2017. március 27., hétfő

Erotikus könyvek és filmek egy keresztény feleség életében


Minden keresztény számára egyértelmű, hogy tilos pornófilmet nézni. Mi, nők talán kevésbé is vagyunk az ilyesmire fogékonyak, mert nem hatnak ránk úgy a vizuális ingerek, mint a férfiakra. Mégis rengeteg nő pornófüggő - és még csak nem is tud róla! Ennek pedig az az oka, hogy a női pornó kevésbé direkt, mint a férfi, és ezért nem is esik olyan súlyos ítélet alá. Gyakran nevezik őket „erotikus" vagy épp csak „romantikus" könyveknek, filmeknek, ami egész másképp hangzik, mint a „pornó", nem?

Szeretem a történelmet, és így azt is, ha egy történet régen játszódik. Épp ezért ismerek pár történelmi romantikus regényt és sorozatot. Az igazság pedig az, hogy jó részük kimeríti a női pornó fogalmát - ezt takarja az eufemisztikus „romantikus" jelző.

A könyvekben kissé irreális pátosszal, de szexjeleneteket írnak le, a sorozatokban pedig szintúgy ilyen jelenetek vannak, csak épp nem látszik „minden".

Kamaszként a megtérésem után egyértelmű volt, hogy nem olvasok és nézek ilyeneket. Nem akartam felesleges kísértésnek kitenni magamat. De házasként elgondolkoztatott a kérdés... feleségként is gond van mindezzel?

A válaszom: igen - és ez nem magánvélemény, két atya is megerősített, akivel beszéltem ezekről.

A szeretkezés két ember magánügye. Rendben lenne meglesni mondjuk a szomszédainkat szex közben, még ha nem is látnánk mindent? Nem, zavartan fordulnánk el. Talán még egy hevesebb csóktól is. Akkor miért vált természetessé, hogy fikcióként nyugodtan nézünk vagy olvasunk ilyesmiről? Ez a szeretkezés kiárusítása, látványossággá alacsonyítása. Nem arról van szó, hogy egy történetben ne lehetne szeretkezés, ha megköveteli a cselekmény, de csak művészien sejtetve, megőrizve annak, ami: a legintimebb emberi misztérium.

Az ilyen „lágy" pornó is kukkolóvá és élvezkedővé tesz, még ha csak lelkileg is. És függőséget okoz. A fantáziánkat rabul ejti és idegen férfiakkal népesíti be - épp ki a főszereplő. Arról már nem is beszélek, hogy mostanában egyre inkább teret hódítanak a beteges (általában szado-mazo) szexualitást romantikusnak beállító történetek...

Egy kérdés megválaszolására hívlak titeket: vajon normális, ha idegen férfiakat nézünk vagy olvasunk róluk, miközben szeretkeznek? És ha szeretnénk ezt megtenni újra és újra? (Mert valljuk be - szeretnénk.)

Tudom, van pár logikusnak tűnő kifogás. Könnyen legyinthetünk: ugyan már, kitalált karakterekről és elérhetetlen színészekről van szó! Nyilván nem fogjuk velük megcsalni a férjünket.

Lehet, de a szívünket a fantáziáktól is őriznünk kell! Nem helyes, hogy vadidegenek legintimebb pillanataiba láthatunk bele, amikor a szeretkezés a férj és a feleség magánügye kéne, hogy legyen, csak úgy, mint a meztelenség. Természetellenes, hogy a technikai fejlődésnek hála pár kattintással ilyen tartalmakhoz juthatunk. Sőt, szinte már modern nyugati könyv vagy sorozat sincs ilyen nélkül.

Érdekes, de keleten azért más a helyzet. Egy török és egy koreai történelmi romantikus sorozatot is nézek. Előbbiben csak csókjelenetet mutatnak, az utóbbiban még azt sem. Mégis meg tudják jeleníteni a szerelmesek közti vonzalmat. Ugyanez igaz az általam olvasott értékes történelmi romantikus könyvekre is, amelyekben nincsenek szexjelenetek részletes leírásai (pl. Margaret Mitchell: Elfújta a szél vagy Annemarie Selinko: Désirée). A tapasztalatom az, hogy egyáltalán nem elengedhetetlenek ezek a jelenetek, sőt, amelyik könyvekben nincsenek ilyenek, általában sokkal minőségibbek!

