Miért nem vagyok feminista?

by - január 12, 2017

Megdöbbentő lehet, hogy nőként azt mondom, nem vagyok feminista. Hiszen a legtöbb ember szerint ha egy nő nem feminista, akkor gyűlöli a női nemet és így önmagát is, és elutasít minden jogot és lehetőséget, amellyel a nők rendelkeznek. Pedig úgy érzem, minél kevésbé vagyok feminista, annál jobban szeretem a nőket, a nőiességet és a saját nőiségemet is. Ez az utóbbi évek tapasztalata a számomra.

Nem azért állok szemben a feminizmussal, mert minden egyes gondolatát elutasítom. Hiszen minden eszmében lehetnek jó dolgok. Az alapgondolatát utasítom el. A feminizmus a marxi osztályharc mintájára nemek harcaként tekint a férfiak és a nők viszonyára. Szerintük régen (de még valamennyire most is) a férfiak elnyomták a nőket, épp ezért a régebben jellemző klasszikus nemi szerepek szerinti nőiesség és a hagyományos családmodell a nő számára olyan rossz, amelyet a férfielnyomás kényszerített rá, nem pedig belülről fakad. Én viszont úgy gondolom, hogy bár a nő és a férfi is Isten képmására teremtetett és egyenlő méltóságúak, vagyis egyikük sem ér kevesebbet a másiknál, viszont mások a tulajdonságaik, más feladatott kell ellátniuk, és ez alapján más teszi őket boldoggá.

A feminizmussal az a bajom, hogy férfimérce alapján akarja megítélni a nőket. Ha a férfiak között a minél dominánsabb, minél intelligensebb, minél erősebb, minél magasabb rangú, minél több pénzt kereső férfi úgymond a „csúcspéldány", akkor ezt rávetíti a nőkre, és azt mondja, hogy a nők között is az a csúcs és nyilván az a legboldogabb, aki minél dominánsabban viselkedik, minél képzettebb, minél ragyogóbb a karrierje, minél nagyobb a hatalma, minél több a fizetése. Pedig a nők nem arra születtek, hogy dominánsak legyenek, és arra törekedjenek, hogy minél több diplomát szerezzenek és minél magasabbra jussanak a társadalmi és a munkahelyi ranglétrán.

Mi, nők valójában két feladatra teremtettünk: az egyik, hogy segítőtársai legyünk a férfinak, a másik, hogy gyermekeket hozzunk a világra és anyai módon gondoskodjunk róluk. (Ha nem saját gyerekekről, akkor másokról.) A feministák számára ez sértő kijelentés, ami sokat elárul a feminizmusról. Feminista szemmel nézve ha valaki alárendelődik egy férfinak és csak családanyai hivatásának él, szánnivaló. A példaképek a törtető, odamondó, asztalra csapó lázadók. Azokat a nőket kell csodálni, akik vagy nem családanyák, vagy csak mellesleg azok valamilyen férfikarrier mellett. Hivatalosan fogalmazhat úgy egy feminista, hogy ő amellett van, hogy egy nő választhasson, így ugyanúgy lehet egy nő főállású anya is, ha akar, de valójában ha egy feminista szembesül egy a férjét családfőként tisztelő és háztartásbeliként élő nővel, akkor kiviláglik, hogy mennyire megveti, de legalábbis sajnálja az ilyen nőket. Vagy azt gondolja, hogy szegényt rákényszerítették erre az életmódra, és valójában boldogtalan így, vagy pedig egyenesen a női nem árulójának tartja, aki gondolkodás- és életmódjával rossz példát mutat a környezetének, és ezért ellenség.

A feminista narratíva szerint egy nőnek nem szabad antifeministának lennie, mert így szembemegy a feministáknak azzal a törekvésével, hogy kisajátítsák a női nem képviseletét, és ők legyenek az egyetlen csoport, mely legitimen foglalkozhat nőket érintő kérdésekkel. A feministák, noha pusztán egy politikai csoportosulásról van szó, előszeretettel nyilatkoznak a nők nevében, és természetesnek veszik, hogy eszméik, érdekeik és céljaik megegyeznek a nőkéivel - míg ha más tesz így, velük ellentétes álláspontot képviselve, azt nőgyűlölőnek kiáltják ki. Pedig ők a nőgyűlölők: legtöbb törekvésük szembe megy a női természettel, illetve annak sötét oldalára épít. A pozitív nőiességet el- és megvetik, mivel szerintük az arra jellemző tulajdonságok elnyomottá teszik a nőt, és a férfias tulajdonságokat emelik piedesztálra, ezzel lehetetlenné téve a nők számára mind az egyéni, mind a párkapcsolati boldogságot.

