A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újraházasodottak áldozása. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: újraházasodottak áldozása. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 3., szerda

Az irgalmasságról


Szegény irgalmasság. Hányan, de hányan indokolják vele manapság azt, hogy halálos bűnben hagyják élni és szentségtörően áldozni lelki vezetettjeiket, illetve saját magukat. És hányak száján válik gyűlölettel fröcsögött mondattá a katolikus hithez és erkölcshöz ragaszkodókkal szemben a vád: „Irgalmatlan vagy!" Az irgalmasság olyan kiforgatott lózunggá és verbális fegyverré vált a modernisták ajkán, mint a balliberálisokén a sokszínűség, melynek nevében Európa ezerarcú nemzeteit nagy, egyszínű barna masszává változtatnák.

A modernisták által emlegetett irgalmasságnak is annyi köze van a valódi krisztusi irgalmassághoz, mint a balliberálisok által pártolt sokszínűségnek a valódi nemzeti sokszínűséghez. Ennek bizonyítására elég csak elővennünk azt a listát, mely felsorolja az irgalmasság lelki cselekedeteit. Ezek az alábbiak:
1. a bűnösöket meginteni, 
2. a tudatlanokat tanítani, 
3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 
4. a szomorúakat vigasztalni, 
5. a bántalmakat békével tűrni, 
6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 
7. az élőkért és holtakért imádkozni.
Az első három pont, de kiemelten az első teljesen ellent mond annak az irgalmasság-képnek, amelyet a modernisták hirdetnek. Mert mi is a bűnösök irgalmasság-képe? Az, hogy nem szabad bűnről beszélni és valakit bűnösnek mondani. Mégpedig azért, mert szerintük így elviselhetetlen terheket raknánk a hívekre, mivel lehetetlenség bizonyos helyzetekben szerintük az Egyház tanítását betartani.

Ha komolyabban belegondolunk a perszonalista erkölcsöt hirdető emberek álláspontjába, láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem hisznek a Mindenható Istenben. Ugyanis szerintük hiába él egy katolikus a megszentelő kegyelem állapotában és hiába egyesül a Mi Urunkkal az Eucharistiában, lehetséges olyan helyzet, hogy képtelen nem halálos bűnben élni, mégpedig nem azért, mert ő maga a szabad akaratát rosszra használva enged a kísértésnek és bűnt követ el, hanem mert olyanok a körülmények, vagyis Isten olyan helyzetbe hozta. Tehát a mi Urunk nem más, mint egy tehetetlen félnótás, aki még annyi kegyelmet se tud adni a Vele egyesülő híveinek, hogy azok el tudják kerülni a permanens halálos bűn állapotát.

Itt tartunk most, hogy olyan emberek irányítják az Egyházat és olyan hívek vannak rengetegen tisztelet a kivételnek , akik fejében egy ilyen Isten képe él. Csak akkor azt nem tudom, mégis minek akarnak annyira áldozni és áldoztatni, hogyha szerintük az Eucharistia és a többi szentség tulajdonképpen semmit se ér, mivel Isten kegyelme még annyira se képes, hogy erőt adjon ahhoz, hogy be tudjuk tartani Isten parancsait. (Persze lehet, hogy elbukunk, de utána felállunk, nem pedig belenyugszunk a bűnbe.)

Hála Istennek nem a modernistáknak van igaza! XI. Piusz pápa ekképpen fejti ki az igaz katolikus tanítást mindezzel kapcsolatban, amikor arról beszél, hogy sokan a szegénységre hivatkozva akarják a fogamzásgátlást legalizálni:
„Mindazonáltal óvakodni kell, hogy a szomorú gazdasági viszonyok ne adjanak alkalmat sokkal szomorúbb tévedésre. Nem lehetnek ugyanis olyan nehézségek, amelyek hatálytalaníthatnák Isten belső természetük szerint rossz tetteket tiltó törvényeit. Isten erősítő kegyelméből a hitvesek minden körülmények között megfelelhetnek kötelességüknek és a házasságban tisztán megőrizhetik magukat ettől a szennytől. Mert áll a keresztény hit igazsága, melyet a Trienti Zsinat így fejezett ki: »Senki sem mondhatja azt a vakmerő és a szentatyák által átokkal tiltott szót, hogy a megigazult embernek az Isten parancsainak megtartása lehetetlen. Isten ugyanis lehetetlent nem parancsol, hanem parancsával arra int, hogy tedd meg, amit bírsz, kérd, amit nem bírsz, s Ő megsegít, hogy bírjad.« (Trienti Zsinat: 6. sess.11. fej.) Ugyanezt a tant az Egyház ismét ünnepélyesen kihirdette és megerősítette, amikor elítélte a janzenista eretnekséget, amely így merte káromolni Isten jóságát: »Isten egyes parancsai a megigazult emberek számára, még ha akarják és törekszenek is rá, a rendelkezésre álló jelenlegi erőkkel megtarthatatlanok, s hiányzik a kegyelem is, mely azokat megtarthatókká tenné« (Cum occasione apostoli konstitució, 1. 1653. V. 31)."
Tehát az az igazság, hogy a tridenti zsinat már jó négyszáz éve elítélte mindazt az istenkáromló tévedést, amit most a modernisták olyan nagy hévvel terjesztenek egyfajta irgalomra hivatkozva.

