A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anyaság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anyaság. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. március 26., hétfő

Ha utálsz otthon lenni

Utálok babázni, utálok főzni, utálok takarítani, utálok otthon lenni... Hány kisgyerekes anyuka érzi így - akár ki meri mondani, akár nem?

Ilyenkor jön általában a lemondás a nagycsaládos álmokról. Az egyetlen vagy legkisebb 1,5-2 éves gyereknek hirtelen „szüksége lesz a gyerektársaságra" és bölcsődébe íratva találja magát, hogy az édesanyja - persze csakis „anyagi okokból" - visszamenekülhessen a munka világába. Vagy ha ezt nem teszi, akkor otthon igyekszik magát mindenféle dologgal elfoglalni, ami nem a családanyai hivatásához kötődik, akár azon az áron is, hogy a férjét, a gyerekeit és a háztartását elhanyagolja.


Ha mindez igaz rád, akkor ez az írás neked szól. Nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy segítsen. Hiszen te is megérdemled, hogy békét és boldogságot találj a Jóistentől kapott hivatásodban! 

Nem igaz, hogy vannak nők, akik úgy születtek, hogy élvezik a háziasszonyságot és az anyaságot, mások meg nem, és ez utóbbiaknak nincs remény.  

Minden nő, akit Isten arra hívott, hogy családanya legyen (vagyis a nők túlnyomó többsége), alkalmas rá. És ez az alkalmasság azt is jelenti, hogy mindez be tudja tölteni a szívét és élvezni tudja. Sőt, csak ez tudja igazán boldoggá tenni.

Hogy mégis a legtöbben átmegyünk egy olyan időszakon, amelyet az első bekezdésben leírtam, az három dolognak köszönhető:
  1. A feminista propagandának, amely - Lenin szavait visszhangozva - elhitette velünk, hogy „csak" anyának lenni alantas dolog, háztartást vezetni megalázó, kisgyerekekkel otthon lenni beszűkít; bezzeg dolgozni és ide-oda járni csodálatos és felszabadító dolog; és persze ezt a kettőt tökéletesen lehet együtt csinálni, ami pedig hazugság.
  2. A neveltetésünk hiányosságainak, vagyis hogy úgy válunk családanyává, hogy nem vagy alig tudunk háztartást vezetni és gyereket gondozni, ráadásul valószínűleg az anyukánk kiszolgált minket, ezért most sokkhatásként ér, hogy nekünk kell kiszolgálni másokat, és tizedannyi időnk se jut pihenni és szórakozni, mint azelőtt. Plusz fogalmunk sincs arról, hogy működik egy férfi, a feleség alárendelődéséről meg életünkben se hallottunk, legfeljebb csak úgy, mint ami a régi korok elnyomott asszonyainak szenvedését okozta.
  3. A bűneinknek, különösen a bűnök királynőjének, a gőgnek; vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni.
Mindezt 100%-ig saját tapasztalatból írom. Én is voltam így. Ó, de még mennyire! Viszont megszabadultam. És azt szeretném, hogy te is megszabadulhass a Gonosz boldogtalanságot hozó hazugságaitól.

Mi történt velem, hogy boldog anyává váltam? A válasz nagyon egyszerű. Nem a körülményeim változtak. Nem váltam meg se a gyerekeimtől, se a háztartási teendőktől. Hanem Istennek adtam, és Ő kicserélte a szívemet.

A katolikus misztika egyik ismert eleme a szívcsere. Ilyenkor Jézus elveszi a misztikus szívét, és újat ad neki helyette. Nyilván ez az élmény így különleges dolog, viszont különböző látomások nélkül is megtörténhet velünk ugyanez, sőt, szerintem minden hívővel meg kell történjen ahhoz, hogy üdvözüljön. 

A legtöbb ember azért boldogtalan, mert azt hiszi, hogy a környezete miatt boldogtalan. Ha több pénze lenne, jobb munkája, más férje, szebb teste stb., akkor biztos boldog lenne. Pedig ez nem igaz. Egy mondás szerint: Hiába váltogatod a nadrágot a lakásodban, hogyha a szoknya ugyanaz marad." Vagyis hiába cserélgetjük a férfiakat (vagy akárkit és akármi mást), ha mi magunk nem változunk pozitív irányba, akkor nem leszünk boldogabbak.

