2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 22., hétfő

Mi különböztet meg egy katolikust a Sátántól?

A Sátán katolikus. Hisz minden dogmát. Tudja, hogy Isten létezik és hogy Szentháromság. Azt is, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Azzal is egyetért, hogy a katolikus Egyház az igaz egyház. És még sorolhatnám.

Az, hogy hiszel a dogmákban, nem különböztet meg a Sátántól.

De a Sátán nem csak hisz. Tud is. Betéve tudja a Szentírást, az összes zsinati dokumentumot, a mise kánonját latinul és minden nemzeti nyelven, az egyháztörténetet is A-tól Z-ig.

Az, hogy bővelkedsz teológiai és egyháztörténelmi ismeretekben, nem különböztet meg a Sátántól.

Mi akkor az, ami mássá tehet téged, katolikus embert, mint amilyen a Sátán?

Alázatos vagy. Alárendelődsz Istennek. Elismered Őt az Úrnak, magadat pedig teremtménynek tartod és úgy is viselkedsz. De nem csak Istennel szemben vagy alázatos, hanem az emberek felé is alázattal fordulsz, és ha megsértik a hiúságodat, akkor is szelíd maradsz.
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,29)
Szeretsz. Viszonzod Isten irántad tanúsított szeretetét és a felebarátaidat is szereted. Nem hazudsz nekik, nem hagyod őket cserben, nem rágalmazod őket, nem pletykálsz róluk, és még sorolhatnám.
Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35)
Szolgálsz. A Sátán jelszava: nem szolgálok. A szolgálatban forr össze az alázat és a szeretet, és így válik cselekvővé ez a két erény. Szolgálsz, vagyis szeretetben odaadod az életedet másoknak, elsősorban Istennek és a hozzád legközelebb állóknak, a rád bízottaknak. Nem saját magad vagy önmagad számára az első helyen, hanem mások.
Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20,25-28)
A Sátán nem alázatos. A Sátán nem szeret. A Sátán nem szolgál.

Te igen?

Vagy nem különbözöl a Sátántól semmiben, legfeljebb csak hatalomban és intelligenciában?

Kép Az ördög ügyvédje c. zseniális filmből


SZENT PÁL SZERETETHIMNUSZA 
Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. 
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. 
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik.Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.
Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

2018. január 18., csütörtök

Politizálni szeretnél?

Politizálhat egy katolikus? Hát persze. Hogy egy pap politizálhat-e, arról elég annyit, hogy Prohászka Ottokár pártalapító, pártelnök és parlamenti képviselő volt, igaz, nem a mostanihoz hasonló bolhacirkuszban, hanem a Magyar Királyság felsőházában. A politika nem valami mocskos dolog, amihez egy hívő kisujjal se nyúlhat. Ha a katolikusok nem csinálnak politikát, akkor csinál majd más. Ahogy annak idején a pénzügyeink kezelésére is nagyon jól lecsaptak mások, mert nekünk valami félreértett kereszténységből adódóan túl büdös volt.

Krisztus hitében pont az a jó, hogy a materializmusból nem lendít át a másik végletbe, valami elszállt és utópisztikus, testetlen, ideák szintjén lebegő, élhetetlen varázsvilágba. Nem e világból valók vagyunk, de e világban élünk, és nem tekintjük magunkat másnak, mint test és lélek egységének. Ahogy pedig a testet és a lelket, úgy a politikát és a vallást nem kell különválasztani, sőt nem is lehet. Sigrid Undset helyesen írja a Sienai Szent Katalinról írt könyvében:

„A vallás és a politika közti mesterkélt megkülönböztetés nem létezett a középkori ember számára. Ha egyáltalán elgondolkodott a dolgokon, teljes erővel figyelt fel arra, hogy a társadalmat érintő minden probléma, a jó vagy rossz kormányzat, a nép jóléte vagy nyomora, végső soron vallási probléma."

Az, hogy van-e abortusz, szodomita „házasság", gyerekeknek nemváltó hormonkezelés és a többi, vallási vagy politikai kérdés? A politikusainktól függ, hogy ezek a dolgok legálisak-e vagy sem.

A katolikus tehát politizál, mert a politika eszköz arra, hogy tágabb családját, a nemzetét Isten parancsaihoz vezethesse vissza. Azonban mégis van egy dolog a női mivoltom mellett, amiért én ma hivatásszerűen egyszerűen nem politizálnék, noha megvan a magam szilárd politikai véleménye. Ez pedig a rendszer alapvető korruptsága.