Mi, házas nők is tisztaságra vagyunk hívva. Ez nem a szüzességet jelenti a számukra, hanem a szexualitás erkölcsös megélését. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy hűségesek vagyunk a férjünkhöz a szemünkkel és a fantáziánkkal is. Őrizzük a szívünket - nem csak a testünket. Nem hagyjuk, hogy magával ragadjon egy erotikus fantáziavilág, egy „tökéletes" férfiszereplő és túlidealizált szexuális élet, párkapcsolat. Szent Pál azt írja: „Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában." (Ef 5,3-14)

Félreértés ne essék! Nem arról van szó, hogy a szex valami bűnös, szégyellnivaló, taszító, mocskos dolog lenne, amit épp ezért nem nézünk vagy nem olvasunk róla. Pont hogy annyira értékes és fontos dologról van szó a szex esetében, hogy amikor kiárusítják, azt mi elutasítjuk és nem leszünk vevők rá, ahogy azt sem hagyjuk, hogy a saját szexualitásunkat befolyásolja ez a vásári látványossággá silányított erotika, esetleg bizonyos piedesztálra emelt perverziók - ami pedig könnyen megtörténhet, hiszen az írók és filmrendezők nagyon is értik a dolgukat. Nagyon is jól tudják, hogy ejtsenek rabul minket ilyesmivel.

Épp ezért ne higgyük, hogy ez a fajta erotikus tartalom csak azok számára jelenthet kísértést, akiknek rossz a szexuális élete, esetleg nem vonzódnak a férjükhöz vagy problémáik vannak a házasságukban, de azt se gondoljuk, hogy mi sokkal „szentebbek" vagyunk annál, minthogy ilyesmi rossz irányba befolyásolna minket. Ha elhisszük ezt a két ellenérvet (a második ráadásul rendkívül öntelt is!), és nem őrizzük a szívünket a kísértéstől, csak annyit érünk el, hogy ostobán belesétálunk a Sátán csapdájába. Hogy Szent Pált idézzem: „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék." (1Kor 10,12)

Feleségként a házasságunk az első. Őrizzük meg a szexualitást annak, aminek Isten teremtette: a férjünk és közöttünk levő intimitásnak. Inkább mondjunk le bizonyos filmekről vagy könyvekről, esetleg ugorjuk át ezeket a jeleneteket, mint hogy problémánk legyen belőle. Talán olyan nagy áldozat ez?

2017. március 2., csütörtök

Reformáció katolikus szemmel, avagy miért nem áldozhatnak velünk az evangélikusok


Nem igaz, hogy a mai kor világnézetileg semleges, és hogy egy vallástalan vagy más vallású ember életében nincsenek ugyanúgy dogmák, vagyis megkérdőjelezhetetlennek vélt (hit)igazságok, mint egy katolikuséban.

Ma például általánosan elfogadott dogma, hogy minden vallás és felekezet egyenlő, és nem szabad olyat mondani a másikra, hogy egy hamis felekezet vagy vallás tagja. Mindenki higgyen, amit akar, úgyis minden vallás ugyanarra a hegyre vezet fel, de még a vallástalanok is arra tartanak, mint a legragyogóbb szent katolikusok, ha jó emberek, vagyis kedvesek. Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt, emelkedjünk felül az ellentéteken és éljünk békében, nem felhozva azokat a kérdéseket, amelyekben nem értünk egyet, hiszen azok úgyis marginálisak.

Ez nagyon szeretettel telien hangzik, csakhogy hazugság, és így viselkedni káros.

Egy hithű katolikusnak abból kell kiindulnia, hogy a katolikus keresztény hit az egyetlen igaz hit, melyet Isten nyilatkoztatott ki, és a katolikus Egyház Isten egyetlen Egyháza, amelyet maga Jézus Krisztus alapított.

