Reformáció katolikus szemmel, avagy miért nem áldozhatnak velünk az evangélikusok
Nem igaz, hogy a mai kor világnézetileg semleges, és hogy egy vallástalan vagy más vallású ember életében nincsenek ugyanúgy dogmák, vagyis megkérdőjelezhetetlennek vélt (hit)igazságok, mint egy katolikuséban.
Ma például általánosan elfogadott dogma, hogy minden vallás és felekezet egyenlő, és nem szabad olyat mondani a másikra, hogy egy hamis felekezet vagy vallás tagja. Mindenki higgyen, amit akar, úgyis minden vallás ugyanarra a hegyre vezet fel, de még a vallástalanok is arra tartanak, mint a legragyogóbb szent katolikusok, ha jó emberek, vagyis kedvesek. Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt, emelkedjünk felül az ellentéteken és éljünk békében, nem felhozva azokat a kérdéseket, amelyekben nem értünk egyet, hiszen azok úgyis marginálisak.
Ez nagyon szeretettel telien hangzik, csakhogy hazugság, és így viselkedni káros.
Egy hithű katolikusnak abból kell kiindulnia, hogy a katolikus keresztény hit az egyetlen igaz hit, melyet Isten nyilatkoztatott ki, és a katolikus Egyház Isten egyetlen Egyháza, amelyet maga Jézus Krisztus alapított.
Az, hogy több keresztény felekezet van, a Sátán szétszóró munkájának műve, aki felszította a reformátorokban a gőgös lázadás szellemét a katolikus klérus bizonyos tagjainak bűnösségét kihasználva. Egy Luther, egy Kálvin, egy Zwingli a Sátán megtévesztettje, aki jogosan háborodott fel egyes dolgokon, de gőgjében ennél tovább ment: hitigazságokat kezdett el tagadni, saját tévedő elméje szerint hozzá költött az igaz tanításhoz, nem a klérus egyes bűnös tagjait, hanem magát a klérus intézményét támadta, és még inkább szétszabdalta Krisztus Testét, az Egyházat.
Sosem az a probléma, ha valaki javítani akarja az Egyházat. Igen, az Egyházban lehetnek bűnös dolgok és emberek, akár maga a pápa is kerülhet gyalázatos helyzetbe. Szt. Pál apostol megfeddte az első pápát, Szt. Pétert, mert nem merte felvállalni a zsidókeresztények előtt, hogy nem tart bizonyos zsidó szokásokat. Az arianizmus tombolásának idején volt, hogy a püspökök többsége Áriuszt követte, és az igazhitűeket üldözték, mint például Szt. Atanázt. A XIV. századot a pápa avignoni fogsága árnyékolta be, és a reformátorok kora se volt szeplőtelen. A probléma azzal van, ha valaki nem a visszaéléseket akarja kiküszöbölni, hanem a dogmatikát akarja átírni vagy saját felekezetet kreálni, ahol az ő értelmezése szerint olvassák a Bibliát.
Azok a ragyogó szentek, akik megújulást hoztak, egy-egy sötétebb időszakából kivezetve az Egyházat, mind egyformák voltak abban, hogy magukon kezdték a jobbítást, és ha korholták is a klérus nyilvánosan bűnös tagjait vagy szokásait - akár a pápát is! -, azt a legnagyobb alázattal tették és megmaradtak az Egyház hűséges tagjai, még ha esetleg az épp aktuális egyházi vezetéstől csak a rosszat kapták.
Épp ezért gyalázatos egy Luther-szobor a Vatikánban. Ki is volt ez az ember? Gyakorlatilag mindenben az ellenkezője volt egy Szt. Atanáznak vagy Sienai Szt. Katalinnak. Indulatos és öntelt szerzetes, aki kiugrott és megszegte Istennek tett hármas fogadalmát. Aki 95 pontjában bizonyos dolgokat jogosan kritizált - ezeket el is fogadta az akkori pápa -, de bizonyos pontok, melyek miatt feddést kapott, ellenkeztek Krisztus igazságával. Ő viszont annyira sokat képzelt magáról, hogy minden egyes pontjához ragaszkodott, és hogy neki legyen igaza, bibliaferdítésében a neki ellentmondó dolgokat átírta vagy egyszerűen kitörölte a Szentírásból. De Luther még saját magával sem értett egyet, hiszen tanítása folyamatosan változott, elég csak a tisztítóhelyre gondolni, amelyben eleinte még hitt, de aztán „rájött", hogy nincs is olyan, ahelyett, hogy rábízta volna magát a Krisztus alapította Anyaszentegyház Szentlélek által vezetett tanítóhivatalára e kérdésben. Luther milyenségéről mégis talán a legmeggyőzőbb történet, hogy engedélyezte a híresen parázna Hesseni Fülöpnek a kétnejűséget, akitől cserébe finom borokat kapott.