Nézzük csak meg a Jobbikot. Mennyien bedőltek annak a butaságnak, hogy jön egy tiszta, keresztény és nemzeti párt, amely majd hatalomra jut és megjavítja a rendszert. Aztán kiderült, hogy ennek a pártnak a vezetése nem is keresztény, hanem gnosztikus eretnek, majd pedig az is világossá vált, hogy a magyarság mai szellemi, erkölcsi és lelki állapotában nem lehet erkölcsösen és tiszta elvekkel szavazást nyerni, úgyhogy ezt a két dolgot inkább szépen elsikálták, kipróbálva a másik utat. De azon az úton már elég nagy a tumultus, úgyhogy a Jobbik elég gyorsan levitézlett.

Viszont úgy néz ki, az emberek nem tanulnak ebből. Hanem újra elkezdik járatni a mókuskereket. Most a Jobbikban csalódtak, de majd jön a Mégjobbik, aki majd biztos nem fordul ki magából. Aztán ha a Mégjobbik is kifordul magából a hatalomért, hát akkor jön majd a Mégannálisjobbik, és akkor majd abban bízunk...

Nem. Szűzlányból nem lesz madám, hogy aztán apácazárdává alakíthassa a kuplerájt. Mert vagy szűz marad, de akkor nem jut el a mádámságig, vagy beáll a sorba, aztán vagy mádám lesz, vagy nem, de akkor már nem fog apácazárdát csinálni a kuplerájból, hiszen jól is lehet abból élni. Meg hát madámok nem szoktak zárdát vezetni.

A latrináslejtői választások eredményhirdetése.

A mai rendszer forradalomból született, nemzetirtásból, tömeges nemi erőszakokból, legjobbjaink likvidálásából és elüldözéséből, majd önkéntes genocídiumunkból (6 millió abortusz). A Magyar Királyságból csináltak egy teljesen illegitim köztársaságot parlamentáris demokráciával, amely rendszer alapvető eleme, hogy a benne hatalomra törekvőket korrumpálja. Tiszták, keresztények, erkölcsösek, korrupcióellenesek nem kerülhetnek hatalomra. Nem. Mire valaki odáig eljut, hogy egyrészt pénze legyen a hatalomra jutáshoz, másrészt kivívja a szavazópolgárok szimpátiáját, annyi felé el fog adósodni, annyiaknak tartozik majd szívességekkel, annyira bele kell folynia a személyeskedő sárdobálásba és annyi igaz és tiszta elvet fel kell adnia, hogy mélyen hívő, konzervatív, nemzethű, katolikus ember nem juthat hatalomra anélkül, hogy ne kellene magát nap mint nap szembeköpnie.

Épp ezért, ha egy szervezet keresztény és konzervatív elveket lobogtat, és pártként működik vagy pártalapításra készül, akkor egyet tudok: vagy végtelenül naivak, vagy pedig aljasak, mert akkor csak bokrétának tűzték ki Krisztust a kalapjukra, amelyet majd szépen hagynak elszáradni, ledobnak a földre és megtipornak, ha már nem lesz rá szükség, vagy úgy érzik, akadályozza őket.

El fogok menni szavazni és leadom a szavazatomat majd arra, akit a legkisebb rossznak tartok, mert a kicsi rossz és a borzasztóan rettenetesen rossz között is van épp elég különbség azért, hogy ezt megtegyem, és ne tartsam mindegynek, ki nyer. De ma Magyarországon nincs egy párt se és egy párttá alakulásra készülődő szervezet sem, amelyre katolikusként és hazáját szerető emberként azt tudnám mondani, hogy őket teljes mellszélességgel támogatni tudom, velük mindenben egyetértek. Sem a magyar nép nincs olyan állapotban, sem a rendszer nem olyan, hogy önfeladás nélkül, legitim módon, a többségi szavazatok megszerzése révén hatalomra tudjon kerülni egy katolikus és hazafias szerveződés.

Ahogy a mai rendszer forradalom útján született, úgy a megdöntése is csak egy ellenforradalom révén következhet be, nem pedig valamiféle belső reform révén. Egyik rendszer sem olyan ostoba, hogy a saját játékszabályait úgy állapítsa meg, hogy azokat betartva meg lehessen dönteni. Higgyétek el, tanultak az NSDAP hatalomra jutásából.