Az, hogy több keresztény felekezet van, a Sátán szétszóró munkájának műve, aki felszította a reformátorokban a gőgös lázadás szellemét a katolikus klérus bizonyos tagjainak bűnösségét kihasználva. Egy Luther, egy Kálvin, egy Zwingli a Sátán megtévesztettje, aki jogosan háborodott fel egyes dolgokon, de gőgjében ennél tovább ment: hitigazságokat kezdett el tagadni, saját tévedő elméje szerint hozzá költött az igaz tanításhoz, nem a klérus egyes bűnös tagjait, hanem magát a klérus intézményét támadta, és még inkább szétszabdalta Krisztus Testét, az Egyházat.

Sosem az a probléma, ha valaki javítani akarja az Egyházat. Igen, az Egyházban lehetnek bűnös dolgok és emberek, akár maga a pápa is kerülhet gyalázatos helyzetbe. Szt. Pál apostol megfeddte az első pápát, Szt. Pétert, mert nem merte felvállalni a zsidókeresztények előtt, hogy nem tart bizonyos zsidó szokásokat. Az arianizmus tombolásának idején volt, hogy a püspökök többsége Áriuszt követte, és az igazhitűeket üldözték, mint például Szt. Atanázt. A XIV. századot a pápa avignoni fogsága árnyékolta be, és a reformátorok kora se volt szeplőtelen. A probléma azzal van, ha valaki nem a visszaéléseket akarja kiküszöbölni, hanem a dogmatikát akarja átírni vagy saját felekezetet kreálni, ahol az ő értelmezése szerint olvassák a Bibliát.

Azok a ragyogó szentek, akik megújulást hoztak, egy-egy sötétebb időszakából kivezetve az Egyházat, mind egyformák voltak abban, hogy magukon kezdték a jobbítást, és ha korholták is a klérus nyilvánosan bűnös tagjait vagy szokásait - akár a pápát is! -, azt a legnagyobb alázattal tették és megmaradtak az Egyház hűséges tagjai, még ha esetleg az épp aktuális egyházi vezetéstől csak a rosszat kapták.

Épp ezért gyalázatos egy Luther-szobor a Vatikánban. Ki is volt ez az ember? Gyakorlatilag mindenben az ellenkezője volt egy Szt. Atanáznak vagy Sienai Szt. Katalinnak. Indulatos és öntelt szerzetes, aki kiugrott és megszegte Istennek tett hármas fogadalmát. Aki 95 pontjában bizonyos dolgokat jogosan kritizált - ezeket el is fogadta az akkori pápa -, de bizonyos pontok, melyek miatt feddést kapott, ellenkeztek Krisztus igazságával. Ő viszont annyira sokat képzelt magáról, hogy minden egyes pontjához ragaszkodott, és hogy neki legyen igaza, bibliaferdítésében a neki ellentmondó dolgokat átírta vagy egyszerűen kitörölte a Szentírásból. De Luther még saját magával sem értett egyet, hiszen tanítása folyamatosan változott, elég csak a tisztítóhelyre gondolni, amelyben eleinte még hitt, de aztán „rájött", hogy nincs is olyan, ahelyett, hogy rábízta volna magát a Krisztus alapította Anyaszentegyház Szentlélek által vezetett tanítóhivatalára e kérdésben. Luther milyenségéről mégis talán a legmeggyőzőbb történet, hogy engedélyezte a híresen parázna Hesseni Fülöpnek a kétnejűséget, akitől cserébe finom borokat kapott.

Az pedig nem teszi Lutherékat szentté vagy az úgynevezett reformációt ünneplésre méltóvá, hogy megújulást hozott a katolikus Egyházba. Hiszen akkor a Krisztust halálra adók is szentek lennének, az pedig, hogy kivégeztették, áldott cselekedet, mert hiszen a megváltás fakadt belőle.