Gondoljunk csak bele! Mi a valódi irgalom? Ha a halálos betegnek azt mondjuk, nem is vagy beteg, vagy ha kimondjuk a súlyos diagnózist, de aztán hozzátesszük, hogy van egy gyógymód, amely révén száz százalék, hogy meggyógyulsz?

Igen, talán az a gyógymód kegyetlenül nehéz! Eszembe jut az egyik dédapám, akinek le kellett vágni a lábát, hogy megmeneküljön az élete. De aztán élt! Mi lett volna a helyes? Ha az orvos „irgalomból" azt mondja neki, hogy nincs semmi baj, csak hogy ne kelljen elveszítenie a lábát? De hát akkor elveszítette volna az életét!

Ide kapcsolódnak Krisztus Urunk szavai:
„Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni. Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki." (Mk 9,43-48)
Tulajdonképpen egyszerű a képlet: Isten irgalma akkor tud működni az életünkben, hogyha kérjük és befogadjuk, ami akkor történik meg, hogyha őszintén megbánjuk a bűneinket és erős elhatározással igyekszünk, hogy soha többé ne kövessük el őket nem a saját erőnkből, hanem a mindenható Istenéből! Annak viszont sajnos az Úr nem irgalmaz, aki nem akar a bűntől szabadulni, ahogy a mi szabad akarati beleegyezésünk nélkül sem fog minket az Úr üdvözíteni.

Valóban irgalmas tehát az, aki meginti a bűnösöket és a kétkedőknek jó tanácsot ad ebben az esetben azért, hogy befogadhassák Isten irgalmát. Akik pedig irgalmatlanok, azok a modernisták, mert nem csak súlyos bűn állapotában hagynak másokat, de még arra is buzdítják őket, hogy szentségtörő áldozással és tévedések terjesztésével tetézzék szomorú helyzetüket. Mi ne tegyünk így, hanem álljunk ki amellett, hogy – pár általánosan vitatott dolgot említve a fogamzásgátlás minden esetben súlyos bűn és hogy az újraházasodottak csak akkor kaphatnak feloldozást és mehetnek áldozni, hogyha önmegtartóztató életre határozták el magukat. Ha így teszünk, elnyerjük a mennyek országát Krisztus szavai szerint:
„Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak" (Mt 5,7)
Ha pedig emiatt bántanak minket, az se keserítsen el, hiszen Jézus azt is mondta:
„Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is." (Mt 5,1012)

2017. december 5., kedd

Katolikusok üldöznek majd katolikusokat

Ezen pedig nem kell meglepődni, mert ez történt már a prófétákkal is, Krisztussal is és nagyon sok szenttel is. Ami pedig Krisztussal megtörtént, az a követőivel is nagy valószínűséggel megesik, hiszen „Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." (Jn 15,20)

Ha helyesen olvassuk az Ószövetséget, akkor átvitt értelemben véve azt is a katolkus Egyház történeteként kell olvasnunk. Hiszen kik a katolikusok? Isten népe. Az Újszövetség előtt ezek a zsidók voltak, most pedig mi. Az ószövetségi és a Krisztus korabeli zsidó vallási közösség működésében pedig felfedezhetünk hasonlóságokat a katolikus Egyházéval.

Annak idején a próféták élete csúfos véget ért mégpedig hittestvéreik keze által. Jézus Krisztust is a saját vallási vezetői ölették meg. Miért kellene azon csodálkozni, ha akár az elmúlt korok szentjeit, akár a jelenlegi Egyház Krisztushoz hű tagjait a saját egyházi vezetők és hittestvéreik gyötrik akár testileg, akár lelkileg?

Keresztes Szent Jánost például sarus kármelita testvérei zárták börtönbe, éheztették és verték rendszeresen, mert nem tetszett nekik, hogy meg akarja reformálni a rendet. Szent Pió atyát is évekre eltiltották a gyóntatástól. Ma pedig azok a papok járnak pórul, akik kitartanak amellett, hogy a házasságtörésben élők ne járulhassanak szentáldozáshoz, ld. pl. ezt az esetet.

Mint nemrégiben kiderült, Ferenc pápa hiteles tanítóhivatali megnyilatkozás rangjára emelte az Amoris Laetitia azon értelmezését, mely szerint az újraházasodottak áldozhatnak anélkül, hogy tartózkodnának a házasélettől. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy nem dogma, tehát nem tévedhetetlen és megváltoztathatatlan megnyilatkozás, melyet minden katolikusnak halálos bűn terhe mellett hinnie kell, azonban ezt kell hivatalosan hirdetni mint az Egyház tanítását és alázattal el kell fogadni, és az ezzel ellentétes tanításokat kerülni kell.

Mennyire, mennyire agyafúrt!

Ferenc pápa nem mondott ki dogmának egy egyértelműen Krisztus tanításával szembemenő dolgot, hiszen az egyértelmű eretnekség lenne, azonban mégiscsak az Egyház hivatalos tanításává emelte ezt a borzalmas szemléletet és gyakorlatot, vagyis most már lehet lobogtatn, hogy ez az Egyház tanítása és bunkósbotként lehet használni azon klerikusokkal és laikusokkal szemben, akik merik mindennek ellenére az igazságot hirdetni az újraházasodottak áldozásáról (ahogy én is tettem már itt, itt és itt).

És ismét elérkezdtünk ahhoz a ponthoz, amikor katolikusok fognak üldözni katolikusokat, és csak úgy, mint Jézus és sok nagy szent, hithű katolikusok a saját egyházi előljáróik keze révén fognak szenvedéseket kiállni. Olyan véget nem fogunk érni, mint Szent Johanna (őt a katolikus egyházi törvényszék máglyán megégette), de úgy sejtem, egyházi karrierek fognak megtörni, papok lesznek némaságra ítélve, szerzetesközösségek lesznek tönkretéve, világi hitvallók lesznek megalázva.

