A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anyaság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: anyaság. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. december 19., szombat

Amikor szégyellem, hogy nő vagyok


Mostanában szégyellem, hogy nő vagyok. Nem Ákos szavai miatt. Nem Kövér László szavai miatt. Hanem a feministák miatt.

Szégyellem magam, mert ti, kedves feministák ismét bizonyságát adtátok annak, hogy a nők logikátlanok, képtelenek szöveget értelmezni, hisztériások és buták. Én nem gondolom, hogy ez így lenne, de ti most ezt a képet mutatjátok be a nőkről. Immár sokadszorra.

Ákos és Kövér László szavait nem vagytok képesek értelmezni. Felnőtt, sok esetben diplomás nőként nem fogjátok fel, hogy Ákos szavai nem azt jelentik, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb bért kapjon, hanem azt, amit később mond is, hogyha egy családanya ugyanúgy a nagy fizetésért harcol, mint egy családapa, akkor nem jut elég ideje és energiája arra, hogy jó feleség, anya, háziasszony legyen. Mert bármilyen furcsa, tíz-tizenkét óra munka mellett nem te, hanem a bölcsődei gondozó, az óvónő, a tanárok, a kortársak meg a médiasztárok fogják felnevelni a gyerekedet. Mert a nap huszonnégy órából áll, és ők jórészt a tv elé lesznek dobva, a nevelőkre lesznek bízva vagy a kortársaikkal fognak lógni, ha te kora reggel elmész otthonról, és este esel haza, testileg-lelkileg kimerülve a kenyérharctól.

Az lenne a jó, ha a férfi és a nő is otthon lehetne, de legalább az egyik szülőnek dolgoznia kell, hát akkor már elmegy a férfi, mert nem ő az, aki terhes, szül, szoptat. Az egész a gyerekért van, a nőért, az otthonért. Hány férfi élvezi a munkáját? Hány apa örül neki, hogy csak a szerencsén múlik, hallja-e a gyereke első szavát, ott van-e az első lépteinél? Nekünk, nőknek ideális esetben megadatik az, hogy sokkal inkább részt vegyünk a gyerekeink életében, mint az apáknak. Persze, sokszor fárasztó. De hát melyik felnőtt ember gondolja, hogy az életnek arról kell szólnia, hogy semmi nehézség és fáradság nincs benne? A férfiak munkájában és életében is van elég.

Azt se értitek meg, hogy Kövér László nem azt mondta, hogy minden nőnek szülnie kell, vagy hogy egy nő csak szüljön, és ne csináljon semmi mást. Tudjátok, Kövér László csak annyit kért, becsüljétek meg a nőiességeteket. Ami úgy látom, nem megy. Nem értitek meg, hogy a nő legértékesebb tulajdonságait a nőies képességei adják, mert ezeket csak ő birtokolja. Az a nagy kunszt, amit csak te tudsz, nem? Az egyik ilyen például a szülés és a csecsemőgondozás. A feministák tökéletes tanújelét adják, hogy lenézik azt a képességet, amiért elsősorban a női test és lélek olyan, amilyen. Vagyis lenézik a nőket. Épp ezért feszülnek bele, hogy a nők minél inkább férfiasak legyenek és férfitevékenységeket végezzenek.

Érdekelnek férfias dolgok is. Biztos vannak férfias tulajdonságaim is. De mégis, a legértékesebb dolognak azt tartom az életemben, hogy feleség lehetek és anya. (Persze nem vagyok egyikben sem tökéletes.) És nem is éreztem mindig így, ami főképpen a ti agymosásotoknak köszönhető. Ugyanis sikeresen elhitettétek velem és a legtöbb nővel, hogy az, ha valaki feleség, anya, háziasszony, az kevesebbet ér annál, mintha egyetemi professzor lenne vagy akár csak egy titkárnő. Arra nevelitek a nőket, miközben azt mondjátok, értük tevékenykedtek, hogy nézzék le magukat és ne értsék meg, mennyire fontos és egyedülálló a feleség és anya hivatása.

