2016. június 21., kedd

Boldogok a nagyravágyóak


Ez kétség kívül nincs Jézus boldogságmondásai között. Én vagyok az, aki ezt állítom - de Jézus tanítása alapján.

Gyerekkorom óta elég sokat gondoltam magamról. Általában okosabb voltam a körülöttem levő kortársaimnál és egész máshogy gondolkoztam és éltem, mint ők, ami abba a hitbe ringatott, hogy több vagyok nálunk, hogy van bennem valami különleges. Ez rendkívül nagyravágyóvá tett. Nagy dolgokat kell, hogy véghez vigyek - gondoltam. Nekem csupa nagy dolog jár - volt egy másik gondolatom. Röviden összefoglalva: nagyravágyó lettem.

Azt hiszem, a nagyravágyás könnyen a pokolba vihet itt a Földön és a túlvilágon is. Irreális énképhez, depriváltsághoz, örökös elégedetlenséghez és hatalmas gőghöz vezethet. Ezt mindet meg is tapasztaltam. De az utóbbi időben azt is megtapasztaltam, hogy elvihet valami csodálatos dologhoz is: a szentséghez. Ugyanis megfelelő irányba csatornázva a nagyravágyás a lehető legjobb hajtóerő lehet ahhoz, hogy ne érjük be kevesebbel, mint Istennel és a szentséggel!

A Kelet (de a félreértett, eltorzult „kereszténység" is) azt tanítja nekünk, hogy a vágyaink és az érzelmeink rosszak, meg kell tőlük szabadulnunk, hiszen minden, amire vágyunk és amit érzünk, e világ haszontalanságához köt. A gnosztikus azt mondják, az az igazán magasztos lélek, aki ezektől mentes, hogy a végén eltűnjön a személyes énje és felolvadjon az istenségben vagy Isten-Önmaga felébredhessen lidérces álmából, szétszakítván Maya fátylát.

Ezzel szemben a Nyugat manapság azt tanítja nagyon helyesen, hogy a vágyaink fontosak és ki kell őket elégíteni, csakhogy azt akarja, érjük be kevesebbel, mint Isten és a szentség. A Sátán csupa ártalmas testi-lelki „junk food"-dal akar minket jóllakatni, azt kívánja, hogy McDonald's-os sültkrumplit és cukorban tobzódó túl édes mignont zabáljunk reggeltől estig, hogy a végén tohonyák és betegek legyünk, míg bele nem pusztulunk, Istent pedig, aki ezerszer táplálóbb, laktatóbb, változatosabb és ízletesebb ételekkel vár minket, azzal vádolja, hogy el akarja tőlünk venni ezeket a finomságokat és azt akarja, hogy éhen haljunk.

Kelet és Nyugat tévutai helyett mit mond az Úr? Igen, legyenek csak hatalmas vágyaid!

Légy nagyravágyó - de vedd észre, hogy a legnagyobb Én vagyok, vágyj tehát Rám!

Vágyj csak arra, hogy nagy ember legyél - de vedd észre, hogy a nagyság a szentségben van, szent akarjál lenni!

Kívánd csak, hogy hatalmas tetteket hajthass végre - de tudd, a tettek hatalmassága abban áll, hogy az Én akaratomat követed-e és szeretetből teszed-e mindazt, amit teszel!

Akard nyugodtan a dicsőséget - de ne emberektől várd, hanem légy olyan, hogy Én dicsőíthesselek meg!

Keresd csak mások tetszését és elismerését - de ne a világét, hanem az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekéét!