Egy valamit még itt a végén pontosítanom kell. Hiszen nem katolikusok üldöznek katolikusokat, hanem modernista eretnekek üldöznek katolikusokat. Az első csoport csak névleg katolikus. Eretnekek ők, hiszen a tridenti zsinat kimondta:

[1807] 7. kánon. Ha valaki azt állítaná, hogy tévedett az Egyház [1], amikor azt tanította és tanítja evangéliumi és apostoli tanítás folyományaként [vö. Mt 5,32; Mk 10,11 k], hogy az egyik hitves házasságtörése esetében sem szabad a házassági köteléket felbontani, s egyikük sem, még az ártatlan sem (aki nem is adott okot a házasságtörésre), köthet a másik hitves életében másik házasságot, sőt paráználkodik, aki elbocsátja a házasságtörőt, és más nőt vesz feleségül, meg az is, aki elbocsátva a házasságtörő férjet máshoz megy hozzá: legyen kiközösítve. 

A Mikulás még tudta, hogy kell bánni a tévtanítókkal. Szent Miklós püspök, imádkozz értünk,
hogy a modernizmus eretneksége is hamarosan véget érjen csak úgy, mint annak idején az arianizmus tombolása!
Ez a helyzet. Akik az újraházasodottak áldozását propagálják, azoknak mind egy szálig ki kéne lenniük már rég közösítve az Egyházból. Ehelyett ők uralkodnak. De csak látszólag. Hiszen az Egyház Ura nem más, mint Jézus Krisztus, aki nem hagyja elveszni Menyasszonyát. Ez csak egy jó próba arra, hogy elváljék az ocsú a búzától atekintetben, hogy ki hithű katolikus és ki modernista eretnek.

Persze itt nem fognak véget érni a dolgok, ebben biztos vagyok, bár azt nem tudom, mi lesz a következő pont. A fogamzásgátlás engedélyezése? A nők pappá szentelése? A szodomita párkapcsolatok elismerése? Annyi biztos, hogy a modernisták már csak olyanok, ha elkezdték, nem bírnak leállni ezt láthatjuk a protestáns felekezeteknél, főleg Skandináviában , hiszen a forradalomnak permanensnek kell lennie, ahogy egyik szellemi atyjuk, Lenin is megmondta már régen.

Mi mit tehetünk? Imádkozzunk, engeszteljünk, álljunk ki az igazságért és támogassuk azokat, akik szintúgy kiállnak az Egyház valódi tanítása mellett, főleg, ha klerikusokról van szó, hiszen ők az egzisztenciájukat is kockáztatják ezzel, míg mi egyelőre csak legfeljebb pár farizeusozó meg rigoristázó hozzászólást kapunk.

Kép: Giovanni Gasparro

2017. szeptember 14., csütörtök

Felnőtt kereszténység


Ha valaki figyeli a vitákat a különböző kényes kérdésekről, mint pl. az újraházasodottak áldozása vagy a fogamzásgátlás, észreveheti, hogy felnőtt kereszténynek lenni mostanában már nem azt jelenti, hogy megbérmáltak, hanem hogy tagadod az objektív erkölcs létét, vagyis azt, hogy vannak önmagukban bűnös cselekedetek, mint pl. az abortusz vagy a fogamzásgátlás, amelyek minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedetnek minősülnek.

Az ún. felnőtt keresztény látva mások  és főleg saját maga  nehéz helyzetét, azt mondja, hogy a körülmények miatt rá nem vonatkozik ez vagy az az erkölcsi parancs. Aki pedig azt mondja, hogy de igen, kivétel nélkül fennáll az önmagukban bűnös cselekedetek tiltása minden helyzetben, tűnjön bármilyen nehéznek is megállni elkövetésüket, egyszerre válik farizeussá és gyerekessé a magukat felnőtt keresztényenek hívók szemében.

Hogyha felnőtt kereszténynek lenni ezt jelenti, hogy elkenegetjük az erkölcsi parancsokat, akkor azt javaslom, inkább maradjunk gyermekek! Jézus Krisztus úgyis azt mondta: 

„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3) 

Úgy látszik, Megváltó Urunknak XXI. századi értelemben véve is igaza van. Ha manapság gyereknek lenni annyit tesz, hogy nem akarod kiokoskodni, hogy ennek meg annak  de leginkább neked  szabad valamit, amit az Egyház világosan tilt súlyos bűn terhe mellett, akkor nyilvánvaló, hogy csak akkor jutsz be a mennyek országába, ha olyan leszel, mint a gyerekek.

Egyébként én úgy látom, hogy nem az a gyerekes, aki Istenbe vetett hittel szembenéz a nehéz helyzetekkel, és azt mondja, lehetetlennek tűnik, de az Úr kegyelmét kérve elhatározom, hogy betartom az Ő parancsát most is, hanem az, aki meglátva azt a nehéz keresztet, amelyet vállalnia kell, hogy a Megváltót követhesse és üdvözülhessen, elkezd mentegetőzni és magyarázkodni, hogy Isten igazán nem várhat el tőle ekkora áldozatot, hiszen ő csak egy egyszerű hívő. Mintha kétszintes kereszténység lenne: egy a szent génnel születetteknek, meg egy a többieknek, és ez utóbbiaknak nem kell akár a mártíromságot is vállalniuk az Úrért, ha a helyzet úgy hozza. 