Nem Kövér László vagy Ákos az, aki lenézi a nőket, hanem ti. A legnagyobb nőgyűlölők ti vagytok. Szerintetek, ha egy nő már kicsit is intelligens és tehetséges, nem „pazarolhatja" el magát úgy, hogy főállású anya és háziasszony. Mert ugye, jó feleség, anya és háziasszony bármilyen buta és alantas lény lehet. És ezt a ti tételeteket, hogy feleségnek és anyának lenni, azt bárki kisujjból kirázza, egy okos és tehetséges nőnek ennél több kell, ugyebár jól bizonyítja a sok halálig tartó, boldog házasság, és az a sok-sok boldog és jól nevelt gyerek, akit magam körül látok!

Ákostól, Kövér Lászlótól és a kereszténységtől ti lehettek akár gyermektelenek is és tudósok is. Ennek bizonyítására ott van az a rengeteg gyermektelen apáca. Ott vannak azok a szentté avatott (tehát az Egyház által nem csak elfogadott, de példaképül állított) nők, akik nagyon műveltek voltak és olykor országok sorsát befolyásolták. De művelt férfi is lehet. Országokat férfi is irányíthat. Szülni viszont csak nő tud, és anya csak a nő lehet. Minden, ami nőies, csak a nő előjoga. Épp ezért kéne nekünk, nőknek ezt a legjobban megbecsülni.

De nem, ehelyett ti megsértődtök, gúnyolódtok, őrjöngtök. Hisztériáztok, mint a kislány, aki nem kapta meg a legújabb Barbie-babát. Persze erre büszkék is vagytok, hiszen ti nem vagytok szülőcsatornák, hogy akár öt-hat gyereket is kipotyogtassatok magatokból, mint az állatok, aztán ne tudjátok tőlük teljes emberként vívni a harcot a patriarchátus ellen, ami ugyebár, mennyivel értelmesebb és értékesebb tevékenység. Ne tagadjátok, így gondoltok az ilyen nőkre. Ostoba állatok, akik csak szülnek és szülnek. Ezért mondjátok, hogy egy értelmes nőnek ennél többre van szüksége az életben. Ezért tartjátok degradálónak, ha valaki az anyaságot hangsúlyozza és teszi meg a legnagyobb dicsőségnek és értéknek a nő életében. Ők ezzel bókolni akarnak nektek, dicsérni a nőiességeteket, de annyira gyűlölitek és lenézitek a nőiességet, hogy nem értitek. Nem értitek, hogy azzal vívhatnátok ki a legnagyobb megbecsülést a női nem iránt a férfiak részéről (amire, ne tagadjátok, olyan nagyon vágyakoztok, hiszen ezért versenyeztek velük), hogyha olyat csinálnátok, amit ők nem tudnak.

Még egy gondolat így a végére. Nem értem, miért vagytok felháborodva, kedves feministák, hogy Ákos és Kövér László elmondta a véleményét, amikor ti nap mint nap nemhogy véleményt mondotok, de parancsoltok a férfiaknak. Ákos azt meri mondani, szerinte egy nőnek nem az a dolga, hogy ugyanannyi pénzt tegyen le az asztalra, mint a férfi, de ti meg folyamatosan parancsolgattok a férfiaknak, hogy takarítsanak vagy takarítsanak többet, hogy maradjanak ők otthon a gyerekkel, hogy vezessék be a női kvótát és a többi. A feminizmus jó része arról szól, hogy követeltek és parancsoltok a férfiaknak, mit kéne tenniük, de ha ők egy halvány „szerintem így kéne" véleményt mondanak a nőkről, fel vagytok háborodva, hogy mer egy férfi utalni arra, hogy szerinte a nőknek mit kéne tennie.

Képmutatóak vagytok. És emellett hisztériások, logikátlanok, csodálatos bizonyítványt állítotok ki a nőkről. És arra tanítjátok a nőket, hogy nézzék le magukat, nézzék le a nőies képességeiket, nézzék le az anyaságot, a háziasszonyságot, nézzék le mindazt, amit egy feleség és egy anya tehet. Azt megértem, hogy ti valamiért gyűlölitek és lenézitek magatokat, de legalább tegyétek csendben, és ne fertőzzétek a többi nőt, akinek talán lenne esélye, hogy boldog legyen nőként.

