A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öltözködés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: öltözködés. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 8., hétfő

Úton hazafelé – egy édesanya idilljének nyomában


Azt eddig is tudtam, hogy az az életcélom, hogy idős koromra igazi nagymamává váljak. Tudjátok, aki süt, főz, köt, horgol, hímez, varr, kertészkedik, állatokat tart, és akihez egyszerűen jó hozzábújni és kiönteni neki a szívedet.

De most már kicsit konkrétabb nevet is tudok adni annak, milyen asszonnyá szeretnék érni az évtizedek során, ha Isten megadja. Tasha Tudor szeretnék lenni!

„Miért akarnak a nők úgy öltözködni, mint a férfiak, amikor elég szerencsések ahhoz, hogy nők legyenek? Miért veszítsük el a nőiességünket, amikor az az egyik legnagyobb varázsunk? Többet érünk el azzal, hogyha bájosak vagyunk, mintha nadrágban és cigarettával a kezünkben feltűnősködnénk. Igazán kedvelem a férfiakat. Szerintem csodálatos lények. Nagyon szeretem őket. De nem akarok úgy kinézni, mintha én is egy lennék közülük. Amikor a nők búcsút intettek a hosszú szoknyáiknak, súlyos hibát követtek el... "
Ez egy idézet Tasha Tudortól. Tudjátok, hogy öltözködött? Mintha 1830-at írnánk. Gyönyörű, földet söprő ruhákban járt, de úgy tudta viselni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valahogy el se lehetne őt képzelni másmilyen ruhában.


És tényleg, mennyire érzem én is, hogy a szoknyának hatalma van! Az utóbbi időben igyekszem a nadrágot kerülni. Nem gondolom, hogy a nadrágviselés bűn. Egyszerűen túl rövidnek érzem az életemet ahhoz, hogy állandóan nadrágba bújjak, amikor megvan az az előjogom a férfiakkal szemben, hogy szoknyát viselhetek. Sokkal nőiesebbnek érzem magam szoknyában és sokkal inkább önmagamnak: asszonynak és anyának, nem pedig vagány kiscsajnak.

Egy másik gondolat is nagyon tetszik Tasha Tudortól:

„Élvezettel végzem a házimunkát, a vasalást, a mosást, a főzést, a mosogatást. Amikor kapok egy kérdőívet, amelyben felteszik a kérdést, hogy mi a szakmám, mindig azt jelölöm be, hogy háziasszony. Ez egy csodálatos hivatás, miért kellene mentegetőzni miatta? Nem vagy ostoba, mert háziasszony vagy. Miközben a lekvárt kavargatod, nyugodtan olvashatsz Shakespeare-t."
Ki hallott már ilyet? Egy nő, aki nem rabszolgamunkának tartja a házimunkát? Nem hallgat a mi jó Lenin apánkra? :-) Sőt, még büszke is rá, hogy háziasszony!?

Én is az vagyok, és hála Istennek tudok már úgy nézni a feladataimra, ahogy ő. Furcsán hangzik, tudom, de én is megszerettem a házimunkát. Úgy örülök, hogy csak a gyereknevelés meg ez a dolgom, és hogy a saját otthonomban dolgozhatok, ráadásul azokért, akiket a legjobban szeretek ezen a világon! Tényleg nem tudnék jobb munkát elképzelni, még ha olykor úgy is érzem, hogy elvisz a végső határaimig.

Egyébként ebben az idézetben az a pláne, hogy Tasha nyugodtan beírhatta volna, hogy könyvillusztrátor. Mert hogy hatalmas sikereket aratott ezen a téren és főként ebből is élt.


Talán ami a leginkább elvarázsol Tasha Tudorban, az az, hogy megteremtette a saját világát. 1915-től 2008-ig élt, mégis őneki jobban tetszett az 1830-as, 40-es évek miliője, így hát ezt a korszakot idézte meg maga körül. Nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy mindenki másnak így kéne tennie hanem azért, mert neki így volt jó.

Én is vágyom arra, amire ő. Nem is konkrétan egy adott korszak felélesztésére, hanem inkább, ami szerintem őt is vezérelte, egy sokkal isten-, ember- és természetközelibb életre, amely nem a rohanásról, a mindig máshol levésről, az otthon kiüresedéséről, a képernyőkről, a műanyag ételekről, az információdömpingről és a többi civilizációs kórságról szól... Hanem miről?