Alapvető keresztény tanítás, hogy a boldogságunk csak rajtunk múlik. Vajon boldogabb lettem volna, ha szakácsnőt és takarítónőt fogadok, eljárok tanulni/dolgozni, a kisfiam meg reggel 7-től este 6-ig bölcsődében van? Biztos, hogy nem. Sőt, ártottam volna a férjemnek, a gyerekemnek és magamnak is, mégpedig úgy, hogy az üdvösségemet kockáztattam volna. Szt. Pál ugyanis azt írja az asszonyokról:

  „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél." (1Tim 5,8)
Kemény szavak, ugye?

Ezidáig  nem is annyira foglalkoztam ezzel a mondattal, mert özvegyekről szóló szövegbe van ágyazva - én meg, hála Istennek, nem vagyok az -, pedig valójában úgy van megfogalmazva, hogy világos, nem csak az özvegyekre, hanem minden asszonyra vonatkozik.

Úgy látszik, az, hogy mennyit foglalkozunk a férjünkkel, a gyerekeinkkel és a háztartással, egyáltalán nem érdektelen dolog Isten előtt. Hanem bizony, ha elhanyagoljuk mindezt, akkor rosszabbak vagyunk a szemében a hitetleneknél.

Én, mikor még csak egy gyerekem volt, olyan ostoba voltam, hogy a szívem mélyén többre tartottam a netes evangelizációt, mint a családanyai teendőimet. És könnyű volt az internetes istenszolgálatba menekülnöm ezek elől, hiszen az olyan „szent dolog", vagyis be tudtam magyarázni magamnak, hogy helyes, ha erre fordítom a legtöbb energiámat, nem a családomra és a háztartásra. (Régebben sokkal több bejegyzést és hozzászólást írtam. Azért nem látszik ez 2014-2015-ben, mert a legtöbbet utólag töröltem. Ami nem csoda, ha belegondolok, milyen istentelen lelkiállapotban születtek azok az írások.)

Pedig valójában „elhanyagoltam a házam népét", és miközben csodálatos hithirdető katolikus nőnek képzeltem magam, igazából rosszabb voltam a hitetlennél". Nem csoda, hogy nem éreztem magam igazán boldognak itthon. De nem azért nem éreztem magam annak, mert nem vagyok háztartásbeli anyának való, hanem mert túl gőgös, lusta és önző voltam hozzá, hogy élvezni tudjam, ráadásul még fogalmatlan is.

Bemagyarázhattam volna magamnak, hogy nem családanyaságra születtem, és jobb lenne nekem is, meg a családomnak is, ha eljárnék tanulni, majd dolgozni, a gyerekem meg bölcsődés lenne, de Isten nem hagyta, hogy eldobjam magamtól a fiamat, mert nem találtam elég izgalmasnak egy hozzám hasonló „különleges" nő számára a vele való foglalkozást.

Istentől tudtam már 13 éves koromtól, hogy nekem háztartásbeli, nagycsaládos anyának kell lennem. Különben is, valahol borzadtam tőle, hogy a gyerekemet bölcsődébe adjam, a háztartásomat meg más vezesse. Minek mentem akkor férjhez és miért szültem, ha szinte minden ezzel járó feladatot másokra hárítok?

Az Úrhoz fordultam. Eleinte azzal zaklattam, mutassa meg, mit kéne dolgoznom, vagyis hogy meg tudjam ülni azt a bizonyos két lovat. Nem mutatott semmit. Hanem megmutatta a Bibliát, azon belül is azt, hogy Ő hogyan gondolkozik az asszonyokról.

Aztán megmutatta az amisokat. Az Élet az amisokkal (Living with the Amish) és az Amish - A Secret Life c. dokumentumfilmet, amelyekben felragyog a keresztény asszonyok hivatásának szépsége.

És megmutatta a Queen of the Home c. könyvet, amely csupa keresztény nőtől közöl rendkívül lelkesítő írásokat. Ha más nem, ezek aztán tényleg felnyitják egy háziasszony szemét arra, milyen fontos és értékes hivatása is van!

Meggyőződhettem róla, hogy valóban az az utam, amit 13 éves korom óta súgott nekem az Úr, és amit el is kezdtem élni, csak a fentebb leírt három nehezítő körülmény miatt nem éreztem jól benne magam.

Úgyhogy most már nem a körülményeim megváltoztatását kértem Istentől, hanem hogy engem változtasson meg. Mutassa meg, mit gondolok rosszul és milyen bűneim vannak. Tegyen olyan feleséggé, anyává és háziasszonnyá, amilyennek Ő látni akar engem.

