A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Eucharistia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Eucharistia. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 2., csütörtök

Reformáció katolikus szemmel, avagy miért nem áldozhatnak velünk az evangélikusok


Nem igaz, hogy a mai kor világnézetileg semleges, és hogy egy vallástalan vagy más vallású ember életében nincsenek ugyanúgy dogmák, vagyis megkérdőjelezhetetlennek vélt (hit)igazságok, mint egy katolikuséban.

Ma például általánosan elfogadott dogma, hogy minden vallás és felekezet egyenlő, és nem szabad olyat mondani a másikra, hogy egy hamis felekezet vagy vallás tagja. Mindenki higgyen, amit akar, úgyis minden vallás ugyanarra a hegyre vezet fel, de még a vallástalanok is arra tartanak, mint a legragyogóbb szent katolikusok, ha jó emberek, vagyis kedvesek. Ne azt nézzük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt, emelkedjünk felül az ellentéteken és éljünk békében, nem felhozva azokat a kérdéseket, amelyekben nem értünk egyet, hiszen azok úgyis marginálisak.

Ez nagyon szeretettel telien hangzik, csakhogy hazugság, és így viselkedni káros.

Egy hithű katolikusnak abból kell kiindulnia, hogy a katolikus keresztény hit az egyetlen igaz hit, melyet Isten nyilatkoztatott ki, és a katolikus Egyház Isten egyetlen Egyháza, amelyet maga Jézus Krisztus alapított.

Az, hogy több keresztény felekezet van, a Sátán szétszóró munkájának műve, aki felszította a reformátorokban a gőgös lázadás szellemét a katolikus klérus bizonyos tagjainak bűnösségét kihasználva. Egy Luther, egy Kálvin, egy Zwingli a Sátán megtévesztettje, aki jogosan háborodott fel egyes dolgokon, de gőgjében ennél tovább ment: hitigazságokat kezdett el tagadni, saját tévedő elméje szerint hozzá költött az igaz tanításhoz, nem a klérus egyes bűnös tagjait, hanem magát a klérus intézményét támadta, és még inkább szétszabdalta Krisztus Testét, az Egyházat.

Sosem az a probléma, ha valaki javítani akarja az Egyházat. Igen, az Egyházban lehetnek bűnös dolgok és emberek, akár maga a pápa is kerülhet gyalázatos helyzetbe. Szt. Pál apostol megfeddte az első pápát, Szt. Pétert, mert nem merte felvállalni a zsidókeresztények előtt, hogy nem tart bizonyos zsidó szokásokat. Az arianizmus tombolásának idején volt, hogy a püspökök többsége Áriuszt követte, és az igazhitűeket üldözték, mint például Szt. Atanázt. A XIV. századot a pápa avignoni fogsága árnyékolta be, és a reformátorok kora se volt szeplőtelen. A probléma azzal van, ha valaki nem a visszaéléseket akarja kiküszöbölni, hanem a dogmatikát akarja átírni vagy saját felekezetet kreálni, ahol az ő értelmezése szerint olvassák a Bibliát.

Azok a ragyogó szentek, akik megújulást hoztak, egy-egy sötétebb időszakából kivezetve az Egyházat, mind egyformák voltak abban, hogy magukon kezdték a jobbítást, és ha korholták is a klérus nyilvánosan bűnös tagjait vagy szokásait - akár a pápát is! -, azt a legnagyobb alázattal tették és megmaradtak az Egyház hűséges tagjai, még ha esetleg az épp aktuális egyházi vezetéstől csak a rosszat kapták.

Épp ezért gyalázatos egy Luther-szobor a Vatikánban. Ki is volt ez az ember? Gyakorlatilag mindenben az ellenkezője volt egy Szt. Atanáznak vagy Sienai Szt. Katalinnak. Indulatos és öntelt szerzetes, aki kiugrott és megszegte Istennek tett hármas fogadalmát. Aki 95 pontjában bizonyos dolgokat jogosan kritizált - ezeket el is fogadta az akkori pápa -, de bizonyos pontok, melyek miatt feddést kapott, ellenkeztek Krisztus igazságával. Ő viszont annyira sokat képzelt magáról, hogy minden egyes pontjához ragaszkodott, és hogy neki legyen igaza, bibliaferdítésében a neki ellentmondó dolgokat átírta vagy egyszerűen kitörölte a Szentírásból. De Luther még saját magával sem értett egyet, hiszen tanítása folyamatosan változott, elég csak a tisztítóhelyre gondolni, amelyben eleinte még hitt, de aztán „rájött", hogy nincs is olyan, ahelyett, hogy rábízta volna magát a Krisztus alapította Anyaszentegyház Szentlélek által vezetett tanítóhivatalára e kérdésben. Luther milyenségéről mégis talán a legmeggyőzőbb történet, hogy engedélyezte a híresen parázna Hesseni Fülöpnek a kétnejűséget, akitől cserébe finom borokat kapott.

