2017. november 9., csütörtök

Az intolerancia védelmében

Tiszeletreméltó Fulton Sheen püspöktől - akitől már fordítottam, ld. Az Antikrisztus tizenkét egyházromboló trükkje - azért rakom be ezt az írást, mert biztos ti is észrevettétek, hogy sokszor milyen nagy a nyomás rajtunk, keresztényeken a külvilág részéről, hogyan gondolkodjunk és viselkedjünk ahhoz, hogy jó keresztényeknek tartsanak minket. Van a nem hívő embereknek is egy erkölcsi kódexe, és ezt ránk akarják erőltetni. Vagyis azt mondják, hogy: igen, jóságra törekszel, jó ember akarsz lenni? Na, akkor legyél ilyen, olyan, amolyan (felsorol pár manapság divatos jelzőt itt), különben azt fogom mondani rólad, hogy nem is vagy jó ember, nem is vagy jó keresztény, és elriasztasz csak Jézustól. Ezzel ugye az a probléma, hogy a jóságról alkotott fogalmunk nagyon sokszor ellentétes azzal, amit a világ diktál. Az egyik ilyen ellentétes pont az, hogy a világ szerint a jó ember toleráns, mégpedig nyilván úgy, ahogy azt ők meghatározzák, viszont mi, keresztények ezt egészen másképp értjük, értékeljük és éljük meg. Szeretném megkímélni magunkat attól a csapdától, hogy azon igyekezetünkben, hogy a nem hívő embereket Krisztushoz vonzzuk, az ő jóságfelfogásukba simuljunk és olyan tulajdonságokat is a magunkévá tegyünk, hogy nekik tetsszünk, amelyek révén Isten tetszését viszont elveszítjük.

Szóval jöjjenek itt Fulton Sheen éresek gondolatai a toleranciáról és az intoleranciáról. (Az, hogy tiszteletreméltó, egyébként azt jelenti, hogy a boldoggá avatás „előszobájában” van.) Még annyit, hogy ezek a gondolatok már nyolcvan évesek, és mégis mennyire aktuálisak…


AZ INTOLERANCIA VÉDELMÉBEN

A tolerancia csak személyekre vonatkozik; az igazság tekintetében nincs helye engedékenységnek. Fulton J. Sheen gondolatai.

Azt állítják, Amerika az intoleranciától szenved – ó, nem. Hanem a toleranciától. Attól, hogy tolerál jót és rosszat, igazságot és tévedést, erényt és romlottságot, Krisztust és a zűrzavart. Országunknak messze kevesebbet ártanak a maradiak, mint a [túl] nyitottan gondolkodók.

A divat oltárán ma a haladás istenségét magasztalják. Ha megkérdezzük a buzgó imádókat: „haladás – merre?”, máris jön a toleráns felelet: „a további haladás felé”. A józan ember pedig eltöpreng, hogyan lehetséges haladás irány nélkül és hogyan lehetséges irány biztos pont nélkül.

E hamis széleslátókörűséggel szemben a világnak szüksége van intoleranciára. Egyesek úgy vélik, az intolerancia mindig rossz, mert szerintük az nem más, mint gyűlölet, szűklátókörűség, bigottság. Ugyanezek az emberek a toleranciát mindig jónak tartják, mivel az számukra szeretetet, széles látókört, jóemberséget jelent.

Mi a tolerancia? A tolerancia a meggondolt türelem magatartása a rosszal szemben; tűrés, amely visszatart attól, hogy kinyilvánítsuk haragunkat vagy büntessünk. E meghatározásnál fontosabb azonban, hogy mire alkalmazzuk. Itt a lényeg: a tolerancia csakis személyekre vonatkozik, sohasem az igazságra. Az intolerancia pedig csakis az igazságra vonatkozik, személyekre soha. A tolerancia a tévelygőt illeti, az intolerancia a tévedést. Igazság és elvek vonatkozásában nincs helye toleranciának.

A kertész nem tolerálhatja a kerti gazt. Az építész nem tolerálja a homokot az épülő felhőkarcoló alapjául, az orvos nem toleráns a laboratóriumában tenyésző kórokozókkal szemben. Mindannyian intoleránsak vagyunk, ha a „toleráns” árus a fizetendő tételek összeadásakor tíz meg hetet nagyvonalúan húsznak számol.

Ha a hídépítő indokoltan intoleráns a nyomás és feszítés törvényeit, a fizikus pedig a gravitáció elvét illetően, miért ne volna joga Krisztusnak, Egyházának és a gondolkodó embernek, hogy intoleráns legyen, ha Krisztus igazságairól, az Egyház tanításáról és az ésszerűség alapelveiről van szó? Lehetnek-e Isten igazságai kevésbé érvényesek, mint a matematika törvényei?

Manapság sokan mondják, hogy a modern világnak dogmák nélküli vallásra van szüksége. A dogma: igaz gondolat. A dogmák nélküli vallás: gondolat nélküli vallás, gerinc nélküli törzs. Minden tudományban vannak dogmák. „A vízmolekula egy oxigén- és két hidrogénatomból áll” – ez egy kémiai dogma.

Amely tudománynak vagy egyháznak a legtöbb dogmája van, az a tudomány vagy egyház gondolkodott legtöbbet. A Katolikus Egyház, húsz évszázad tanítómestere rengeteg komoly, kemény gondolkodás során építette fel dogmáit, mint ahogy az ember házat épít téglákból, de sziklára alapozva. Évszázadok vonultak el előtte múló divatjaikkal, pillanatnyi ragaszkodásaikkal; ugyanazokat a hibákat követték el, ugyanazokat a mintákat követték, ugyanazokba a szellemi csapdákba estek. Ezért az Egyház nagyon türelmessé és jóságossá vált a tévelygő tanítványok felé, de nagyon intoleránssá és keménnyé a téves felé… Szelíd a tévelygővel, de szigorú a tévellyel szemben. Ha a tévelygő bűnbánatot tart, visszaengedi lelkei kincsestárába, a tévelyt azonban soha nem engedi be bölcsessége kincsestárába. Ami helyes, akkor is helyes, ha senki sem helyesli; a rossz pedig akkor is rossz, ha mindenki rossz úton jár. 

Forrás: Christianae (Részletek Fulton J. Sheen: Old Errors and New Labels (1931) c. könyvének 7. fejezetéből)

Köszönet a fordításért Ménesi Krisztinának!

Angolul itt olvashatóak az érsek gondolatai a témáról bővebben: The Catholic Gentleman - A Plea For Intolerance

2017. október 21., szombat

A vámos és a farizeus - egy XXI. századi történet


Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: »Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik vámos volt, a másik farizeus. A vámos megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rigorista, legalista, középkorban élő, a külsöségekre hangsúlyt fektető és ítélkező, mint ez a farizeus itt. Én nem irigylem az újraházasodottaktól az áldozást, az erkölcsről alkotott felfogásomat pedig perszonalizmus és posztkonvencionalizmus jellemzi. Nagykorú keresztény vagyok, rendkívül irgalmas, és ezzel a farizeussal ellentétben nem gondolom magam jobbnak a többi embernél.’ A farizeus pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«

2017. szeptember 14., csütörtök

Felnőtt kereszténység


Ha valaki figyeli a vitákat a különböző kényes kérdésekről, mint pl. az újraházasodottak áldozása vagy a fogamzásgátlás, észreveheti, hogy felnőtt kereszténynek lenni mostanában már nem azt jelenti, hogy megbérmáltak, hanem hogy tagadod az objektív erkölcs létét, vagyis azt, hogy vannak önmagukban bűnös cselekedetek, mint pl. az abortusz vagy a fogamzásgátlás, amelyek minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedetnek minősülnek.

Az ún. felnőtt keresztény látva mások  és főleg saját maga  nehéz helyzetét, azt mondja, hogy a körülmények miatt rá nem vonatkozik ez vagy az az erkölcsi parancs. Aki pedig azt mondja, hogy de igen, kivétel nélkül fennáll az önmagukban bűnös cselekedetek tiltása minden helyzetben, tűnjön bármilyen nehéznek is megállni elkövetésüket, egyszerre válik farizeussá és gyerekessé a magukat felnőtt keresztényenek hívók szemében.

Hogyha felnőtt kereszténynek lenni ezt jelenti, hogy elkenegetjük az erkölcsi parancsokat, akkor azt javaslom, inkább maradjunk gyermekek! Jézus Krisztus úgyis azt mondta: 
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3) 
Úgy látszik, Megváltó Urunknak XXI. századi értelemben véve is igaza van. Ha manapság gyereknek lenni annyit tesz, hogy nem akarod kiokoskodni, hogy ennek meg annak  de leginkább neked  szabad valamit, amit az Egyház világosan tilt súlyos bűn terhe mellett, akkor nyilvánvaló, hogy csak akkor jutsz be a mennyek országába, ha olyan leszel, mint a gyerekek.

Egyébként én úgy látom, hogy nem az a gyerekes, aki Istenbe vetett hittel szembenéz a nehéz helyzetekkel, és azt mondja, lehetetlennek tűnik, de az Úr kegyelmét kérve elhatározom, hogy betartom az Ő parancsát most is, hanem az, aki meglátva azt a nehéz keresztet, amelyet vállalnia kell, hogy a Megváltót követhesse és üdvözülhessen, elkezd mentegetőzni és magyarázkodni, hogy Isten igazán nem várhat el tőle ekkora áldozatot, hiszen ő csak egy egyszerű hívő. Mintha kétszintes kereszténység lenne: egy a szent génnel születetteknek, meg egy a többieknek, és ez utóbbiaknak nem kell akár a mártíromságot is vállalniuk az Úrért, ha a helyzet úgy hozza. 

Pedig de. Máté evangéliumában ugyanis ez áll:
Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja." (Mt 16,24-25)
Egyikünk élete se lesz mentes a határhelyzetektől és a szenvedésektől. Kinek ilyen, kinek olyan, de mindanyiunknak meglesz a maga keresztje. Mindenkinek pont az, amely szükséges az ő üdvösségéhez. Egy centivel se rövidebb és egy dekával se könnyebb.

Ha pedig valaki azt magyarázza nekünk, hogy nem kell megtartanunk az Egyház parancsát, hiszen olyan rettenetes lenne, ha vállalnánk azt az áldozatot, amely ezzel jár, idézzük neki Jézusnak azon szavait, amelyeket akkor mondott, mikor Péter kikelt a keresztáldozat ellen:
„Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23)

2017. szeptember 13., szerda

Isten helyett gumióvszer


„Fogamzásgátlást használok, hogy megmaradjon a szentségi házasságom”  érvelnek azok a katolikusok, akik szerint az óvszer egyéni esetekben megengedett. Azt mondják, gyermeket már semmiképp nem tudnak vállalni, a tcst nem működik jól náluk, de nem akarnak teljes önmegtartóztatásban élni, mert annak biztos válás lenne a vége, vagy legalábbis megcsalás a férj részéről. Ők pedig meg akarják óvni a szentségi házasságukat, akár az Egyház tanítása szerint minden esetben tiltott fogamzásgátlás árán is.
Amikor ezt olvasom, nagy szomorúság vesz erőt rajtam. Hol a mi hitünk az Istenben? Miért nem hiszünk benne, hogyha Isten valamit elvár tőlünk, azt segít is betartani? Miért nem bízunk a mi Apukánkban, ahogy Jézus hívta Őt („Abba”), hogy segít egybentartani a házasságunkat, ha a Neki való engedelmességből nem a könnyebbnek tűnő, de bűnös utat, a fogamzásgátlást választjuk? Vagy úgy is feltehetném a kérdést:

Miért cseréljük le Istent a gumióvszerre?