Ráadásként ekkor rávett az Úr, hogy komolyan elkezdjem olvasni a Peaceful Wife blogot és Dr. Emerson Eggerichs Szeretet & Tisztelet c. könyvét, amelyek arról szólnak, hogyan legyünk jó feleségek a Biblia útmutatásait követve.


Azóta eltelt két és fél év. Ez alatt nem lettem tökéletes családanya, de mégis úgy érzem, mintha Isten teljesen új szívet adott volna nekem. Rengeteget tanultam és sok mindenben változtam. Boldog vagyok, megelégedett és biztos abban, hogy jó helyen vagyok és jó úton járok. Ha újrakezdhetném, akkor is ugyanezt az életet választanám. A helyemen vagyok, és ez a hely betölt engem!

Tudod, nem azért írtam le mindezt, hogy dicsekedjek vagy magamat dicsérjem. Tanúságtételből tettem. Hogy bebizonyítsam, Isten irgalmas szeretete végtelen, és átformáló ereje nem csak néhány különleges kiválasztottnak jár. Mindannyian részesülhetünk benne. Csak egy akadálya van: ha mi nem akarjuk.

Végül szeretném még néhány másik édesanya tanúságtételét ajánlani:
Nem lenne jó, ha te lehetnél a következő? :-)

*

További olvasnivaló:
Kerekecskemacska kapcsolódó írása.
Kép: első - Martha Sawyers, második és harmadik - John Gannam

2017. július 18., kedd

Ne hagyd megrontani a gyermekeidet: legyél háztartásbeli!

Hacsak a férjemmel nem történik valami baj, soha sem fogok házon kívüli munkát végezni. Ez a tény a legtöbbekből meg nem értést, aggódást, de van, hogy megvetést vált ki. Ez érthető, hiszen nem ismernek háztartásbeli nőket, ráadásul a kommunisták, a liberálisok és a feministák sikeresen kimosták mindenki agyát ezzel kapcsolatban. Még a katolikusokét is! A háztartásbeli nő buta, nincsenek ambíciói, függ a férjétől, aki elnyomja és bántalmazza őt, unatkozik, szellemileg leépül, elszigetelődik, becsavarodik, a családja szegénységben tengődik... szép új világunkban erre a véleményre kondicionáltak minket – kivétel nélkül!


De mi az igazság? Az igazság az, hogy Isten a legtöbb nőt háztartásbeli édesanyának teremtette. Az ok egyszerű: szükség van ránk a férjünknek, a gyerekeinknek és a háztartásunknak olyannyira, hogy nem fér bele tíz-tizenkét óra távollét az otthontól, sem az ezzel járó igénybevétel és stressz. Különösen pedig ma van ránk szükség, amikor a világ egyre istentelenebbé és perverzebbé válik. Elég csak arra gondolnunk, hogy Nyugaton már a gyerekek közt is terjed a transzneműség. De az ijesztő példákat napestig sorolhatnám, mert az a helyzet, hogy a Sátán les a gyerekeinkre és meg akarja rontani őket. Ennek egyik következménye, hogy az ő rabságában tengődő szodomita pedofilok csurgatják rájuk a nyálukat. Undorító és felháborító dolgokat írok? Jobb, ha felébredünk, a világ ugyanis efelé tart!

A nőiességtől és az anyaságtól borzadó Simone de Beauvoir, a modern feminizmus eszmei szülőanyja tanárnőként kamaszlányokat rontott meg és 1977-ben pedofíliáért elítélt emberek érdekében emelte fel a szavát. Azt is mondta: „Egyetlen nőt sem szabad felhatalmazni arra, hogy otthon maradjon gyermeket nevelni... Azért nem szabad ilyen választás elé állítani a nőket, mert ha van ilyen alternatíva, túl sok nő fogja választani...” Persze, hiszen ha mi, feleségek nem üldözzük el a férjeinket és nem fárasztjuk le magunkat házon kívül, akkor van a gyereknek apja és anyja, aki figyel és vigyáz rá, és nem olyan könnyű a liberális szeméttel kimosni az agyát, hogy akár önként a szodomiták játékszerévé váljon.

Ma borzasztó kór terjed a világban: a promiszkuitás és a szodomitizmus. A legtöbb ember azért lesz homoszexuális vagy transzgender, mert gyerek- vagy tinédzserkorában egy perverz predátor rávetette magát, vagy nem volt normális kapcsolata a szüleivel. Nincsenek apáink, az anyáink pedig férfivá válva dolgoznak és nem figyelnek ránk. Ez a mai fiatalok élete! Eközben pedig szeretethiányból és a közösség iránti vágyból a mai gyerekek önként kezdenek el tizenkét-tizenhárom évesen nemi életet élni, a homoszexuális próbálkozások pedig teljesen természetesek; a lazaság, a fiatalosság, a modernség velejárói.