Nem akarom megmondani, ki mit csináljon, de ha valaki hatalomra akar kerülni, akkor pártoskodni semmi értelme nincs, abban biztos vagyok. Viszont azt is tudom, hogy a mai rendszer tarthatatlan, mert istentelen. Vagy fordul majd egyet a történelem kereke úgy, hogy létre lehessen hozni tisztán egy keresztény államot, vagy pedig Krisztus fog pontot tenni mindennek a végére a második eljövetellel. Egyikhez se látom értelmét a pártban szereplésnek, hacsak valaki nem híve a pótcselekvéseknek, esetleg annak, hogy éppen bejut a parlamentbe, és ott jó pénzért jól elvan. Aminek inkább értelmét látom, az az, hogy családot alapítunk, gyermekeket nevelünk és a saját környezetükre hatunk. Életet lehelünk a helyi plébániai és települési közösségeinkbe. És akkor ezekből majd kinőhet valami, amely a megfelelő történelmi pillanatban a hatalom átvételéhez vezethet. Karizmatikus, megbízható, tapasztalt, Krisztusba öltözött emberek vonzani fognak másokat, és nem csak egy-másfél évig, amíg lepattogzik a máz az üres tartalomról.



Mert mázzal bekent üres tartalom, az van. Szomorú látnom, hányan vannak, akik a mindennapi vagy épp kis volumenű dolgokat elhanyagolják azért, hogy mozgalmárkodjanak a közösségi médiában. Hányan pózolnak mindenféle zászló előtt, miközben a való élet területén semmit se tettek le (még) az asztalra, legyen szó tanulmányokról, munkáról vagy családról. Hogyan vezetné el olyan ember az országot, aki egy családot vagy helyi kis közösséget se tudott elvezetni, vagy mert alkalmatlan rá, vagy mert olyan fiatal, hogy ezekbe még lehetősége se volt belekóstolni? A saját életpéldámból tudom, hogy elveket hangoztatni és ezért tapsot kapni nagyon könnyű, de megélni őket már egész más.

Hogy pedig a nőkről is beszéljek: én jelenleg úgy politizálok, hogy szent igyekszem lenni, magyar férfihoz mentem hozzá, nem költözöm el itthonról és megszülöm a gyerekeket, akiket Isten általam akar a világra teremteni, de nem csak megszülöm, hanem fel is nevelem őket, nem hagyva ezt a feladatot a médiára meg a kortársakra. Ez némileg keményebb, mint pózolni meg nagy szavakat hangoztatni, de legalább tudhatom, hogy tényleg tettem valamit, és ha emellett azért szavakat is hangoztatok, a mögött van valami tartalom ha nem is a tökéletes megvalósítás, de a mindennapi küzdés biztosan.

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!

2018. január 10., szerda

Lejtő – felelős gyermekvállalástól a fogamzásgátlásig

„Jó okkal gyakran hangsúlyozzák, hogy a nagycsaládok élenjárók a szentek bölcsői tekintetében. Megemlíthetnénk többek között Szent Lajos, a francia király családját, amely tíz gyermekből állt, a szingapúri Szent Katalint, aki huszonöt tagú, Bellarmine Szent Róbertet, aki tizenkettő, és Szent X. Piuszt, aki tízgyermekes családból származott. Minden hivatás az Isteni Gondviselés titka; de ezek az esetek bizonyítják, hogy sok gyermek nem akadályozza meg a szülőket abban, hogy kiemelkedő és tökéletes nevelést biztosítsanak számukra; és megmutatják, hogy a mennyiség nem hátrány a minőségben, sem a fizikai, sem a szellemi értékek tekintetében." 

Ezt XII. Piusz pápa mondta a Róma és Olaszország nagycsaládos szövetségei igazgatóinak tartott beszédében 1958. január 20-án.

Az lenne a kérdésem, hogy ti, XXI. századi katolikusok mikor hallottatok utoljára egy papot a nagycsaládot dicsérni, a híveket arra buzdítani, hogy minél bátrabban vállalják mindazt az áldást, amellyel Isten meg akarja ajándékozni a házasságukban?

Nem nagyon hallottatok ilyet, ugye? Inkább ezt hallottátok helyette: ne szaporodjatok, mint a nyulak. Illetve hogy fontos a felelősségteljes gyermekvállalás és meg szabad, sőt, meg kell tervezzétek, mikor és mennyi gyermeketek születik. Csak épp, ha lehet, ne fogamzásgátlót használjatok, hanem a természetes családtervezés módszereivel éljetek.

Ennek az az oka, hogy az utóbbi évtizedekben radikálisan megváltozott a retorika az Egyházon belül is a gyermekvállalással kapcsolatban. Bizonyos megfogalmazásokból úgy tűnik, nem a nagycsalád az ideál, sem pedig az Istenre hagyatkozás. A világ mindent szabályozni akaró szemlélete sejlik fel ezek mögött a szavak mögött. Azt hisszük, attól vagyunk felnőtt keresztények, hogy mint a pogányok, aggodalmaskodunk a jövendőn.

