Auschwitz szentjének elhallgatott nézetei

Minden korban fontos érték volt a jó hírnév, ám amíg szebb időkben, a hűtlen, hazaáruló, erkölcstelen, gyáva, netán eretnek jelző jelentette a legnagyobb sértést, manapság mindenki azon igyekszik, hogy az antiszemita, kirekesztő, rasszista, nőgyűlölő, iszlamofób jelzők billogát kerülje. Nem számít, ha valakiről kiderül, hogy homoszexuális, házasként szeretője van, milliárdokat sikkasztott vagy pedofil. Ehelyett mindent és mindenkit azzal a mércével kell mérni, hogy miképpen viszonyul korunk szent teheneihez. Ha valaki „politikailag inkorrekt” véleménnyel bír róluk, két dologra számíthat: egyszerű elhallgatásra, vagy ha ez már lehetetlen, a média minden szegmensén végigsöprő gyűlölet- és hazugságáradatra.

Azonban a kultúrmarxistáknak nem csak az élőkkel, de a holtakkal is meggyűlhet a bajuk. Ráadásul bennük az is veszélyes, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni. Egy Prohászka Ottokárnak már nem lehet nekitámadni, hogy mea culpázásra és „antiszemita” kijelentéseinek visszavonására bírják, nem tudják rávenni a nyilvános behódolásra és meghunyászkodásra.

Mit kezdenek tehát a régebbi korok nagyjaival? Őket is igyekeznek elhallgatni. Ha ez lehetetlen, akkor mocskolni kezdik, ha pedig ennek ellenére kiirthatatlanul benne él az emberekben az illető személy iránti tisztelet, akkor szelektív képet mutatnak róla: kínos tetteit és kijelentéseit elhallgatják, esetleg csűrve-csavarva magyarázzák, a többit pedig ezek rovására túlhangsúlyozzák.

Ebből a szempontból nagyon érdekes megvizsgálni Szent Maximilian Kolbe lengyel pap esetét, akit az azóta szintén szentként tisztelt II. János Pál pápa emelt oltárra. Míg a szentté avatás nem történt meg, több zsidó is tiltakozott. Azt mondták, noha önként vállalta az éhhalált Auschwitzban egy másik fogoly helyett, ez a tette eltörpül amellett a bűn mellett, hogy „antiszemita” nézeteket vallott, és ezért nem szabadna az Egyháznak példaképül állítania.

A pápa azonban szentté avatta, így már sem gyalázni, sem elhallgatni nem lehet, ezért azóta megváltozott a taktika: inkább azt tussolják el, hogy milyen véleménnyel volt a szabadkőművesekről és a zsidókról; csak azt hangsúlyozzák életpályájából, ami a politikailag korrekt mai átlag keresztényeknek és nem keresztényeknek az ízlését nem sérti. Erre jó példa az online is elérhető szentek élete vagy épp a Magyar Kurír cikke. Mindkettő mélyen hallgat arról, hogy buzgó sajtótevékenységének és a Szeplőtelen Szűz Hadserege nevű társulat megalapításának legfőbb mozgatórugója az volt, hogy szembe akart szállni a szabadkőművesség romboló munkájával – és ha lehet, meg is szerette volna téríteni is a tagjait, hiszen mint jó keresztény, Kolbe az ellenségeit is szerette (noha kemény, ha kell, ostort fonó szeretettel), és imádkozott értük, ahogy Jézus is tette.

Másik példa egy, a Vatikáni Rádió honlapján található cikk, mely bár a szabadkőműves-ellenességét nem titkolja el, de csonkán idézi Maximilian atya rendalapításának okát: „mindenkit megszenteljen a Szeplőtelen Szűz védelme alatt és közbenjárására, valamint megtérítse a bűnösöket, az eretnekeket, a szakadárokat, de mindenekelőtt a szabadkőműveseket”, vagyis kihagyja abból a – több más forrásban is szereplő – zsidókat.

Tulajdonképpen egy átlagosan tájékozott magyar hívő Szent Maximilianról csak annyit tud, hogy ő „Auschwitz szentje”, a nácik áldozata, aki életét adta egy másik rabért. Ezzel tökéletesen betagozódna a mai kultúrmarxista világrend tisztelendő alakjai közé. Csakhogy nem véletlen háborodtak fel a szentté avatásán bizonyos zsidók. Hiszen a szent tevékenysége nem akkor kezdődött, amikor a németek táborba zárták…

Szent Maximilian Kolbe életének egyik legjelentőségteljesebb eseménye 1917-ben történt. Ekkor Rómában tanult, és szemtanújává vált egy katolikusellenes és luciferiánus szabadkőműves ünnepélynek, amelyet a reformáció kezdetének négyszáz és az első modern szabadkőműves páholy létrehozásának kétszáz éves évfordulójára rendeztek. A felvonulók – akiknek a vezetője az olasz nagypáholy feje, a korábbi római főpolgármester Ernesto Nathan volt – egy nagy transzparenst is vittek magukkal, melyen a szokásos katolikus ábrázolással ellentétben nem Szent Mihály tiport Lucifer fején, hanem fordítva. Ha pedig ez nem lett volna elég, mindeközben még azt is kiabálták: „A Sátán fogja uralni a Vatikánt és a pápa az ő szolgája lesz!"