Az pedig nem teszi Lutherékat szentté vagy az úgynevezett reformációt ünneplésre méltóvá, hogy megújulást hozott a katolikus Egyházba. Hiszen akkor a Krisztust halálra adók is szentek lennének, az pedig, hogy kivégeztették, áldott cselekedet, mert hiszen a megváltás fakadt belőle.

Azok a szentek, akik nem hagyták el a katolikus Egyházat ezekben a vészterhes időkben sem, hanem kitartottak és akár súlyos bűneikből tértek meg. Még ez a sötét korszak is olyan szenteket termett, mint Loyolai Szt. Ignác, Avilai Szt. Teréz, Keresztes Szt. János vagy Alcantrai Szt. Péter. Miközben pedig Luther házasságra lépett egy kiugrott apácával és többnejűséget engedélyezett Hesseni Fülöpnek, Morus Szt. Tamás és Fisher Szt. János életüket adták a szentségi házasság felbonthatatlanságáért és a Rómához való hűségért, amelyet még VIII. Henrikkel szemben is védelmeztek. Ha a reformáció korára gondolunk, őket kellene inkább dicsőíteni és nekik kéne szobrokat emelni.

Persze a lutheránusokat nem szabad Lutherrel azonosítani, főleg nem manapság, amikor a legtöbben azért evangélikusok, mert ebbe születtek bele. Ők akár szentebbek is lehetnek bizonyos katolikusoknál. De sosem azért, mert jó lutheránusok, hanem csakis annak ellenére. Annak ellenére üdvözülhetnek, hogy nincsenek egységben az Anyaszentegyházzal, nem gyónnak, nem áldoznak (bármit is hisznek, az evangélikusoknál nem történik átváltoztatás), és sok mindenben tévtanításokat vallanak igazságnak.

Ha egy evangélikus önhibáján kívül nem katolizál és törekszik a Krisztusnak átadott életre, Isten kegyelméből üdvözülhet. De áldozni nem áldozhat.

A szentáldozás nem a tökéleteseknek szól, ez tény, hiszen akkor nem áldozhatna egyikünk sem, azonban a Bibliából is látszik, hogy lehet méltatlanul venni, szentségtörően, úgy, hogy valaki nem az Élet Kenyerét eszi általa, hanem a halálát. A gyümölcsöző, vagyis nem szentségtörő áldozás feltétele, hogy a megszentelő kegyelem állapotában legyünk: ha halálos bűnt követtük el, bánjuk meg, gyónjuk meg és határozzuk el, többet nem követjük el, ha pedig rendezetlen állapotban vagyunk, szakítsunk azzal az életállapottal, amely a halálos bűnt jelenti a számunkra (pl. második „házasság" vagy épp az eretnekség). Aki halálos bűnben van, az nem áldozhat, mert valójában nem képes áldozni, vagyis befogadni Krisztust, hiszen a bűne által elutasította Őt. Áldozása tehát hazugság és ezért gyalázat, mely csak meglevő bűneit tetézi.

Ha egy evangélikus katolikus templomban akar áldozni, akkor fel kell adnia eretnek nézeteit és katolizálnia kell. Bizonyára nem esik majd ez a nehezére, hogyha valóban azért akar az Oltáriszentséghez járulni, mert hisz a valóságos jelenlétben, és úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja.

De ugyebár általában nem ez a helyzet, hiszen arról esik szó manapság, hogy valaki úgy akar katolikus templomban áldozni, hogy esze ágában sincs katolizálni. Mi értelme ennek? Valószínűleg erre az a válasz, hogy nem azért akarnak bizonyos evangélikusok katolikus templomban áldozni, mert az igazi Oltáriszentségre, és így magára Jézusra vágynak, hanem mert vagy az ellen akarnak lázadni, hogy ők ki vannak zárva valamiből (tipikus XXI. századi betegség), vagy pedig katolikus rokonaikkal, barátaikkal akarnak közösségre lépni, de akkor az ilyen személyek nem Krisztussal akarnak egyesülni, ami az Eucharisztia lényege, hanem a szeretteikkel, viszont így az áldozást csak egy pusztán emberekkel összekötő cselekedetnek hiszik, nem pedig annak, ami.