Holott van egy gyönyörű rész a Szentírásban, amikor Jézus a Gondviselő Atyaistenről beszél:

Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja." (Mt 6,2434)

Szomorú, de tény: ez a bizalom már katolikus körökben is szektás ostobaságként vagy radikális iszlám mentalitásként tűnik fel (akik amúgy nem véletlen szülnek majd ki minket a kontinensünkről...), és ugyanúgy gondolkodunk a gyermekáldásról, mint a nem keresztény házaspárok. Haldokló kultúránk egyik hullafoltja, hogy a mai Egyház a felelős gyermekvállalás frázisával elérte a katolikus édesanyáknál, hogy bűntudatot érezzenek, hogyha nem élnek valamilyen családtervező módszerrel, miközben mások mindenféle gátlás nélkül hirdetik a fogamzásgátlás erkölcsösségét.

Kérlek, életre nyitott katolikus anyák, ne rettegjetek és ne szégyenkezzetek! Jézus szavain kívül bátorítson titeket az a tény is az Istenre hagyatkozásban, hogy mennyi szentünk származott sokgyermekes családból, és hány szent asszony volt egy-kettőnél több gyermek édesanyja. A teljesség igénye nélkül:
  • Szt. Emmelia kilenc vagy tíz gyermek édesanyja, köztük négy szenté: Nagy Szt. Bazilé, Nüsszai Szt. Gergelyé, Szebasztei Szt. Péteré és Szt. Makrénáé;
  • Páli Szt. Vince szegényparasztok gyermeke, hatból a harmadik;
  • Avilai Szt. Teréz tizennégy gyermek közül az ötödik;
  • Loyolai Szt. Ignác tizenhárom gyermek közül a legkisebb;
  • Szienai Szt. Katalin huszonöt gyermek közül a huszonnegyedik;
  • Szt. Ann Seton öt gyermeke volt;
  • Lisieux-i Szt. Teréz kilencedik gyermek;
  • Aquinói Szt. Tamás hatodik gyermek;
  • Szt. Gianna Beretta Molla tizenhárom gyermekből a tizedik, ő maga négy gyermek édesanyja;
  • Szent X. Piusz pápa nyolc gyermek közül a második;
  • Szent Klotild öt gyermek édesanyja;
  • Génuai Szt. Katalin öt közül a legkisebb gyermek;
  • Szt. Faustyna nővér tíz gyermekből a harmadik;
  • Borromei Szt. Károly hat gyermek közül a harmadik;
  • Clairvaux-i Szt. Bernát hét gyermek közül a harmadik;
  • Soubirous Szt. Bernadett öt testvéréről tudunk;
  • Monfort Szt. Lajos tizenhét testvére volt;
  • Szent Johanna öten voltak testvérek;
  • Szalézi Szt. Ferenc legidősebb hat fivér közül.

Ha belegondolok, mennyien nem születhettek volna meg közülük manapság! Ugyan ki vállalna „józan ésszel" huszonnegyedik gyermeket, ahányadik Sienai Szt. Katalin volt? De nem kell elmennem idáig, szerintem a tizenharmadik Szt. Ignácra vagy a tizedik Szt. Gianna Beretta Mollára se lenne túl sok jelentkező a „felelős családtervezéssel" megtévesztett katolikusok között.

Persze azért vannak pozitív példák is! Egy-két pap, aki XII. Piusz pápához hasonlóan beszél, és persze házaspárok, akik Istent teszik meg a családjuk Urának. 


Annak idején, még mikor menyasszony voltam, egy ferences atyánál gyóntam, aki ajánlotta, hogy keressek rá a Lukács családra. Hazamenve rá is kerestem, és megtaláltam Lukács Ernő bácsit, húsz gyermek édesapját. Ujjongjatok ti is velem ennek a családnak a történetét olvasva, milyen csodálatos is a Gondviselés!


Vagy ott van az amerikai baptista Duggar házaspár. A házasságuk első négy évében fogamzásgátlást használtak, mondván, most még nincs itt a gyermekáldás ideje. De aztán kiderült, hogy mindennek ellenére Michelle fogant, amiről nem tudott, viszont a tabletta miatt el is vetélt. Ez annyira sokkolta őket, hogy elhatározták, nem élnek többé semmiféle fogamzásgátló, de még családtervező módszerrel sem, és teljesen Istenre bízzák, mikor és mennyi gyermekük születik. Az eredmény: tizenkilenc gyermek, és már unokáik is vannak.


