Az újraházasodottak áldozásáról
Az utóbbi időben nagy port kavart katolikus körökben Ferenc pápa apostoli buzdítása (Amoris Laetitia), melynek bizonyos kitételeit úgy is lehet értelmezni, hogy az utat nyitna az újraházasodottak áldozásának.
Miről is van szó?
Katolikus hitünk szerint a házasság szentség, amely ha érvényesen megköttetett, csak akkor bomlik fel, ha az egyik fél meghal. Vagyis nem létezik válás. Így hogyha valaki polgárilag el is válik, Isten színe előtt még házas marad.
Hogyha valaki pedig házasságon kívül él nemi életet, akkor halálos bűn állapotában van. Ez arra is vonatkozik, hogyha házasság előtt tesz ilyet, akkor is, hogyha házasként egy harmadik személlyel létesít viszonyt, de azt is jelenti még többek között, hogyha a házastársát elhagyja és összeáll másvalakivel. Mindez talán még nem is okoz gondot, de a közfelfogásban van a házasság felbomlásakor egy vétkes és egy ártatlan. Mi van akkor, ha engem hagynak el, vagyis én vagyok a vétlen fél?
A helyzet az, hogy akkor se állhatok össze mással, hanem mint a tékozló fiú atyjának, várnom kell vissza a házastársamat és önmegtartóztatásban élnem (amit akár felajánlhatok a másik meg- és hazatéréséért). Az, hogy nem én hagytam el a másikat, hanem engem hagytak el, nem jogosít fel arra, hogy másnál keressem a boldogságot. Az ugyanúgy ágyasság, mint annak az új kapcsolata, aki elhagyott engem. A hűtlenség ugyanis nem frigybontó aktus, csakis a halál.
Sokak számára manapság ez túl keménynek tűnik, hiszen jogunk van a boldogságra, a társra meg a szexre, mondják, és mi ártatlanok vagyunk. De ez nem csoda, mert már az apostolok is úgy sóhajtottak fel, mikor Krisztus a felbonthatatlanságról beszélt: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19,11)
Első pillantásra tényleg kegyetlennek tűnik Krisztus és az Egyház tanítása, ellenben nagyon kegyesnek és irgalmasnak az, hogy szegény ártatlan elhagyott hadd legyen boldog mással. Csakhogy ebben kétféle csúsztatás is rejlik.
Egyrészt a boldogság nem egyenlő azzal, hogy együtt élek valakivel. Nem mindenki házasságra teremtetett, akkor ők nem lehetnek boldogok? Persze erre mondhatja valaki, hogy az ő saját boldogsága függ attól, hogy szeretetteljes házasságban éljen, nem mindenkié. Csakhogy ez sem igaz. Az egyén boldogságához egyedül Isten kell, senki és semmi más. Ha valaki a házasságot vagy az elvárásai szerint boldog házasságot elengedhetetlennek tartja önmaga számára, akkor bálványimádó, mert a házasságot vagy álmai házasságát Isten elé helyezi.
A másik csúsztatás ártatlan félről beszélni. Azt hiszem, minden válás kettőn múlik. Persze van, aki vétkes(ebb) és olyan helyzet is lehet, hogy az elhagyott fél tényleg teljesen ártatlan, de azt hiszem, ez a ritkább. Főleg manapság, amikor alapjaiban borultak fel a nemi szerepek és a család egyensúlya. Lehet, hogy valakit elhagytak, de nem lehet, hogy a viselkedésével jócskán belekergette a másikat abba, hogy egy másik nőhöz/férfihoz meneküljön? Hogy döntse el az Egyház, hogy ki a tiszta és ki a bűnös a dologban, ki az, aki áldozhat, és ki az, aki nem?
A katolikus tanítás kétezer éve világos. A házasság felbonthatatlan egység, és az sem bontja fel, hogyha a házastársak külön költöznek, elhidegülnek, sőt meggyűlölik egymást. Az sem bontja fel, hogyha mással állnak össze, de még az sem, hogyha új párjuktól gyermekeik születnek. Ugyanolyan elképzelhetetlen azt mondani, hogy valaki nem a férjem többé, mert elhagyott, mint azt mondani, hogy valaki nem a gyerekem, mert rossz útra tért. Ő attól még örökké a gyermekem marad, akkor is, ha esetleg soha többé nem találkozunk.