Pedig de. Máté evangéliumában ugyanis ez áll: 

Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja." (Mt 16,24-25)
Egyikünk élete se lesz mentes a határhelyzetektől és a szenvedésektől. Kinek ilyen, kinek olyan, de mindanyiunknak meglesz a maga keresztje. Mindenkinek pont az, amely szükséges az ő üdvösségéhez. Egy centivel se rövidebb és egy dekával se könnyebb.

Ha pedig valaki azt magyarázza nekünk, hogy nem kell megtartanunk az Egyház parancsát, hiszen olyan rettenetes lenne, ha vállalnánk azt az áldozatot, amely ezzel jár, idézzük neki Jézusnak azon szavait, amelyeket akkor mondott, mikor Péter kikelt a keresztáldozat ellen: 

„Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23)

2017. február 6., hétfő

Az egyéni törvények alól nincs kivétel

— Hát az első, szerintetek a legkedvezőbb lehetőség, ha férjhez mentek. Vájjon mit jelent számotokra ez a fogalom? Megélhetést? Érzékiségtek felszabadulását? Hiúsági kérdést? Menekülést az otthonból? A gondok, felelősségek elől? Bergengóciát? Kurths Maler-regényt? Új munkakört? Hivatást? Vagy mit?…

— Vigyázzatok, nehogy mást képzeljetek, mint ami valóban. Mert akármit is képzeltek róla, akármit is vártok tőle, egy bizonyos: a krisztusi házasság felbonthatatlan. Ha tehát az érvényes házasságkötés után, a házasélet közben ki is derül, hogy nem úgy gondoltátok, a kocka el van vetve, csak baj származhat mindenfajta rúgkapálózásból.

— Édes Vilmám, ne nézz rám olyan rosszallóan. Néha valóban van olyan eset, amikor nem kötelesek a házastársak mindhalálig kitartani egymás mellett, még akkor sem, ha a házasság érvényes, még pedig akkor, ha akár egyik, akár másik fél hibája miatt erkölcsileg lehetetlen lenne a közös élet. Ebben az esetben, ha kérik, az Egyház is megengedi a különváltan élést, de új házasságot kötni, amíg a másik fél él, még ekkor sem lehet.

— De hiszen akkor a házasság egy rettenetes bilincs! — tört ki a rémület az eddig elégedetten üldögélő Bözsiből.

— Látod, Bözsikém, ezt nemcsak te érzed így, hanem a Szentírásban is azt olvassuk, hogy amikor az Úr kijelentette, hogy: «Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza és hogy «aki elbocsátottat vesz el, paráználkodik», a tanítványok is megriadtak: «Mondák neki az ő tanítványai: Ha így van az embernek dolga a feleségével, nem érdemes megházasodni» (Máté 19, 1—11.). És az Úr mégsem változtatott kijelentésén, hanem így fejezi be: «Nem mindenki fogja fel az igét, hanem akiknek megadatott…»

De, édes leányok, ne vágjatok már olyan savanyú arcot! Egy bizonyos. Az Ur egész biztosan nem azért találta ki ezt a törvényt, hogy az embereket gyötörje vele, hanem azért, hogy még ha az egyének áldozata árán is, az emberiség javát biztosítsa. Az egységes törvények alól nincs egyéni kivétel. A szabadesés törvénye pl. egyik alapfeltétele a meglévő bolygórendszereknek. Tehát minden tárgynak bizonyos feltételek mellett esnie kell. Ez a törvény ugyan nem előnyös a fán levő madárfészekből valamért kicsúszó tojás számára, mert bizony leesik és összetörik. Sok tojás törik, sok kis fióka elpusztul és sok kisleány kap ki, mikor leejti a kávéscsészéjét… a szabadesés törvénye mégis marad törvény, még ha sokszor kegyetlennek látszik is.


A fenti párbeszéd Dr. Csaba Margit Amit a nagyleánynak tudnia kell c. könyvéből származik. Azért idéztem, mert olyan időket élünk, amikor ezt a nagy és szent igazságot, hogy a szentségi házasság felbonthatatlan, a Sátán teljes erőből támadja. Nem szívesen beszélek ilyen szomorú dolgokról, de jobb, ha tudjuk, mi történik az Egyházban. Az Amoris Laetitiára alapozva egyre több apostolutód tagadja meg Krisztus megváltozhatatlan tanítását a házasságról (ld. itt és itt)

A másik dolog, ami fájdalmasan érint, hogy a fogamzásgátlásról szóló írásaim következtében kiderült a számomra, hogy nem csak laikusok terjesztik azt, hogy bizonyos esetekben nem abortív fogamzásgátló módszert lehet használni, hanem van hazánkban olyan püspök és vannak olyan papok is, akik gumióvszer használata mellett buzdítják a híveket a szentáldozásra, holott az Egyház tanítása világos: nem létezik olyan, hogy egy pár anélkül gátolja egy szexuális aktus termékenységét, hogy súlyos bűnbe ne esne, és így ne lenne tiltott számára a szentáldozás.