Ez pedig jelentős mértékben a feministák és az általuk becsapott anyák hibája, akik minél előbb megszabadulnak a gyerekeiktől és elmennek dolgozni a legtöbbször anyagi okokra hivatkozva, mintha muszáj lenne ezt tenniük. Csakhogy ez az esetek jelentős részében olcsó kifogás! Nem igaz, hogy csak a felső tízezer engedheti meg magának, hogy az anya otthon legyen, mert nem ezt látom se a saját életemben, se a környezetemben. Hanem becsapott nőket látok, fiatal anyák tömegeit, akik kevesebbnek érzik magukat, ha nem dolgoznak, vagy akik nem tudnak egy kicsit alacsonyabb anyagi színvonalon élni, vagy akik rettegnek, hogy a férjük majd elnyomja őket, ha nem dolgoznak. Sok esetben sincs arról, hogy azért mennek vissza dolgozni a gyerekük két-három éves korában, mert különben éhen halnának vagy utcára kerülnének!

A sok, média által gerjesztett félelem helyett én a családanyák helyében inkább attól tartanék, hogyha nyolc-tíz órát dolgozom egy nap az otthonomtól távol, akkor szétmegy a házasságom, mert nincs elég időm és energiám a férjemre, és nem én nevelem fel a gyerekeimet, hanem a kortársak, a tv meg a net, vagyis az a sok romlott ember, aki a legtöbb tv-műsort, filmet és rádióadást készíti. Azok, akik azt akarják, hogy a gyerekeim már minél fiatalabb kortól paráznák legyenek, és persze fogyasztók, akiket mind szexuálisan, mind anyagilag ki lehet használni, miközben azt hiszik, ez a boldogság. Én tudni akarom, mit néznek, mit olvasnak, kivel barátkoznak a gyerekeim. Sok időt akarok velük tölteni, hogy ismerjem őket és mind a példám, mind a szavaim által átadhassam nekik Krisztus szeretetét és a keresztény értékrendet, amely megóvja őket a Sátántól és követőitől. Erre viszont nem lennék képes, ha tíz-tizenkét órát távol lennék az otthonomtól. Aki azt mondja, képes rá, nem tesz mást, minthogy becsapja önmagát és a környezetét is! A mindenre képes feminista szupernő kamu, ezt jól mutatja a válások ijesztően magas száma, a gyerekek neveletlensége és a fiatalok erkölcsi színvonala.

A saját életemből is tudom, hogy egy gyerek, akinek mindkét szülője dolgozik, mennyi mindent csinálhat és mennyi hatás érheti úgy, hogy a szüleinek halvány fogalma se lesz róla. Emlékszem a nem nekem való filmekre, amiket néztem, a könyvekre, amiket kaptam, de a szüleimnek nem volt ideje előre elolvasni őket, arra a befolyásra, ami a netből jött felém, hogy az aljas tinimagazinokról ne is beszéljek, ráadásul még el is váltak a szüleim... Isten engem kamaszkoromban megmentett, de az én megóvásom és megtérésem csoda. Nem biztosíthatjuk a gyerekeink üdvösségét, de ne is kísértsük az Urat, aki gyerekeinket ránk bízta! Mi vagyunk elsődlegesen felelősek értük, nem a tanárok és a tv-sztárok.

Az is hatalmas baj, hogy a propagandagépezet elhitette velünk, hogy a hivatásos nevelők sokkal jobban tudják nevelni a gyerekeinket, mint mi, és mi a nevelésük helyett inkább azon kell igyekezzünk, hogy a pénz lapátoljuk haza. De az igazság az, hogy rengeteg tanárnő nem más, mint kiégett feminista, aki nem tud a gyerekekkel bánni. Holott a gyerekeinknek sokkal nagyobb szüksége lenne normális nevelőkre – ránk! –, mint arra a pénzre, amit haza tudunk nekik hozni. Az pedig sajnos csak önámítás, hogy a katolikus intézményekre rá lehet bízni a gyerekeket, mert az én katolikus gimnáziumomban is kijelentette a biológiatanárnő, hogy a természetes családtervezés hülyeség, és ha nem akarunk gyereket, akkor szedjünk bogyót, van jógaóra a lelkiigazgató áldásával, és még sorolhatnám. Az a helyzet, hogy egy hithű katolikus szülő csak magában és a házastársában bízhat, meg abban az egy-két papban, akiről tudja, hogy nem modernista. Ráadásul az intézményekben is egy darabig vigyáznak csak a gyerekeinkre... mi van az óvodai és iskolai szünetekben?