Ábrahám képes lett volna az egyetlen gyermekét megölni Isten parancsára, Mária pedig a parázna nőknek járó megkövezés kockáztatásával vállalta Jézus méhébe fogadását... totális bizalmukat adták Istennek, vakon belevetették magukat szerető Atyjuk karjaiba. Nem akarták Isten parancsaival szembemenve megoldani életük határhelyzeteit, hanem minden ijesztő következmény ellenére az Úr akaratát követték. Mint tudjuk, minden képzeletet felülmúlóan csodás eredménnyel!

Miért gondoljuk, hogy Isten minket nem segít meg ugyanígy; hogy az Ő parancsait lehetetlenség betartani; hogy van, amikor rákényszerülünk a fogamzásgátlás használatára, vagyis arra, hogy halálos bűnben éljünk?

Nem, ilyen helyzet nincs. Ilyen helyzetbe nem hoz minket egy szerető Atya. Csak a mi hitetlenségünk. Csak az kényszerít minket az óvszerhasználatra, ha nincs bizalmunk Istenben, abban, hogy kegyelmével segít minket az önmegtartóztatásban.

Isten a keresztjeink által üdvözíteni akar minket. Ha Ő úgy látja, önmegtartóztatásra van szükségünk ahhoz, hogy szentté váljunk, akkor a legrosszabb, amit csak tehetünk, hogy elutasítjuk ezt a megpróbáltatást, és inkább a halálos bűnnek számító óvszerhasználat látszólagos kényelmét és biztonságát választjuk.

Add, Uram, hogy hinni tudjunk Benned, egy olyan Istenben, aki Mindenható vagy, és aki segíted gyermekeidet parancsaid betartásában. Segíts, kérlek, hogy félelmünkben ne cseréljük le a Beléd vetett hitet egy kényelmes isten bálványozására, aki megengedi a fogamzásgátlást, hanem merjünk végigmenni azon az úton, amelyet Te Magad felé mutatsz nekünk! Amen.

2017. június 29., csütörtök

A családi tekintély: férj és feleség – XII. Piusz pápa beszéde


A Szentatya az előtte megjelent házaspárok százainak és minden rendű s rangú hívek tömegének értékes tanításokat adott a család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges tekintélyi rendről és a házastársak kölcsönös kötelességeiről.
 
Néhány nappal ezelőtt, szeretett fiatal házasok, Isten tekintete előtt és a pap jelenlétében, miközben annak a nagy szentségnek, melyben részesültetek, egyúttal kiszolgáltatóivá váltatok, kicseréltétek ünnepélyes és szabad beleegyezésieket a felbonthatatlan életközösség feladataira nézve. Ebben a szent percben úgy éreztétek, hogy a tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg. Emberi méltóságtok szabad akaratotok teljes nagyságában nyilvánult meg. De ugyane percben családot is alapítottatok. Mármost minden család élet-közösség, minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége; minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát a tőletek alapított családnak is van feje, kit Isten ruházott fel tekintéllyel: afölött, aki azért társult vele, hogy megalkossák a család első sejtjét és azok fölött, akik az Úr áldása folytán növelni és megörvendeztetni fogják azt, mint az olajfa törzséből dúsan kinövő hajtások.

Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is, akit Isten minden adománnyal ellátott, hogy azokat átszármaztassa utódaira. Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva. És Ádám, mondja Szent Pál, nem szedetett rá, az asszony azonban rászedetett és engedetlenségbe esett. (I. Tim. 2, 13–14). Ó, mennyi kárt okozott az első embernek, saját magának, valamennyi gyermekének és nekünk, Évának a földi paradicsom szép gyümölcsére irányuló kíváncsisága és a kígyóval folytatott beszélgetése! Évát, azonkívül, hogy megsokasodtak gyötrelmei és kínjai, Isten a férj hatalma alá vetette (Gen. 3, 16.). Ó, keresztény hitvesek és anyák, sohase szomjazzatok az után, hogy a család jogarát bitoroljátok! A ti jogaratok – a szeretet jogara – az legyen, melyet a nemzetek apostola adott kezetekbe: a gyermekek születése állal való üdvözüléstek, ha megmaradtok a hitben, a szeretetben, a szentségben s a józanságban (I. Tim. 2, 15).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesítvék Krisztussal. Valóban, azok, akik Krisztusra megkeresztelkedtek és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal. 3, 26 –28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: „Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig Isten“. (I. Kor. 11, 3.) Amint Krisztus, mint ember, alá van vetve Istennek s miként minden keresztény alá van vetve Krisztusnak, akinek tagja, úgy van alávetve az asszony a férfinek, aki a házasság erejénél fogva „egy test“ (Máté, 19, 6) lett vele. A nagy apostol kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse erre az igazságra és alapvető tényre a korinthusi megtérőket, akik a pogány világ eszmei és szokásai hatására ezeket könnyen elfelejthették vagy nem érthették és elferdíthették volna. Nem tartaná-e szükségeseknek ugyane figyelmeztetéseket, sok mai keresztényhez szólva? Nem árad-e a mi korunkból az újjászülető pogányság egészségtelen levegője?

A jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetből származó életkörülmények, azáltal, hogy a gyárakban, hivatalokban és különböző állásokban a férfiak és nők számára egyaránt lehetővé teszik valamennyi hivatás, foglalkozás és mesterség gyakorlását, a férfi és nő munkásságának széleskörű kiegyenlítődésére vezetnek gyakorlatilag, úgyhogy a házastársak nem ritkán olyan helyzetbe kerülnek, amely szinte a teljes egyenlőséghez áll közel. A férj és feleség gyakran azonos jellegű foglalkozást űznek, egyéni munkájukkal csaknem egyenlő mértékben járulnak hozzá a családi költségvetés fedezéséhez, miközben munkájuk folytán arra kényszerülnek, hogy egymástól meglehetősen függeten életet éljenek. Hogyan lehetséges közben az Istentől nekik adott gyermekek fölött való őrködés, azok oltalmazása, nevelése és oktatása? Ha nem is éppen elhagyatva, de igen gyakran már kezdettől fogva idegen kezekre bízva, inkább mások nevelik és irányítják őket, mint saját anyjuk, akit foglalkozásának gyakorlása távoltart tőlük. Csoda-e, ha a tekintélyi rend értelme a családban meggyengül és egyre csökkenve eltűnik, ha az apa irányító és az anya őrködő tevékenységének nincs módjában derűssé és kedveltté tenni a családi együttélést?

Mindazonáltal a házasságról vallott keresztény felfogás, melyet Szent Pál efezusi, valamint korinthusi tanítványainak kifejtett, nem lehetne nyíltabb és világosabb: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Urnák, mert a férfi épúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Amint az Egyház Krisztusnak alá van rendelve, úgy az asszonyok is mindenben férjük alá. Ti férjek, szeressétek feleségteket, amikép Krisztus is szerelte az Egyházat és önmagát adta érette... Mindegyiktek szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát". (Eph. 5, 22 –25, 33.)

Mi más Szent Pálnak e tanítása és oktatása, ha nem Krisztus tanítása és oktatása? Ily módon akarta az isteni Megváltó helyreállítani azt, amit a pogányság felforgatott. Sem Athénnek, sem Rómának, a polgáriasultság e két jelzőtüzének, melyek pedig akkora természetes fényt vetettek a családi kapcsolatokra, nem sikerült sem a filozófia fennkölt szemléletével, sem a törvényhozás bölcseségével, sem a cenzúra szigorúságával a nőt arra a helyre állítania, mely őt a családban igazán megilleti.

A római világban ama tisztelet és méltóság ellenére, mely a családanyát körülvette: Uxor dignitatis nomen est, non voluptatis [a feleség rangot jelöl, nem pedig a szexuális gyönyört – G.] (Spartiani Aelins Verus, 5, 12), az ókori polgárjog szerint jogilag mégis alá volt vetve a férj vagy családapa a pater falmilias teljes és korlátlan hatalmának, aki a ház fölött uralkodott, qui in domo dominium habet [akit a házban az uralom megillet – G.] (Ulp. L. 195, 2 D. De v. s. 50, 16), mert a feleség is a férj, vagy annak kezében és teljhatalmában volt, akinek kezében és teljhatalmában a férj volt (in mariti manu mancipiogne, aut in eius, in cuius maritus manu mancipiogne esset: Gellii Noctium Attic. XVIII, 6, 9). Ezért hirdette ki a római nép előtt Cato, a szigorú cenzor: Őseink azt akarták, hogy a nők semmiféle, még magánügyet se intézzenek gyám útmutatása nélkül, s hogy szüleik, testvéreik és férjük hatalmában legyenek. (Maiores nostri nullam, ne privatam quidem rem agere feminas sine tutore auclore voluerunt; in manu esse parentum, fratrum virorum: Tit. Liv. Ab Urbe cond. 1, 34, c. 2). A következő századokban azonban az ókor egész családjoga elévülvén (Gaii Institut. III, 17), eltűnt ez a vasfegyelem, és a nők gyakorlatilag függetlenebbekké váltak a férj minden tekintélyétől.

Kétségtelenül voltak ekkor is kiváló példájú, az ókori matrónákhoz hasonlatos feleségek és anyák, mint az a híres családból származó Ostoria, akinek a vatikáni grottákban legutóbb felfedezett s Tőlünk más alkalommal már említett szarkofágján ezt a dicsérő feliratot olvashatjuk: inconparabilis (sic) castitatis et amoris erga maritum exempli feminae (a páratlanul tiszta és férjét hasonlíthatatlanul szerető feleség példaképe). E fennmaradt emlék egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a tisztaság és hitvesi hűség akkor már, sajnos, ritka erényét a rómaiak nem szűntek meg elismerésükben részesíteni. E feddhetetlen jellemekkel azonban szembeáll azoknak a – különösen magasabb társadalmi helyzetű – nőknek folyton növekvő száma, akik vonakodtak és idegenkedtek az anyaság kötelességétől, s olyan szórakozásokra és más viselkedésre vágytak, melyek akkor csaknem kizárólag férfiakhoz illetlek. A válások számának növelkedtével az asszonyi erkölcs és az érzelmek letértek az erényes élet egyenes útjáról, úgyhogy Seneca ilyen keserű panaszban tört ki: „Akad-e ma nő, aki elpirul amiatt, hogy házasságtörést követett el, mikor híres és előkelő asszonyok éveiket nem a konzulok, hanem férjeik száma szerint számlálják, és azért válnak el, hogy férjhezmehessenek s azért mennek férjhez, hogy elválhassanak?" (Senec., De beneficiis, 1. III., 16, 2.) A nőnek nagy befolyása van a köz- és magánerkölcsre, mert nagy befolyása van a férfire: emlékezzetek csak, hogy Éva a kígyótól csábítva odaadta a tiltott gyümölcsöt Ádámnak és az evett is belőle.