Lehet lutheránusnak és katolikusnak közösen dicsérni Istent vagy imádkozni Hozzá, de az áldozás más szint. Az a legbensőbb egyesülésünk Krisztussal, amely csak létrejöhet a Földön. Ahogy pedig szeretkezni csak a törvényes házastársammal lehet bűntelenül, úgy csak az járulhat az Oltáriszentséghez anélkül, hogy szentségtörést követne el, aki egységben van a katolikus Egyházzal és a megszentelő kegyelem állapotában van.

Úgy gondolom, hogy a mai világban fontos összefognunk a protestáns testvéreinkkel mindabban, ami közös érték és ami védelemre szorul. Álljunk ki együtt a magzatok élethez való jogáért, jótékonykodjunk, vívjuk harcunkat a gender ideológia ellen (bár sok országban sajnos már ezen a téren is „hitújítottak" a protestáns egyházak) -, de mindazonáltal ne süppedjünk bele a politikai korrektség kényelmes fotelébe, mellékes kérdésnek titulálva mindazt, hogy jelen van-e Krisztus és miképpen az Oltáriszentségben, hogy szükségünk van-e papra a gyónáshoz, hogy szentség-e a házasság és szabad-e válni, hogy tisztelhetjük-e Máriát, hogy imádkozhatunk-e a szentek közbenjárásáért, hogy vannak-e, akiket Isten eleve elrendelt a pokolra, hogy létezik-e tisztítótűz, hogy szabad-e gyermekeket keresztelni stb. Ezek egyáltalán nem mellékes kérdések. Az, hogy vitatkozunk, vagy az, hogy azt mondjuk a másiknak, ebben tévedsz, még nem gyűlölködés vagy lenézés, hanem őszinteség és az irgalmasság lelki cselekedete. Ha mindez jószándékúan, a másik javára történik, jó pedagógiai érzékkel, szeretetben, akkor szent dolog. Ami káros, hogyha a másikat erőszakosan, ledorongolva és kioktatva akarom áttéríteni, hogyha nem tartom tiszteletben sem őt, sem a szabad akaratát. De az nem gyűlölet, ha szerintem a másik téved, és ezt megfelelő indíttatással és hangnemben megmondom neki, ebben a mai kor ideológusainak nincs igaza.

A mai politikailag korrekt beszédmód és mérce szerint ez az írásom valószínűleg sértő, arrogáns, nagyképű és szélsőséges, de bízom benne, hogy látszik, nem gyűlölködés vagy provokáció volt a célom, hanem az igazság kimondása mások javára. Nem tudok elmenni amellett, hogy milliók, akik kereszténynek vallják magukat, nem részesülnek az Oltáriszentségben, nem gyónnak, nem ápolnak szerető és hitben gyümölcsöző kapcsolatot Szűz Máriával és más szentekkel, hogy a túlvilágon lévő rengeteg lélekért nem imádkoznak, hogy megrövidüljenek szenvedéseik a tisztítóhelyen, mert azt hiszik, ilyen nincs is, hogy vannak, akik olyan Istenben hisznek, aki a pokolra rendelt sokakat, mások pedig nem keresztelik meg a gyermekeiket, holot ez szülői gondoskodásuk fontos eleme lenne. Fáj a szívem azért, mert sok-sok jószándékú és buzgó keresztény nem tagja a katolikus Anyaszentegyháznak, és így nem csak, hogy öntudatlanul is megsérti Isten törvényét, de ő maga is hatalmas lelki javaktól van megfosztva.

Könyörögjünk az eretnekekért és szakadárokért is, hogy a mi Urunk Istenünk szabadítsa meg őket minden tévtantól, és a szent és apostoli katholikus Anyaszentegyház kebelébe visszavezetni méltóztassék.