Az a nagyszerű ebben a „keresztény nagyravágyásban", hogy bármilyen életállapotban beteljesíthető és nem a körülményeinktől függ, hanem csakis lstenen és rajtam. A mi Urunk perspektívájában egy névtelen remete ezerszer hatalmasabb és dicsőségesebb ember lehet, mint egy világbirodalom irányítója. Az, amikor egy édesanya letörli a gyereke arcáról a csokoládét, milliószor hatalmasabb és dicsőségesebb tett lehet, mintha a legfélelmetesebb had élén meghódította volna fél Európát. Isten megtanítja nekünk, hogy mennyire más jelenti a nagyságot és a dicsőséget, mint a világ gondolja. Jézus Krisztus egészen kifordítja a sarkaiból a világot, és mindazt, amit gondolunk róla! Olyanokat mond, hogy:
„Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják." (Mt 23,12)

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." (Mt 5,5)

„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek." (Jn 13,12-17)

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is." (Mt 6,19-21)
Vagy épp arra tanítja a szamáriai asszonyt, hogy a testi szomjúságnál van egy sokkal nagyobb vágy, amely beteljesítésre vár, az Isten iránti szomjúság, amelyet egy férfi se fog betölteni, hiába váltogatja őket, keresve a „tökéleteset". (Hát nem végtelenül mai történet?). (ld. Jn 4,1-42) Nem azt mondja neki, hogy építsd le magadban a tökéletes szeretet iránti vágyat, hanem rámutat, hogy Isten elégítheti csak ki.

Ha megnézzük az alábbi szentírási szakaszokat:
„Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: »Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.«" (Mt 18,1-4) 
„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,25-28)

Ezekből se azt látjuk, hogy Jézus azt mondta volna, ne akarjatok nagyok lenni, ne vágyjatok nagyságra, sőt ne legyenek vágyaitok. Hanem megmutatja, hogy ez a nagyság mennyire mást jelent és más módon érhető el, mint ahogy a Sátán el akarja hitetni velünk. Igenis akarjunk nagyok lenni! De úgy, ahogy Jézus tanítja.

Mindez egészen más, mint amit a világ hisz és ahogy a világ él, legyen az a Kelet vagy a Nyugat, nemde?

Az igazság az, amit Szent Pál írt a Szeretethimnuszban, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nem szeretetből tesszük (ld. 1Kor 13). Vagy amit Lisieux-i Szent Teréz fogalmazott meg: „Nem az az igazi nagy tett, ha sokat adunk, hanem, ha nagyon szeretünk."

Különbözőek vagyunk, különböző élethivatással, különböző képességekkel, különböző mértékű hatalommal. Igazából mindegy, hogy a pápa vagyok-e vagy egy eldugott kis falu papja, hogy királynő vagyok, vagy egy egyszerű édesanya... Teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, hogy a világ mit gondol rólam, hogy az ő mércéjével mérve hatalmas vagyok-e vagy sem, a lényeg az, hogy amit tennem kell, azt végtelen szeretettel tegyem és ne érjem be kevesebbel, mint Isten és a szentség. Ezek híján a legnagyobb tett is üres, de ezekkel a legkisebb cselekedet is végtelen értékű. Ahogy Sienai Szent Katalin mondta: „Légy, akivé Isten tenni akar, és lángra lobbantod a világot!" (Még akkor is, hogyha a világ nem tud róla, csak Isten, hogy milyen nagy hatással voltak rá imáid és áldozataid.)

Úgyhogy nyugodtan leszek csak nagyravágyó. De olyan keresztényfélén. Teljes megnyugvással vallom, hogy se énnekem, se másnak nem szabadna beérnie kevesebbel, minthogy nagy szent legyen. Istennel, az Ő személyével, szeretetével és mennyországával. Egyszerűen én többre teremtettem annál, minthogy a világ dicsőségét, hatalmat, pénzt, emberi elismerést hajkurásszak. De ez nem csak rám, mindenkire vonatkozik. A nagyságomat Istenben, a szentségben, a szeretetben, az alázatban és a szolgálatban keresem, és tudom, hogy sokkal nagyobb nagyságot találok mindebben, mint amit a világ nyújtani tudna. Ezerszeresen erősebb a nagyravágyásom annál, minthogy el akarjam nyomni magamban, de milliószorosan nagyravágyóbb vagyok annál, hogy beérjem azzal, mint amit a Sátán tudna ajánlani nekem, ahogy Jézus Krisztus se érte be a gonosz portékájával, amikor megkísértetett. (ld. Mt 4,1-11)

Ha az alábbi imát őszintén és szüntelenül imádkozni tudjuk, nagyravágyásunk nem kárhozottá, hanem boldoggá fog tenni minket.