Aki szentségi házasságot köt, annak ezt tudnia kell, és a felkészítésen a pap valószínűleg el is mondja neki, hogy a másiktól csak a halál választhatja el. A házasságban olyan egység jön létre, amely szorosabb még a szülő-gyermek kapcsolatnál is. Hogyha valaki nem akarja ezt a szoros, csak a halállal felbomló köteléket vállalni, akkor ne házasodjon meg!
Feleségként hadd mondjam el, hogy számomra természetes volt mindez, és amikor férjhez mentem, tudatosan vállaltam, hogy kitartok a férjem mellett hűségben és szeretetben, még akkor is, hogyha ő esetleg elhagy engem, vagy velem is él egy fedél alatt, de mintha ott sem lennék. Vállaltam, hogy szeretni fogom őt akkor is, hogyha ő nem szeret engem, ahogy Isten is szeret minket és hűséges hozzánk akkor is, hogyha mi elutasítjuk, elhagyjuk, sőt gyalázzuk Őt. Persze mi nem vagyunk Isten, de ha keresztények vagyunk, akkor tudjuk, hogy az életünket átadtuk az Úrnak, a Szentlélek működik bennünk és Isten lakik a szívünkben, vagyis segít az Ő szeretetével szeretni a másikat. Önmagunktól valószínűleg tényleg nem lennénk képesek olyan szeretetre, amelyet a szentségi házasság megkövetel, de ha Krisztusban vagyunk és Ő mibennünk, akkor igen, mert Istennek minden lehetséges.
Katolikusként hiszek benne, hogy Isten, ha házas hivatást adott, akkor megadja hozzá a megfelelő kegyelmet, hogy ki is tartsak benne, legyen az a házasság akármilyen. Erre utal Krisztus szava is, amikor az apostolok fentebb idézett csalódott megjegyzésére ezt válaszolja: „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott." Vagyis akinek házas hivatása van, az ki tud tartani.
Ezen kívül azt is hiszem, hogy az Úr nem ad nagyobb keresztet annál, mint amekkorát el tudunk viselni. Tehát noha megértem az elhagyottak és újraházasodottak problémáját és fáj értük a szívem, azt is gondolom, hogy saját hibájukból halálos bűnben élnek, és így alkalmatlanok a szentáldozásra. Ha magukhoz vennék Krisztus testét, az csak a bűneiket tetézné. Ahogy az úrnapi szekvencia is mondja: „Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás. Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más."
Amikor szentségi házasságot kötöttünk, vállaltuk, hogy a házastársunkat minden körülmények között szeretni fogjuk, akkor is, ha ő nem kér a mi szeretetünkből, és halála vagy halálunk órájáig várjuk őt vissza. A férjem (vagy feleségem) az az ember, akit ezen a Földön a legjobban szeretnem kell, akiért a legtöbbet kell tennem. Ebbe az is beletartozik, hogyha elhagy engem, akkor én várom őt haza, és nap mint nap imádkozom és áldozatot vállalok érte, hogy hagyjon fel házasságtörő életmódjával és térjen vissza Istenhez és hozzám. Rossz útra tért gyermekeinkért nem természetes, hogy ezt tennénk? Elzüllött gyerekeinket miért szeretjük tovább, miért várjuk őket haza, miért nem felejtjük el őket és fogadunk örökbe helyettük mást, megtagadva tőlük a megbánás és a visszatérés lehetőségét?
Ha valaki a szeretetre és az irgalmasságra hivatkozva akarja az újraházasodottak áldozását engedélyeztetni, akkor gondolja át a fenti példát inkább, hogy mi is az igazi szeretet és irgalom: hűtlenségre hűtlenséggel válaszolni, mert nekem „jogom van" az általam elképzelt „boldogsághoz", vagy szeretni és kitartani a hűségben akkor is, ha engem nem szeretnek és nem hűségesek hozzám, mint ahogy Krisztus tette és teszi a mai napig?
