott végre a városba, addigra már az iszlám volt ott az uralkodó vallás. Ezt a várost nem erőszakkal hódították meg.
Mekkát azonban igen. Erőszakkal hódították meg Irakot és Iránt, Törökországot, Egyiptomot, Szíriát, és Észak-Afrika országait. A legtöbb (későbbi) iszlám országot erővel, harc által hódították meg (a muszlimok).

Vannak, akik azt mondják, hogy az iszlámot karddal terjesztették. És ez igaz is. Az iszlám a kard által terjedt el. Na és akkor mi van?! Allah igaz vallását a karddal kell terjeszteni, erőszakkal! Ha nem tudod szép szóval rávenni az embereket, hogy térjenek át az iszlámra, akkor karddal kell áttéríteni őket. Így szól Allah parancsa. Nem kell az a sok hízelgés és próbálkozás a zsidók és keresztények megbékítésére, mondván: „Az iszlámot igazából nem is a karddal terjesztették, csak nem volt más választásunk.” Nem arról van szó, hogy nem volt választásuk. Hanem erővel hódították meg a (későbbi) iszlám országokat. Ez a kötelességünk a saría szerint. Ez az önkéntes dzsihád jelentése.
Mit jelent az önkéntes dzsihád? Azt, hogy az iszlám hadsereg bevonul a hitetlenek (kafírok) területeire, és felajánlja nekik, hogy térjenek át az iszlámra. Ha beleegyeznek, hogy muszlimok legyenek, akkor rendben van. Ha elutasítják, akkor közlik velük, hogy fizetniük kell a dzsizja adót, amennyiben ők a Könyv Népei közül valók (azaz zsidók vagy keresztények). Ha megtagadják a dzsizja fizetését, akkor harcolni kell ellenük. Ha nem a Könyv Népei közül valók, akkor még arra sem kapnak lehetőséget, hogy fizessék a dzsizját – vagy áttérnek, vagy megölik őket. Egyáltalán nem helytelen, hogy Allah igaz vallását karddal terjesztik. Azoknak a keresztényeknek és zsidóknak, akik muszlim országokban élnek, fizetniük kell a dzsizja fejadót. Ezt évente kell kifizetniük, de a muszlim uralkodó elrendelheti azt is, hogy havonta vagy hat havonta fizessék. A pénzügyi helyzetüknek megfelelően fizetnek. Ők nem élhetnek ingyen a muszlimok földjén!

Ez teljes összhangban van a Korán 9:29 utasításával és a saríával: „Harcoljatok azokkal, akik megkapták az írásokat (zsidók és keresztények), de nem hisznek Allahban és az Utolsó Napban, és nem teszik tiltottá azt, amit Allah és a Küldötte megtiltott, és nem ismerik el az igaz vallást, az iszlámot, amíg készségesen megfizetik a dzsizját, megadva magukat.”

2016. június 21., kedd

Boldogok a nagyravágyóak


Ez kétség kívül nincs Jézus boldogságmondásai között. Én vagyok az, aki ezt állítom - de Jézus tanítása alapján.

Gyerekkorom óta elég sokat gondoltam magamról. Általában okosabb voltam a körülöttem levő kortársaimnál és egész máshogy gondolkoztam és éltem, mint ők, ami abba a hitbe ringatott, hogy több vagyok nálunk, hogy van bennem valami különleges. Ez rendkívül nagyravágyóvá tett. Nagy dolgokat kell, hogy véghez vigyek - gondoltam. Nekem csupa nagy dolog jár - volt egy másik gondolatom. Röviden összefoglalva: nagyravágyó lettem.

Azt hiszem, a nagyravágyás könnyen a pokolba vihet itt a Földön és a túlvilágon is. Irreális énképhez, depriváltsághoz, örökös elégedetlenséghez és hatalmas gőghöz vezethet. Ezt mindet meg is tapasztaltam. De az utóbbi időben azt is megtapasztaltam, hogy elvihet valami csodálatos dologhoz is: a szentséghez. Ugyanis megfelelő irányba csatornázva a nagyravágyás a lehető legjobb hajtóerő lehet ahhoz, hogy ne érjük be kevesebbel, mint Istennel és a szentséggel!

A Kelet (de a félreértett, eltorzult „kereszténység" is) azt tanítja nekünk, hogy a vágyaink és az érzelmeink rosszak, meg kell tőlük szabadulnunk, hiszen minden, amire vágyunk és amit érzünk, e világ haszontalanságához köt. A gnosztikus azt mondják, az az igazán magasztos lélek, aki ezektől mentes, hogy a végén eltűnjön a személyes énje és felolvadjon az istenségben vagy Isten-Önmaga felébredhessen lidérces álmából, szétszakítván Maya fátylát.

Ezzel szemben a Nyugat manapság azt tanítja nagyon helyesen, hogy a vágyaink fontosak és ki kell őket elégíteni, csakhogy azt akarja, érjük be kevesebbel, mint Isten és a szentség. A Sátán csupa ártalmas testi-lelki „junk food"-dal akar minket jóllakatni, azt kívánja, hogy McDonald's-os sültkrumplit és cukorban tobzódó túl édes mignont zabáljunk reggeltől estig, hogy a végén tohonyák és betegek legyünk, míg bele nem pusztulunk, Istent pedig, aki ezerszer táplálóbb, laktatóbb, változatosabb és ízletesebb ételekkel vár minket, azzal vádolja, hogy el akarja tőlünk venni ezeket a finomságokat és azt akarja, hogy éhen haljunk.