Kolbéra ez a látvány nagy hatást gyakorolt. Világossá vált számára, hogy a szabadkőművesek az Egyháznak komoly ellenségei, de mindazonáltal maguk a vakolók is veszélyben forognak, hiszen a Sátánt szolgálják, ezért ha nem térnek meg, az örök kárhozat vár nem csak áldozataikra, de rájuk is.

Szent Maximilian hazájába visszatérve buzgó sajtótevékenységet folytatott. Néhány cikkéből tudhatjuk, hogy nem volt titok előtte a zsidóság szerepe a szabadkőművességben, sem az, hogy tevékenységüket a talmudi gyűlölet szítja. „A szegények” c. cikkében Kolbe atya így fogalmaz:

„Megváltattunk, és Krisztus kősziklára alapította Egyházát. Bizonyos zsidók elismerték Őt a Messiásnak, mások viszont – főként a farizeusok – nem akarták ezt megtenni. Ehelyett üldözték az Ő követőit és számos törvényt adtak ki, mely arra kötelezi a zsidókat, hogy üldözzék a keresztényeket. Ezek a törvények váltak Kr. u. 500 környékén – történetekkel és függelékekkel kiegészítve – a zsidóság szent könyvévé, a Talmuddá. Ebben a könyvben a keresztényeket bálványimádóknak nevezik, akik rosszabbak, mint a törökök, gyilkosok, tisztátalanok és feslett erkölcsűek; olyanok, mint a trágya, emberi formát öltött állatok, rosszabbak, mint az állatok, a Sátán gyermekei stb. A katolikus papokat jövendőmondóknak, kopasz tökfilkóknak nevezik… az Egyházat az ostobaság és a szenny házának hívják; a szent szobrokat, medálokat és rózsafüzéreket bálványoknak mondják. A Talmudban a vasárnapokra és a parancsolt ünnepekre a kárhozat napjaiként tekintenek. Ez a könyv többek között azt tanítja, hogy a zsidók becsaphatnak egy keresztényt és lophatnak tőle, hiszen egy keresztény minden tulajdona – szó szerint idézem – »olyan, mint a sivatag: azé, aki először birtokba veszi«. Ezt a tizenkét kötetes könyvet, mely Krisztus gyűlöletét árasztja magából, ezek a farizeusok szent könyvként tisztelik, mely fontosabb nekik, mint a Szentírás.”

Kolbe a nem zsidó szabadkőműveseket egy talmudi indulatoktól fűtött zsidó klikk áldozatainak tekintette, és így szólt hozzájuk:

„Szabadkőművesek, hallottátok mindezt? A zsidók, akik titokban megszerveztek és titkon irányítanak titeket, szörnyetegeknek tartanak titeket…”

Majd egy sokkal jobb utat ajánlott nekik:

„Nem lenne jobb belső békével a Teremtőt szolgálni, mint olyanok parancsainak engedelmeskedni, akik gyűlölnek titeket?”

De még a szabadkőművesség titkos fejeit, a Cion bölcseit is megszólítja, hogy Isten követésére buzdítsa őket a Sátán helyett:

„Azt kérdezem tőletek, zsidó vezetőktől, akik hagytátok, hogy megrontson titeket a Sátán, az emberiség ellensége: nem lenne jobb nektek is, hogyha őszintén visszatérnétek Istenhez?”

Ha Kolbe ezeket ma írná, bizonyára megkapná, hogy szélsőséges és zsidógyűlölő. Pedig a szent felebarátaiként szerette a zsidókat és a szabadkőműveseket is, hisz buzgón tevékenykedett lelkük megmentéséért.

Valójában a ma Egyháza árulja el a zsidókat, mert nem akarja őket megtéríteni és nem figyelmezteti őket arra, hogy a Talmudot követve a Sátánt szolgálják. A mai egyházi vezetők viselkednek valójában antiszemitaként: mert nem az gyűlöli a zsidókat, aki jogos kritikát fogalmaz meg velük és vallásukkal szemben, illetve figyelmezteti őket bűneikre, hanem az, aki nem próbálja megmenteni a lelküket az örök kárhozattól.

A mai klérus olyan, mint az az orvos, amelyik nem meri megmondani a betegének a halálos diagnózist, így a páciensnek lehetősége sincs rá, hogy gyógyszerért folyamodjon és megmeneküljön a kórtól. Ehelyett a mai kor papjai hagyják, hogy a talmudisták a Sátán rabszolgaságában maradjanak, de ezáltal közvetetten abban is segédkeznek nekik, hogy mások is a gonosz befolyása alá kerüljenek a szabadkőművesek tevékenységének hála.

Szenteket azért avat az Egyház, hogy példaképül szolgáljanak a hívő tömegeknek. Legyen hát Szent Maximilian is a példaképünk! De ne csak abban, hogy amikor lehetett, életét adta egy másik emberért, hanem abban is, hogy ki merte mondani az igazságot, és mert kritizálni olyan csoportokat, melyek a világ urainak képzelik magukat, és akiknek kritizálása mára már általános felháborodást kelt, mely akár üldöztetéshez is vezethet.