A Szűzanya is háztartásbeli volt

Ha nincs valós anyagi kényszer, akkor igazából nagyon egyszerű annak az eldöntése, hogy háztartásbeliek legyünk-e vagy sem. Fel kell tenni magunknak a kérdést:

Amennyire tőlem telik, mindent meg akarok tenni azért, hogy a gyerekeim szentek legyenek? Értékesebb a lelkük a pénznél és a feminista nők elismerő tapsikolásánál? Hiszek abban, hogy Isten megsegít anyagilag is, hogyha a férjem és a gyerekeim boldogságát és üdvösségét teszem az első helyre?

Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor érdemes elkezdeni a háztartásbeliségről gondolkodni és imádkozni! Mert noha szélsőségesnek tűnik, amit mondok, de ez csak azért van így, mert a világ szélsőségesen eltér attól, amilyennek Isten szerint lennie kellene. Élet- és gondolkodásmódunk olyannyira eltér már Krisztus útjaitól, hogy őrültségnek hangzik mindaz, amit az Úr kijelölt a számunkra. De mi, keresztények nem arra születtünk újjá a keresztségben, hogy a világhoz igazodjunk, hanem hogy Jézus Krisztust kövessük, még akkor is, hogyha így sok mindenben elütünk a társadalom többségétől.

2015. december 19., szombat

Amikor szégyellem, hogy nő vagyok


Mostanában szégyellem, hogy nő vagyok. Nem Ákos szavai miatt. Nem Kövér László szavai miatt. Hanem a feministák miatt.

Szégyellem magam, mert ti, kedves feministák ismét bizonyságát adtátok annak, hogy a nők logikátlanok, képtelenek szöveget értelmezni, hisztériások és buták. Én nem gondolom, hogy ez így lenne, de ti most ezt a képet mutatjátok be a nőkről. Immár sokadszorra.

Ákos és Kövér László szavait nem vagytok képesek értelmezni. Felnőtt, sok esetben diplomás nőként nem fogjátok fel, hogy Ákos szavai nem azt jelentik, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb bért kapjon, hanem azt, amit később mond is, hogyha egy családanya ugyanúgy a nagy fizetésért harcol, mint egy családapa, akkor nem jut elég ideje és energiája arra, hogy jó feleség, anya, háziasszony legyen. Mert bármilyen furcsa, tíz-tizenkét óra munka mellett nem te, hanem a bölcsődei gondozó, az óvónő, a tanárok, a kortársak meg a médiasztárok fogják felnevelni a gyerekedet. Mert a nap huszonnégy órából áll, és ők jórészt a tv elé lesznek dobva, a nevelőkre lesznek bízva vagy a kortársaikkal fognak lógni, ha te kora reggel elmész otthonról, és este esel haza, testileg-lelkileg kimerülve a kenyérharctól.

Az lenne a jó, ha a férfi és a nő is otthon lehetne, de legalább az egyik szülőnek dolgoznia kell, hát akkor már elmegy a férfi, mert nem ő az, aki terhes, szül, szoptat. Az egész a gyerekért van, a nőért, az otthonért. Hány férfi élvezi a munkáját? Hány apa örül neki, hogy csak a szerencsén múlik, hallja-e a gyereke első szavát, ott van-e az első lépteinél? Nekünk, nőknek ideális esetben megadatik az, hogy sokkal inkább részt vegyünk a gyerekeink életében, mint az apáknak. Persze, sokszor fárasztó. De hát melyik felnőtt ember gondolja, hogy az életnek arról kell szólnia, hogy semmi nehézség és fáradság nincs benne? A férfiak munkájában és életében is van elég.