A feminista nő jelleméről elmondható, hogy két vonás dominál benne: az egyik a férfiaktól való félelem, a másik pedig a gőg. Például az ellen, hogy egy nő miért ne legyen háztartásbeli, kétféleképpen szoktak érvelni: az egyik, hogy így ki van szolgáltatva a férjének (félelem a férfiaktól), a másik, hogy nem viszi elég sokra (gőg). A feminizmus félelmet kelt a nőkben és felkelti bennük a gőgöt, és erre a két negatívumra építve üldözi bele őket abba, hogy férfiviselkedést vegyenek fel és férficélokat hajszoljanak. Persze az eredmény általában karikaturisztikus és torz. Egy feminista nő nem tud eléggé férfivá válni, de nő sem tud maradni. Így két szék között a földre esik, se nem eléggé férfi, se nem eléggé nő, hanem létrehoz magában egy szörnyszülöttet, a férfinőt. Általában a férfias tulajdonságok rosszul állnak neki, illetve negatívan használja őket, a nőies pozitív tulajdonságoknak pedig híján van (mivel megveti őket), de a negatívakat nem neveli ki magából.

Elég csak betévednünk akár egy-egy feminista online közösségbe, hogy lássuk, a feminizmus micsoda frusztrációval jár. A félelemnek és a gőgnek ez a riasztó elegye egészen eltorzítja a nők jellemét. Mindenben azt látják, hogy őket lenézik, bántják, elnyomják, így képesek harmincas-negyvenes nők is megrekedni a kamaszos túlérzékenységben, és dacos lázadó pózba merevedni, ami egy tinédzsernél még megmosolyogtató (majd kinövi), egy elvileg érett nőnél viszont már nevetséges. Miközben azt hangoztatják, hogy független és önálló nők, akiknek nincs feltétlen szükségük férfira és nem érdekli őket a társadalmi nyomás, folyton azt lesik, hogy azok a bizonyos férfiak és az a bizonyos társadalom milyen üzenetet közvetít feléjük, és fel vannak háborodva, ha valaki merészel máshogy élni vagy az életről más felfogást vallani, mint amit ők képviselnek. Mindent magukra vesznek, mindenen felháborodnak, és miközben úgy viselkednek, mint egy hisztis kislány, azt követelik a férfiaktól, hogy tekintsék őket érett, felnőtt, felelősségteljes személyeknek, akikre egyre komolyabb társadalmi pozíciókat kell bízni.

Másik ellentmondása a sok közül a feminizmusnak, hogy miközben képviselőik azt mondják, nekik egy férfi ne mondja meg, hogyan éljenek és viselkedjenek, ők folyamatosan a férfiakat oktatják arról, hogyan kéne élniük és viselkedniük. Ha egy férfi azt mondja: szüljenek többet a nők - az felháborító. Ha egy feminista azt mondja: pelenkázzanak többet a férfiak - az csodálatos forradalmi tett. A feministák mérhetetlen gőgjükben nem képesek elfogadni a legkisebb kritikát vagy iránymutatást, míg maguk ezeket nap mint nap boldog-boldogtalannak osztogatják. A feministák azt követelik a férfiaktól, hogy bánjanak velük egyenértékű személyekként (ami számukra egyenlő azzal, hogy tekintsék őket férfiaknak - leszámítva a férfiléttel járó hátrányokat), míg ők a férfiakkal megnevelni való neandervölgyiekként bánnak.

A feminizmus tehát frusztrálttá és boldogtalanná teszi nem csak a férfiakat, de a nőket is. Úgy tapasztalom, hogy minél feministább valaki, annál inkább képtelen arra, hogy harmóniában legyen akár a másik nemmel, akár önmagával mint nővel. Illetve minél kevésbé képes harmóniában lenni a másik nemmel és saját magával mint nővel, annál inkább jellemző rá, hogy feminista. Nem véletlen, hogy sok feminista vezéregyéniség leszbikus, híján van a természet adta női szépségnek, férfiak bántalmazták gyerek- esetleg felnőttkorában, vagy hiányzott az életéből az édesapa. Sajnos a minden sikeres férfi mögött áll egy nő mondást ebben a helyzetben át lehet értelmezni ezen a módon: minden híres feminista ideológus mögött ott áll egy bántalmazó férfi, vagy épp ott tátong egy jó apa űrje. (Mindezzel természetesen nem vitatom ezeknek a feministáknak az egyéni felelősségét.)