A gonosz fő célpontja manapság a család. Az egészséges nemi szerepek, az erkölcsös szexualitás, a férjek családfősége és a feleségek alárendelődése, ez mind-mind pergőtűz alatt van, ahogy az is ritkaságszámba megy, ami pedig a legtöbb esetben ideális lenne, hogy egy édesanya háztartásbeli legyen - és ennek gyakran még csak nem is kényszerítő anyagi okai vannak

A XXI. századra gyakorlatilag csak a katolikus Egyház maradt, amely hűen kiáll amellett, hogy nem szabad fogamzásgátlást használni, és nem létezik válás. A Sátán ezt az utolsó bástyát is el akarja pusztítani. Ami igazán borzasztó, hogy mindezt Isten egyik legcsodálatosabb tulajdonságát, az irgalmasságot kiforgatva és saját értelmezése szerint a zászlajára tűzve teszi. A mai egyházi vezetés viselkedése miatt lassan az embernek már a parázna kapcsolatok legalizálása és a migránsok kritikátlan ránk szabadítása jut eszébe, ha meghallja egy pap szájából az irgalom szót. Ez rettenetes! Ahogy az is az, ahogy irgalmatlan farizeusokká lesznek azok, akik Krisztus parancsait és az Egyház szilárd tanítását semmilyen körülmények között sem tagadják meg, és helyettük a hamis tanítók, a nyáj elárulói válnak az irgalmas, krisztusi, szerető szívű emberekké a többség szemében. Minderről Szent Péter szavai jutnak eszembe:

De akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek, s még megváltó Urunkat is tagadják, s ezzel gyors pusztulást vonnak magukra. Sokan követik majd őket erkölcstelenségükben, s miattuk szidni fogják az igaz vallást. Kapzsiságukban megkísérlik, hogy hízelgő szavakkal becsapjanak majd titeket. De már rég kimondatott az ítélet, s pusztulásukat nem kerülik el. (...) Kiszáradt források, szélvész kergette fellegek, akikre a sötétség homálya vár. Mert nagyhangú, üres szólamokkal buja testi vágyakra csábítják azokat, akik éppen csak hogy kiszabadultak azok közül, akik tévúton járnak. Szabadságot ígérnek nekik, jóllehet a romlottság rabjai, hisz mindenki annak a rabja, aki legyőzte. Mert akik a világ romlottságából kimenekültek az Úrnak és Megváltónak, Jézus Krisztusnak megismerése útján, aztán újra belemerültek és hatalmába estek, azoknak ez az utóbbi állapotuk rosszabb, mint az azelőtti volt. Mert jobb lett volna nekik, ha nem ismerték volna a nekik adott szent parancsokat, mint hogy aztán hűtlenek lettek hozzájuk. Illik rájuk, amit a közmondás mond: „Visszatért a kutya a hányadékához” és: „A megfürdött disznó pocsolyában hentereg.” (2Pét 2,1-3 és 17-22)

A fenti sorok nagyon találóak arra, amikor valaki ismeri a parancsokat, de különböző okok miatt elkezdi őket félremagyarázni, vagy azt mondja, hogy az ő (vagy épp lelki vezetettje) életében azok nem érvényesek, hiszen annyira egyedi a helyzete, hogy őrá egyszerűen nem állhatnak a parancsok úgy, mint mindenki másra. Hiszen Isten nem várhat el tőle akkora áldozatot, ami a parancsok betartását jelentené!

Pedig az intrinsece malum (önmagában bűnös) cselekedetek közé tartozik a házasságtörés és a fogamzásgátlás is, így soha, semmilyen körülmények között nem lehet erkölcsös. Nincs olyan, hogy az én helyzetem annyira súlyos, hogy ne lenne bűn. Aki így áldozik, szentségtörő. Aki így áldozásra buzdít, annak pedig a bűne - ha ez lehetséges - még rosszabb.

Talán ami a legjobban fáj, hogy papok és püspökök is vannak, akik tévtanításokat terjesztve félrevezetik a híveket, zavart keltenek az Egyházban és romlására törnek a krisztusi erkölcsöknek. Egy atya mesélte, hogy ezen nem kell csodálkozni, mert már a Humanae vitae kiadása után is kisebb lázadás tört ki bizonyos püspökök között.

Megnyugtató a számomra, hogy ezekben a zűrzavaros időkben vannak olyan bíborosaink is, mint például Raymond Burke, és olyan püspökeink, mint Athanasius Schneider, akik bátran követik Szent Pál alábbi intéseit és szembeszállnak a tévtanításokkal, jöjjenek azok akár az Egyházi hierarchia legmagasabb szintjeiről. Olyan püspökök ők, amilyeneket Szent Pál szeretett volna látni:
A püspök ugyanis, mint az Isten megbízottja, legyen feddhetetlen, ne legyen önhitt, ingerlékeny, iszákos, erőszakos, kapzsi, hanem legyen vendégszerető, jóakaratú, megfontolt, igaz, tisztességes, fegyelmezett. Álljon szilárdan a hiteles tanítás alapján, hogy éppúgy képes legyen az egészséges tanítással buzdítani, mint az ellentmondókat megcáfolni. Akad ugyanis számos elégedetlenkedő, fecsegő és ámító ember, főképp a körülmetéltek sorában. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak, s aljas haszonlesésből ártalmas dolgokat tanítanak. Saját prófétáik közül az egyik már megállapította: „A krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók.” Ez a tanúság igaz. Ezért intsd őket szigorúan, hogy a hitben erősek legyenek! Ne hallgassanak zsidó mesékre, és ne kövessék az igazságtól elfordult emberek parancsait. A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük. Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják, mert utálatra méltók, konokok, semmi jóra nem képesek. (Tit 1,7-16)
Úgy gondolom, a magunk eszközeivel követnünk kell az ő példájukat. Hiszen minden hithű egyházi személynek nagyon jól esik, ha a hívei mögötte állnak és támogatják az Egyház igaz hitéért vívott harcban. Leghathatósabb eszközünk az imádság, a bűnbánat és a szentségek vétele, valamint hogy a védelmezett igazságok szerint élünk, de fontos lehet az is, hogy hirdessük az igazságot, amikor csak alkalom van rá - hiszen a tévtanítók is megragadnak minden lehetőséget hazugságaik terjesztésére.