A szintén amerikai, de katolikus Tierney-ék most tartanak a kilencedik gyermeknél. Ők a negyedik gyermekük után döntöttek úgy, hogy nem tcst-znek egyáltalán. Hogy miért, azt (angolul) elolvashatjátok a blogján.


Colette Zimmermann 26 éves katolikus feleség. 19 évesen ment férjhez, azóta öt gyermekük született.

Milyen kár, hogy nem ők vannak többségben! Ha pedig az Egyházat továbbra is abba az irányba akarják kormányozni jelenlegi vezetői, amerre épp tart, pedzegetve a fogamzásgátlás legalizálását, még kevesebben lesznek az Istenre hagyatkozó családok. Pedig a katolikus tanítás világos. A zsinat előtt legalábbis még az volt. XI. Piusz pápát idézem:

„Sorra véve az egyes támadásokat, Tisztelendő Testvérek, melyeket a házasság java ellen intéznek, először a gyermekről szólunk. A gyermeket sokan vakmerően a házasság kellemetlen terhének nevezik, melytől a házastársaknak óvakodniuk kellene, de nem a tisztességes önmegtartóztatással, amely mindkét házastárs beleegyezésével a házasságban is megengedett, hanem a természettel való visszaélés által. Vannak, akik ezt a bűnös kedvezményt azért igénylik, mert irtóznak a gyermektől, és érzéki vágyaikat teher nélkül akarják kielégíteni. Vannak, akik azt hajtogatják, hogy nem tudnak önmegtartóztatásban élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a feleségük állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem vállalhatják.

Pedig semmiféle ok, még a legsúlyosabb sem teheti természetessé és tisztességessé azt, ami önmagában természetellenes. A házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és ocsmány, s benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak természetes célját és hatását meghiúsítják.

Ezért nem csoda, hogy az Úristen a Szentírás tanúsága szerint különös szigorral üldözi ezt a gyalázatos bűnt, s néha halállal is büntette, amint Szent Ágoston mondja: »Tiltott módon és erkölcstelenül él a feleségével, aki a gyermek fogamzását megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és Isten megölte miatta.« (De conjugiis adulterinis 2,12.) Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: 

A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják megtévedni, s méginkább hogy ők maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek.

Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket, illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: »Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek.« (Mt 15,14)."

Végül még egy gondolat. Higgyétek el, nem az önmegtartóztatás vagy a sok gyerek az ellensége a házasság javának. Nem kér tőletek olyat Isten, ami tönkretesz! Hanem a bizalmatlanság, a halálos bűn és a szentségtörő áldozás árt a házasságnak, ami a fogamzásgátlás következménye.

Ne hallgassatok a modernistákra! Hanem inkább Krisztusra. Tévtanítók jönnek-mennek, de Benne még sosem kellett csalódnia senkinek.

Kapcsolódó:
Heroic Parenthood (nagyszerű cikk a felelős gyermekvállalás lózungjáról angolul)

2018. január 8., hétfő

Úton hazafelé – egy édesanya idilljének nyomában


Azt eddig is tudtam, hogy az az életcélom, hogy idős koromra igazi nagymamává váljak. Tudjátok, aki süt, főz, köt, horgol, hímez, varr, kertészkedik, állatokat tart, és akihez egyszerűen jó hozzábújni és kiönteni neki a szívedet.

De most már kicsit konkrétabb nevet is tudok adni annak, milyen asszonnyá szeretnék érni az évtizedek során, ha Isten megadja. Tasha Tudor szeretnék lenni!

„Miért akarnak a nők úgy öltözködni, mint a férfiak, amikor elég szerencsések ahhoz, hogy nők legyenek? Miért veszítsük el a nőiességünket, amikor az az egyik legnagyobb varázsunk? Többet érünk el azzal, hogyha bájosak vagyunk, mintha nadrágban és cigarettával a kezünkben feltűnősködnénk. Igazán kedvelem a férfiakat. Szerintem csodálatos lények. Nagyon szeretem őket. De nem akarok úgy kinézni, mintha én is egy lennék közülük. Amikor a nők búcsút intettek a hosszú szoknyáiknak, súlyos hibát követtek el... "
Ez egy idézet Tasha Tudortól. Tudjátok, hogy öltözködött? Mintha 1830-at írnánk. Gyönyörű, földet söprő ruhákban járt, de úgy tudta viselni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valahogy el se lehetne őt képzelni másmilyen ruhában.