Azok a szentek, akik nem hagyták el a katolikus Egyházat ezekben a vészterhes időkben sem, hanem kitartottak és akár súlyos bűneikből tértek meg. Még ez a sötét korszak is olyan szenteket termett, mint Loyolai Szt. Ignác, Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János vagy Alcantrai Szt. Péter. Miközben pedig Luther házasságra lépett egy kiugrott apácával és többnejűséget engedélyezett Hesseni Fülöpnek, Morus Szt. Tamás és Fisher Szt. János életüket adták a szentségi házasság felbonthatatlanságáért és a Rómához való hűségért, amelyet még VIII. Henrikkel szemben is védelmeztek. Ha a reformáció korára gondolunk, őket kellene inkább dicsőíteni és nekik kéne szobrokat emelni.

Persze a lutheránusokat nem szabad Lutherrel azonosítani, főleg nem manapság, amikor a legtöbben azért evangélikusok, mert ebbe születtek bele. Ők akár szentebbek is lehetnek bizonyos katolikusoknál. De sosem azért, mert jó lutheránusok, hanem csakis annak ellenére. Annak ellenére üdvözülhetnek, hogy nincsenek egységben az Anyaszentegyházzal, nem gyónnak, nem áldoznak (bármit is hisznek, az evangélikusoknál nem történik átváltoztatás), és sok mindenben tévtanításokat vallanak igazságnak.

Ha egy evangélikus önhibáján kívül nem katolizál és törekszik a Krisztusnak átadott életre, Isten kegyelméből üdvözülhet. De áldozni nem áldozhat.

A szentáldozás nem a tökéleteseknek szól, ez tény, hiszen akkor nem áldozhatna egyikünk sem, azonban a Bibliából is látszik, hogy lehet méltatlanul venni, szentségtörően, úgy, hogy valaki nem az Élet Kenyerét eszi általa, hanem a halálát. A gyümölcsöző, vagyis nem szentségtörő áldozás feltétele, hogy a megszentelő kegyelem állapotában legyünk: ha halálos bűnt követtük el, bánjuk meg, gyónjuk meg és határozzuk el, többet nem követjük el, ha pedig rendezetlen állapotban vagyunk, szakítsunk azzal az életállapottal, amely a halálos bűnt jelenti a számunkra (pl. második „házasság" vagy épp az eretnekség). Aki halálos bűnben van, az nem áldozhat, mert valójában nem képes áldozni, vagyis befogadni Krisztust, hiszen a bűne által elutasította Őt. Áldozása tehát hazugság és ezért gyalázat, mely csak meglevő bűneit tetézi.

Ha egy evangélikus katolikus templomban akar áldozni, akkor fel kell adnia eretnek nézeteit és katolizálnia kell. Bizonyára nem esik majd ez a nehezére, hogyha valóban azért akar az Oltáriszentséghez járulni, mert hisz a valóságos jelenlétben, és úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja.

De ugyebár általában nem ez a helyzet, hiszen arról esik szó manapság, hogy valaki úgy akar katolikus templomban áldozni, hogy esze ágában sincs katolizálni. Mi értelme ennek? Valószínűleg erre az a válasz, hogy nem azért akarnak bizonyos evangélikusok katolikus templomban áldozni, mert az igazi Oltáriszentségre, és így magára Jézusra vágynak, hanem mert vagy az ellen akarnak lázadni, hogy ők ki vannak zárva valamiből (tipikus XXI. századi betegség), vagy pedig katolikus rokonaikkal, barátaikkal akarnak közösségre lépni, de akkor az ilyen személyek nem Krisztussal akarnak egyesülni, ami az Eucharisztia lényege, hanem a szeretteikkel, viszont így az áldozást csak egy pusztán emberekkel összekötő cselekedetnek hiszik, nem pedig annak, ami.