Arról, hogy amikor a szabad ég alatt vagyok, egyszerűen lefekszem a fűbe és hagyom, hogy Isten letaglózzon Önmaga nagyságával, amely a felhőkben és a Nap sugaraiban mutatkozik. Aztán felkelek és tovább sétálok a kertünkben Vele járva, mintha a Paradicsomkertben lennék. Visszatérve a házunkba pedig ugyanúgy a családomat szolgálva főzök vagy takarítok, mint ahogy a Szűzanya és a többi szent asszony tette évezredeken át.

Persze ez az élet nem könnyű. És nem is könnyű kialakítani nekem, akit annyira nem ilyen életre készítettek fel. Apró lépésenként haladok. Néha megfeneklek, aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Merthogy vágyom valamire, ami ebből a képből árad...


Ez pedig a szabadság. Az a lelki szabadság, amelyet azok az emberek éreznek, akiket Krisztus felszabadított a bűn és a halál rabsága alól. És a világ igája alól. A megfelelési kényszer és az egzisztenciális függőség kötelékeiből. Hogy nem vágyom a világ elismerésére, és a legkevésbé akarok függeni mindattól, amit adni tud. Hogy erős közösséget építek ki magam körül Jézus Krisztust szegletkőként megtéve elsősorban a szűk családi körömet. És minél több mindent megtanulok én magam megtermelni és elkészíteni.

Mostanában minden egyes nap egyre komolyabban igyekszem arra a égető benső kérdésre válaszolni, hogyan szeretném leélni az életemet, az én egyetlen életemet, és milyenné szeretném alakítani a férjemét és a gyermekeinkét, úgy értve, mi az, amit mint asszony és anya tudok adni nekik az otthonunk szíveként. 

Hiszek abban, hogy családanyaként elsősorban arra lettem meghívva, hogy az otthonunk légkörét formáljam, mégpedig olyanná, hogy az melegséggel töltse meg a szívüket-lelküket. Olyan lángot akarok a férjem és a gyermekeim életébe lopni, amelyet ők majd kivisznek a világba, és a gyerekek felnövekedve tovább adják a saját családjuknak.

Azt a lángot, amelyet az élet művészetének hívnak. Azt, hogy tudják, hogy kell Istenre alapozott, teljes, értékes életet élni akár a leghétköznapibb körülmények között. A képességet a boldogságra, akár úgy is, hogy egy teljesen őrült világ vesz minket körül.


Tasha Tudor ebben példakép nekem, ahogy az amisok is, vagy épp a szerzetesek. Nem tudok betelni velük, mert a Végtelent tapasztalom, ha rájuk nézek, és mindannak a megvalósítását, amit Isten a szívembe írt.

Tőlük tudom, hogy amire vágyom, nem valamiféle mákonyos utópia, hanem tényleg lehet a XXI. században is „a világban, de nem e világból" élni egy benső iránytű szerint kormányozni életem hajóját, amely Haza vezet, nem kiszolgáltatva magamat és a szeretteimet mindenféle szeleknek, amelyek ide-oda dobálnának, míg zátonyra nem futnánk végleg.

2017. január 30., hétfő

Így találtam rá a nőiességemre (írta: Peaceful Wife)


Hol is kezdjem? :-)

Kislányként és kamaszként arra a következtetésre jutottam, hogy a fiúk hozzám hasonlóan gondolkodnak. Nem igazán fordítottam figyelmet arra, hogy ki mit visel - szóval miért is néznének meg engem a fiúk? Sosem érdekelt igazán az öltözködés. Szinte mindig farmernadrágot és pólót hordtam, kivéve, mikor vasárnap ruhában vagy szoknyában mentem templomba.

Nem gondoltam, hogy az öltözködésünknek nagy jelentősége lehetne vagy bármi fontosat elmondhatna rólunk. Nem akartam szemérmetlenül öltözködni, mert nem akartam megszégyenülni. De a lányos ruhák túl drágának tűntek tiniként a havi 20 dolláros zsebpénzemhez képest, ezen kívül kényelmetlennek és túlságosan cifrának gondoltam őket. Az elegáns ruhák nem is álltak jól - szinte mindig túl bők voltak mellben és túl szorosak a hasamnál. A ruhavásárlás mindig frusztráló élményt jelentett a számomra. Még most is!