És tényleg, mennyire érzem én is, hogy a szoknyának hatalma van! Az utóbbi időben igyekszem a nadrágot kerülni. Nem gondolom, hogy a nadrágviselés bűn. Egyszerűen túl rövidnek érzem az életemet ahhoz, hogy állandóan nadrágba bújjak, amikor megvan az az előjogom a férfiakkal szemben, hogy szoknyát viselhetek. Sokkal nőiesebbnek érzem magam szoknyában és sokkal inkább önmagamnak: asszonynak és anyának, nem pedig vagány kiscsajnak.

Egy másik gondolat is nagyon tetszik Tasha Tudortól:

„Élvezettel végzem a házimunkát, a vasalást, a mosást, a főzést, a mosogatást. Amikor kapok egy kérdőívet, amelyben felteszik a kérdést, hogy mi a szakmám, mindig azt jelölöm be, hogy háziasszony. Ez egy csodálatos hivatás, miért kellene mentegetőzni miatta? Nem vagy ostoba, mert háziasszony vagy. Miközben a lekvárt kavargatod, nyugodtan olvashatsz Shakespeare-t."
Ki hallott már ilyet? Egy nő, aki nem rabszolgamunkának tartja a házimunkát? Nem hallgat a mi jó Lenin apánkra? :-) Sőt, még büszke is rá, hogy háziasszony!?

Én is az vagyok, és hála Istennek tudok már úgy nézni a feladataimra, ahogy ő. Furcsán hangzik, tudom, de én is megszerettem a házimunkát. Úgy örülök, hogy csak a gyereknevelés meg ez a dolgom, és hogy a saját otthonomban dolgozhatok, ráadásul azokért, akiket a legjobban szeretek ezen a világon! Tényleg nem tudnék jobb munkát elképzelni, még ha olykor úgy is érzem, hogy elvisz a végső határaimig.

Egyébként ebben az idézetben az a pláne, hogy Tasha nyugodtan beírhatta volna, hogy könyvillusztrátor. Mert hogy hatalmas sikereket aratott ezen a téren és főként ebből is élt.


Talán ami a leginkább elvarázsol Tasha Tudorban, az az, hogy megteremtette a saját világát. 1915-től 2008-ig élt, mégis őneki jobban tetszett az 1830-as, 40-es évek miliője, így hát ezt a korszakot idézte meg maga körül. Nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy mindenki másnak így kéne tennie hanem azért, mert neki így volt jó.

Én is vágyom arra, amire ő. Nem is konkrétan egy adott korszak felélesztésére, hanem inkább, ami szerintem őt is vezérelte, egy sokkal isten-, ember- és természetközelibb életre, amely nem a rohanásról, a mindig máshol levésről, az otthon kiüresedéséről, a képernyőkről, a műanyag ételekről, az információdömpingről és a többi civilizációs kórságról szól... Hanem miről?


Arról, hogy amikor a szabad ég alatt vagyok, egyszerűen lefekszem a fűbe és hagyom, hogy Isten letaglózzon Önmaga nagyságával, amely a felhőkben és a Nap sugaraiban mutatkozik. Aztán felkelek és tovább sétálok a kertünkben Vele járva, mintha a Paradicsomkertben lennék. Visszatérve a házunkba pedig ugyanúgy a családomat szolgálva főzök vagy takarítok, mint ahogy a Szűzanya és a többi szent asszony tette évezredeken át.

Persze ez az élet nem könnyű. És nem is könnyű kialakítani nekem, akit annyira nem ilyen életre készítettek fel. Apró lépésenként haladok. Néha megfeneklek, aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Merthogy vágyom valamire, ami ebből a képből árad...


Ez pedig a szabadság. Az a lelki szabadság, amelyet azok az emberek éreznek, akiket Krisztus felszabadított a bűn és a halál rabsága alól. És a világ igája alól. A megfelelési kényszer és az egzisztenciális függőség kötelékeiből. Hogy nem vágyom a világ elismerésére, és a legkevésbé akarok függeni mindattól, amit adni tud. Hogy erős közösséget építek ki magam körül Jézus Krisztust szegletkőként megtéve elsősorban a szűk családi körömet. És minél több mindent megtanulok én magam megtermelni és elkészíteni.

Mostanában minden egyes nap egyre komolyabban igyekszem arra a égető benső kérdésre válaszolni, hogyan szeretném leélni az életemet, az én egyetlen életemet, és milyenné szeretném alakítani a férjemét és a gyermekeinkét, úgy értve, mi az, amit mint asszony és anya tudok adni nekik az otthonunk szíveként. 