Az pedig nem teszi Lutherékat szentté vagy az úgynevezett reformációt ünneplésre méltóvá, hogy megújulást hozott a katolikus Egyházba. Hiszen akkor a Krisztust halálra adók is szentek lennének, az pedig, hogy kivégeztették, áldott cselekedet, mert hiszen a megváltás fakadt belőle.
Azok a szentek, akik nem hagyták el a katolikus Egyházat ezekben a vészterhes időkben sem, hanem kitartottak és akár súlyos bűneikből tértek meg. Még ez a sötét korszak is olyan szenteket termett, mint Loyolai Szt. Ignác, Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János vagy Alcantrai Szt. Péter. Miközben pedig Luther házasságra lépett egy kiugrott apácával és többnejűséget engedélyezett Hesseni Fülöpnek, Morus Szt. Tamás és Fisher Szt. János életüket adták a szentségi házasság felbonthatatlanságáért és a Rómához való hűségért, amelyet még VIII. Henrikkel szemben is védelmeztek. Ha a reformáció korára gondolunk, őket kellene inkább dicsőíteni és nekik kéne szobrokat emelni.
Persze a lutheránusokat nem szabad Lutherrel azonosítani, főleg nem manapság, amikor a legtöbben azért evangélikusok, mert ebbe születtek bele. Ők akár szentebbek is lehetnek bizonyos katolikusoknál. De sosem azért, mert jó lutheránusok, hanem csakis annak ellenére. Annak ellenére üdvözülhetnek, hogy nincsenek egységben az Anyaszentegyházzal, nem gyónnak, nem áldoznak (bármit is hisznek, az evangélikusoknál nem történik átváltoztatás), és sok mindenben tévtanításokat vallanak igazságnak.
Ha egy evangélikus önhibáján kívül nem katolizál és törekszik a Krisztusnak átadott életre, Isten kegyelméből üdvözülhet. De áldozni nem áldozhat.
A szentáldozás nem a tökéleteseknek szól, ez tény, hiszen akkor nem áldozhatna egyikünk sem, azonban a Bibliából is látszik, hogy lehet méltatlanul venni, szentségtörően, úgy, hogy valaki nem az Élet Kenyerét eszi általa, hanem a halálát. A gyümölcsöző, vagyis nem szentségtörő áldozás feltétele, hogy a megszentelő kegyelem állapotában legyünk: ha halálos bűnt követtük el, bánjuk meg, gyónjuk meg és határozzuk el, többet nem követjük el, ha pedig rendezetlen állapotban vagyunk, szakítsunk azzal az életállapottal, amely a halálos bűnt jelenti a számunkra (pl. második „házasság" vagy épp az eretnekség). Aki halálos bűnben van, az nem áldozhat, mert valójában nem képes áldozni, vagyis befogadni Krisztust, hiszen a bűne által elutasította Őt. Áldozása tehát hazugság és ezért gyalázat, mely csak meglevő bűneit tetézi.
Ha egy evangélikus katolikus templomban akar áldozni, akkor fel kell adnia eretnek nézeteit és katolizálnia kell. Bizonyára nem esik majd ez a nehezére, hogyha valóban azért akar az Oltáriszentséghez járulni, mert hisz a valóságos jelenlétben, és úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja.
De ugyebár általában nem ez a helyzet, hiszen arról esik szó manapság, hogy valaki úgy akar katolikus templomban áldozni, hogy esze ágában sincs katolizálni. Mi értelme ennek? Valószínűleg erre az a válasz, hogy nem azért akarnak bizonyos evangélikusok katolikus templomban áldozni, mert az igazi Oltáriszentségre, és így magára Jézusra vágynak, hanem mert vagy az ellen akarnak lázadni, hogy ők ki vannak zárva valamiből (tipikus XXI. századi betegség), vagy pedig katolikus rokonaikkal, barátaikkal akarnak közösségre lépni, de akkor az ilyen személyek nem Krisztussal akarnak egyesülni, ami az Eucharisztia lényege, hanem a szeretteikkel, viszont így az áldozást csak egy pusztán emberekkel összekötő cselekedetnek hiszik, nem pedig annak, ami.