Azt se értitek meg, hogy Kövér László nem azt mondta, hogy minden nőnek szülnie kell, vagy hogy egy nő csak szüljön, és ne csináljon semmi mást. Tudjátok, Kövér László csak annyit kért, becsüljétek meg a nőiességeteket. Ami úgy látom, nem megy. Nem értitek meg, hogy a nő legértékesebb tulajdonságait a nőies képességei adják, mert ezeket csak ő birtokolja. Az a nagy kunszt, amit csak te tudsz, nem? Az egyik ilyen például a szülés és a csecsemőgondozás. A feministák tökéletes tanújelét adják, hogy lenézik azt a képességet, amiért elsősorban a női test és lélek olyan, amilyen. Vagyis lenézik a nőket. Épp ezért feszülnek bele, hogy a nők minél inkább férfiasak legyenek és férfitevékenységeket végezzenek.

Érdekelnek férfias dolgok is. Biztos vannak férfias tulajdonságaim is. De mégis, a legértékesebb dolognak azt tartom az életemben, hogy feleség lehetek és anya. (Persze nem vagyok egyikben sem tökéletes.) És nem is éreztem mindig így, ami főképpen a ti agymosásotoknak köszönhető. Ugyanis sikeresen elhitettétek velem és a legtöbb nővel, hogy az, ha valaki feleség, anya, háziasszony, az kevesebbet ér annál, mintha egyetemi professzor lenne vagy akár csak egy titkárnő. Arra nevelitek a nőket, miközben azt mondjátok, értük tevékenykedtek, hogy nézzék le magukat és ne értsék meg, mennyire fontos és egyedülálló a feleség és anya hivatása.

Nem Kövér László vagy Ákos az, aki lenézi a nőket, hanem ti. A legnagyobb nőgyűlölők ti vagytok. Szerintetek, ha egy nő már kicsit is intelligens és tehetséges, nem „pazarolhatja" el magát úgy, hogy főállású anya és háziasszony. Mert ugye, jó feleség, anya és háziasszony bármilyen buta és alantas lény lehet. És ezt a ti tételeteket, hogy feleségnek és anyának lenni, azt bárki kisujjból kirázza, egy okos és tehetséges nőnek ennél több kell, ugyebár jól bizonyítja a sok halálig tartó, boldog házasság, és az a sok-sok boldog és jól nevelt gyerek, akit magam körül látok!

Ákostól, Kövér Lászlótól és a kereszténységtől ti lehettek akár gyermektelenek is és tudósok is. Ennek bizonyítására ott van az a rengeteg gyermektelen apáca. Ott vannak azok a szentté avatott (tehát az Egyház által nem csak elfogadott, de példaképül állított) nők, akik nagyon műveltek voltak és olykor országok sorsát befolyásolták. De művelt férfi is lehet. Országokat férfi is irányíthat. Szülni viszont csak nő tud, és anya csak a nő lehet. Minden, ami nőies, csak a nő előjoga. Épp ezért kéne nekünk, nőknek ezt a legjobban megbecsülni.

De nem, ehelyett ti megsértődtök, gúnyolódtok, őrjöngtök. Hisztériáztok, mint a kislány, aki nem kapta meg a legújabb Barbie-babát. Persze erre büszkék is vagytok, hiszen ti nem vagytok szülőcsatornák, hogy akár öt-hat gyereket is kipotyogtassatok magatokból, mint az állatok, aztán ne tudjátok tőlük teljes emberként vívni a harcot a patriarchátus ellen, ami ugyebár, mennyivel értelmesebb és értékesebb tevékenység. Ne tagadjátok, így gondoltok az ilyen nőkre. Ostoba állatok, akik csak szülnek és szülnek. Ezért mondjátok, hogy egy értelmes nőnek ennél többre van szüksége az életben. Ezért tartjátok degradálónak, ha valaki az anyaságot hangsúlyozza és teszi meg a legnagyobb dicsőségnek és értéknek a nő életében. Ők ezzel bókolni akarnak nektek, dicsérni a nőiességeteket, de annyira gyűlölitek és lenézitek a nőiességet, hogy nem értitek. Nem értitek, hogy azzal vívhatnátok ki a legnagyobb megbecsülést a női nem iránt a férfiak részéről (amire, ne tagadjátok, olyan nagyon vágyakoztok, hiszen ezért versenyeztek velük), hogyha olyat csinálnátok, amit ők nem tudnak.