Az egyetem évei alatt kezdtem egy kicsit jobban odafigyelni az öltözködésemre, amikor Greg, a leendő férjem megkérdezte, nem tudnék-e gyakrabban ruhákban járni. Amikor megkaptam az első gyógyszerész állásomat, azért hordtam ruhákat, hogy szakmai téren komolyabban vegyenek. Aztán egy héttel az esküvőm után komolyan megsérült a derekam. Hirtelenjében az összes szép, elegáns, lányos cipő a múlté lett, és olyan lábbeliket kellett keresnem, melyek viselésekor nem fájt a hátam. Viszont a teniszcipők nem igazán passzoltak a nőies ruhadarabhoz, ezért éveken át otthon farmert, a munkahelyemen pedig szövetnadrágot hordtam.


Úgy nőttem fel, hogy kellemetlenül és nőietlennek éreztem magam

Leginkább arra emlékszem, hogy nagyon nőietlennek éreztem magam általános iskolás koromban. Míg elég nagy nem lett a nálam hét évvel fiatalabb öcsém, hogy átvegye tőlem ezt a szerepet, én voltam az apukám „fia". Az ikertestvérem volt a „lányos iker", én pedig a „fiús". Nem túlságosan hasonlítottam a többi lányra. Nem szerettem a drámázást, és felsős koromban a célpontjává váltam néhány népszerű lánynak az osztályból, akik élvezték, ha ugrathatnak és gúnyolhatnak engem. Ötödikben szemüveges lettem - amitől még kínosabban és még kevésbé csinosnak éreztem magam. Szóval visszahúzódtam a kis csigaházamba.

Egyszer hetedikben egy fiú a buszon mindenki előtt elkezdett mutogatni az ikertestvéremre és rám, miközben a lehető leghangosabban azt kiabálta nagy röhögés közepette: „Annyira LAPOSAK vagytok!"

Elkezdtem azt hinni, hogy a srácok képtelenek rá, hogy vonzódjanak hozzám, mivel a testem túlságosan „defektes".

Azt képzeltem, lehetetlen a számomra, hogy nőies legyek. Meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok „eléggé nő", mert híján vagyok a nőies domborulatoknak, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgy éreztem, a világ a testi szépségről alkotott mércéje szerint ítéletet mond rólam, amely nem más, mint a totális elutasítás. Láthatatlannak hittem magam a fiúk szemében. Ha egy srác kedvesen viselkedett velem, azt gondoltam, csak barátkozni akar. Nem voltam képes elfogadni, hogy egy fiú vonzódhat hozzám mint lányhoz - ezért teljesen vakká váltam arra, milyennek látnak engem valójában a fiúk, és nem vettem észre az érdeklődésüket.

Ha hallottam volna valaha bármiféle tanítást az Istennek tetsző nőiségről vagy a szemérmességről, valószínűleg nem fordítottam volna rá túl sok figyelmet, mert nem gondoltam volna, hogy mindennek bármi köze lenne hozzám. Nem éreztem igazán lánynak magam, és nem gondoltam, hogy szép vagyok. Nem értettem a nőies test vagy lélek hatalmát. És mivel szinte semennyire sem értettem, hogy gondolkoznak a fiúk, nem tudatosult bennem, hogy ezekben a dolgokban érintett lennék.

Fiatal nőként

Egy hölgy a Victoria's Secret fehérneműüzletben egyszer végigmért, mikor kb. 25 éves voltam, aztán nevetett egy jót és azt mondta: „Ó, te lány, SEMMINK sincs, ami jól állna NEKED!"

Hogy tényszerű legyek, akkoriban csak a kislányok részlegén találtam megfelelő méretű fehérneműt magamnak. Igen, a gyerekrészlegen.

Most már teljesen elégedett vagyok a testalkatommal. Szeretem az alakomat és teljesen elégedett vagyok a testemmel. Hálás vagyok Istennek a testért, amelyet nekem adott. Képes vagyok meglátni az előnyeit, és szépnek elfogadni, amit régebben „defektnek" tituláltam. Hálás vagyok Istennek, hogy Greg szereti az alakomat és hogy mindig nagyon elfogadó volt a testemmel kapcsolatban.