Lehet lutheránusnak és katolikusnak közösen dicsérni Istent vagy imádkozni Hozzá, de az áldozás más szint. Az a legbensőbb egyesülésünk Krisztussal, amely csak létrejöhet a Földön. Ahogy pedig szeretkezni csak a törvényes házastársammal lehet bűntelenül, úgy csak az járulhat az Oltáriszentséghez anélkül, hogy szentségtörést követne el, aki egységben van a katolikus Egyházzal és a megszentelő kegyelem állapotában van.
Úgy gondolom, hogy a mai világban fontos összefognunk a protestáns testvéreinkkel mindabban, ami közös érték és ami védelemre szorul. Álljunk ki együtt a magzatok élethez való jogáért, jótékonykodjunk, vívjuk harcunkat a gender ideológia ellen (bár sok országban sajnos már ezen a téren is „hitújítottak" a protestáns egyházak) -, de mindazonáltal ne süppedjünk bele a politikai korrektség kényelmes fotelébe, mellékes kérdésnek titulálva mindazt, hogy jelen van-e Krisztus és miképpen az Oltáriszentségben, hogy szükségünk van-e papra a gyónáshoz, hogy szentség-e a házasság és szabad-e válni, hogy tisztelhetjük-e Máriát, hogy imádkozhatunk-e a szentek közbenjárásáért, hogy vannak-e, akiket Isten eleve elrendelt a pokolra, hogy létezik-e tisztítótűz, hogy szabad-e gyermekeket keresztelni stb. Ezek egyáltalán nem mellékes kérdések. Az, hogy vitatkozunk, vagy az, hogy azt mondjuk a másiknak, ebben tévedsz, még nem gyűlölködés vagy lenézés, hanem őszinteség és az irgalmasság lelki cselekedete. Ha mindez jószándékúan, a másik javára történik, jó pedagógiai érzékkel, szeretetben, akkor szent dolog. Ami káros, hogyha a másikat erőszakosan, ledorongolva és kioktatva akarom áttéríteni, hogyha nem tartom tiszteletben sem őt, sem a szabad akaratát. De az nem gyűlölet, ha szerintem a másik téved, és ezt megfelelő indíttatással és hangnemben megmondom neki, ebben a mai kor ideológusainak nincs igaza.
A mai politikailag korrekt beszédmód és mérce szerint ez az írásom valószínűleg sértő, arrogáns, nagyképű és szélsőséges, de bízom benne, hogy látszik, nem gyűlölködés vagy provokáció volt a célom, hanem az igazság kimondása mások javára. Nem tudok elmenni amellett, hogy milliók, akik kereszténynek vallják magukat, nem részesülnek az Oltáriszentségben, nem gyónnak, nem ápolnak szerető és hitben gyümölcsöző kapcsolatot Szűz Máriával és más szentekkel, hogy a túlvilágon lévő rengeteg lélekért nem imádkoznak, hogy megrövidüljenek szenvedéseik a tisztítóhelyen, mert azt hiszik, ilyen nincs is, hogy vannak, akik olyan Istenben hisznek, aki a pokolra rendelt sokakat, mások pedig nem keresztelik meg a gyermekeiket, holot ez szülői gondoskodásuk fontos eleme lenne. Fáj a szívem azért, mert sok-sok jószándékú és buzgó keresztény nem tagja a katolikus Anyaszentegyháznak, és így nem csak, hogy öntudatlanul is megsérti Isten törvényét, de ő maga is hatalmas lelki javaktól van megfosztva.
Könyörögjünk az eretnekekért és szakadárokért is, hogy a mi Urunk Istenünk szabadítsa meg őket minden tévtantól, és a szent és apostoli katholikus Anyaszentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.
Könyörögjünk. Mindenható örök Isten, ki mindenkit üdvözítesz, és senkit sem akarsz elkárhoztatni, tekints az ördögi ravaszsággal megejtett lelkekre, hogy minden eretnek tévedést letéve, a tévelyők szíve megjavuljon és igazságod egységébe visszatérjen. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.
(Nagypénteki könyörgés a Szunyogh-féle magyar-latin misszáléból, 1933.)
Ajánlott olvasmányok:
Idevágó részek Bangha Béla Világnézeti válaszok c. könyvéből