A feminista nő női önismerete közelít a nullához, de a férfinemet sem érti. Azt hiszi, hogy a feminista ideák megvalósulása - akár társadalmi, akár családi szinten - teszi boldog nővé. Ha pedig sorra megvalósulnak a feminista törekvések, mint ahogy az utóbbi száz évben történt, de még mindig nem boldog, akkor megmagyarázza magának, hogy nem a feminizmussal van a baj, hanem azzal, hogy még mindig nincs eléggé feminizmus. Ugyanígy, ha kifogott egy férfit, aki hagyja őt dominálni és feminista módra viselkedni, szintén boldogtalannak érzi magát, amit azzal fog magyarázni, hogy szerencsétlen férfi még mindig nem kezeli őt eléggé „egyenlően". Pont ezért kell a feminista mozgalom újabb és újabb hullámainak felcsapnia, mert ha az előző hullám követelései nagyjából megvalósultak, de mégsem köszöntött be a nők számára a kánaán (sőt, láthatólag egyre boldogtalanabbak és kudarcokkal terheltebbek a nők, főleg a párkapcsolatok terén), akkor újabb és újabb dolgokat kell kitalálni, csak hogy ne kelljen beismerniük, a feminizmus nem jó a nőknek - és senki másnak.

A feminista mozgalom másik önfenntartó és legitimizációs eszköze, hogy mindent a maga számlájára ír, ami joga vagy lehetősége egy nőnek van. Ha jól sejtem, erre az írásra is sok feminista reagálna úgy, hogy hogyan lehetek a véleményét nyilvánosan megosztó nő létemre antifeminista, hiszen feminizmus nélkül nem hogy nem írhatnám le a véleményemet, de talán még írni-olvasni se tudnék. A feministák úgy képzelik, hogy feminizmus nélkül a nők analfabéta, naponta vert és erőszakolt, alantas szolgasorban tartott páriák lennének, akik egy ablaktalan konyha sötétjében tengetnék mindennapjaikat. Nem tudják elképzelni, hogy a férfiakkal, a patriarchális társadalommal és a hagyományos családmodellel szembeni félelmeik alaptalanok, illetve ritkaságszámba menő devianciákra épülnek, legalábbis ha a keresztény Európára gondolunk.

Feminizmus nélkül egy keresztény kultúrában a nők nem elnyomottak, hanem olyan jogokkal és kötelezettségekkel bírnak, amelyek az ő nemükhöz illenek, pont úgy, ahogy a férfiak. Az általános, embervoltunkból fakadó jogokon és kötelezettségeken felül vannak dolgok, amelyeket csak az egyik nemnek szabad, a másiknak nem, és vannak olyan dolgok, amelyeket csak az egyik nemnek kell megcsinálnia, és a másiknak nem. A feministák úgy mutogatnak jogtiprásra, mintha egy macska amiatt háborogna, hogy nem repülhet, noha normális macska nem vágyik rá, hogy repüljön, mert ha megpróbálja, a legvalószínűbb, hogy kitörik a nyaka. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy a keresztény európai kultúra nem volt a nemek szerepének tekintetében sem végtelenül merev. A ritka kivételeket és kivételes helyzeteket a helyén tudta kezelni. Úgy tekintett rájuk, mint Isten csodáira, amelyekre nem lehet a hétköznapokban alapozni, de mikor nagyritkán megörténnek, szabad utat kell nekik adni.)

A nők a feminizmus nélkül olyan nevelést, olyan oktatást, olyan lehetőségeket kapnak, amelyek a nemükhöz illenek, és olyan feladatokat kell ellátniuk, amelyek nekik valóak. Egy feminizmus nélküli, keresztény Európában az volt az általános, hogy megbecsülték a pozitív nőiességet. Igazság szerint egy nőies nőnek nem kell tüntetnie azért, hogy megbecsüljék. A nőies nő ugyanis nélkülözhetetlen, és mint ilyen, tisztelet tárgya. Ha egy nő nem akar férfiakkal versenyezni, hanem abban igyekszik jó lenni, ami az ő feladata, akkor a férfiak mérhetetlen szeretettel és tisztelettel veszik őt körül a maguk férfias módján. Mi pedig erre a szeretetre és tiszteletre vágyunk, nem arra, amit a feministák akarnak kirikácsolni maguknak.

Egy példával élve mi, nők valójában nem arra vágyunk, hogy egy férfi elismerjen minket mint magánál jobb költőt. Nem, nem az tenne minket igazán boldoggá, ha megírnánk a világ legragyogóbb szerelmes versét, hanem hogyha ez a vers hozzánk íródna. Nem abban leljük örömünket, ha dominánsak lehetünk, ha sok pénzt keresünk, ha felfele megyünk a munkahelyi ranglétrán. Persze, bizonyára legyezgeti a hiúságunkat, főleg, ha elhittük a feministáknak, hogy ezektől leszünk valakik. De az igazság az, hogy ott, legbelül valójában arra vágynánk, ha nem mi teljesítenénk mindezt, hanem ha egy olyan férfi felesége lehetnénk, aki minderre képes.