Kelet és Nyugat tévutai helyett mit mond az Úr? Igen, legyenek csak hatalmas vágyaid!

Légy nagyravágyó - de vedd észre, hogy a legnagyobb Én vagyok, vágyj tehát Rám!

Vágyj csak arra, hogy nagy ember legyél - de vedd észre, hogy a nagyság a szentségben van, szent akarjál lenni!

Kívánd csak, hogy hatalmas tetteket hajthass végre - de tudd, a tettek hatalmassága abban áll, hogy az Én akaratomat követed-e és szeretetből teszed-e mindazt, amit teszel!

Akard nyugodtan a dicsőséget - de ne emberektől várd, hanem légy olyan, hogy Én dicsőíthesselek meg!

Keresd csak mások tetszését és elismerését - de ne a világét, hanem az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekéét!

Az a nagyszerű ebben a „keresztény nagyravágyásban", hogy bármilyen életállapotban beteljesíthető és nem a körülményeinktől függ, hanem csakis lstenen és rajtam. A mi Urunk perspektívájában egy névtelen remete ezerszer hatalmasabb és dicsőségesebb ember lehet, mint egy világbirodalom irányítója. Az, amikor egy édesanya letörli a gyereke arcáról a csokoládét, milliószor hatalmasabb és dicsőségesebb tett lehet, mintha a legfélelmetesebb had élén meghódította volna fél Európát. Isten megtanítja nekünk, hogy mennyire más jelenti a nagyságot és a dicsőséget, mint a világ gondolja. Jézus Krisztus egészen kifordítja a sarkaiból a világot, és mindazt, amit gondolunk róla! Olyanokat mond, hogy:
„Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják." (Mt 23,12)

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." (Mt 5,5)

„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek." (Jn 13,12-17)

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is." (Mt 6,19-21)
Vagy épp arra tanítja a szamáriai asszonyt, hogy a testi szomjúságnál van egy sokkal nagyobb vágy, amely beteljesítésre vár, az Isten iránti szomjúság, amelyet egy férfi se fog betölteni, hiába váltogatja őket, keresve a „tökéleteset". (Hát nem végtelenül mai történet?). (ld. Jn 4,1-42) Nem azt mondja neki, hogy építsd le magadban a tökéletes szeretet iránti vágyat, hanem rámutat, hogy Isten elégítheti csak ki.

Ha megnézzük az alábbi szentírási szakaszokat:
„Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: »Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.«" (Mt 18,1-4) 
„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,25-28)

Ezekből se azt látjuk, hogy Jézus azt mondta volna, ne akarjatok nagyok lenni, ne vágyjatok nagyságra, sőt ne legyenek vágyaitok. Hanem megmutatja, hogy ez a nagyság mennyire mást jelent és más módon érhető el, mint ahogy a Sátán el akarja hitetni velünk. Igenis akarjunk nagyok lenni! De úgy, ahogy Jézus tanítja.

Mindez egészen más, mint amit a világ hisz és ahogy a világ él, legyen az a Kelet vagy a Nyugat, nemde?

Az igazság az, amit Szent Pál írt a Szeretethimnuszban, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nem szeretetből tesszük (ld. 1Kor 13). Vagy amit Lisieux-i Szent Teréz fogalmazott meg: „Nem az az igazi nagy tett, ha sokat adunk, hanem, ha nagyon szeretünk."

Különbözőek vagyunk, különböző élethivatással, különböző képességekkel, különböző mértékű hatalommal. Igazából mindegy, hogy a pápa vagyok-e vagy egy eldugott kis falu papja, hogy királynő vagyok, vagy egy egyszerű édesanya... Teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, hogy a világ mit gondol rólam, hogy az ő mércéjével mérve hatalmas vagyok-e vagy sem, a lényeg az, hogy amit tennem kell, azt végtelen szeretettel tegyem és ne érjem be kevesebbel, mint Isten és a szentség. Ezek híján a legnagyobb tett is üres, de ezekkel a legkisebb cselekedet is végtelen értékű. Ahogy Sienai Szent Katalin mondta: „Légy, akivé Isten tenni akar, és lángra lobbantod a világot!" (Még akkor is, hogyha a világ nem tud róla, csak Isten, hogy milyen nagy hatással voltak rá imáid és áldozataid.)

Úgyhogy nyugodtan leszek csak nagyravágyó. De olyan keresztényfélén. Teljes megnyugvással vallom, hogy se énnekem, se másnak nem szabadna beérnie kevesebbel, minthogy nagy szent legyen. Istennel, az Ő személyével, szeretetével és mennyországával. Egyszerűen én többre teremtettem annál, minthogy a világ dicsőségét, hatalmat, pénzt, emberi elismerést hajkurásszak. De ez nem csak rám, mindenkire vonatkozik. A nagyságomat Istenben, a szentségben, a szeretetben, az alázatban és a szolgálatban keresem, és tudom, hogy sokkal nagyobb nagyságot találok mindebben, mint amit a világ nyújtani tudna. Ezerszeresen erősebb a nagyravágyásom annál, minthogy el akarjam nyomni magamban, de milliószorosan nagyravágyóbb vagyok annál, hogy beérjem azzal, mint amit a Sátán tudna ajánlani nekem, ahogy Jézus Krisztus se érte be a gonosz portékájával, amikor megkísértetett. (ld. Mt 4,1-11)

Ha az alábbi imát őszintén és szüntelenül imádkozni tudjuk, nagyravágyásunk nem kárhozottá, hanem boldoggá fog tenni minket.


Ne a mi, ne a mi nevünké, Uram, 
hanem a Tiedé legyen a dicsőség! Amen.