Persze most majd lehet mondani, hogy általánosítok, és nem minden feminista ilyen, meg nem ismerem a feminizmust, vagy hogy igazából férfi vagyok, vagy bántalmaztak gyerekkoromban, azért vagyok ilyen, esetleg hogy bigott vagyok és elnyomom saját magamat. Nem fogok meglepődni, megkaptam már ezeket többször is. Ismerem az összes feminista mantrát. Aki ennél értelmesebb, az úgyis megérti, mit akartam mondani. Ahogy megértette Ákos és Kövér László szavait is.

2015. november 8., vasárnap

A második „igen"


Mindenki életében kell, hogy legyen legalább két „igen". Az első, amikor látatlanul, a hivatása kapujában mond igent mindarra, amit élni akar, és a második, amikor akkor fogadja el a hivatását, amikor már tapasztalata is van róla. Én nemrég mondtam ki ezt a második „igen"-t.

Eddig küzdöttem a hivatásommal, és próbáltam keresni mellé egy másikat. Ez az időszak lezárult az életemben, és szeretném őszintén leírni, mi is volt velem. Még ha nem is veti rám a legjobb fényt.

Elég erős kísértések értek. A hivatásom a korábbi életemhez képest nagyon kemény. Amikor rossz passzban voltam, sajnos ilyeneket gondoltam: Túl okos vagyok ehhez. Ez nehéz. Komolyan így fog elmenni minden napom? Nincs elég időm a hobbijaimra! Mindenki azt fogja gondolni rólam, aki régebben ismert, hogy „azt hittem, többre viszi". Szépen, némán elhasználódom. Csak egy kimerült szülőgép leszek, amihez nem kell agy. Minden. Nap. Ugyanaz. Elégedetlenségemben faggatni kezdtem Istent, milyen más hivatást szán még nekem azon felül, hogy feleség vagyok, anya és háziasszony. És tudjátok, mi volt a válasz?

Nagy, üresen kongó, mélységes csönd. Persze elkeseredett és dühös lettem, hogy Isten most miért nem mutat utat, mikor régebben mindig segített.

Aztán rájöttem, hogy miért hallgat Isten.

Mert ez a válasza.

A csönd.

Elég ronda dolgokat fedeztem fel magamban. Nem önzetlen szívvel kerestem egy másik hivatást, hanem menekülni akartam a hivatásom nehézségeitől, és megpróbáltam olyan ellentmondásokat összehozni, mint az alábbiak: persze, minden igaz, ami a nőkről és a feleségekről van a Bibliában, de én különleges vagyok, tehát rám nem vonatkozik teljesen. Vagy: persze, családanyának kell lennem, de másnak is! Az Úr viszont nem volt hajlandó asszisztált ehhez. Mert nem az a probléma, hogy kettős hivatásom van. Nem is az a helyzet, hogy én olyan különleges és kivételes lennék. Azzal van a baj, hogy a régi embert hurcolom magammal. Olyan bűnöket és gondolkodásmódokat, amelyek elzárnak attól, hogy boldogságot és békét találjak családanyaként.