Könyörögjünk. Mindenható örök Isten, ki mindenkit üdvözítesz, és senkit sem akarsz elkárhoztatni, tekints az ördögi ravaszsággal megejtett lelkekre, hogy minden eretnek tévedést letéve, a tévelyők szíve megjavuljon és igazságod egységébe visszatérjen. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Amen.

(Nagypénteki könyörgés a Szunyogh-féle magyar-latin misszáléból, 1933.)

Ajánlott olvasmányok:

Bangha Béla: Miképp terjed el a protestantizmus? 
Idevágó részek Bangha Béla Világnézeti válaszok c. könyvéből 
Catholics Come Home 
Depositum.hu az Egyházról 
Pázmány Péter írásai 
Pezenhoffer Antal: A katolikus hit igazsága c. művének III. kötete

2016. szeptember 15., csütörtök

Miért képtelenek az újraházasodottak az áldozásra?


„Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." (Mt 19,8)

A bűnös ember nem engedi meg, hogy Isten szeresse őt. A bűn bezár. Bezárkózunk Isten szeretete előtt. „Szomjazom” - mondja Jézus. A szamáriai asszonyt szomjazza szeretni. Olyan vizet akar neki adni, amely nem fogy el soha. Amelytől már nem fog szomjazni. Szeretni akarja a szamáriai asszonyt, de nem tudja, mert a nő a férfiaknál keresi a végtelen szeretetet, amelytől azt várja, hogy majd betölti őt. És a kudarcok ellenére már az ötödikkel próbálkozik. Jézus arra igyekszik rádöbbenteni az asszonyt, hogy nála keresse azt a szeretetet, amelyre vágyik, ne férfiaknál, főleg ne bűnös viszonyban, mert ott úgyse fogja megtalálni. (ld. Jn 4)

Mitől lettek szentek a szentek? Attól, hogy értették és élték, amit Avilai Szent Teréz is ír: „Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!” Erről mesélnek nekünk azok a csodák is, amikor egy-egy misztikus nem tud magához venni más táplálékot, csak az Eucharisztiát. Ez nem öncélú vásári mutatvány, hanem arra világít rá, hogy valójában csak Krisztus kell az élethez, mégpedig a boldog élethez, senki és semmi más.

Az elhagyottak arra kaptak lehetőséget Istentől, hogy felismerjék és megtapasztalhassák, Isten szeretete bőven elég, sőt, ezerszer több, mint amit a házastársuk vagy bárki más ember valaha is adhat nekik, és hogy igazából ez az a szeretet, amely nélkül képtelenek élni.

Jézus szeretné az elhagyottság borzalmas fájdalmát jóra változtatni. Elhagyott a férjed vagy a feleséged? Ne félj, itt vagyok neked én, most én töltelek be téged, és megtanulhatsz csak az én szeretetemből élni. Micsoda fájdalom, és mégis, micsoda lehetőség arra, hogy mélységesen mély szerelmi viszonyba kerülj Jézussal, amilyenbe talán nem kerülhettél volna, ha a házastársad nem hagy el téged!

Miért nem vállalja az elhagyott katolikus az önmegtartóztatást, a társtalanságot Krisztusért? Krisztus lángol az elhagyottakért. Be akarja tölteni őket. De ha újraházasodnak, akkor azt látja, hogy ők az Ő tanítása ellenére egy másik férfit vagy nőt választottak, hogy kielégítsék vele szeretetvágyukat akár halálos bűn árán is. Viszont azért Jézusra is vágynak valahol. Csakhogy halálos bűnben nem lehet áldozni. Hiába áldoztatná meg őket akár maga a pápa, akkor se lennének képesek az áldozásra, arra, hogy átadják magukat Krisztusnak, és befogadják a magát nekik átadó Krisztust, mert a halálos bűn, az, hogy Isten törvényeivel szembeszegülve, hűségesküjüket megszegve paráznaságban élnek, képtelenné teszi őket erre. Ha telezabálod magad műanyag és mérgező gyorsétellel, akkor a fenséges lakomából már nem tudsz részesülni, mert nem fér beléd. Kitöltötted már a gyomrodat mással - csakhogy az a más megmérgez és megöl téged.