Nem az tesz minket boldoggá, ha férfias szerepekben tündökölhetünk, hanem hogyha egy olyan férfinek vagyunk a felesége, aki maga nyújt kiválót a férfiszerepekben. Arra vágyunk minden porcikánkkal, hogy a férjünk férfi mércével mérve kiváló legyen, és felettünk álljon mindabban, ami férfias. Mi pedig emellett a férfi mellett hadd teljesedjünk ki mint nők: feleségek és anyák.

Nem arról van szó, hogy mi, nők ne vágyhatnánk a kiválóságra. De igen: női kiválóságra! Hogy minél nőiesebbek, minél jobb feleségek, anyák, háziasszonyok legyünk, vagy hogy minél jobban végezzük nőies foglalkozásainkat. Nyugodtan álljunk csak felette a férfinak - de nőies dolgokban. Ő pedig múljon csak felül minket - férfias dolgokban. És akkor nincs verseny, sőt, háború a nemek között, mert nem ugyanabban akarunk sikeresek lenni, és a másik sikere a maga területén csak még vonzóbbá teszi őt, minket pedig még boldogabbá és büszkébbé mellette, hogy egy ilyen nagyszerű férfi vett el minket feleségül és tett minket anyává.

Azért nem vagyok feminista, mert boldoggá tesz, hogy a legnagyszerűbb férfi felesége lehetek, akit ismerek. Nem akarok versenyezni vele, hanem élvezem a kiválóságát, pont úgy, mint a különbözőségünkből fakadó izgalmat és vonzalmat. Nem vagyok feminista, mert azt érzem, hogy minél kevésbé jellemzőek a gondolkodás- és viselkedésmódomra a feminizmus mintázatai, annál boldogabb vagyok mind az egyéni életemben, mind a házasságomban. Senki se tud meggyőzni arról, hogy a feminizmusnak van igaza, nem csak azért, mert a Szentírásban más áll, hanem azért is, mert napról napra mást tapasztalok magamban és a környezetemben.

Mindezt azért írtam le, hogy elmondjam, nem a még több feminizmus és a még „egyenlőbb" párkapcsolat a megoldás a női boldogtalanságra. Ne a feministának higgyetek, hanem a Szentírásnak! Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy feladjuk a férfiaktól való félelmet, meg kemény önkritika és alázat, hogy megszabaduljunk a gőgtől, ami a feminista viselkedésre ösztönöz... Olyan, mintha a mélybe vetnénk magunkat, mert arra tanítottak minket, hogyha nőies nőként és alázatos feleségként viselkedünk, a férjünk majd felbátorodik és elnyomóként fog bánni velünk. De azt gondolom, ha csak a férjünk nem drog- vagy alkoholfüggő, esetleg valódi bántalmazó, akkor bátran ugorhatunk.

Arra ösztönözlek, próbáld ki, hogy a feminizmus helyett Istenben, a férjedben és a nőiesség erejében bízol! Biztos vagyok benne, hogy az ugrás végén legnagyobb meglepetésedre nem a feminista rémmesék világában találod majd magadat, hanem egy boldog vagy még boldogabb házasságban.


Segítség nőknek a boldogság elérésében:

Magyarul:
Dr. Emerson Eggerichs: Szeretet & tisztelet
Stormie Omartian: Az imádkozó feleség hatalma
Elisabeth Elliot: Nőnek születtél


Angolul:
April Cassidy: The Peaceful Wife
The Transformed Wife blog

Olvasd el ezeket is:

5 megjegyzés

  1. Nagyon nagy kegyelem és óriási akaraterő kell ahhoz, hogy egy nő erre csak törekedhessen a mai világban, mivel akkor mindenhonnét az ellenszél.

    Paradox, hogy korunkban az válik hősies fokú erénnyé, ami alapból a normalitás, az egész felforgatott társadalmi környzetünk anti-komfortja ez ellen hat, hogy egy ember, egy pár úgy éljen, ahogy normális.

    Maximális respektem!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!
      Igen, kegyelem. Istennek legyen hála mindezért!
      Öröm az ürömben, hogy a (talán alapvetően negatív) lázadó attitűdjét az ember ilyenkor jóra használhatja. Csak annyi kell, hogy felismerje, a valódi lázadás manapság az, ha normális vagy. :-D

      Törlés
  2. „Egy feminista nő nem tud eléggé férfivá válni, de nő sem tud maradni. Így két szék között a földre esik, se nem eléggé férfi, se nem eléggé nő, hanem létrehoz magában egy szörnyszülöttet, a férfinőt.”