Szépen lassan szembesültem vele, hogy nem az életemmel van a baj, hanem velem. Felismertem, hogy mennyire öntelt vagyok. Mennyire el vagyok ájulva az intelligenciámtól. Mennyire vágyom a dicsőségre és az emberek tetszésére. Mennyire önmagamnak élek. Mennyire nem tudom odaadni az életemet másoknak. Mennyire fontos számomra a kényelem és a dőzsölés. Mennyire-mennyire különlegesnek és csodálatosnak tartom magamat. Ezzel a plusz hivatással, ami még azzal járt volna, hogy házon kívül legyek és mással is sokat kelljen foglalkoznom a családomon és az otthonomon kívül, valójában csak menekülni akartam. Menekülni abból a szűkös dobozból, aminek tudat alatt a családanyai hivatást éreztem, hogy helyette sok izgalom, elismerés és dicsőség legyen a jussom, ami úgy gondoltam, ennek a csodálatos és különleges lénynek, aki én vagyok, kijár. Menekülni akartam attól a hivatástól, amelyet Isten nem csak azért adott, hogy boldogítson és örömeket szerezzen, hanem azért is, hogy meg tudjak változni és szent legyek. Jó pillanataimban vágytam az egyszerű életre, vágytam arra, hogy igazán nőies nő és családanya legyek, de a gőg, ha eluralkodott rajtam, mindezt unalmasnak, perspektívátlannak és túlontúl egysíkúnak mutatta... én pedig nem tudtam eldönteni, melyik az igaz út.

Döntenem kellett. Lemondok arról, hogy különlegesnek tartsam magamat, és hogy mások különlegesnek tartsanak engem? Feladom azt a szokásomat, hogy a különböző képességeimet és tehetségeimet fitogtassam? Elfogadom, hogy másokért éljek? Teljes szívvel-lélekkel odafordulok a hivatásomhoz, és úgy is kimondtam rá az „igen"-t, hogy nem mindenféle ködös ideálkép él bennem róla, hanem a gyakorlatban is tudom, milyen?

Nem akartam ellentétes dolgokat összeerőltetni. Kimondtam az „igen"-t.

A keresztény nőiesség, házasság, anyaság és háziasszonyság olyasmi, amit ha szívvel-lélekkel él az ember, akkor nem lehet többé elájulva önmagától, nem tarthatja magát fantasztikusan kivételesnek, nem okoskodhat, nem lehet öntetszelgő, nem lehet kényelmes, nem lehet lusta, nem lehet akaratgyenge, nem szolgáltathatja ki magát, nem hajkurászhatja a dicsőséget. Évát Isten Ádám segítőtársának teremtette. Engem pedig a férjem segítőtársának teremtett. Azért élek, hogy Istent szolgáljam. Hogy a férjemet segítsem. Anya is vagyok. Gyereket szülök, táplálok, nevelek. Háztartást is vezetek. Főzök, takarítok. A napjaim egyformák. Amit csinálok, nem különleges.

Leírom, pedig tudom, hogy manapság ez botrány:

Isten azért teremtett engem, hogy a családomat és az otthonomat szolgáljam.

Szolgáló vagyok.

Nem rabszolga, nem cseléd, de szolgáló.

De már nem zavar.

Szűz Mária szolgálóleánynak nevezte magát. Jézus Krisztus pedig azt mondta: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 10,42-45) Ha Jézus Krisztus szolgált, és a Szűzanya szolgálóleány volt, akkor ez nekem miért derogálna? Lucifer volt az, aki azt mondta: Nem szolgálok.

A második „igen" óta már nem csak akkor látom szépnek a hivatásomat, ha épp emelkedett hangulatban vagyok. Örülök, hogy véget ért a vajúdásom, mert le tudtam számolni ezen a téren a gőggel. Persze tudom, lesznek még kísértéseim és nehézségeim, de mégis, valahogy úgy érzem, alapjaiban változott meg a látásmódom és a hozzáállásom az utóbbi időben. Annyira boldog vagyok, hogy nem igazán tudom szavakba önteni, Istennek legyen hála!

Szeretném, ha imádkoznánk azért, hogy más is eljuthasson erre a boldogságra és békére.

Kérlek, Uram, add, hogy mi, nők mindannyian felismerjük azt a hivatást, amit nekünk szánsz. Segíts meg minket, hogy merjük a Szűzanyával mondani: íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint! Vezess minket el ahhoz az önfeláldozó és békés lelkülethez, amely a mennyországba, de földi boldogságunkra is vezet. Kérlek, Istenem, segíts, hogy kitarthassunk a jóban, és ne higgyünk a kísértő szavának. Segíts, hogyha pedig elbukunk, akkor mielőbb fel tudjunk állni és folytatni azt az utat, amit Te mutatsz nekünk. Amen.