Természetesen rengeteg támadás fog majd érni minket. Hiszen a „sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el." (1Pét 5,8) Borzasztó a helyzet, de nem szabad félnünk, mert történjék bármi, a csata már eldőlt. Úgy tűnik, a gonosz a világ ura és az Egyházban is egyre nagyobb a hatalma, de igazság szerint Krisztus már legyőzte a Sátánt, és amit látunk, az az ő haláltusája. Arra kell vigyáznunk, hogy miközben kimúlik, kétségbeesett vagdalkozásában minél kevesebbeket rántson magával. Ebben a helyzetben erősíthetnek és vigasztalhatnak minket Krisztus Urunk szavai:
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is. Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!

Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.

(Mt 5,10-19)

2016. szeptember 15., csütörtök

Miért képtelenek az újraházasodottak az áldozásra?


„Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." (Mt 19,8)

A bűnös ember nem engedi meg, hogy Isten szeresse őt. A bűn bezár. Bezárkózunk Isten szeretete előtt. „Szomjazom” - mondja Jézus. A szamáriai asszonyt szomjazza szeretni. Olyan vizet akar neki adni, amely nem fogy el soha. Amelytől már nem fog szomjazni. Szeretni akarja a szamáriai asszonyt, de nem tudja, mert a nő a férfiaknál keresi a végtelen szeretetet, amelytől azt várja, hogy majd betölti őt. És a kudarcok ellenére már az ötödikkel próbálkozik. Jézus arra igyekszik rádöbbenteni az asszonyt, hogy nála keresse azt a szeretetet, amelyre vágyik, ne férfiaknál, főleg ne bűnös viszonyban, mert ott úgyse fogja megtalálni. (ld. Jn 4)

Mitől lettek szentek a szentek? Attól, hogy értették és élték, amit Avilai Szent Teréz is ír: „Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!” Erről mesélnek nekünk azok a csodák is, amikor egy-egy misztikus nem tud magához venni más táplálékot, csak az Eucharisztiát. Ez nem öncélú vásári mutatvány, hanem arra világít rá, hogy valójában csak Krisztus kell az élethez, mégpedig a boldog élethez, senki és semmi más.

Az elhagyottak arra kaptak lehetőséget Istentől, hogy felismerjék és megtapasztalhassák, Isten szeretete bőven elég, sőt, ezerszer több, mint amit a házastársuk vagy bárki más ember valaha is adhat nekik, és hogy igazából ez az a szeretet, amely nélkül képtelenek élni.

Jézus szeretné az elhagyottság borzalmas fájdalmát jóra változtatni. Elhagyott a férjed vagy a feleséged? Ne félj, itt vagyok neked én, most én töltelek be téged, és megtanulhatsz csak az én szeretetemből élni. Micsoda fájdalom, és mégis, micsoda lehetőség arra, hogy mélységesen mély szerelmi viszonyba kerülj Jézussal, amilyenbe talán nem kerülhettél volna, ha a házastársad nem hagy el téged!

Miért nem vállalja az elhagyott katolikus az önmegtartóztatást, a társtalanságot Krisztusért? Krisztus lángol az elhagyottakért. Be akarja tölteni őket. De ha újraházasodnak, akkor azt látja, hogy ők az Ő tanítása ellenére egy másik férfit vagy nőt választottak, hogy kielégítsék vele szeretetvágyukat akár halálos bűn árán is. Viszont azért Jézusra is vágynak valahol. Csakhogy halálos bűnben nem lehet áldozni. Hiába áldoztatná meg őket akár maga a pápa, akkor se lennének képesek az áldozásra, arra, hogy átadják magukat Krisztusnak, és befogadják a magát nekik átadó Krisztust, mert a halálos bűn, az, hogy Isten törvényeivel szembeszegülve, hűségesküjüket megszegve paráznaságban élnek, képtelenné teszi őket erre. Ha telezabálod magad műanyag és mérgező gyorsétellel, akkor a fenséges lakomából már nem tudsz részesülni, mert nem fér beléd. Kitöltötted már a gyomrodat mással - csakhogy az a más megmérgez és megöl téged.

Ha megáldoztatnának egy olyan embert, aki bezárt Jézus előtt és az Ő ellenében pótszerekhez menekült, a legaljasabb hazugságot követnék el vele szemben. Azt mondanák neki: nyitva vagy Krisztus számára, hogy be tudd fogadni őt. Pedig az az igazság, hogy aki Krisztus ellenében keresi a boldogságot, az bálványimádó, mert Isten parancsai elé, vagyis Isten elé helyezi a szexualitást és a párkapcsolatot. Azt mondja, ezek nélkül nem tud (boldogan) élni, akármit is vár el tőle Isten. De akkor nincs meg az a szerelmes önátadás Istennek, ami az áldozásban megtörténik. Ezért szentségtörés a halálos bűnben élők áldozása. Áldozásukkal hazudnak, azt hazudják, hogy teljesen át akarják adni magukat Krisztusnak, pedig ez nem igaz, mert van egy bűn, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak.