Még egy gondolat így a végére. Nem értem, miért vagytok felháborodva, kedves feministák, hogy Ákos és Kövér László elmondta a véleményét, amikor ti nap mint nap nemhogy véleményt mondotok, de parancsoltok a férfiaknak. Ákos azt meri mondani, szerinte egy nőnek nem az a dolga, hogy ugyanannyi pénzt tegyen le az asztalra, mint a férfi, de ti meg folyamatosan parancsolgattok a férfiaknak, hogy takarítsanak vagy takarítsanak többet, hogy maradjanak ők otthon a gyerekkel, hogy vezessék be a női kvótát és a többi. A feminizmus jó része arról szól, hogy követeltek és parancsoltok a férfiaknak, mit kéne tenniük, de ha ők egy halvány „szerintem így kéne" véleményt mondanak a nőkről, fel vagytok háborodva, hogy mer egy férfi utalni arra, hogy szerinte a nőknek mit kéne tennie.

Képmutatóak vagytok. És emellett hisztériások, logikátlanok, csodálatos bizonyítványt állítotok ki a nőkről. És arra tanítjátok a nőket, hogy nézzék le magukat, nézzék le a nőies képességeiket, nézzék le az anyaságot, a háziasszonyságot, nézzék le mindazt, amit egy feleség és egy anya tehet. Azt megértem, hogy ti valamiért gyűlölitek és lenézitek magatokat, de legalább tegyétek csendben, és ne fertőzzétek a többi nőt, akinek talán lenne esélye, hogy boldog legyen nőként.

Persze most majd lehet mondani, hogy általánosítok, és nem minden feminista ilyen, meg nem ismerem a feminizmust, vagy hogy igazából férfi vagyok, vagy bántalmaztak gyerekkoromban, azért vagyok ilyen, esetleg hogy bigott vagyok és elnyomom saját magamat. Nem fogok meglepődni, megkaptam már ezeket többször is. Ismerem az összes feminista mantrát. Aki ennél értelmesebb, az úgyis megérti, mit akartam mondani. Ahogy megértette Ákos és Kövér László szavait is.

2015. november 8., vasárnap

A második „igen"


Mindenki életében kell, hogy legyen legalább két „igen". Az első, amikor látatlanul, a hivatása kapujában mond igent mindarra, amit élni akar, és a második, amikor akkor fogadja el a hivatását, amikor már tapasztalata is van róla. Én nemrég mondtam ki ezt a második „igen"-t.

Eddig küzdöttem a hivatásommal, és próbáltam keresni mellé egy másikat. Ez az időszak lezárult az életemben, és szeretném őszintén leírni, mi is volt velem. Még ha nem is veti rám a legjobb fényt.

Elég erős kísértések értek. A hivatásom a korábbi életemhez képest nagyon kemény. Amikor rossz passzban voltam, sajnos ilyeneket gondoltam: Túl okos vagyok ehhez. Ez nehéz. Komolyan így fog elmenni minden napom? Nincs elég időm a hobbijaimra! Mindenki azt fogja gondolni rólam, aki régebben ismert, hogy „azt hittem, többre viszi". Szépen, némán elhasználódom. Csak egy kimerült szülőgép leszek, amihez nem kell agy. Minden. Nap. Ugyanaz. Elégedetlenségemben faggatni kezdtem Istent, milyen más hivatást szán még nekem azon felül, hogy feleség vagyok, anya és háziasszony. És tudjátok, mi volt a válasz?

Nagy, üresen kongó, mélységes csönd. Persze elkeseredett és dühös lettem, hogy Isten most miért nem mutat utat, mikor régebben mindig segített.

Aztán rájöttem, hogy miért hallgat Isten.

Mert ez a válasza.

A csönd.

Elég ronda dolgokat fedeztem fel magamban. Nem önzetlen szívvel kerestem egy másik hivatást, hanem menekülni akartam a hivatásom nehézségeitől, és megpróbáltam olyan ellentmondásokat összehozni, mint az alábbiak: persze, minden igaz, ami a nőkről és a feleségekről van a Bibliában, de én különleges vagyok, tehát rám nem vonatkozik teljesen. Vagy: persze, családanyának kell lennem, de másnak is! Az Úr viszont nem volt hajlandó asszisztált ehhez. Mert nem az a probléma, hogy kettős hivatásom van. Nem is az a helyzet, hogy én olyan különleges és kivételes lennék. Azzal van a baj, hogy a régi embert hurcolom magammal. Olyan bűnöket és gondolkodásmódokat, amelyek elzárnak attól, hogy boldogságot és békét találjak családanyaként.