Fiatalnak néztem ki

Egy másik probléma volt a külsőmmel, hogy általában sokkal fiatalabbnak néztem ki, mint ahány éves vagyok. 41 éves leszek idén márciusban. Legtöbbször azt gondolják az emberek, hogy a húszas éveimben járok. De rendszeresen 12 évesnek néztek még jóval azután is, hogy betöltöttem a harmincat. Nem gondoltak elég idősnek ahhoz, hogy gyógyszerész legyek. Egy férfi elkérte a jogosítványomat, mert nem hitte el, hogy már betöltöttem a tizenötöt. Pedig akkor már 27 éves voltam.

Tehát az alakom szerint 12 évesnek néztem ki, az arcom alapján is tizenkettőnek tűntem. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nőiesnek és szépnek érezhetném magam. Hosszú időn keresztül lehetetlennek tűnt ez a számomra.

Az, hogy fiam született, egy időre még távolabb vitt a nőiességtől

Aztán megszületett a fiunk, aki legszívesebben állandóan kint töltötte volna az idejét. Képes volt órákon át szaladgálni. Szóval továbbra is csak felhúztam egy farmert, hátrakötöttem a hajamat és mentünk is a játszótérre, hogy nap napon át a teniszcipőmben futkorásszam utána. Ugyanis ha nem ilyen cipőben lettem volna, nem értem volna utol a fiamat, amikor 2-3 éves volt. Hamarosan rövidre vágattam a hajamat, pedig tudtam, hogy a férjem hosszan szereti. De én praktikusabb frizurát akartam. Kit érdekel, hogy mit szól a férjem!? - ez volt akkoriban a hozzáállásom. Aztán kiderült, hogy a rövid haj sokkal több macerával jár, mint a hosszú, legalábbis a számomra. Hiányzott a hosszú haj, és eldöntöttem, hogy többet nem vágatom le.


Aztán született egy lányunk

Akkor kezdtem el többet foglalkozni a nőiességgel, amikor született egy lányom, és elég időssé vált ahhoz, hogy egész nap ruhákat akarjon hordani és rajongjon a hercegnőkért. Tetszett, hogy mennyire romantikusan néznek ki a mesebeli hosszú ruhák, és a gondolatom támadt, hogy egész más hatást keltenének a történetek, hogyha a hercegnők farmernadrágban és pólóban lennének. Talán többet jelent, hogy mit viselünk, mint korábban gondoltam...

Elkezdtem tanulmányozni a nőiesség témáját és Isten tervét a nők/feleségek/anyák számára és hogy Isten mennyire különbözőnek teremtette a férfit és a nőt. Lassanként kezdtem megérteni, hogy a nők kinézetében nagy hatalom rejlik, és hogy ez mennyire nagy hatással van a saját viselkedésünkre, illetve a környezetünkben levő férfiakra egyaránt - beleértve a saját férjünket is.

Hihetetlenül izgatottá váltam attól a felfedezéstől, hogy akár én is nőiesnek érezhetem magam!!!

ÉN! Ki gondolta volna?!

- Lehetséges, hogy szelíd, békés, gyöngéd, alázatos szívű legyek. 
- Lehetek finom és szép. 
- Lehetek én a házasságunkban, aki követi a másikat ahelyett, hogy én vegyem át az irányítást és parancsokat osztogassak. 
- Tudok én is lányos ruhákat hordani (amint megtaláltam, ami nekem való), és végre nőnek érezhetem magam - különösen a hosszú, lenge szoknyákban. Az, hogy mit viselek, befolyással van arra, hogyan érzem magamat a bőrömben. Hm... ez érdekes felfedezés! 
- Észrevettem, hogy minél nőiesebben nézek ki és viselkedem, annál nőiesebbnek fogom érezni magamat és annál inkább férfinak fogja érezni magát a férjem. Ez pedig rendkívüli módon felszítja a köztünk levő vonzalmat! Micsoda erőteljes felfedezés! 
- Elhatároztam, hogy például akarok szolgálni a lányom számára a keresztény nőiesség terén - ahogy a fiam számára is - azáltal, hogyan öltözködöm, milyen a viselkedésem, a hanghordozásom, mi az életemben a fontossági sorrend, milyen a jellemem és milyen a szeretetem Krisztus iránt - vagyis mindenben!