Ha megáldoztatnának egy olyan embert, aki bezárt Jézus előtt és az Ő ellenében pótszerekhez menekült, a legaljasabb hazugságot követnék el vele szemben. Azt mondanák neki: nyitva vagy Krisztus számára, hogy be tudd fogadni őt. Pedig az az igazság, hogy aki Krisztus ellenében keresi a boldogságot, az bálványimádó, mert Isten parancsai elé, vagyis Isten elé helyezi a szexualitást és a párkapcsolatot. Azt mondja, ezek nélkül nem tud (boldogan) élni, akármit is vár el tőle Isten. De akkor nincs meg az a szerelmes önátadás Istennek, ami az áldozásban megtörténik. Ezért szentségtörés a halálos bűnben élők áldozása. Áldozásukkal hazudnak, azt hazudják, hogy teljesen át akarják adni magukat Krisztusnak, pedig ez nem igaz, mert van egy bűn, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak.

Krisztus és az Egyház arra hív minket, hogy felismerjük, a vágyaink mélyebbek annál, hogy bárki és bármi betölthesse Istenen kívül. Ez a szentek útja, és vannak, akik azt mondják, ne várjuk el ezt mindenkitől... De hát mindannyian szentségre vagyunk meghívva. A fényűző menyegzős lakomára. Nem a gyorsételre. Talán gonoszság az Egyház részéről, hogy elvárja tőlünk, ne junkfooddal (szemétkaja, ahogy az angol hívja a gyorsételt) táplálkozzunk, hanem a mennyei mannával? Az Egyház nem önsorvasztó aszkézisre hív minket, hanem arra, hogy a bűn szemete helyett az örök élettel táplálkozzunk. Tényleg olyan zord az Egyház, ha le akar szoktatni minket a gyorsételről, ami végül megöl minket, hogy a legfényesebb isteni lakoma asztaláról ehessünk, melyaz örök életre vezet?

Igen, ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus befogadására, fájdalmakon és lemondásokon vezet át az út. Nem olyan egyszerű ezt megélni, mint leírni.Ez egy egész életen át tartó folyamat, hogy minél inkább kitáguljunk Krisztus számára, hogy végül színről-színre látásával tölthessen be minket a mennyben. De nem éri meg? Ezért a boldogságért, az egyetlenért, amely kielégíthet minket, nem éri meg lemondani és szenvedni? Annyival, de annyival többet kapunk érte a végén.

Tudom, felmerülhet az olvasóban, házasságban élő nőként könnyen beszélek elviselendő elhagyottságról és magányosságról. De bármilyen sok szeretetet is tud adni a férjem, és bármilyen csodálatos is, hogy ő van nekem, csak Isten végtelen és tökéletes szeretete képes boldoggá tenni. Bármennyire is jó férjem van, ha nem élnék szeretetkapcsolatban Istennel, szeretethiányban sorvadnék el. De ez nem az én „különlegességem”. Mindenkit úgy teremtett meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be teljesen.

Az, aki nem engedi a halálos bűnben élőket áldozni, és így ösztönzi őket a változtatásra, végtelenül szereti a bűnöst, mert nem hagyja, hogy pótszerektől várva a boldogságot szeretethiányban sorvadjon el, hanem segíti, hogy megnyíljon Jézusra. Az viszont, aki a sorvadozókat abba a hitbe ringatja, hogy épp jóllaknak és betöltetnek, a legnagyobb gonoszságot követi el, amely valaha létezett.

2016. június 7., kedd

Mi a baj a kézbe áldozással?

Szent Pio atya áldozáshoz járul
Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében (Dominus est - Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról) pálcát tör amellett, hogy a Szentostyát nyelvre fogadjuk.

A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez...

„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."

Ha valaki szerint ez túlzás, és mindegy, hogy bánunk az Oltáriszentséggel, felszenteletlen kézzel megfogjuk-e, annak számára idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)

Sokan hivatkoznak a kezdetekre, mikor a kézbe áldoztatás mellett állnak ki. De Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."

Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. Bal tenyerüket jobb kezük alá helyezték, melynek tenyerébe fogadták az Ostyát, majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről vették fel a szájukkal a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Véletlen se fogták meg ujjaikkal és helyezték a saját szájukba. Nem tapogatták az Ostyát! Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.

Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember - ha nem mind! - akár akarva, akár akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.

Szt. Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”

XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”

A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!

Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nem szőrszálhasogatás, erről vitatkozni nem hangulatkeltés. Nagyon is lényeges kérdés. Hiszen nem mindegy, hogy Krisztus Teste a földre hull-e, lábbal tiporjuk-e, és hogy attól, hogy tapogathatjuk és bekapkodhatjuk, mint egy közönséges cukorkát, csökken-e bennünk a tisztelet felé. Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában:

„Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."

Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, nekik joguk van kézbe áldozni. Legalább mi, keresztények ne mindig a jogainkat hangoztassuk, mint az istentelenek, hanem próbáljunk arra összpontosítani, mi az, ami a legnagyobb tiszteletet és alázatot fejezi ki Krisztus Urunk felé.

2016. május 30., hétfő

Az újraházasodottak áldozásáról


Az utóbbi időben nagy port kavart katolikus körökben Ferenc pápa apostoli buzdítása (Amoris Laetitia), melynek bizonyos kitételeit úgy is lehet értelmezni, hogy az utat nyitna az újraházasodottak áldozásának.

Miről is van szó?

Katolikus hitünk szerint a házasság szentség, amely ha érvényesen megköttetett, csak akkor bomlik fel, ha az egyik fél meghal. Vagyis nem létezik válás. Így hogyha valaki polgárilag el is válik, Isten színe előtt még házas marad.

Hogyha valaki pedig házasságon kívül él nemi életet, akkor halálos bűn állapotában van. Ez arra is vonatkozik, hogyha házasság előtt tesz ilyet, akkor is, hogyha házasként egy harmadik személlyel létesít viszonyt, de azt is jelenti még többek között, hogyha a házastársát elhagyja és összeáll másvalakivel. Mindez talán még nem is okoz gondot, de a közfelfogásban van a házasság felbomlásakor egy vétkes és egy ártatlan. Mi van akkor, ha engem hagynak el, vagyis én vagyok a vétlen fél?

A helyzet az, hogy akkor se állhatok össze mással, hanem mint a tékozló fiú atyjának, várnom kell vissza a házastársamat és önmegtartóztatásban élnem (amit akár felajánlhatok a másik meg- és hazatéréséért). Az, hogy nem én hagytam el a másikat, hanem engem hagytak el, nem jogosít fel arra, hogy másnál keressem a boldogságot. Az ugyanúgy ágyasság, mint annak az új kapcsolata, aki elhagyott engem. A hűtlenség ugyanis nem frigybontó aktus, csakis a halál.

Sokak számára manapság ez túl keménynek tűnik, hiszen jogunk van a boldogságra, a társra meg a szexre, mondják, és mi ártatlanok vagyunk. De ez nem csoda, mert már az apostolok is úgy sóhajtottak fel, mikor Krisztus a felbonthatatlanságról beszélt: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19,11)

Első pillantásra tényleg kegyetlennek tűnik Krisztus és az Egyház tanítása, ellenben nagyon kegyesnek és irgalmasnak az, hogy szegény ártatlan elhagyott hadd legyen boldog mással. Csakhogy ebben kétféle csúsztatás is rejlik.

Egyrészt a boldogság nem egyenlő azzal, hogy együtt élek valakivel. Nem mindenki házasságra teremtetett, akkor ők nem lehetnek boldogok? Persze erre mondhatja valaki, hogy az ő saját boldogsága függ attól, hogy szeretetteljes házasságban éljen, nem mindenkié. Csakhogy ez sem igaz. Az egyén boldogságához egyedül Isten kell, senki és semmi más. Ha valaki a házasságot vagy az elvárásai szerint boldog házasságot elengedhetetlennek tartja önmaga számára, akkor bálványimádó, mert a házasságot vagy álmai házasságát Isten elé helyezi.

A másik csúsztatás ártatlan félről beszélni. Azt hiszem, minden válás kettőn múlik. Persze van, aki vétkes(ebb) és olyan helyzet is lehet, hogy az elhagyott fél tényleg teljesen ártatlan, de azt hiszem, ez a ritkább. Főleg manapság, amikor alapjaiban borultak fel a nemi szerepek és a család egyensúlya. Lehet, hogy valakit elhagytak, de nem lehet, hogy a viselkedésével jócskán belekergette a másikat abba, hogy egy másik nőhöz/férfihoz meneküljön? Hogy döntse el az Egyház, hogy ki a tiszta és ki a bűnös a dologban, ki az, aki áldozhat, és ki az, aki nem?

