Tömegek megtérítése

by - április 28, 2017

Milyen legyen egy keresztény? Mennyire legyen más, mint a világ? Mennyire hasonlítson a többségre és mennyire üssön el tőle? Mennyire legyen népszerű? Mi vezet arra, hogy minél többen megtérjenek?

Vannak, akik szomjazzák a népszerűséget, és azt mondják, egy népszerű Egyház a jó Egyház, míg mások megvetve kerülik a népszerűséget, és mindent, ami divatos, mondván, aki a néphez hasonul, elaljasul, és igyekeznek már-már protestálva mások lenni.

Nekem is zsigerileg gyanús, ami manapság népszerű, de mégis mindkettő hozzáállást tévútnak tartom, mert aki aszerint dönt, mi mennyire népszerű, divatos vagy elfogadott, rossz alapra épít. Besimuló vagy polgárpukkasztó - ebből a szempontból egyre megy, mert mindkettőt a nép reakciója élteti. Akár negatív, akár pozitív értelemben, de akkor is a tömegember lesz a zsinórmérték ahelyett, akinek lennie kéne: Krisztusnak.


Ez a tömegorientáltság, ez a mások reakciójának lesése korunk egyik rákfenéje. Elég csak arra gondolnunk, hogy rántja a sárba az embereket a Facebook: faragnak magukról egy tökéletes szobrot (profil), és várják, hogy a többiek leboruljanak előtte (like), ha pedig nem teszik elegen, rosszul érzik magukat.

Amikor ez a mentalitás beszivárog az Egyházba, és a katolikust elkezdi érdekelni, mit gondolnak az Egyházról és róla az emberek, és persze meg akarja téríteni őket, ezt az arctalan masszát, mindig tragédia történik.

Ugyanis eközben vagy degradálja Krisztus tanítását és a maga viselkedését ennek a bizonyos tömegnek a tetszését keresve, vagy pedig kitart, de észreveszi, hogy a krisztusi igazságokkal és viselkedéssel nem lehet sokakat megszólítani, és mivel nincs mennyiségi siker, jön a csalódás és a kiégés.

Pedig nem tragédia, ha kevés a krisztushívő, a pap vagy a templom manapság - főleg nem az én tragédiám és felelősségem. Hanem ez a realitás.

Körülnézek a világban, megismerem valamennyire az emberi természetet, ezt összevetem korunk aljasságával, és ha bölcs vagyok, elfogadom, hogy nincsenek krisztuskövető tömegek. De nem is célom, hogy legyenek. 

Sosem volt és nem is lesz a többség szent. Lehetett mindenki templomjáró, mert egy szent király úgy parancsolta, de ha a többség szentségre törekvő krisztushívő lett volna itt valaha, akkor nem tartanánk vallási szempontból (sem) ott, ahol most tartunk.

A mennyiségelvűség egyszerűen nem illik egy keresztényhez. Nem demokráciát építünk, hanem Isten országát. A kovász sosem alkotja a kenyér nagy részét, mégis megkeleszti, ahogy a só is kevesebb az ételhez képest, amelyet tartósítani tud. 
Follow my blog with Bloglovin


Mi a helyzet akkor a missziós paranccsal? Nem akarok lelkeket menteni? (Mert hiszen a térítés nem taggyűjtés, hanem emberek megmentése a kárhozattól.)

Természetesen azt szeretném, ha minél többen megmenekülnének a kárhozattól, és úgy gondolom, ezért nekem is tennem kell. De már nem akarok görcsösen téríteni, megfeszülve vonzó személyiséggé válni, aki elég karizmatikus és népszerű ahhoz, hogy megtérítse az embereket.

Megszűnt bennem az akarása annak, hogy jó embernek, főleg hogy jófejnek tűnjek, mert akkor az az illető talán keresztény lesz. Nem akarok mindenkinek szimpatikus lenni és nem azért akarok valakivel szeretettel bánni, hogy mint valami porszívóügynök, eladjam neki Krisztust meg az Egyházat.

A tömegek megtérítésének lidércfénye helyett egyszerűen csak Krisztust akarom követni, és hogy eközben mennyire vagyok vonzó, esetleg taszító, és mi történik az emberekkel, azt Isten kezébe helyezem. Teszem a dolgom, elsősorban élem az igazságot és imádkozom. Úgy gondolom, mások megtéréséért elsősorban azzal tudok tenni, ha én megtérek. Hogy pedig az egy-két ember lesz vagy tömegek, azt majd Krisztus eldönti.

„Ne akarjatok mindenkinek tetszeni. Istennek, az angyaloknak és a szenteknek akarjatok tetszeni
 – ők a ti közönségetek.”
V i a n n e y   S z t .   J á n o s   

Olvasd el ezeket is:

1 megjegyzés

  1. Örülök, hogy újra írsz. Igen, ez - amit megfogalmaztál - az egyik nagy dilemma... A kettősségét az adja, hogyha szívünkre tesszük a kezünket, szeretnénk "népszerűek" lenni, de nem közönségesek. Minden ember. Ez pedig nem bűn. Az igazi fájdalom, mely valóban szeretetből fakad, ha látjuk ennek kudarcát, ahogy az Üdvözítő is látta saját egyedi emberi kudarcát.

    Mert azt szeretnénk, ha mindenki szeretne minket, elismerne minket, és mi is mindenkit szeretnénk és elismernénk. Ez itt, ebben a kígyó-marta világban lehetetlen, de törekedni rá nem haszontalan.

    Egy lényegi részt átírva ez talán kifejezi mindezt:

    Ha most is várod még álmod szép ígéretét,
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Ha látni sejtenéd, mi az éjben olvad szét,
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Egy új nap mindig új reményt ígér,
    A végtelen sötétjét tépve szét.
    A félelem határt kap, mint a lét,
    Te csak várj, míg felkel majd a Nap.

    Ha meggyötört az éj, ha a múltad feldagadt,
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Ha kell, hogy tiszta légy, mint gyermek önmagad,
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Ha megzavar, hogy túl nyitott az éj,
    A csillaggal telt végtelen túl mély,
    Mint a bölcső, biztos gömbbe zár fény,
    Te csak várj, míg felkel majd a Nap,
    Te csak várj, míg felkel majd a Nap.

    Sosem vagy egymagad, csak túl kicsinyke vagy,
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Tudod van mennyország, és minden síron nő virág.
    Várj, míg felkel majd a Nap.
    Ezért együtt leszünk, míg végtelen az éj.
    Együtt míg a Nap utoljára kél.
    Együtt mondjuk annak ki még fél:
    Te csak várj, míg felkel majd a Nap,
    Te csak várj, míg felkel majd a Nap.

    VálaszTörlés