A család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges családi tekintélyi rend megerősítése és a hitvesi szeretetnek ősi és igazi magaslatra való visszaállítása a kereszténység műveinek egyik legnagyobbika volt attól a naptól fogva, mikor Krisztus a farizeusok és a világ színe előtt ezt parancsolta: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!" (Quod ergo Deus coniunxit, homo non separct: Máté, 19, 6).

Ez az a természetes s a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és nőt megkülönböztető, sajátos és egymástól kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: „Az Úrban sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül" (I. Kon. 11, 11), kiáltotta el Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, melyekkel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania, s valóban azt mondotta neki: „Arcod verejtékével edd a kenyeret" (Gen. 3, 19). A nő számára a születés kínjait s a gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn, melyeket, ha idegen személyek a legnagyobb körültekintéssel látnak is el, sohasem fog az felérni az anyai szeretet gyengéd gondoskodásával.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain (Gen. 3, 16) szentesített függése megmaradt, a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még megmaradó keserűséget, úgy, hogy a Tőle „áldott vérrel eljegyzett" Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a főtekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretet, mely az ő, Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tiszteletudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról, s így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium (De civit. Dei 1. 19c. 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe.

Ti, férjek, tekintéllyel vagytok felruházva. Otthontokban mindegyiktek családfő, s e címben rejlő valamennyi kötelesség és felelősség súlyát hordja. Ne habozzatok és ne vonakodjatok tehát ezt a tekintélyt gyakorolni; ne vonjátok ki magatokat e kötelességek alól, ne meneküljetek e felelősség elől. Ne hagyassa el veletek a hanyagság, közömbösség, önzés vagy kényelemszeretet házatok hajócskájának kezetekre bízott kormányát. S mekkora gyöngédséget, tiszteletet, szeretetet kell kedvező és szomorú körülmények között egyaránt mutatnia és gyakorolnia tekintélyteknek azzal szemben, akit élettársatokul vettetek magatok mellé! Legyen meg parancsaitokban – fűzi hozzá Hippo imént idézett nagy püspöke – a tanácsadás szelídsége, és a tanácsadásból bátorságot és erőt fog meríteni az engedelmeskedés. A hite szerint élő és az égi város elé zarándokló keresztény ember házában még azok is, akik parancsolnak, szolgálják csupán azokat, akiknek parancsolni látszanak; mert nem uralkodási vágyból parancsolnak, hanem a tanácsadás szükségéből, és nem erejük fitogtatása miatt, hanem könyörületes gondoskodásból (Augustin, I. c.). Vegyetek példát Szent Józsefről. Szemtől-szembe látta a Szentséges Szüzet, aki jobb, szentebb, fenköltebb volt nála s akiben ő mély hódolattal tisztelte az angyalok és emberek Királynéját, Istenének Anyját. S Szent József mégis mint a Szent-család feje maradt és működött továbbra is a maga helyén és lankadatlanul teljesítette valamennyi kötelességét, melyet e méltósága rótt rá.

Ti pedig, feleségek, legyetek emelkedett lelkűek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán elfogadjátok és mintegy csak eltűritek férjetek tekintélyét, melynek Isten a természet és a kegyelem rendje szerint alávetett benneteket, hanem szeretnetek is kell a magatok őszinte engedelmeskedését, ugyanolyan tisztelettudó szeretettel, mellyel magának a Mi Urunknak tekintélyével szemben viseltettek, akitől minden főhatalom ered. Jól tudjuk, hogy a tanulmányokban, iskolákban, tudományokban, sportokban és versenyekben a férfiakkal egyenlő arányban történő részvétel sok női szívet büszkeséggel tölt el, és a gyanakvó érzékenységű független, modem fiatal nők nem minden nehézség nélkül fogják talán elfogadni a családi alárendeltséget. Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlőek vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölöttük álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, mely itt lenn egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz. A nagyobb függetlenség, melyhez szent jogotok van, a rossz kísértésekkel szemben szilárdnak bizonyuló keresztény lélek függetlensége. Mikor az isteni törvény áthághatatlan parancsaival, az elévülhetetlen keresztény hitvesi és anyai kötelességekkel ellenkező problémával találván szemben magatokat, a kötelességtek hív bennetek és fordítja maga elé elméteket és szíveteket, ekkor őrizzétek és óvjátok meg tisztelettel, nyugodtan és szelíden, de szilárdan és rendíthetetlenül lelkiismeretetek eltulajdoníthatatlan és szent, teljes függetlenségét. Előfordulnak néha az életben olyan napok, mikor a hősiesség vagy a győzelem órája üt, mely titkának egyedüli láthatatlan tanúi Isten és az angyalok lesznek. Mikor azonban végülis egy ábrándnak, a személyes elsőbbségnek – ha az még oly jogos is – feláldozását követelik tőletek, legyetek olyan szerencsések, hogy ezek a könnyű lemondások megtalálják kárpótlásukat házastársatok szívének napról-napra hathatósabb megnyerésében, s így folytonosan növekedjék és erősödjék az a gondolati, érzésbeli és akarati közösség, mely egyedül tudja megkönnyíteni és édessé tenni a gyermeknevelés magasztos hivatásának betöltését; ezt súlyosan akadályozná az egymásközti egyetértésiekben előforduló bármely hiba. És mivel a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat a közös cél felé irányítsa és vezesse, azért szeretnetek kell azt a köteléket, mely a két akaratot eggyé teszi, jóllehet az életösvényen az egyik elől halad, a másik pedig csak követi; szeretnetek kell azzal a teljes szeretettel, melyet házi tűzhelyetek iránt éreztek.

Legyen ez az atyai szívünk mélyéből reálok adott apostoli áldás számotokra, szeretett fiatal házasok,az annál jobban gyarapodó kegyelmek záloga, minél tovább haladtok az életösvényen, s e kegyelemek segítsenek benneteket abban, hogy megmaradjatok lelketek ez egységében és a kölcsönös feladataitokhoz való hűségben!

Forrás: Zigány Miklós - Fényi András XII. ​Pius élete és válogatott beszédei, 419-427. o. Kép: Edmund Blair Leighton - Signing the Register

2017. június 26., hétfő

Modern bálványimádás: hódolat egy kényelmes isten előtt


Az utóbbi időben mind az újraházasodottak áldozásával, mind a fogamzásgátlással, mind a homoszexuálisok nemi és párkapcsolati életével kapcsolatban észrevettem egy nagyon érdekes tendenciát a hívek között, mégpedig hogy mind az újraházasodás, mind a fogamzásgátlás, mind a homoszexuális nemi élet tiltásával szemben az a fő érvük, hogy Isten nem várná tőlünk azt, hogy szenvedjenek. Ő nem várna tőlük akkora áldozatot, hogy ne házasodjanak újra, vagy hogy legyenek még gyerekeink, vagy önmegtartóztató módon kelljen élniük. Aki pedig ezt - az Egyház tanítását - erőlteti, az kegyetlen farizeus, nincs benne semmi empátia, legalista, középkorias stb.

Ezek alapján rájöttem, hogy nagyon sokan manapság nem Istent imádják, hanem a kényelem istene előtt hódolnak. Egy olyan isten előtt, akit ők találtak ki maguknak. Aki kényelmes nekik. Egy olyan isten előtt, aki nem vár el tőlük olyasmit, ami rettenetesen nehéznek tűnik a számukra.

Mindez persze nem feltétlen gonoszságból történik: sok ember azt hiszi, egyedül kell megbirkóznia Isten parancsainak betartásával, és egyszerűen látja, hogy önerejéből nem lenne képes pl. önmegtartóztató életet élni, ezért szabadulni akar egy olyan Isten képétől, aki a pokolra küldi emiatt. Ráadásul manapság az ilyen gondolatok egyházi támogatásban részesülnek. Papok, és püspökök támogatják a híveket abban, hogy kövessenek csak el halálos bűnöket (pl. óvszerhasználat), mert hiszen ők bizonyára kivételek, és Isten nem róna ki rájuk akkora szenvedést, mint az újabb gyermek vagy az önmegtartóztatás. Ahelyett, hogy az atyák megtanítanák, Isten segít hordozni a keresztünket, nem pusztán a saját erőnkre alapozva kell keresztény életet élnünk, és ahelyett, hogy elmondanák, Isten sokkal nagyobb jót akar adni annál, amiről a lemondásunkat várja, a könnyebb utat kínálják fel a hívek számára, ami sajnos a pokol felé vezet.

Pedig az igazság az, hogy Krisztusért nagyon gyakran kell szenvednünk. Kérdezzük csak meg a szíriai megkínzott és kivégzett keresztényeket. Megmenthették volna az életüket, csak hitet kellett volna tenniük Allah és Mohamed mellett. Hiszen ezek csak szavak, nem? Isten komolyan olyan sértődékeny lenne, hogy elvárja, ne mondjon valaki olyat, hogy nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája? Ezért kell meghalniuk embereknek?

Igen! És ugye, hogy innen már nem tűnik akkora szenvedésnek az önmegtartóztatás? A kereszténység elmúlt kétezer évében és most is ezrek és ezrek viselik el a legborzasztóbb kínzásokat és a halált Krisztusért, mi meg azon siránkozunk, hogy Isten önmegtartóztatást vár el tőlünk? És hogy Isten nem lehet ilyen „gonosz"?

Isten azt akarja, hogy megtisztuljon a szívünk a bálványoktól. Hogy senkihez és semmihez ne ragaszkodjunk úgy, mint Őhozzá. Hogy csak Nélküle ne tudjunk élni. Hogy Őnála keressük a boldogságot és ne a szexben vagy a házasságban. Önmegtartóztatásban vagy házaséletet élve, egyedül vagy párkapcsolatban... egy katolikus számára mindegy kell legyen, hiszen az egyedül fontos az, amin függ a boldogságom, hogy Jézus Krisztussal élek-e a megszentelő kegyelem állapotában.

Senki se jut be a mennyországba, amíg bálványokat őriz a szívében, amíg nem képes lemondani személyekről vagy dolgokról Istenért. Aki katolikus létére fogamzásgátlást használ, újraházasodott vagy aktív homoszexuális, az azt mondja Istennek, hogy „a szex fontosabb, mint Te". Így pedig nem lehet üdvözülni.

Ha Isten nagy áldozatra hív minket, az azt jelenti, hogy meg akarja tisztítani a szívünket a bálványoktól. Ne féljünk ettől! Isten azért teszi ezt velünk, hogy legyen hely a szívünkben az Ő szeretete számára. Isten jó, és csak azért kéri a lemondást valamiről, hogy sokkal nagyobb jót tudjon adni helyette. Krisztus úgy takarítja ki a lelkünket a bálványoktól, hogy utána nem hagyja üresen: Ő maga költözik be a helyükre. Csak akarnunk kell, csak kérnünk kell, és Ő segít a lemondásban, majd ezután sokkal nagyobb boldogsággal tölt be minket, mint amit az tudott volna adni, amiről vagy akiről lemondtunk Őérte.