Krisztus és az Egyház arra hív minket, hogy felismerjük, a vágyaink mélyebbek annál, hogy bárki és bármi betölthesse Istenen kívül. Ez a szentek útja, és vannak, akik azt mondják, ne várjuk el ezt mindenkitől... De hát mindannyian szentségre vagyunk meghívva. A fényűző menyegzős lakomára. Nem a gyorsételre. Talán gonoszság az Egyház részéről, hogy elvárja tőlünk, ne junkfooddal (szemétkaja, ahogy az angol hívja a gyorsételt) táplálkozzunk, hanem a mennyei mannával? Az Egyház nem önsorvasztó aszkézisre hív minket, hanem arra, hogy a bűn szemete helyett az örök élettel táplálkozzunk. Tényleg olyan zord az Egyház, ha le akar szoktatni minket a gyorsételről, ami végül megöl minket, hogy a legfényesebb isteni lakoma asztaláról ehessünk, melyaz örök életre vezet?

Igen, ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus befogadására, fájdalmakon és lemondásokon vezet át az út. Nem olyan egyszerű ezt megélni, mint leírni.Ez egy egész életen át tartó folyamat, hogy minél inkább kitáguljunk Krisztus számára, hogy végül színről-színre látásával tölthessen be minket a mennyben. De nem éri meg? Ezért a boldogságért, az egyetlenért, amely kielégíthet minket, nem éri meg lemondani és szenvedni? Annyival, de annyival többet kapunk érte a végén.

Tudom, felmerülhet az olvasóban, házasságban élő nőként könnyen beszélek elviselendő elhagyottságról és magányosságról. De bármilyen sok szeretetet is tud adni a férjem, és bármilyen csodálatos is, hogy ő van nekem, csak Isten végtelen és tökéletes szeretete képes boldoggá tenni. Bármennyire is jó férjem van, ha nem élnék szeretetkapcsolatban Istennel, szeretethiányban sorvadnék el. De ez nem az én „különlegességem”. Mindenkit úgy teremtett meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be teljesen.

Az, aki nem engedi a halálos bűnben élőket áldozni, és így ösztönzi őket a változtatásra, végtelenül szereti a bűnöst, mert nem hagyja, hogy pótszerektől várva a boldogságot szeretethiányban sorvadjon el, hanem segíti, hogy megnyíljon Jézusra. Az viszont, aki a sorvadozókat abba a hitbe ringatja, hogy épp jóllaknak és betöltetnek, a legnagyobb gonoszságot követi el, amely valaha létezett.

2016. május 30., hétfő

Az újraházasodottak áldozásáról


Az utóbbi időben nagy port kavart katolikus körökben Ferenc pápa apostoli buzdítása (Amoris Laetitia), melynek bizonyos kitételeit úgy is lehet értelmezni, hogy az utat nyitna az újraházasodottak áldozásának.

Miről is van szó?

Katolikus hitünk szerint a házasság szentség, amely ha érvényesen megköttetett, csak akkor bomlik fel, ha az egyik fél meghal. Vagyis nem létezik válás. Így hogyha valaki polgárilag el is válik, Isten színe előtt még házas marad.

Hogyha valaki pedig házasságon kívül él nemi életet, akkor halálos bűn állapotában van. Ez arra is vonatkozik, hogyha házasság előtt tesz ilyet, akkor is, hogyha házasként egy harmadik személlyel létesít viszonyt, de azt is jelenti még többek között, hogyha a házastársát elhagyja és összeáll másvalakivel. Mindez talán még nem is okoz gondot, de a közfelfogásban van a házasság felbomlásakor egy vétkes és egy ártatlan. Mi van akkor, ha engem hagynak el, vagyis én vagyok a vétlen fél?

A helyzet az, hogy akkor se állhatok össze mással, hanem mint a tékozló fiú atyjának, várnom kell vissza a házastársamat és önmegtartóztatásban élnem (amit akár felajánlhatok a másik meg- és hazatéréséért). Az, hogy nem én hagytam el a másikat, hanem engem hagytak el, nem jogosít fel arra, hogy másnál keressem a boldogságot. Az ugyanúgy ágyasság, mint annak az új kapcsolata, aki elhagyott engem. A hűtlenség ugyanis nem frigybontó aktus, csakis a halál.

Sokak számára manapság ez túl keménynek tűnik, hiszen jogunk van a boldogságra, a társra meg a szexre, mondják, és mi ártatlanok vagyunk. De ez nem csoda, mert már az apostolok is úgy sóhajtottak fel, mikor Krisztus a felbonthatatlanságról beszélt: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19,11)

Első pillantásra tényleg kegyetlennek tűnik Krisztus és az Egyház tanítása, ellenben nagyon kegyesnek és irgalmasnak az, hogy szegény ártatlan elhagyott hadd legyen boldog mással. Csakhogy ebben kétféle csúsztatás is rejlik.

Egyrészt a boldogság nem egyenlő azzal, hogy együtt élek valakivel. Nem mindenki házasságra teremtetett, akkor ők nem lehetnek boldogok? Persze erre mondhatja valaki, hogy az ő saját boldogsága függ attól, hogy szeretetteljes házasságban éljen, nem mindenkié. Csakhogy ez sem igaz. Az egyén boldogságához egyedül Isten kell, senki és semmi más. Ha valaki a házasságot vagy az elvárásai szerint boldog házasságot elengedhetetlennek tartja önmaga számára, akkor bálványimádó, mert a házasságot vagy álmai házasságát Isten elé helyezi.