Hiszek abban, hogy családanyaként elsősorban arra lettem meghívva, hogy az otthonunk légkörét formáljam, mégpedig olyanná, hogy az melegséggel töltse meg a szívüket-lelküket. Olyan lángot akarok a férjem és a gyermekeim életébe lopni, amelyet ők majd kivisznek a világba, és a gyerekek felnövekedve tovább adják a saját családjuknak.

Azt a lángot, amelyet az élet művészetének hívnak. Azt, hogy tudják, hogy kell Istenre alapozott, teljes, értékes életet élni akár a leghétköznapibb körülmények között. A képességet a boldogságra, akár úgy is, hogy egy teljesen őrült világ vesz minket körül.


Tasha Tudor ebben példakép nekem, ahogy az amisok is, vagy épp a szerzetesek. Nem tudok betelni velük, mert a Végtelent tapasztalom, ha rájuk nézek, és mindannak a megvalósítását, amit Isten a szívembe írt.

Tőlük tudom, hogy amire vágyom, nem valamiféle mákonyos utópia, hanem tényleg lehet a XXI. században is „a világban, de nem e világból" élni egy benső iránytű szerint kormányozni életem hajóját, amely Haza vezet, nem kiszolgáltatva magamat és a szeretteimet mindenféle szeleknek, amelyek ide-oda dobálnának, míg zátonyra nem futnánk végleg.

2018. január 3., szerda

Az irgalmasságról


Szegény irgalmasság. Hányan, de hányan indokolják vele manapság azt, hogy halálos bűnben hagyják élni és szentségtörően áldozni lelki vezetettjeiket, illetve saját magukat. És hányak száján válik gyűlölettel fröcsögött mondattá a katolikus hithez és erkölcshöz ragaszkodókkal szemben a vád: „Irgalmatlan vagy!" Az irgalmasság olyan kiforgatott lózunggá és verbális fegyverré vált a modernisták ajkán, mint a balliberálisokén a sokszínűség, melynek nevében Európa ezerarcú nemzeteit nagy, egyszínű barna masszává változtatnák.

A modernisták által emlegetett irgalmasságnak is annyi köze van a valódi krisztusi irgalmassághoz, mint a balliberálisok által pártolt sokszínűségnek a valódi nemzeti sokszínűséghez. Ennek bizonyítására elég csak elővennünk azt a listát, mely felsorolja az irgalmasság lelki cselekedeteit. Ezek az alábbiak:
1. a bűnösöket meginteni, 
2. a tudatlanokat tanítani, 
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 
4. a szomorúakat vigasztalni, 
5. a bántalmakat békével tűrni, 
6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 
7. az élőkért és holtakért imádkozni.
Az első három pont, de kiemelten az első teljesen ellent mond annak az irgalmasság-képnek, amelyet a modernisták hirdetnek. Mert mi is a bűnösök irgalmasság-képe? Az, hogy nem szabad bűnről beszélni és valakit bűnösnek mondani. Mégpedig azért, mert szerintük így elviselhetetlen terheket raknánk a hívekre, mivel lehetetlenség bizonyos helyzetekben szerintük az Egyház tanítását betartani.

Ha komolyabban belegondolunk a perszonalista erkölcsöt hirdető emberek álláspontjába, láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem hisznek a Mindenható Istenben. Ugyanis szerintük hiába él egy katolikus a megszentelő kegyelem állapotában és hiába egyesül a Mi Urunkkal az Eucharistiában, lehetséges olyan helyzet, hogy képtelen nem halálos bűnben élni, mégpedig nem azért, mert ő maga a szabad akaratát rosszra használva enged a kísértésnek és bűnt követ el, hanem mert olyanok a körülmények, vagyis Isten olyan helyzetbe hozta. Tehát a mi Urunk nem más, mint egy tehetetlen félnótás, aki még annyi kegyelmet se tud adni a Vele egyesülő híveinek, hogy azok el tudják kerülni a permanens halálos bűn állapotát.

Itt tartunk most, hogy olyan emberek irányítják az Egyházat és olyan hívek vannak rengetegen tisztelet a kivételnek , akik fejében egy ilyen Isten képe él. Csak akkor azt nem tudom, mégis minek akarnak annyira áldozni és áldoztatni, hogyha szerintük az Eucharistia és a többi szentség tulajdonképpen semmit se ér, mivel Isten kegyelme még annyira se képes, hogy erőt adjon ahhoz, hogy be tudjuk tartani Isten parancsait. (Persze lehet, hogy elbukunk, de utána felállunk, nem pedig belenyugszunk a bűnbe.)