A lemondásra pedig mindenki képes, aki Isten erejében akarja megcselekedni! Nincsenek szentnek születettek, akik genetikailag képesek mindenféle borzalmat kiállni, meg mi, a többség. Isten nem ad nagyobb keresztet annál, mint amit bírunk. Ha mártíromságra hív, ha önmegtartóztatásra hív, ha nagycsaládra hív, akkor lehet, hogy mi teljesen alkalmatlanok lennénk rá, de Ő meg fogja adni nekünk mindehhez az erőt, hogyha nem kibúvókat keresünk, hanem Szűz Mária példájára bele merjük kiáltani a mindenségbe a mi nagy IGEN-ünket és Istent választjuk.

„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!"
 (Avilai Szt. Teréz)

2017. május 27., szombat

Miért foglalkozik az Egyház annyit a szexszel?


Szóval miért? Annyi szabály van... tilos a szeretkezés a házasságon kívül, nem szabad fogamzásgátlást használni, a papok és a szerzetesek nem szeretkezhetnek, az azonos neműek közti szex is tiltott... Igazából eljutottunk odáig, hogy az erkölcsös szó - főleg nő tekintetében - egyenlő azzal, hogy a nemi erkölcs terén helyesen viselkedik. De miért van ez így?


Úgymond „kézenfekvő" válaszokkal tele van a padlás. Ezeket mindenki ismeri. Általában mind arról szól, hogy a papok meg akarják nyomorítani az embereket, a katolikusok élete csupa elfojtás, prűdek vagyunk stb.

Igen, biztos vannak prűd katolikusok. Nyilván a mai túláradó paráznaság nagyban rásegíthet arra, hogy valaki a másik végletben kössön ki. De a katolicizmus maga nem ilyen. Nem azért bástyázta körül Isten ennyi szabállyal a szexualitásunkat, mert az valamiféle mocskos dolog, ami csak éppen azért megengedhető, hogy ne haljon ki az emberiség. Ha van olyan keresztény, aki így látja, akkor téved! Az igazság az, hogy a szeretkezést azért óvja ennyire az Egyház, mert az nem más, mint egy erőteljes jel, amely a mennyország felé mutat.

Micsoda?! Tényleg hetvenkét szűz várja a férfiakat a túlvilágon? Nem, nem erről beszélek. A mennyben nem lesz olyan szeretkezés, mint itt, a Földön. De lényegileg hasonló dolog fog történni, csak sokkal hatalmasabb mértékben, és nem egy másik emberrel, hanem Istennel. De megjegyzem, hogyha szoktál áldozni, akkor szintél valami olyasmit csinálsz, ami majd a mennyben vár ránk, és ami a szeretkezéshez is hasonlatos.

A mennyben Isten tökéletesen és felfoghatatlan mértékben ki fogja elégíteni a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. (Ez a kettő tulajdonképpen egy.) Ez úgy megy majd végbe, hogy egyesülünk Vele a szeretetben. Ez nem a gnosztikus egyesülés lesz, hogy az énem felolvad Istenben, vagy rájövök, hogy én igazából Isten vagyok, és ez a földi énem csak illúzió. Hanem én mint X. Y. személy, aki most vagyok, én fogok Istennel csodálatos és örökké tartó szeretetkapcsolatban létezni. Ez a mennyország. Ez a Szentháromság élete, és Isten ebbe von bele minket a keresztég és a szentáldozások révén, majd pedig a halálunk utáni öröklétben, ha a megszentelő kegyelem állapotában hagyjuk itt ezt a világot.

Tehát a menny nem más, mint szeretetbeni örök egyesülés Istennel, amely kielégíti a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. Isten az enyém, és én az Övé vagyok, és ez a legjobb, amit csak velem történhet.

Az igazi szex is erről szól. Az a fajta szex, amilyennek Isten ezt a dolgot kitalálta, és amely méltó a szeretkezés névre: a szentségi házasságban élő férfi és nő közötti nemi aktus.

Mert mi ez tulajdonképpen? Nem az, aminek a média beállítja, valami disznó dolog, amit azért mi mégis csak csinálunk, mert nagyon élvezetes. Egyrészt nem mocskos dolog, másrészt pedig az csak az egyik, bár persze nem elhanyagolható és nem is lényegtelen oldala, hogy testileg élvezetes és fizikális kielégülést is okoz. Egyáltalán nem baj, ha valami testileg is jó, a kereszténység nem testellenes vallás. Ám a szeretkezés ennél mégis csak sokoldalúbb. Ugyanis nagyon erőteljes lelki oldala és hatása is van.

A szex lelki része az, amit a testi is elmesél. Az, hogy a férfi és a nő egyesül egymással. Odaadás és befogadás valósul meg ilyenkor nem csak a testünk, de a lelkünk révén is. Amikor szeretkezünk, azt mondjuk a másiknak: Én befogadlak, elfogadlak, enyémnek ismerlek téged testestől-lelkestől és kizárólagosan, míg a halál el nem választ, és én is odaadom magam teneked testestől-lelkestől, és a tiéd vagyok teljesen, míg a halál el nem választ. Ennek biológiai megalapozása is van, ugyanis szeretkezés közben oxitocin hormon szabadul fel, amely a kötődésért felelős. (Ugyanez szabadul fel szüléskor vagy szoptatás közben, ami az anya és a gyermek közötti kötődést segíti.) Például ezért is bűn a házasságon kívüli szex, mert az nem más, mint hazugság, hiszen olyasmit mondok a másiknak a testemmel, ami a szentségi házasságon kívül nem igaz.

Amikor áldozol, mi történik közted és Krisztus között? Olyasvalami, ami ehhez nagyon hasonló. Krisztust testben és lélekben odaadja magát neked, és te befogadod Őt, de befogadásod egyúttal odaadás is, és az Ő önátadása is a te birtokba vételed egyúttal. Olyasmi tehát a szeretkezés a házastársad és teközted, mint ami a szentáldozáskor megy végbe Krisztus és közötted.

Itt, a Földön Istennel a legmagasabb szinten a szentáldozásban egyesülhetünk. A mennyben viszont nem lesz szentáldozás, mert felesleges, hiszen közvetlenül fogunk már egyesülni Istennel a szeretetben, ezt jelenti a színről-színre látás. Pont ezért nem lesz szex sem, mert Isten sokkal magasabb szinten fogja kielégíteni a szeretet és az egyesülés iránti vágyunkat, mint amennyire az a szeretkezésben megtörténhet. A mennyben tehát nem lesz áldozás, de a lényege megvalósul, csak még intenzívebben. Ugyanígy szex sem lesz a mennyben, de a lényege mégis csak végbemegy, csak még erőteljesebben. A mennyország tehát egy nagy szeretetbeni egyesülés Istennel, amelynek földi képe a szeretkezés és a szentáldozás.

Világunkban minden szép dolog Istenről mesél. Így a házasság és a szexualitás is. Pont ezért kell őrizni, hogy valóban Istenhez vezessen minket, és ne váljon bálvánnyá. A férfi és a nő egyesülése nem más, mint olyan misztérium, amely Isten és az ember, Krisztus és az Egyház viszonyára utal. Ez már az Ószövetségben is megmutatkozik: Isten a vőlegény, Izrael a menyasszony, a bálványimádás pedig paráznaság. Az Újszövetségben Krisztus is vőlegénynek nevezi magát, Szt. Pál pedig a férj és feleség viszonyát Krisztus és az Egyház kapcsolatához hasonlítja. Hogy a jegyesi misztikát ne is említsem!

Mindebből látszik, hogy ez a hasonlat nem csak a szeretkezésbeni egyesülésre áll, hanem úgy általában a férfi és a nő viszonyára. Ezért van az, hogy a Sátán le akarja rombolni a férfiasságot és a nőiességet, nemek harcát gerjeszt és a szeretkezést is paráznasággá alacsonyítja, mert akkor az istenkapcsolatunk sem lehet helyes. Egy nő, aki nem hajlandó alárendelődni a férjének és nem éli meg vele szemben a befogadó minőséget, hogyan tudná megtenni és megélni ezt Krisztussal szemben?

Fontos még elmondanom, hogy a szexualitással és tágabb értelemben véve a nemiségünkkel szemben nem csak egy, de kétfajta bűnt is elkövethetünk, és mindkettő negatív hatással lesz az istenkapcsolatunkra.

Az egyik, hogy elnyomjuk. Ilyen a prüdéria, ilyen az, amikor keresztény lányok zsákruhában járnak és a sminket Sátántól való dolognak állítják be. Amikor nem mernek nők lenni és szépek lenni, a szexualitást pedig mocskos dolognak tartják. Amikor a szex szóról mindenképp valami erkölcstelen dolog jut az eszükbe, valami pusztán testi (ebben burkoltan benne van a test megvetése is, ami inkább manicheizmus, mint katolicizmus!), amelynek semmi köze sem lehet a vallásos élethez, legfeljebb mint valami kötelességteljesítés.

Sajnos, akik így állnak a nemiséghez, nem érthetik meg az egész Biblián átvonuló vőlegény-menyasszony hasonlatot, és nem értik meg teljes mértékben az Isten és a lélek közötti viszonyt sem. Ezen kívül megcsonkítják magukat, mert nem élik meg a nőiségüket, így nem teljesednek ki azzá a személlyé, akinek Isten teremtette őket. És ami talán a legsúlyosabb, hogy eloltanak egy olyan lángoló rakétát, amely Isten felé repíthetné őket: a beteljesülés és kielégülés iránti mérhetetlen vágyukat, amely azért oltatott belénk, hogy végső soron Isten teljesítse be és elégítse ki.

A másik, a világra manapság jellemzőbb bűn a bálványozás. A szexet és a nemiségünket túl magas polcra, Isten helyére tesszük. Az lesz az identitásom alapja, hogy milyen nő vagyok, mennyi és milyen szexuális kalandban van részem, mennyire vonzó férfi van mellettem. Azt hisszük, az adja meg a boldogságot, ha nagyon szexisnek tartanak minket, és ha azzal, akkor és annyiszor fekszünk le, akivel, amennyit és amikor csak akarunk. Csakhogy ezzel az a nagy probléma, hogy nem tesz boldoggá és nem elégíti ki a legmélyebb vágyainkat, mert erre csak Isten képes.

Jó dolog vonzó, nőies nőnek lenni, elégedettnek és kielégítettnek lenni nőiségünkben, akár lelki, akár testi téren. De egyrészt ez a legteljesebben a szentségi házasságban valósulhat csak meg, nem az egyéjszakás kalandok és egyéb paráznaságok révén. Másrészt pedig mindez nem elég, és nemcsak hogy nem elég, de el is múlik. Egy bizonyos életkor felett már nem leszek vonzó, és szeretkezni se fogok, és meghalhat a házastársam, meg persze meghalok én is. És hiába van fantasztikus férjem és igazán remek szexuális életem, a legeslegmélyebb vágyaimat ez akkor se tölti be, mert az a vágy az Isten iránti vágy.