A szemérmesség gyönyörű

Sokkal jobban értettem a szemérmesség fontosságát, ahogy tanulmányoztam az Istennek tetsző nőiességet, és a férfiakat is jobban megértettem. A férfiak nagyon mások, mint a nők, és olyannyira ki vannak téve a vizuális kísértéseknek, hogy az teljesen ledöbbentett. Ha tudtam volna gimnazistaként, amit most már tudok, valószínűleg nem farmert és pólót hordtam volna állandóan, hanem bő karingeket... Sok nő úgy gondolkodik, hogy ők túl alacsonyak, túl magasak, túl öregek, túl fiatalok, túl rondák ahhoz, hogy különösebben sokat foglalkozzanak a szemérmességgel, hiszen senki számára nem jelenthetnek kísértést.

Tudom, mert én is így éreztem.

De most már látom, hogy a szemérmesség olyan ajándék, amelyet attól függetlenül is másoknak adhatunk, hogy milyen a testalkatunk vagy épp hány évesek vagyunk. Ez az egyik útja annak, hogy tiszteltet és megbecsülést tanúsítsunk nem csak Isten, de magunk, a férjünk és az összes többi ember iránt, legyenek azok férfiak vagy nők. Nagyon szeretek egyszerre nőiesen és szemérmesen öltözködni - finomabbnak, szeretni valóbbnak és sokkal szebbnek érzem tőle magam. Az is feltűnt, hogy sokkal több férfi nyit ajtót vagy segít nekem. Egészen máshogy érzem magam, hogyha az öltözködésemmel is kifejezésre juttatom a női mivoltomat.

A ruhaviseleteddel el tudod mondani a környezetednek, hogy te egy igazi hölgy vagy, és egészen érdekes látni, mennyivel másképp kezelnek az emberek attól függően, hogy milyen ruhát veszel fel. A szoknyák és a ruhák arra emlékeztetnek, hogy abban a kitüntetésben részesültem, hogy nő vagyok, és hálás vagyok azért, hogy nem nekem kell hordani a családunkban a nadrágot. Finoman emlékeztet arra, hogy nap mint nap élvezetet leljek női önazonosságomban, megéljem a nőiességemet, és a férjemet is emlékezteti arra, hogy én egy finom, szép, nőies nő vagyok, akit neki becsülnie és szeretnie kell. Ami nagyszerű!

Ezzel azt akarom mondani, hogy minden nőnek úgy kéne öltözködnie, ahogy én szoktam?

Nem. Csak elmeséltem a történetemet.


Kedvenc meghatározásom szerint a szemérmesség nem más, mint alázat az öltözködésben. Ha birtokában vagyunk az alázatosság szellemének - amiként Krisztus volt, és nekünk Őt kell utánoznunk -, akkor azt fogjuk kívánni, hogy az öltözködésünkkel ne a testünkre, hanem Őrá irányítsuk a figyelmet. És kegyelmet gyakorlok keresztény fivéreimen azzal, hogy igyekszem olyan ruhákat viselni, amelyekben nem vonom el a figyelmüket és nem teszem ki őket kísértésnek. Ezen kívül a lányomnak is jó példát mutatok, ami révén úgy nő fel, hogy természetesnek fogja látni a szemérmességet és érteni fogja a nőiesség és a szexualitás gyönyörű ajándékát, és hogy miképp használja és őrizze ezt a nagyszerű ajándékot.

Úgy gondolom, hogy a szemérmesség és a nőiesség csodálatos dolgok! Valahogy úgy érzem, mintha a semmiből építettem volna fel az elmúlt öt évben a női identitásomat. Imádkozom, hogy mindannyian felfedezzük Isten csodálatos tervét a nőiességről, és hogy meg is éljük. És azért is imádkozom, hogy továbbadhassuk Isten útjait, bölcsességét és perspektíváit az utánunk következő nemzedékeknek.

A fenti írás April Cassidy (The Peaceful Wife) My Journey Into Feminity and Modesty c. cikkének fordítása. A képeken is ő látható.