Ne a mi, ne a mi nevünké, Uram, 
hanem a Tiedé legyen a dicsőség! Amen.

2016. június 15., szerda

Mi a baj az állva áldozással?



„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség, 

Kenyér- és borszínben elrejtezett emberség" 

(Aquinói Szt. Tamás)


Képzeljük el, hogy a hívek évszázadokon át térdelve veszik magunkhoz az Oltáriszentséget, ezzel is kifejezve az imádatukat Krisztus felé, és bizonyítva hitüket a valóságos jelenlétben. Egyszer csak a templomból kidobják az áldoztatórácsot és a térdeplőt, és már senki sem veheti magához az Oltáriszentséget, csak állva. Vajon mi történt?

Az első megoldás, hogy a tizenhatodik században vagyunk, és a templomunkat kisajátították a kálvinisták, akik számára az Oltáriszentség nem szentség, csupán jelkép, és a térdelve áldozást tiltják, nehogy azt higgye a nép, hogy a kenyér színe alatt Krisztus van jelen.

A második megoldás, hogy a huszadik században vagyunk, mégpedig a II. vatikáni zsinat után, és... Nos, mi is történt? Bevallom, itt zavarban vagyok, hiszen a zsinat előtt négyszáz évvel azért kezdték el lehetetlenné tenni, majd megtiltani a térdelve áldozást a valóságos jelenlétet tagadó protestáns irányzatok, hogy megakadályozzák az imádást. De csak nem akarták a katolikus papok a hetvenes évektől kezdve ugyanezt tenni? Hiszen aki nem hisz abban, hogy az átváltoztatott kenyér és bor színében Krisztus valóságosan jelen van, az eretnek, az nem katolikus.

Azt hiszem, ez egy kimagyarázhatatlanul sátáni dolog, amelyet bizonyosan olyan modernista egyházi vezetők terjesztettek el, akik csökkenteni akarták a tiszteletet az Oltáriszentség iránt. Semmiféle más magyarázatot nem találok rá. Esetleg azt lehetne mondani, hogy ökumenikus szándékkal szerették volna a misét a protestáns istentisztelethez közelíteni, de például a lutheránusok térdelve áldoznak, mert ők hiszik a valóságos jelenlétet, még ha nem is úgy, mint mi. Másrészt felekezetközi szeretetből nem kezelhetjük a mi Oltáriszentségünket, amely Krisztus valóban, úgy, mint a protestánsok az úrvacsora kenyerét, amely nem Krisztus, hanem csak egy közönséges kenyér, mely jelképpé lépett elő.

De sajnos nem csak a térdelve áldozást söpörték ki az új rítusú mise gyakorlatából, hanem sok templomban még térdelni se lehet, mert nincsenek térdeplős padok, főleg, ha modern építményről van szó. Tapasztalatom szerint az ilyen padokat vagy székeket általában olyan közel helyezik el egymáshoz, hogy még egy vékony nő se férjen el térdelve. Kápolnákban ezt lehetne a hely szűkével magyarázni - minél több ülőhelyet akarnak bezsúfolni -, de sajnos manapság nem igazán fenyeget az az igazán kicsi templomokban sem, hogy nem jut elég ülőhely a misére tóduló hívőtömegeknek.

Manapság a térdeléssel és a térdhajtással kapcsolatban teljes lett a zűrzavar. Sok hívő áldozás után azonnal leül, pedig addig kéne térdepelni, amíg a pap a kelyhet vissza nem helyezi a tabernákulumba, hiszen az Krisztus Testét rejti. Rengetegen vannak, akik nem hajtanak térdet a tabernákulum előtt, csak úgy elhaladnak előtte, esetleg beérik egy gyors bólintással. (Más persze, ha valaki egészségügyi okokból nem tud térdet hajtani.)

Míg ezzel a tiszteletlenséggel szemben pozitív példa, hogy sok hívő mintha érezné áldozáskor, hogy csak úgy odasétálni és állva magunkhoz venni az Ostyát nem eléggé alázatos dolog, és egyéni tiszteletgyakorlatokat vezetnek be, például keresztet vetnek áldozás előtt vagy után, esetleg térdet hajtanak, miután megáldoztak és kiálltak a sorból.