Szóval mint általában mindenben, úgy a szexualitással kapcsolatban is az arany középútra kell törekednünk: nem szabad bálványoznunk, ami paráznaságba vinne, de a viktoriánus prüdériát is kerülnünk kell, mert a szexualitás helyes megélése nem az elfojtás és a szégyenkezés, hanem a helyén kezelés és a tisztaság. Bizony, nem csak a szűz lehet tiszta, hanem a házas állapotú is, mert a tisztaság nem a nem szeretkezés, hanem a szexualitás helyes megélése, kinek-kinek állapota szerint.

Bármilyen furcsán is hangzik, a legjobban az Egyház tudja, hogy milyen az igazi és jó szex, és azért beszél róla ennyit, hogy megtanítson minket rá. Míg sokan csak különböző technikákról fecsegnek, az Anyaszentegyház beavat minket a szexualitás lényegébe és értelmébe, hogy az ne csak testi, de egyben lelki élmény és Isten felé vivő hajtóerő is lehessen az életünkben.


Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. (Én 8,6-7)

Szeretettel ajánlom a témában Christopher West: Boldogságkeresés és szexualitás c. könyvét.

A fenti írást egy katolikus pap jóváhagyásával közöltem.

Képek: 1. Sir Frederick William Burton - Találkozás a tornyocska lépcsőjén (részlet), 

2. Gian Lorenzo Bernini - Avilai Szent Teréz extázisa

2017. május 24., szerda

A valódi keresztényeket gyűlöli a világ


A mai világ azt hazudja magáról, hogy nincsenek sziklaszilárd szabályai, és mindenki lehet olyan, amilyen csak lenni akar. Pedig valójában az uralkodó ideológiának (kultúrmarxizmus) is megvannak a maga dogmái és erkölcsi szabályai, illetve azok a vétségek – akár gondolat szintjén –, amelyek kiközösítéssel járnak.

Jelen van tehát egy erőteljes elképzelés arról, milyen a jó ember. Pár ismerős jelzőt fel is sorolok: nyitott, toleráns, kreatív, laza, modern, elfogadó, fiatalos, progresszív. Ha ilyen vagy, akkor vagy jófej, akkor vagy jó ember.

Egy keresztény pedig persze, hogy jó ember akar lenni! És itt jön a probléma: rengeteg keresztény úgy akar jó lenni, ahogy azt a világban tanulta. Ráadásul mivel Krisztust is jónak tartja, ezért Őneki is ezeket a jellemvonásokat tulajdonítja. Szépen lassan a krisztusi ember, a keresztény nem lesz más, mint ájtatoskodó verziója annak, akit a kultúrmarxisták jó embernek tartanak.

Így formáljuk nem csak magunkat, de Istent is a materialista kultúrmarxisták képére. Pontosabban istenképünket, hiszen Istent nem tudjuk megváltoztatni. Csak azt az istent, akit mi alkottunk magunknak, hogy kényelmünkre és megelégedésünkre legyen.

Mivel ebben nőttünk fel, hajlamosak vagyunk csont nélkül átvenni a világ definícióját nem csak a jóságról, a keresztényiségről és Istenről, de a boldogságról, a szeretetről, az igazságról és az igazságosságról, az irgalomról és még sorolhatnám. A kultúrmarxisták kisajátították ezeket a fogalmakat, és mi keresztény létünkre az ő játékszabályaik szerint játszunk. Eljutottunk odáig, hogy figyelmen kívül hagyunk vagy a korabeli kultúrára vonatkozó szabályokként magyarázunk dolgokat az Újszövetségből, hogyha azok nem illenek bele kultúrmarxizmussal fertőzött gondolatvilágunkba.

Bocsánat, hogy ezt mondom, de tény: Krisztust és a Bibliát, ahogy az Egyházat is a legarcátlanabb módon heréljük ki. Sokan egyenesen elhatárolódnak mindattól, ami a II. vatikáni zsinat előtti katolicizmust jelentette, és leplezetlen dühvel fordulnak az Egyház hagyománya és az azt őrzők felé.

Az az igazság, hogy sokszor belefáradok abba, hogy az életem tele van konfliktusokkal a hitem miatt. Amiatt, hogy minden dogmát hiszek és vallok, és hogy igyekszem betartani és képviselni a katolikus erkölcsi szabályokat. Persze az természetes, hogy az istenteleneknek ez nem tetszik, de ami leginkább kiszív lelkileg, hogy a legdurvább vitáim katolikusokkal vannak. Kultúrmarxista gondolkodású vagy súlyos bűnökben (pl. fogamzásgátlás) élő katolikusokkal. Azt vettem észre, hogy rendkívül idegesíti őket, hogy én is katolikusnak vallom magamat. Nem bírják elviselni, hogy nem csak az a kultúrmarxista, herélt, vagy épp súlyos bűnöket „elirgalmaskodó” katolicizmus létezik, amelyet ők hirdetnek. Az, hogy csorbítatlanul vallom Krisztus igazságát, a legdurvább személyeskedésekre ingerli őket. Igyekeznek tőlem elhatárolódni, vagy úgy beállítani, mintha farizeus lennék, téves lenne az istenképem és nem lenne személyes kapcsolatom Jézussal. (Bezzeg ugye nekik.) És persze ez sokkal jobban fáj, mint amikor egy hitetlen ember minősít. Hiszen az kívülről kiabál. A másik esetben viszont az Egyházból akar kitenni a többi egyháztag.

A lelkemben nagyon erősen él a vágy egy idillikus, csendes, rejtett élet iránt, amely nem áll másból, mint szép szentmisékből, meg abból, hogy élvezem a férjem és a gyerekeim társaságát, és otthon buzgolkodom, és mikor szabadidőm van, akkor kötögetek vagy megnézek egy kosztümös filmet... És az igazság az, hogy talán élhetnék is egy ilyet, de csak azon az áron, hogy a nyilvánosság előtt eltitkolom, hogy keresztény vagyok. Csakhogy Jézus azt mondta: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33)

Ez eléggé kellemetlenül érint olykor, és azt gondolom: Istenem, tudod, mi történik, mikor megvallak Téged? Annyi gyűlöletet kapok, amit nem könnyű elviselni. Én azt szeretném, hogy az emberek kedves és szeretetre méltó nőnek tartanának. Szeretném, ha mindenki kedvelne, és sose lenne konfltikus az életemben, főleg nem keresztényekkel. Persze tudom, Te nem ilyen életet ígértél nekünk. Hanem azt mondtad: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10,34-38)

Földi életünk még nem lehet az az idillikus paradicsom, mint a mennyország. Az otthonunk és a családi körünk lehet biztonságos, szerető, nyugodt fészek - noha persze ez sem lesz soha tökéletesen konfliktusmentes –, de a világ, és sajnos a mai Egyház is rengeteg üldöztetést okoz azok számára, akik megalkuvás nélkül akarják Krisztust követni.

Igazándiból megpróbálhatunk elrejtőzni vagy a kultúrmarxista szabványokhoz idomulni, de az a baj, hogy akkor Krisztus meg fog tagadni minket az Atya előtt, mi pedig szépen elkárhozunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek a neten kell evangelizálnia vagy mellet verrve hirdetnie, hogy keresztény. De tapasztalatból mondom, hogy ez a téma úgyis elő fog jönni a legmegdöbbentőbb helyeken is, mert hithű katolikusokként ritka egzotikumnak számítunk. (A férjem és én már szilveszteri bulin is hitvitáztunk, nem a saját kezdeményezésünkre...)

Egyszerűen a XXI. századi Európában egy szentségre törekvő katolikus nem élhet kényelmes életet. Ahogy az I. századi Palesztinában sem, vagy épp a III. századi Rómában. Jobb, ha ezt elfogadjuk. Krisztus mondta: „Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek.” (Jn 16,2-4)

Próbálhatunk békességre törekedni, de nem Krisztus megtagadása árán. Tudatosítsuk magunkban: a keresztények nem arról ismerszenek meg, hogy nem vitatkoznak, hanem hogy szeretik egymást, és igen, olykor a szeretet az, hogy vitába szállsz a másikkal. Az nem szeretet, hogy hagyod a bűnöst és a tévelygőt, hogy jól érezze magát lelki halálában. Nem is arról ismerszenek meg a keresztények, hogy mindenkinek szimpatikusak. Sem arról, hogy mindent tolerálnak és mindenre nyitottak. Ilyen az én Bibliámban nincsen.

Van viszont ilyen: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,9-13)

Persze még a gyűlölethullámok közepette nem szabad elfelejtenünk soha, hogy az ellenségünk nem a másik ember, legyen akármilyen elvetemült is, hanem a Sátán és a többi démon. Ahogy Szt. Pál írta az efezusiakhoz írt levelében: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12) Akik üldöznek minket, azok is csak áldozatok. Sőt, sokkal inkább áldozatok ők hozzánk képest. Hiszen átadták a lelküket a Gonosznak, míg minket csak fizikálisan vagy az érzelmeinkben tudnak bántani, de nem tudnak elszakítani Krisztustól és nem tudják megakadályozni az üdvösségünket.

„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok”- mondta Jézus a Jn 15,18-27-ben.

Kemény szavak ezek. Arra késztetnek, hogy egészen leromboljuk a jó emberről, így a jó keresztényről alkotott elképzeléseinket, és azok alapján építsük fel, amit Krisztustól és kétezer év szentjeitől tanulunk. Hiszen kitűnik mindebből, hogy a keresztény jellem szemben áll az istentelen világ ízlésével, így társadalmunk szimpátiája nem szolgálhat mércénkül.

Végül is vagy felvállaljuk, hogy az ember alkotta elvárások helyett Krisztust követjük teljes szívvel, ezáltal konfliktusokban és üldöztetésben lesz részünk, vagy pedig besoroljuk a hitet a kínosan rejtegetni való magánügyeink közé, szépen elásva a tálentumainkat esetleg egy erősen cenzúrázott Krisztust és evangéliumor hirdetve besimulunk a „jófejek” közé, nehogy még a végén lelkeket mentsünk, köztünk a magunkét... Nincs harmadik út.

2017. május 8., hétfő

Míg a világ fiait eteti az Egyház, Krisztusra szomjazók kiszáradnak

16 éves voltam, amikor megtértem, és azóta megvan az az érzésem, hogy az Egyházban a fősodor nem azokra koncentrál, akik Krisztus akarják követni és azt kérdezik: Mit kell tennem, miben kell változnom? Hanem azoknak a megtartásán és a templomba csábításán ügyködik, akik számára ez a legitim kérdés: Miben változzon meg az Egyház, hogy én a tagja maradjak vagy azzá váljak?

Persze felteheti valaki a kérdést, hogy milyen jogon mondom én meg, mit kéne csinálnia az Egyháznak vagy a papoknak. Csak egy huszonéves nő vagyok! De annyiszor mondták már, még a pápa is állandóan azt mondja, hogy a fiatalok hallassák a hangjukat. Hát akkor hallatom!