A másik csúsztatás ártatlan félről beszélni. Azt hiszem, minden válás kettőn múlik. Persze van, aki vétkes(ebb) és olyan helyzet is lehet, hogy az elhagyott fél tényleg teljesen ártatlan, de azt hiszem, ez a ritkább. Főleg manapság, amikor alapjaiban borultak fel a nemi szerepek és a család egyensúlya. Lehet, hogy valakit elhagytak, de nem lehet, hogy a viselkedésével jócskán belekergette a másikat abba, hogy egy másik nőhöz/férfihoz meneküljön? Hogy döntse el az Egyház, hogy ki a tiszta és ki a bűnös a dologban, ki az, aki áldozhat, és ki az, aki nem?

A katolikus tanítás kétezer éve világos. A házasság felbonthatatlan egység, és az sem bontja fel, hogyha a házastársak külön költöznek, elhidegülnek, sőt meggyűlölik egymást. Az sem bontja fel, hogyha mással állnak össze, de még az sem, hogyha új párjuktól gyermekeik születnek. Ugyanolyan elképzelhetetlen azt mondani, hogy valaki nem a férjem többé, mert elhagyott, mint azt mondani, hogy valaki nem a gyerekem, mert rossz útra tért. Ő attól még örökké a gyermekem marad, akkor is, ha esetleg soha többé nem találkozunk.

Aki szentségi házasságot köt, annak ezt tudnia kell, és a felkészítésen a pap valószínűleg el is mondja neki, hogy a másiktól csak a halál választhatja el. A házasságban olyan egység jön létre, amely szorosabb még a szülő-gyermek kapcsolatnál is. Hogyha valaki nem akarja ezt a szoros, csak a halállal felbomló köteléket vállalni, akkor ne házasodjon meg!

Feleségként hadd mondjam el, hogy számomra természetes volt mindez, és amikor férjhez mentem, tudatosan vállaltam, hogy kitartok a férjem mellett hűségben és szeretetben, még akkor is, hogyha ő esetleg elhagy engem, vagy velem is él egy fedél alatt, de mintha ott sem lennék. Vállaltam, hogy szeretni fogom őt akkor is, hogyha ő nem szeret engem, ahogy Isten is szeret minket és hűséges hozzánk akkor is, hogyha mi elutasítjuk, elhagyjuk, sőt gyalázzuk Őt. Persze mi nem vagyunk Isten, de ha keresztények vagyunk, akkor tudjuk, hogy az életünket átadtuk az Úrnak, a Szentlélek működik bennünk és Isten lakik a szívünkben, vagyis segít az Ő szeretetével szeretni a másikat. Önmagunktól valószínűleg tényleg nem lennénk képesek olyan szeretetre, amelyet a szentségi házasság megkövetel, de ha Krisztusban vagyunk és Ő mibennünk, akkor igen, mert Istennek minden lehetséges.

Katolikusként hiszek benne, hogy Isten, ha házas hivatást adott, akkor megadja hozzá a megfelelő kegyelmet, hogy ki is tartsak benne, legyen az a házasság akármilyen. Erre utal Krisztus szava is, amikor az apostolok fentebb idézett csalódott megjegyzésére ezt válaszolja: „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott." Vagyis akinek házas hivatása van, az ki tud tartani.

Ezen kívül azt is hiszem, hogy az Úr nem ad nagyobb keresztet annál, mint amekkorát el tudunk viselni. Tehát noha megértem az elhagyottak és újraházasodottak problémáját és fáj értük a szívem, azt is gondolom, hogy saját hibájukból halálos bűnben élnek, és így alkalmatlanok a szentáldozásra. Ha magukhoz vennék Krisztus testét, az csak a bűneiket tetézné. Ahogy az úrnapi szekvencia is mondja: „Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás. Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más."

Amikor szentségi házasságot kötöttünk, vállaltuk, hogy a házastársunkat minden körülmények között szeretni fogjuk, akkor is, ha ő nem kér a mi szeretetünkből, és halála vagy halálunk órájáig várjuk őt vissza. A férjem (vagy feleségem) az az ember, akit ezen a Földön a legjobban szeretnem kell, akiért a legtöbbet kell tennem. Ebbe az is beletartozik, hogyha elhagy engem, akkor én várom őt haza, és nap mint nap imádkozom és áldozatot vállalok érte, hogy hagyjon fel házasságtörő életmódjával és térjen vissza Istenhez és hozzám. Rossz útra tért gyermekeinkért nem természetes, hogy ezt tennénk? Elzüllött gyerekeinket miért szeretjük tovább, miért várjuk őket haza, miért nem felejtjük el őket és fogadunk örökbe helyettük mást, megtagadva tőlük a megbánás és a visszatérés lehetőségét?

Ha valaki a szeretetre és az irgalmasságra hivatkozva akarja az újraházasodottak áldozását engedélyeztetni, akkor gondolja át a fenti példát inkább, hogy mi is az igazi szeretet és irgalom: hűtlenségre hűtlenséggel válaszolni, mert nekem „jogom van" az általam elképzelt „boldogsághoz", vagy szeretni és kitartani a hűségben akkor is, ha engem nem szeretnek és nem hűségesek hozzám, mint ahogy Krisztus tette és teszi a mai napig?