Szépen lassan szembesültem vele, hogy nem az életemmel van a baj, hanem velem. Felismertem, hogy mennyire öntelt vagyok. Mennyire el vagyok ájulva az intelligenciámtól. Mennyire vágyom a dicsőségre és az emberek tetszésére. Mennyire önmagamnak élek. Mennyire nem tudom odaadni az életemet másoknak. Mennyire fontos számomra a kényelem és a dőzsölés. Mennyire-mennyire különlegesnek és csodálatosnak tartom magamat. Ezzel a plusz hivatással, ami még azzal járt volna, hogy házon kívül legyek és mással is sokat kelljen foglalkoznom a családomon és az otthonomon kívül, valójában csak menekülni akartam. Menekülni abból a szűkös dobozból, aminek tudat alatt a családanyai hivatást éreztem, hogy helyette sok izgalom, elismerés és dicsőség legyen a jussom, ami úgy gondoltam, ennek a csodálatos és különleges lénynek, aki én vagyok, kijár. Menekülni akartam attól a hivatástól, amelyet Isten nem csak azért adott, hogy boldogítson és örömeket szerezzen, hanem azért is, hogy meg tudjak változni és szent legyek. Jó pillanataimban vágytam az egyszerű életre, vágytam arra, hogy igazán nőies nő és családanya legyek, de a gőg, ha eluralkodott rajtam, mindezt unalmasnak, perspektívátlannak és túlontúl egysíkúnak mutatta... én pedig nem tudtam eldönteni, melyik az igaz út.

Döntenem kellett. Lemondok arról, hogy különlegesnek tartsam magamat, és hogy mások különlegesnek tartsanak engem? Feladom azt a szokásomat, hogy a különböző képességeimet és tehetségeimet fitogtassam? Elfogadom, hogy másokért éljek? Teljes szívvel-lélekkel odafordulok a hivatásomhoz, és úgy is kimondtam rá az „igen"-t, hogy nem mindenféle ködös ideálkép él bennem róla, hanem a gyakorlatban is tudom, milyen?

Nem akartam ellentétes dolgokat összeerőltetni. Kimondtam az „igen"-t.

A keresztény nőiesség, házasság, anyaság és háziasszonyság olyasmi, amit ha szívvel-lélekkel él az ember, akkor nem lehet többé elájulva önmagától, nem tarthatja magát fantasztikusan kivételesnek, nem okoskodhat, nem lehet öntetszelgő, nem lehet kényelmes, nem lehet lusta, nem lehet akaratgyenge, nem szolgáltathatja ki magát, nem hajkurászhatja a dicsőséget. Évát Isten Ádám segítőtársának teremtette. Engem pedig a férjem segítőtársának teremtett. Azért élek, hogy Istent szolgáljam. Hogy a férjemet segítsem. Anya is vagyok. Gyereket szülök, táplálok, nevelek. Háztartást is vezetek. Főzök, takarítok. A napjaim egyformák. Amit csinálok, nem különleges.

Leírom, pedig tudom, hogy manapság ez botrány:

Isten azért teremtett engem, hogy a családomat és az otthonomat szolgáljam.

Szolgáló vagyok.

Nem rabszolga, nem cseléd, de szolgáló.

De már nem zavar.

Szűz Mária szolgálóleánynak nevezte magát. Jézus Krisztus pedig azt mondta: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 10,42-45) Ha Jézus Krisztus szolgált, és a Szűzanya szolgálóleány volt, akkor ez nekem miért derogálna? Lucifer volt az, aki azt mondta: Nem szolgálok.

A második „igen" óta már nem csak akkor látom szépnek a hivatásomat, ha épp emelkedett hangulatban vagyok. Örülök, hogy véget ért a vajúdásom, mert le tudtam számolni ezen a téren a gőggel. Persze tudom, lesznek még kísértéseim és nehézségeim, de mégis, valahogy úgy érzem, alapjaiban változott meg a látásmódom és a hozzáállásom az utóbbi időben. Annyira boldog vagyok, hogy nem igazán tudom szavakba önteni, Istennek legyen hála!

Szeretném, ha imádkoznánk azért, hogy más is eljuthasson erre a boldogságra és békére.

Kérlek, Uram, add, hogy mi, nők mindannyian felismerjük azt a hivatást, amit nekünk szánsz. Segíts meg minket, hogy merjük a Szűzanyával mondani: íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint! Vezess minket el ahhoz az önfeláldozó és békés lelkülethez, amely a mennyországba, de földi boldogságunkra is vezet. Kérlek, Istenem, segíts, hogy kitarthassunk a jóban, és ne higgyünk a kísértő szavának. Segíts, hogyha pedig elbukunk, akkor mielőbb fel tudjunk állni és folytatni azt az utat, amit Te mutatsz nekünk. Amen.