Nekünk, fiataloknak Jézus Krisztus kell!

Az igazság kell!

Nagy ideálok kellenek!

Brutális őszinteség kell!

A bűneink leleplezése kell, hogy elfogadhassuk a belőlük való megváltást!

Az kell, hogy az Egyház ne hozzánk akarjon igazodni, hanem fel akarjon emelni minket Krisztushoz!

Nem azt akarom hallani a szentmisén, amit a világban!

Nem olyan zenét!

Nem olyan tanítást!

És nem ugyanazt a feminista női nyomulást az oltár körül!

Nem egy kegyeimért esdeklő Egyházat akarok látni, amely azon remeg, hogy a tagja vagyok-e vagy sem, hanem amely elém tárja az igazságot és azt mondja: élet vagy halál, menny vagy kárhozat, erény vagy bűn, Krisztus vagy a sátán!

Amikor egy pap ugyanazt a sületlenséget és ugyanabban a stílusban adja elő, mint amit a világban hallok, én, Krisztusra szomjazó fiatal azt élem át, mint amit a sivatagi vándor élne át, ha kínzó szomjúságában találna egy forrást, melynek vízét, ha megízleli, kiderülne, hogy sós.

Mérhetetlen csalódást!

Az igazság egyik mai képviselője - Barsi Balázs atya a szószéken
forrás: barsibalazs.hu
Amikor viszont olyan emberek szavát hallgathatom vagy olvashatom, legyenek papok vagy világi emberek, akik kendőzetlenül kimondják az igazságot, azt érzem, mint az emmauszi tanítványok: lángol a szívem. Az igazság iránti szenvedély betölti az egész lelkemet. Hiszek benne, hogy ez maga a Szentlélek! Hiszek benne, hogy ezekből az emberekből olyankor maga az Isten szól!

Mi, keresztények, és főleg a papok hatalmas lehetőséget birtokolnak, a Szentlélek kiárasztásának képességét az igazság által. Hiszen az igazság valójában maga az Igazság, vagyis az Isten. Milyen csodálatos lenne, ha minden keresztény, akinek hivatása és lehetősége van szólni másokhoz, hagyná, hogy az Igazság áradjon belőle! Merne keresztény, vagyis krisztusi lenni, Krisztus Jézus képviselője itt a Földön, mert hiszen Ő, ha az Eucharisztiához járulunk, bennünk lakik, és a szentségtartói vagyunk a világban!

Micsoda méltóság ez! Jézus Krisztus bennem él és azt akarja, hogy az Ő szeme, az Ő szája, az Ő karja legyek! Ahelyett, hogy megjelenne és elintézne mindent, engem, keresztény embert bízott meg, hogy megváltását, igazságát és szeretetét képviseljem. Különösen és elsősorban igaz ez a papokra.

Végezetül szeretném ajánlani minden kereszténynek, főleg papnak, lelkipásztornak, hittanárnak Paul Washer egyik videóját, mert fantasztikusan rámutat arra, amiről beszéltem.


Nézzétek meg, nem fogjátok megbánni. Lángol majd a szívetek!

2017. május 6., szombat

Az Antikrisztus tizenkét egyházromboló trükkje

Ahogy mondani szokás, az Ördög leghatásosabb trükkje, hogy elhitette a világgal, ő valójában nem is létezik. Ehhez hasonlóan az lesz az Antikrisztus legnagyobb szemfényvesztése, hogy abba a meggyőződésbe ringatja az embereket, hogy ő a világnak nem az elpusztítója, hanem a megmentője - mondta 1947-es nagyhatású rádiós szentbeszédében Isten tiszteletreméltó szolgája, Fulton J. Sheen érsek, mely beszéd felvételét a múlthéten [2016 októberében - a ford.] ásták elő a digitális archívumból és tették közzé a YouTube-on.




Sheen szerint miképpen az ördögnek is az az ismertetőjegye, hogy úgy csűri-csavarja az igazságot, mígnem el tudja adni nekünk a bűnt, az Antikrisztus is úgy fogja összezavarni az embereket, hogy azt higgyék, ő a „Nagy Humanitárius”, aki „békéről, jólétről és fellendülésről beszél”.

Noha Sheen már majdnem hetven éve adta ezt a leírást az Antikrisztusról, szavai manapság még találóbbak, mint akkoriban. Prófétai üzenete megkerülhetetlen minden igazhívő keresztény számára, aki igyekszik a végsőkig hű lenni Krisztushoz. Kijelenti:
Az Antikrisztust nem így fogják nevezni, különben egyetlen követője se lenne. Nem visel majd vörös harisnyát, és kénkövet sem fog fújni, ahogy vasvilla sem lesz nála, és hegyes farkat sem fog csóválni, mint Faust Mefisztója.

A Szentírásban egyáltalán nem találunk alátámasztást arra a széles körben ismert mítoszra, hogy az ördög egy ripacs, aki úgy öltözködik, mint az első „vörös”. Ehelyett azt írja a Biblia, hogy egy bukott angyalról van szó, „e világ fejedelméről”, aki azzal van elfoglalva, hogy elhitesse velünk, nincs más világ ezen kívül. A logikája nagyon egyszerű: ha nincs mennyország, nincs pokol; ha nincs pokol, nincs bűn; ha nincs bűn, nincs ítélet; és ha nincs ítélet, akkor a rossz jó, és a jó rossz.

De ezen kívül azt is monda nekünk a mi Urunk, hogy olyannyira hasonlítani fog Rá, hogy még a választottakat is megtéveszti – és biztosak lehetünk benne, hogy azok az ördögök, akiket a képeskönyvekben láttunk, nem tudnák még a választottakat is rászedni. Miképpen fog tehát eljönni ebben az új korban, hogy követőket nyerjen a vallása számára?

[Az Antikrisztus jellemzői:]
  • A Nagy Humanitárius képében jön majd el: békéről, jólétről és fellendülésről fog beszélni, de nem abban az értelemben, ahogy ezek Isten felé vezetnek minket, hanem mint amelyek önmagunkért fontosak.
  • Könyveket fog írni Isten új ideájáról, hogy az emberek életmódjához igazítsa.
  • Hitet támaszt az asztrológiában, hogy ne az akaratunkat, hanem a csillagokat tartsuk felelősnek a bűneinkért. 
  • A bűntudatot akként fogja magyarázni, hogy az nem más, mint elfojtott szexuális késztetések következménye, és arra neveli az embereket, hogy érezzenek szégyent, ha a többiek azt mondják rájuk, hogy nem elfogadóak és nem liberálisok.
  • A toleranciát a jó és rossz közötti különbség mellőzéseként fogja meghatározni.
  • Támogatni fogja, hogy még több válás legyen, elhitetve, hogy a másik partner létfontosságú.
  • Növelni fogja a szerelem iránti szeretetet, és csökkenteni az emberek iránti szeretetet.
  • Vallást hív majd segítségül a vallás elpusztítására.
  • Még Krisztusról is beszélni fog, és azt fogja mondani, hogy Ő volt a valaha élt legnagyszerűbb ember.
  • Küldetéséül azt fogja megnevezni, hogy megszabadítsa az embereket a babonák és a fasizmus rabszolgaságából - de hogy mit ért ezek alatt, azt nem határozza majd meg pontosan.
  • Noha nagy szeretet mutat az emberiség iránt, és sima beszédeket folytat a szabadságról és az egyenlőségről, lesz egy nagy titka, melyet senkinek se fog elmondani: nem fog hinni Istenben. És mert egy Isten atyasága nélküli testvériség lesz a vallása, a választottakat is meg tudja majd téveszteni.
  • Fel fog állítani egy ellenegyházat, amely az Egyházat fogja majmolni, mert hiszen az ördög Isten majma. Ez az Antikrisztus misztikus teste lesz és minden külsőségében az Egyházhoz mint Krisztus misztikus testéhez fog hasonlítani. Isten iránti elkeseredett szükségére alapozva ráveszi a modern embert, hogy magányában és frusztrációjában még inkább szükségét érezze, hogy ehhez a közösséghez tartozzon, amely megadja neki a nagy célok érzetét anélkül, hogy azt éreztetné, önnevelésre lenne szüksége vagy elismerné a személyes bűntudatot. Ezekben az időkben az ördög különösen bő pórázra lesz engedve. Sheen leszögezi, hogy az Antikrisztus nem azért okoz neki aggodalmat, mert a katolikus Egyház túlélését félti; az a pusztítás aggasztja, amelyet az Antikisztus a hitetlenek között visz majd végbe.

„Nem a tévedhetetlenség miatt aggódunk, hanem azért, mert a világ tévedésbe süllyed; nem attól remegünk, hogy Istent megfoszthatják a trónjától, hanem a barbarizmus uralma miatt; nem az átlényegülést fogják tönkretenni, hanem az otthont; nem a szentségek fognak elhalványodni, hanem az erkölcsi törvények."

Sheen meg van róla győződve, hogy mivel az Egyház évszázadokon átívelő története során már más nagy kríziseket is túlélt, "élni fog, mégpedig rekviemet énekelve korunk gonoszsága felett".

„Az Egyháznak megvannak a maga nagypéntekei, de ezek csak előjátékok a húsvétvasárnapokhoz, az Isteni Ígéret sosem veszti érvényét: »...és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta... És én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.« (Mt 28,20) »Aki e kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ráesik, azt agyonzúzza.« (Lk 20,18)

„Sosem volt még ilyen erőteljes értv a kereszténység szükségesssége mellett, mint az emberek, aki most felfedezik, hogy szenvedéseik és bajaik, háborúik és forradalmaik száma egyenlő mértékben és egyenes arányban növekszik azzal, amennyire a kereszténységet elutasítják. A gonosz önmaga ellen dolgozik; egyedül a jó, amely fönntartja magát" - mondta.