Lehet lutheránusnak és katolikusnak közösen dicsérni Istent vagy imádkozni Hozzá, de az áldozás más szint. Az a legbensőbb egyesülésünk Krisztussal, amely csak létrejöhet a Földön. Ahogy pedig szeretkezni csak a törvényes házastársammal lehet bűntelenül, úgy csak az járulhat az Oltáriszentséghez anélkül, hogy szentségtörést követne el, aki egységben van a katolikus Egyházzal és a megszentelő kegyelem állapotában van.

Úgy gondolom, hogy a mai világban fontos összefognunk a protestáns testvéreinkkel mindabban, ami közös érték és ami védelemre szorul. Álljunk ki együtt a magzatok élethez való jogáért, jótékonykodjunk, vívjuk harcunkat a gender ideológia ellen (bár sok országban sajnos már ezen a téren is „hitújítottak" a protestáns egyházak) -, de mindazonáltal ne süppedjünk bele a politikai korrektség kényelmes fotelébe, mellékes kérdésnek titulálva mindazt, hogy jelen van-e Krisztus és miképpen az Oltáriszentségben, hogy szükségünk van-e papra a gyónáshoz, hogy szentség-e a házasság és szabad-e válni, hogy tisztelhetjük-e Máriát, hogy imádkozhatunk-e a szentek közbenjárásáért, hogy vannak-e, akiket Isten eleve elrendelt a pokolra, hogy létezik-e tisztítótűz, hogy szabad-e gyermekeket keresztelni stb. Ezek egyáltalán nem mellékes kérdések. Az, hogy vitatkozunk, vagy az, hogy azt mondjuk a másiknak, ebben tévedsz, még nem gyűlölködés vagy lenézés, hanem őszinteség és az irgalmasság lelki cselekedete. Ha mindez jószándékúan, a másik javára történik, jó pedagógiai érzékkel, szeretetben, akkor szent dolog. Ami káros, hogyha a másikat erőszakosan, ledorongolva és kioktatva akarom áttéríteni, hogyha nem tartom tiszteletben sem őt, sem a szabad akaratát. De az nem gyűlölet, ha szerintem a másik téved, és ezt megfelelő indíttatással és hangnemben megmondom neki, ebben a mai kor ideológusainak nincs igaza.

A mai politikailag korrekt beszédmód és mérce szerint ez az írásom valószínűleg sértő, arrogáns, nagyképű és szélsőséges, de bízom benne, hogy látszik, nem gyűlölködés vagy provokáció volt a célom, hanem az igazság kimondása mások javára. Nem tudok elmenni amellett, hogy milliók, akik kereszténynek vallják magukat, nem részesülnek az Oltáriszentségben, nem gyónnak, nem ápolnak szerető és hitben gyümölcsöző kapcsolatot Szűz Máriával és más szentekkel, hogy a túlvilágon lévő rengeteg lélekért nem imádkoznak, hogy megrövidüljenek szenvedéseik a tisztítóhelyen, mert azt hiszik, ilyen nincs is, hogy vannak, akik olyan Istenben hisznek, aki a pokolra rendelt sokakat, mások pedig nem keresztelik meg a gyermekeiket, holot ez szülői gondoskodásuk fontos eleme lenne. Fáj a szívem azért, mert sok-sok jószándékú és buzgó keresztény nem tagja a katolikus Anyaszentegyháznak, és így nem csak, hogy öntudatlanul is megsérti Isten törvényét, de ő maga is hatalmas lelki javaktól van megfosztva.

Könyörögjünk az eretnekekért és szakadárokért is, hogy a mi Urunk Istenünk szabadítsa meg őket minden tévtantól, és a szent és apostoli katholikus Anyaszentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.

Könyörögjünk. Mindenható örök Isten, ki mindenkit üdvözítesz, és senkit sem akarsz elkárhoztatni, tekints az ördögi ravaszsággal megejtett lelkekre, hogy minden eretnek tévedést letéve, a tévelyők szíve megjavuljon és igazságod egységébe visszatérjen. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

(Nagypénteki könyörgés a Szunyogh-féle magyar-latin misszáléból, 1933.)

Ajánlott olvasmányok:

Idevágó részek Bangha Béla Világnézeti válaszok c. könyvéből