    Ő a hibrid, a mentálisan nemváltó, a mutáns, (Gáspár András szavaival) a „nőstényférfi”. A nő, aki hol feminin, és aki hol maszkulin; úgy váltja a nemiségét, mint személyiségzavaros a személyiségét. Nemiségzavaros – egyszer Jane Eyre, aki bújik, kedvesen csacsog, mutatja a kisgyerekéről a fotókat, máskor pedig Piszkos Harry, aki rágyújt egy cigire, trágárul beszél, és odaköp a sarokba. A nemváltó az erős nő tipikus megtestesítője, aki minden helyzetben bizonyítja, hogy független, önálló és rátermett. Kiviszi a szemetet, cipeli a nehéz csomagokat, felássa a kertet, lebonyolít egy tárgyalást – és nem tűri a férfiak segítségét. Ja, igen, a legfontosabb: egyedül neveli a gyerekét. Ha elég buta, akkor dicsekszik is ezzel a szomorú tényállapottal.

    „Feminizmus nélkül egy keresztény kultúrában a nők nem elnyomottak, hanem olyan jogokkal és kötelezettségekkel bírnak, amelyek az ő nemükhöz illenek, pont úgy, ahogy a férfiak.”

    A régiek nem voltak hülyék, amikor kijelölték a hagyományos nemi szerepek révén a nők és a férfiak helyét. A nő otthon maradt, vezetni a háztartást, és felnevelni a gyereket. A férfi pedig húzta az igát. A munkahelyek úgy általában maszkulinok voltak, bár a paraszti-jobbágy munkába besegített időnként az asszony is. Emellett pedig élesen különvált egymástól a munkának a helye és a magánéletnek a helye.

    Az ipari forradalom után kialakultak a modern társadalmak, és felborult minden. Nők tömegei áramlottak be a munkaerő-piacra. A hagyományos nemi szerepek felborultak és összekeveredtek. Kevés nő marad otthon, vezetni a háztartást, a gyereket neveli a televízió és az internet, az óvoda és az iskola, a munkahelyek többségén pedig együtt húzza az igát a férfi és a nő. Maszkulin munkahely egyre kevesebb, viszont sok olyan munkahely elfeminizálodott, ami régen férfimunka volt: könyvtárszakma, pedagógia, hivatali élet, politika, gazdaság, jog. Női titkárok, női könyvtárosok, női jogászok, női ügyvédek, női tanárok, női adminisztrátorok, női HR-ek, női politológusok, női menedzserek, női lakberendezők rohangálnak ezerszám. A munkahely és a magánélet pedig egyre inkább egybefolyik. A Rend bomlásával minden megy előre fokozatosan a Káoszba.

    Mit tehetünk?

    Fogalmam sincs. A tradicionális világ visszahozhatatlan. A jelenlegi modern társadalommal kellene tenni valamit. Sürgősen.

    „Nagyon nagy kegyelem és óriási akaraterő kell ahhoz, hogy egy nő erre csak törekedhessen a mai világban, mivel akkor mindenhonnét az ellenszél.”

    Ha sikerülne felszámolni teljes egészében a feminizmust, a nemek tradicionális egyensúlya (ami még megvolt az 1800-as években) akkor sem állra helyre. Rengeteg oka van annak, hogy a tradicionális nemi szerepek felborultak, az egyik folyamat kezdete az I. világháború. Amikor tömegnyi férfi ment ki a frontra, és a nők többsége rákényszerült, hogy menjen az iparba, a mezőgazdaságba és egyéb munkaterületekre dolgozni. A munkaerő-piacon egy nőnek a feleség és az anya mellett fel kell vennie egy újabb identitást: a dolgozó nőt. A lány, aki beül a TESCO-pénztárba, immár nem csupán asszony és anya, hanem dolgozó nő. Egy olyan szerepbe bújik, amely szerep kihagyható és megkerülhető volt az 1800-as évek legtöbb paraszt- és polgárasszonya számára. Ma viszont sok nő számára ott a kényszer, hogy dolgozni kell, mert az egykeresős családmodell már nem funkcionál úgy, mint régen. Ahhoz, hogy a régi tradicionális nemi szerepek egyensúlya helyreálljon, a nők többségét függetleníteni kellene a munkaerő-piactól. Ami szerintem lehetetlenség.

    VálaszTörlés