Sheen cselekvésre ösztönözte a hallgatóságát korunk gonoszságával szemben, mégpedig úgy, hogy merítsenek azokból a lelki javakból, amelyeket Isten adott a számunkra a harcunkhoz.
Keresztényként tudatosítanunk kell magunkban, hogy a válság pillanata nem szabad, hogy a kétségbeesés ideje is legyen egyúttal - sokkal inkább a lehetőségé. Válságban, legyőzöttségben születtünk - a keresztre feszítéskor. Amint észrevesszük, hogy a Isteni Haragja alatt állunk, alkalmassá válunk az Isteni Irgalom befogadására. Isten igazi büntetéseiből születik a remény. A jobb lator a keresztre feszítése által jutott el Istenhez
[Amit a katolikusoknak tenniük kell, hogy túléljék a gonoszság napjait:]
  • Szítsák fel hitüket a katolikusok és akasszanak ki az otthonaikban egy feszületet, hogy emlékeztesse őket, nekik is van keresztjük, amelyet hordozniuk kell.
  • Gyűljön össze a család minden este, hogy együtt imádkozhassák a rózsafüzért.
  • Járjanak naponta misére.
  • Naponta végezzék el a szentórát az Eucharisztikus Jézus jelenlétében, különösen olyan egyházközségekben, ahol a papok tisztában vannak a világ szükségleteivel és ezért engesztelő alkalmakat vezetnek.
  • Azok, akik hisznek, jobb, ha a megszentelő kegyelem állapotában maradnak, és azok, akiknek nincs hitük és nincsenek a megszentelő kegyelem állapotában, jobb, ha elkezdik kideríteni, mik a szándékaik az elkövetkező időkre, amikor csak egy módja lesz, hogy megállítsd térdeid reszketését: az, hogy rájuk ereszkedsz és imádkozol. [...]
  • Imádkozz Szt. Mihályhoz [így szólítva meg]: Ó, Mihály, a Reggel Fejedelme, aki legyőzted Lucifert, ki istenné szerette volna tenni magát. Amikor a világ egyszer megroppant egy gúnyos vigyor miatt, mely a mennyben húzódott, te felkeltél és letaszítottad a Gőgöt a hetedik mennyországból, aki le akarta nézni a Magasságost. [Egyesítsd a világot, tisztítsd meg a bomlasztástól és a lázadástól. Kerítsd hatalmadba a világot, míg el nem némul. Azonban bizonyítsd, ha a világ romokban, hogy az egyetlen, amit nem lehet lerombolni, az az Ige.
  • Imádkozz a Mi Asszonyunkhoz, ezt mondva neki: Neked mint Asszonynak lett adva az a hatalom, hogy a kígyónak fején tapossál, aki azt hazudta az embereknek, hogy olyanok lehetnek, mint az istenek. Te, aki megtalálhattad Krisztust, miután három napra eltűnt, találd Őt meg újra a mi világunknak, amely elvesztette. Add az Igét a mi időskori mértéktelen fecsegésünknek. És ahogy testté formáltad méhedben az Igét, akképp formáld Őt a mi szívünkben is. Mennyek Kékjének Asszonya, gyújtsd meg lámpásainkat ezekben a sötét időkben. Add vissza nekünk a világ világosságát, hogy világosság ragyoghassa be még a sötétségnek ezen napjait is.
A fenti írás Pete Baklinski Ven. Fulton Sheen lays out the 12 tricks anti-Christ will use to destroy the Church c. cikkének fordítása.

2017. március 27., hétfő

Erotikus könyvek és filmek egy keresztény feleség életében


Minden keresztény számára egyértelmű, hogy tilos pornófilmet nézni. Mi, nők talán kevésbé is vagyunk az ilyesmire fogékonyak, mert nem hatnak ránk úgy a vizuális ingerek, mint a férfiakra. Mégis rengeteg nő pornófüggő - és még csak nem is tud róla! Ennek pedig az az oka, hogy a női pornó kevésbé direkt, mint a férfi, és ezért nem is esik olyan súlyos ítélet alá. Gyakran nevezik őket „erotikus" vagy épp csak „romantikus" könyveknek, filmeknek, ami egész másképp hangzik, mint a „pornó", nem?

Szeretem a történelmet, és így azt is, ha egy történet régen játszódik. Épp ezért ismerek pár történelmi romantikus regényt és sorozatot. Az igazság pedig az, hogy jó részük kimeríti a női pornó fogalmát - ezt takarja az eufemisztikus „romantikus" jelző.

A könyvekben kissé irreális pátosszal, de szexjeleneteket írnak le, a sorozatokban pedig szintúgy ilyen jelenetek vannak, csak épp nem látszik „minden".

Kamaszként a megtérésem után egyértelmű volt, hogy nem olvasok és nézek ilyeneket. Nem akartam felesleges kísértésnek kitenni magamat. De házasként elgondolkoztatott a kérdés... feleségként is gond van mindezzel?

A válaszom: igen - és ez nem magánvélemény, két atya is megerősített, akivel beszéltem ezekről.

A szeretkezés két ember magánügye. Rendben lenne meglesni mondjuk a szomszédainkat szex közben, még ha nem is látnánk mindent? Nem, zavartan fordulnánk el. Talán még egy hevesebb csóktól is. Akkor miért vált természetessé, hogy fikcióként nyugodtan nézünk vagy olvasunk ilyesmiről? Ez a szeretkezés kiárusítása, látványossággá alacsonyítása. Nem arról van szó, hogy egy történetben ne lehetne szeretkezés, ha megköveteli a cselekmény, de csak művészien sejtetve, megőrizve annak, ami: a legintimebb emberi misztérium.

Az ilyen „lágy" pornó is kukkolóvá és élvezkedővé tesz, még ha csak lelkileg is. És függőséget okoz. A fantáziánkat rabul ejti és idegen férfiakkal népesíti be - épp ki a főszereplő. Arról már nem is beszélek, hogy mostanában egyre inkább teret hódítanak a beteges (általában szado-mazo) szexualitást romantikusnak beállító történetek...

Egy kérdés megválaszolására hívlak titeket: vajon normális, ha idegen férfiakat nézünk vagy olvasunk róluk, miközben szeretkeznek? És ha szeretnénk ezt megtenni újra és újra? (Mert valljuk be - szeretnénk.)

Tudom, van pár logikusnak tűnő kifogás. Könnyen legyinthetünk: ugyan már, kitalált karakterekről és elérhetetlen színészekről van szó! Nyilván nem fogjuk velük megcsalni a férjünket.

Lehet, de a szívünket a fantáziáktól is őriznünk kell! Nem helyes, hogy vadidegenek legintimebb pillanataiba láthatunk bele, amikor a szeretkezés a férj és a feleség magánügye kéne, hogy legyen, csak úgy, mint a meztelenség. Természetellenes, hogy a technikai fejlődésnek hála pár kattintással ilyen tartalmakhoz juthatunk. Sőt, szinte már modern nyugati könyv vagy sorozat sincs ilyen nélkül.

Érdekes, de keleten azért más a helyzet. Egy török és egy koreai történelmi romantikus sorozatot is nézek. Előbbiben csak csókjelenetet mutatnak, az utóbbiban még azt sem. Mégis meg tudják jeleníteni a szerelmesek közti vonzalmat. Ugyanez igaz az általam olvasott értékes történelmi romantikus könyvekre is, amelyekben nincsenek szexjelenetek részletes leírásai (pl. Margaret Mitchell: Elfújta a szél vagy Annemarie Selinko: Désirée). A tapasztalatom az, hogy egyáltalán nem elengedhetetlenek ezek a jelenetek, sőt, amelyik könyvekben nincsenek ilyenek, általában sokkal minőségibbek!

Mi, házas nők is tisztaságra vagyunk hívva. Ez nem a szüzességet jelenti a számukra, hanem a szexualitás erkölcsös megélését. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy hűségesek vagyunk a férjünkhöz a szemünkkel és a fantáziánkkal is. Őrizzük a szívünket - nem csak a testünket. Nem hagyjuk, hogy magával ragadjon egy erotikus fantáziavilág, egy „tökéletes" férfiszereplő és túlidealizált szexuális élet, párkapcsolat. Szent Pál azt írja: „Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában." (Ef 5,3-14)

Félreértés ne essék! Nem arról van szó, hogy a szex valami bűnös, szégyellnivaló, taszító, mocskos dolog lenne, amit épp ezért nem nézünk vagy nem olvasunk róla. Pont hogy annyira értékes és fontos dologról van szó a szex esetében, hogy amikor kiárusítják, azt mi elutasítjuk és nem leszünk vevők rá, ahogy azt sem hagyjuk, hogy a saját szexualitásunkat befolyásolja ez a vásári látványossággá silányított erotika, esetleg bizonyos piedesztálra emelt perverziók - ami pedig könnyen megtörténhet, hiszen az írók és filmrendezők nagyon is értik a dolgukat. Nagyon is jól tudják, hogy ejtsenek rabul minket ilyesmivel.

Épp ezért ne higgyük, hogy ez a fajta erotikus tartalom csak azok számára jelenthet kísértést, akiknek rossz a szexuális élete, esetleg nem vonzódnak a férjükhöz vagy problémáik vannak a házasságukban, de azt se gondoljuk, hogy mi sokkal „szentebbek" vagyunk annál, minthogy ilyesmi rossz irányba befolyásolna minket. Ha elhisszük ezt a két ellenérvet (a második ráadásul rendkívül öntelt is!), és nem őrizzük a szívünket a kísértéstől, csak annyit érünk el, hogy ostobán belesétálunk a Sátán csapdájába. Hogy Szent Pált idézzem: „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék." (1Kor 10,12)

Feleségként a házasságunk az első. Őrizzük meg a szexualitást annak, aminek Isten teremtette: a férjünk és közöttünk levő intimitásnak. Inkább mondjunk le bizonyos filmekről vagy könyvekről, esetleg ugorjuk át ezeket a jeleneteket, mint hogy problémánk legyen belőle. Talán olyan nagy áldozat ez?

2017. március 2., csütörtök

Reformáció katolikus szemmel, avagy miért nem áldozhatnak velünk az evangélikusok


Nem igaz, hogy a mai kor világnézetileg semleges, és hogy egy vallástalan vagy más vallású ember életében nincsenek ugyanúgy dogmák, vagyis megkérdőjelezhetetlennek vélt (hit)igazságok, mint egy katolikuséban.

Ma például általánosan elfogadott dogma, hogy minden vallás és felekezet egyenlő, és nem szabad olyat mondani a másikra, hogy egy hamis felekezet vagy vallás tagja. Mindenki higgyen, amit akar, úgyis minden vallás ugyanarra a hegyre vezet fel, de még a vallástalanok is arra tartanak, mint a legragyogóbb szent katolikusok, ha jó emberek, vagyis kedvesek. Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt, emelkedjünk felül az ellentéteken és éljünk békében, nem felhozva azokat a kérdéseket, amelyekben nem értünk egyet, hiszen azok úgyis marginálisak.

Ez nagyon szeretettel telien hangzik, csakhogy hazugság, és így viselkedni káros.

Egy hithű katolikusnak abból kell kiindulnia, hogy a katolikus keresztény hit az egyetlen igaz hit, melyet Isten nyilatkoztatott ki, és a katolikus Egyház Isten egyetlen Egyháza, amelyet maga Jézus Krisztus alapított.

Az, hogy több keresztény felekezet van, a Sátán szétszóró munkájának műve, aki felszította a reformátorokban a gőgös lázadás szellemét a katolikus klérus bizonyos tagjainak bűnösségét kihasználva. Egy Luther, egy Kálvin, egy Zwingli a Sátán megtévesztettje, aki jogosan háborodott fel egyes dolgokon, de gőgjében ennél tovább ment: hitigazságokat kezdett el tagadni, saját tévedő elméje szerint hozzá költött az igaz tanításhoz, nem a klérus egyes bűnös tagjait, hanem magát a klérus intézményét támadta, és még inkább szétszabdalta Krisztus Testét, az Egyházat.