Félreértés ne essék: az állva áldozás, ahogy a kézbe áldozás sem bűn feltétlen. Inkább az a bűn, hogy egy nagyobb tiszteletet tanúsító forma helyett mintegy visszalépésként elterjesztették, mégpedig úgy, hogy - mondjuk ki - templomrombolással lehetetlenné tették a térdelve áldozást. Persze le lehet borulni, amikor odaérünk a paphoz, de ezzel általában nagyon zavarba hozzuk őt is, a ministránst is és a mögöttünk álló embert is, ezért én az ilyen negatív tapasztalatokból kifolyólag állva szoktam áldozni, ha nem régi rítusú misén vagyok (ahol mindenki térdelve és nyelvre áldozik).

Mindent összefoglalva: ha a kézbe áldozást még lehetne is azzal magyarázni, hogy egy őskeresztény gyakorlatot elevenítettek fel (pedig nem lehet, mert egyáltalán nem úgy áldozik kézbe a mai katolikus, mint az első századokban élt elődje), az állva áldozást igazán nem tudom, hogy lehetne mentegetni papi részről. Itt nem a hívők a hibásak, mert nincs döntési lehetőségük, mint abban a kérdésben, hogy nyelvre vagy kézbe áldoznak-e, illetve ez utóbbit hogy teszik, hanem azok a papok, akik gyakorlatilag lehetetlenné tették az Oltáriszentség imádását a magunkhoz vétel pillanatában.

Mi, egyszerű hívek csak annyit tehetünk, hogy az áldozás előtt és után ülőhelyünkön térdelve imádjuk az Oltáriszentséget, a vétel pillanatában pedig lelkünkben adjuk meg a kellő tiszteletet az Úrnak. Esetleg a plébánossal lehet beszélni, hogy lenne nekünk vagy többünknek igénye a térdelve áldozásra, de sajnos vannak atyák, akik heves ellenérzéseket táplálnak minden olyan törekvéssel szemben, amely az utóbbi negyven-ötven év folyamatait vizsgálná felül és vezetne vissza a korábbi gyakorlathoz, így a siker nem feltétlen garantált. Azt hiszem, a legjobb, ha imádkozunk a papjainkért, hogy minél méltóbb módon celebrálják keresztény életünk csúcsát és forrását, a szentmisét.

A kép Angelo von Courten festménye.

2016. június 7., kedd

Mi a baj a kézbe áldozással?

Szent Pio atya áldozáshoz járul
Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében (Dominus est - Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról) pálcát tör amellett, hogy a Szentostyát nyelvre fogadjuk.

A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez...

„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."

Ha valaki szerint ez túlzás, és mindegy, hogy bánunk az Oltáriszentséggel, felszenteletlen kézzel megfogjuk-e, annak számára idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)

Sokan hivatkoznak a kezdetekre, mikor a kézbe áldoztatás mellett állnak ki. De Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."

Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. Bal tenyerüket jobb kezük alá helyezték, melynek tenyerébe fogadták az Ostyát, majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről vették fel a szájukkal a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Véletlen se fogták meg ujjaikkal és helyezték a saját szájukba. Nem tapogatták az Ostyát! Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.

Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember - ha nem mind! - akár akarva, akár akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.

Szt. Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”

XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”

A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!

Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nem szőrszálhasogatás, erről vitatkozni nem hangulatkeltés. Nagyon is lényeges kérdés. Hiszen nem mindegy, hogy Krisztus Teste a földre hull-e, lábbal tiporjuk-e, és hogy attól, hogy tapogathatjuk és bekapkodhatjuk, mint egy közönséges cukorkát, csökken-e bennünk a tisztelet felé. Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában:

„Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."

Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, nekik joguk van kézbe áldozni. Legalább mi, keresztények ne mindig a jogainkat hangoztassuk, mint az istentelenek, hanem próbáljunk arra összpontosítani, mi az, ami a legnagyobb tiszteletet és alázatot fejezi ki Krisztus Urunk felé.