A katolikus tanítás kétezer éve világos. A házasság felbonthatatlan egység, és az sem bontja fel, hogyha a házastársak külön költöznek, elhidegülnek, sőt meggyűlölik egymást. Az sem bontja fel, hogyha mással állnak össze, de még az sem, hogyha új párjuktól gyermekeik születnek. Ugyanolyan elképzelhetetlen azt mondani, hogy valaki nem a férjem többé, mert elhagyott, mint azt mondani, hogy valaki nem a gyerekem, mert rossz útra tért. Ő attól még örökké a gyermekem marad, akkor is, ha esetleg soha többé nem találkozunk.

Aki szentségi házasságot köt, annak ezt tudnia kell, és a felkészítésen a pap valószínűleg el is mondja neki, hogy a másiktól csak a halál választhatja el. A házasságban olyan egység jön létre, amely szorosabb még a szülő-gyermek kapcsolatnál is. Hogyha valaki nem akarja ezt a szoros, csak a halállal felbomló köteléket vállalni, akkor ne házasodjon meg!

Feleségként hadd mondjam el, hogy számomra természetes volt mindez, és amikor férjhez mentem, tudatosan vállaltam, hogy kitartok a férjem mellett hűségben és szeretetben, még akkor is, hogyha ő esetleg elhagy engem, vagy velem is él egy fedél alatt, de mintha ott sem lennék. Vállaltam, hogy szeretni fogom őt akkor is, hogyha ő nem szeret engem, ahogy Isten is szeret minket és hűséges hozzánk akkor is, hogyha mi elutasítjuk, elhagyjuk, sőt gyalázzuk Őt. Persze mi nem vagyunk Isten, de ha keresztények vagyunk, akkor tudjuk, hogy az életünket átadtuk az Úrnak, a Szentlélek működik bennünk és Isten lakik a szívünkben, vagyis segít az Ő szeretetével szeretni a másikat. Önmagunktól valószínűleg tényleg nem lennénk képesek olyan szeretetre, amelyet a szentségi házasság megkövetel, de ha Krisztusban vagyunk és Ő mibennünk, akkor igen, mert Istennek minden lehetséges.

Katolikusként hiszek benne, hogy Isten, ha házas hivatást adott, akkor megadja hozzá a megfelelő kegyelmet, hogy ki is tartsak benne, legyen az a házasság akármilyen. Erre utal Krisztus szava is, amikor az apostolok fentebb idézett csalódott megjegyzésére ezt válaszolja: „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott." Vagyis akinek házas hivatása van, az ki tud tartani.

Ezen kívül azt is hiszem, hogy az Úr nem ad nagyobb keresztet annál, mint amekkorát el tudunk viselni. Tehát noha megértem az elhagyottak és újraházasodottak problémáját és fáj értük a szívem, azt is gondolom, hogy saját hibájukból halálos bűnben élnek, és így alkalmatlanok a szentáldozásra. Ha magukhoz vennék Krisztus testét, az csak a bűneiket tetézné. Ahogy az úrnapi szekvencia is mondja: „Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás. Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más."

Amikor szentségi házasságot kötöttünk, vállaltuk, hogy a házastársunkat minden körülmények között szeretni fogjuk, akkor is, ha ő nem kér a mi szeretetünkből, és halála vagy halálunk órájáig várjuk őt vissza. A férjem (vagy feleségem) az az ember, akit ezen a Földön a legjobban szeretnem kell, akiért a legtöbbet kell tennem. Ebbe az is beletartozik, hogyha elhagy engem, akkor én várom őt haza, és nap mint nap imádkozom és áldozatot vállalok érte, hogy hagyjon fel házasságtörő életmódjával és térjen vissza Istenhez és hozzám. Rossz útra tért gyermekeinkért nem természetes, hogy ezt tennénk? Elzüllött gyerekeinket miért szeretjük tovább, miért várjuk őket haza, miért nem felejtjük el őket és fogadunk örökbe helyettük mást, megtagadva tőlük a megbánás és a visszatérés lehetőségét?

Ha valaki a szeretetre és az irgalmasságra hivatkozva akarja az újraházasodottak áldozását engedélyeztetni, akkor gondolja át a fenti példát inkább, hogy mi is az igazi szeretet és irgalom: hűtlenségre hűtlenséggel válaszolni, mert nekem „jogom van" az általam elképzelt „boldogsághoz", vagy szeretni és kitartani a hűségben akkor is, ha engem nem szeretnek és nem hűségesek hozzám, mint ahogy Krisztus tette és teszi a mai napig?