Sosem az a probléma, ha valaki javítani akarja az Egyházat. Igen, az Egyházban lehetnek bűnös dolgok és emberek, akár maga a pápa is kerülhet gyalázatos helyzetbe. Szt. Pál apostol megfeddte az első pápát, Szt. Pétert, mert nem merte felvállalni a zsidókeresztények előtt, hogy nem tart bizonyos zsidó szokásokat. Az arianizmus tombolásának idején volt, hogy a püspökök többsége Áriuszt követte, és az igazhitűeket üldözték, mint például Szt. Atanázt. A XIV. századot a pápa avignoni fogsága árnyékolta be, és a reformátorok kora se volt szeplőtelen. A probléma azzal van, ha valaki nem a visszaéléseket akarja kiküszöbölni, hanem a dogmatikát akarja átírni vagy saját felekezetet kreálni, ahol az ő értelmezése szerint olvassák a Bibliát.

Azok a ragyogó szentek, akik megújulást hoztak, egy-egy sötétebb időszakából kivezetve az Egyházat, mind egyformák voltak abban, hogy magukon kezdték a jobbítást, és ha korholták is a klérus nyilvánosan bűnös tagjait vagy szokásait - akár a pápát is! -, azt a legnagyobb alázattal tették és megmaradtak az Egyház hűséges tagjai, még ha esetleg az épp aktuális egyházi vezetéstől csak a rosszat kapták.

Épp ezért gyalázatos egy Luther-szobor a Vatikánban. Ki is volt ez az ember? Gyakorlatilag mindenben az ellenkezője volt egy Szt. Atanáznak vagy Sienai Szt. Katalinnak. Indulatos és öntelt szerzetes, aki kiugrott és megszegte Istennek tett hármas fogadalmát. Aki 95 pontjában bizonyos dolgokat jogosan kritizált - ezeket el is fogadta az akkori pápa -, de bizonyos pontok, melyek miatt feddést kapott, ellenkeztek Krisztus igazságával. Ő viszont annyira sokat képzelt magáról, hogy minden egyes pontjához ragaszkodott, és hogy neki legyen igaza, bibliaferdítésében a neki ellentmondó dolgokat átírta vagy egyszerűen kitörölte a Szentírásból. De Luther még saját magával sem értett egyet, hiszen tanítása folyamatosan változott, elég csak a tisztítóhelyre gondolni, amelyben eleinte még hitt, de aztán „rájött", hogy nincs is olyan, ahelyett, hogy rábízta volna magát a Krisztus alapította Anyaszentegyház Szentlélek által vezetett tanítóhivatalára e kérdésben. Luther milyenségéről mégis talán a legmeggyőzőbb történet, hogy engedélyezte a híresen parázna Hesseni Fülöpnek a kétnejűséget, akitől cserébe finom borokat kapott.

Az pedig nem teszi Lutherékat szentté vagy az úgynevezett reformációt ünneplésre méltóvá, hogy megújulást hozott a katolikus Egyházba. Hiszen akkor a Krisztust halálra adók is szentek lennének, az pedig, hogy kivégeztették, áldott cselekedet, mert hiszen a megváltás fakadt belőle.

Azok a szentek, akik nem hagyták el a katolikus Egyházat ezekben a vészterhes időkben sem, hanem kitartottak és akár súlyos bűneikből tértek meg. Még ez a sötét korszak is olyan szenteket termett, mint Loyolai Szt. Ignác, Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János vagy Alcantrai Szt. Péter. Miközben pedig Luther házasságra lépett egy kiugrott apácával és többnejűséget engedélyezett Hesseni Fülöpnek, Morus Szt. Tamás és Fisher Szt. János életüket adták a szentségi házasság felbonthatatlanságáért és a Rómához való hűségért, amelyet még VIII. Henrikkel szemben is védelmeztek. Ha a reformáció korára gondolunk, őket kellene inkább dicsőíteni és nekik kéne szobrokat emelni.

Persze a lutheránusokat nem szabad Lutherrel azonosítani, főleg nem manapság, amikor a legtöbben azért evangélikusok, mert ebbe születtek bele. Ők akár szentebbek is lehetnek bizonyos katolikusoknál. De sosem azért, mert jó lutheránusok, hanem csakis annak ellenére. Annak ellenére üdvözülhetnek, hogy nincsenek egységben az Anyaszentegyházzal, nem gyónnak, nem áldoznak (bármit is hisznek, az evangélikusoknál nem történik átváltoztatás), és sok mindenben tévtanításokat vallanak igazságnak.

Ha egy evangélikus önhibáján kívül nem katolizál és törekszik a Krisztusnak átadott életre, Isten kegyelméből üdvözülhet. De áldozni nem áldozhat.

A szentáldozás nem a tökéleteseknek szól, ez tény, hiszen akkor nem áldozhatna egyikünk sem, azonban a Bibliából is látszik, hogy lehet méltatlanul venni, szentségtörően, úgy, hogy valaki nem az Élet Kenyerét eszi általa, hanem a halálát. A gyümölcsöző, vagyis nem szentségtörő áldozás feltétele, hogy a megszentelő kegyelem állapotában legyünk: ha halálos bűnt követtük el, bánjuk meg, gyónjuk meg és határozzuk el, többet nem követjük el, ha pedig rendezetlen állapotban vagyunk, szakítsunk azzal az életállapottal, amely a halálos bűnt jelenti a számunkra (pl. második „házasság" vagy épp az eretnekség). Aki halálos bűnben van, az nem áldozhat, mert valójában nem képes áldozni, vagyis befogadni Krisztust, hiszen a bűne által elutasította Őt. Áldozása tehát hazugság és ezért gyalázat, mely csak meglevő bűneit tetézi.

Ha egy evangélikus katolikus templomban akar áldozni, akkor fel kell adnia eretnek nézeteit és katolizálnia kell. Bizonyára nem esik majd ez a nehezére, hogyha valóban azért akar az Oltáriszentséghez járulni, mert hisz a valóságos jelenlétben, és úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja.

De ugyebár általában nem ez a helyzet, hiszen arról esik szó manapság, hogy valaki úgy akar katolikus templomban áldozni, hogy esze ágában sincs katolizálni. Mi értelme ennek? Valószínűleg erre az a válasz, hogy nem azért akarnak bizonyos evangélikusok katolikus templomban áldozni, mert az igazi Oltáriszentségre, és így magára Jézusra vágynak, hanem mert vagy az ellen akarnak lázadni, hogy ők ki vannak zárva valamiből (tipikus XXI. századi betegség), vagy pedig katolikus rokonaikkal, barátaikkal akarnak közösségre lépni, de akkor az ilyen személyek nem Krisztussal akarnak egyesülni, ami az Eucharisztia lényege, hanem a szeretteikkel, viszont így az áldozást csak egy pusztán emberekkel összekötő cselekedetnek hiszik, nem pedig annak, ami.

Lehet lutheránusnak és katolikusnak közösen dicsérni Istent vagy imádkozni Hozzá, de az áldozás más szint. Az a legbensőbb egyesülésünk Krisztussal, amely csak létrejöhet a Földön. Ahogy pedig szeretkezni csak a törvényes házastársammal lehet bűntelenül, úgy csak az járulhat az Oltáriszentséghez anélkül, hogy szentségtörést követne el, aki egységben van a katolikus Egyházzal és a megszentelő kegyelem állapotában van.

Úgy gondolom, hogy a mai világban fontos összefognunk a protestáns testvéreinkkel mindabban, ami közös érték és ami védelemre szorul. Álljunk ki együtt a magzatok élethez való jogáért, jótékonykodjunk, vívjuk harcunkat a gender ideológia ellen (bár sok országban sajnos már ezen a téren is „hitújítottak" a protestáns egyházak) -, de mindazonáltal ne süppedjünk bele a politikai korrektség kényelmes fotelébe, mellékes kérdésnek titulálva mindazt, hogy jelen van-e Krisztus és miképpen az Oltáriszentségben, hogy szükségünk van-e papra a gyónáshoz, hogy szentség-e a házasság és szabad-e válni, hogy tisztelhetjük-e Máriát, hogy imádkozhatunk-e a szentek közbenjárásáért, hogy vannak-e, akiket Isten eleve elrendelt a pokolra, hogy létezik-e tisztítótűz, hogy szabad-e gyermekeket keresztelni stb. Ezek egyáltalán nem mellékes kérdések. Az, hogy vitatkozunk, vagy az, hogy azt mondjuk a másiknak, ebben tévedsz, még nem gyűlölködés vagy lenézés, hanem őszinteség és az irgalmasság lelki cselekedete. Ha mindez jószándékúan, a másik javára történik, jó pedagógiai érzékkel, szeretetben, akkor szent dolog. Ami káros, hogyha a másikat erőszakosan, ledorongolva és kioktatva akarom áttéríteni, hogyha nem tartom tiszteletben sem őt, sem a szabad akaratát. De az nem gyűlölet, ha szerintem a másik téved, és ezt megfelelő indíttatással és hangnemben megmondom neki, ebben a mai kor ideológusainak nincs igaza.

A mai politikailag korrekt beszédmód és mérce szerint ez az írásom valószínűleg sértő, arrogáns, nagyképű és szélsőséges, de bízom benne, hogy látszik, nem gyűlölködés vagy provokáció volt a célom, hanem az igazság kimondása mások javára. Nem tudok elmenni amellett, hogy milliók, akik kereszténynek vallják magukat, nem részesülnek az Oltáriszentségben, nem gyónnak, nem ápolnak szerető és hitben gyümölcsöző kapcsolatot Szűz Máriával és más szentekkel, hogy a túlvilágon lévő rengeteg lélekért nem imádkoznak, hogy megrövidüljenek szenvedéseik a tisztítóhelyen, mert azt hiszik, ilyen nincs is, hogy vannak, akik olyan Istenben hisznek, aki a pokolra rendelt sokakat, mások pedig nem keresztelik meg a gyermekeiket, holot ez szülői gondoskodásuk fontos eleme lenne. Fáj a szívem azért, mert sok-sok jószándékú és buzgó keresztény nem tagja a katolikus Anyaszentegyháznak, és így nem csak, hogy öntudatlanul is megsérti Isten törvényét, de ő maga is hatalmas lelki javaktól van megfosztva.

Könyörögjünk az eretnekekért és szakadárokért is, hogy a mi Urunk Istenünk szabadítsa meg őket minden tévtantól, és a szent és apostoli katholikus Anyaszentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.

Könyörögjünk. Mindenható örök Isten, ki mindenkit üdvözítesz, és senkit sem akarsz elkárhoztatni, tekints az ördögi ravaszsággal megejtett lelkekre, hogy minden eretnek tévedést letéve, a tévelyők szíve megjavuljon és igazságod egységébe visszatérjen. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

(Nagypénteki könyörgés a Szunyogh-féle magyar-latin misszáléból, 1933.)

Ajánlott olvasmányok:

Bangha Béla: Miképp terjed el a protestantizmus? 
Idevágó részek Bangha Béla Világnézeti válaszok c. könyvéből 
Catholics Come Home 
Depositum.hu az Egyházról 
Pázmány Péter írásai 
Pezenhoffer Antal: A katolikus hit igazsága c. művének III. kötete