Hála Istennek nem a modernistáknak van igaza! XI. Piusz pápa ekképpen fejti ki az igaz katolikus tanítást mindezzel kapcsolatban, amikor arról beszél, hogy sokan a szegénységre hivatkozva akarják a fogamzásgátlást legalizálni:
„Mindazonáltal óvakodni kell, hogy a szomorú gazdasági viszonyok ne adjanak alkalmat sokkal szomorúbb tévedésre. Nem lehetnek ugyanis olyan nehézségek, amelyek hatálytalaníthatnák Isten belső természetük szerint rossz tetteket tiltó törvényeit. Isten erősítő kegyelméből a hitvesek minden körülmények között megfelelhetnek kötelességüknek és a házasságban tisztán megőrizhetik magukat ettől a szennytől. Mert áll a keresztény hit igazsága, melyet a Trienti Zsinat így fejezett ki: »Senki sem mondhatja azt a vakmerő és a szentatyák által átokkal tiltott szót, hogy a megigazult embernek az Isten parancsainak megtartása lehetetlen. Isten ugyanis lehetetlent nem parancsol, hanem parancsával arra int, hogy tedd meg, amit bírsz, kérd, amit nem bírsz, s Ő megsegít, hogy bírjad.« (Trienti Zsinat: 6. sess.11. fej.) Ugyanezt a tant az Egyház ismét ünnepélyesen kihirdette és megerősítette, amikor elítélte a janzenista eretnekséget, amely így merte káromolni Isten jóságát: »Isten egyes parancsai a megigazult emberek számára, még ha akarják és törekszenek is rá, a rendelkezésre álló jelenlegi erőkkel megtarthatatlanok, s hiányzik a kegyelem is, mely azokat megtarthatókká tenné« (Cum occasione apostoli konstitució, 1. 1653. V. 31)."
Tehát az az igazság, hogy a tridenti zsinat már jó négyszáz éve elítélte mindazt az istenkáromló tévedést, amit most a modernisták olyan nagy hévvel terjesztenek egyfajta irgalomra hivatkozva.

Gondoljunk csak bele! Mi a valódi irgalom? Ha a halálos betegnek azt mondjuk, nem is vagy beteg, vagy ha kimondjuk a súlyos diagnózist, de aztán hozzátesszük, hogy van egy gyógymód, amely révén száz százalék, hogy meggyógyulsz?

Igen, talán az a gyógymód kegyetlenül nehéz! Eszembe jut az egyik dédapám, akinek le kellett vágni a lábát, hogy megmeneküljön az élete. De aztán élt! Mi lett volna a helyes? Ha az orvos „irgalomból" azt mondja neki, hogy nincs semmi baj, csak hogy ne kelljen elveszítenie a lábát? De hát akkor elveszítette volna az életét!

Ide kapcsolódnak Krisztus Urunk szavai:
„Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki." (Mk 9,43-48)
Tulajdonképpen egyszerű a képlet: Isten irgalma akkor tud működni az életünkben, hogyha kérjük és befogadjuk, ami akkor történik meg, hogyha őszintén megbánjuk a bűneinket és erős elhatározással igyekszünk, hogy soha többé ne kövessük el őket nem a saját erőnkből, hanem a mindenható Istenéből! Annak viszont sajnos az Úr nem irgalmaz, aki nem akar a bűntől szabadulni, ahogy a mi szabad akarati beleegyezésünk nélkül sem fog minket az Úr üdvözíteni.

Valóban irgalmas tehát az, aki meginti a bűnösöket és a kétkedőknek jó tanácsot ad ebben az esetben azért, hogy befogadhassák Isten irgalmát. Akik pedig irgalmatlanok, azok a modernisták, mert nem csak súlyos bűn állapotában hagynak másokat, de még arra is buzdítják őket, hogy szentségtörő áldozással és tévedések terjesztésével tetézzék szomorú helyzetüket. Mi ne tegyünk így, hanem álljunk ki amellett, hogy – pár általánosan vitatott dolgot említve a fogamzásgátlás minden esetben súlyos bűn és hogy az újraházasodottak csak akkor kaphatnak feloldozást és mehetnek áldozni, hogyha önmegtartóztató életre határozták el magukat. Ha így teszünk, elnyerjük a mennyek országát Krisztus szavai szerint:
„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak" (Mt 5,7)
Ha pedig emiatt bántanak minket, az se keserítsen el, hiszen Jézus azt is mondta:
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5,1012)