A következő címkéjű bejegyzések mutatása: feminizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: feminizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!

2017. július 18., kedd

Ne hagyd megrontani a gyermekeidet: legyél háztartásbeli!

Hacsak a férjemmel nem történik valami baj, soha sem fogok házon kívüli munkát végezni. Ez a tény a legtöbbekből meg nem értést, aggódást, de van, hogy megvetést vált ki. Ez érthető, hiszen nem ismernek háztartásbeli nőket, ráadásul a kommunisták, a liberálisok és a feministák sikeresen kimosták mindenki agyát ezzel kapcsolatban. Még a katolikusokét is! A háztartásbeli nő buta, nincsenek ambíciói, függ a férjétől, aki elnyomja és bántalmazza őt, unatkozik, szellemileg leépül, elszigetelődik, becsavarodik, a családja szegénységben tengődik... szép új világunkban erre a véleményre kondicionáltak minket – kivétel nélkül!


De mi az igazság? Az igazság az, hogy Isten a legtöbb nőt háztartásbeli édesanyának teremtette. Az ok egyszerű: szükség van ránk a férjünknek, a gyerekeinknek és a háztartásunknak olyannyira, hogy nem fér bele tíz-tizenkét óra távollét az otthontól, sem az ezzel járó igénybevétel és stressz. Különösen pedig ma van ránk szükség, amikor a világ egyre istentelenebbé és perverzebbé válik. Elég csak arra gondolnunk, hogy Nyugaton már a gyerekek közt is terjed a transzneműség. De az ijesztő példákat napestig sorolhatnám, mert az a helyzet, hogy a Sátán les a gyerekeinkre és meg akarja rontani őket. Ennek egyik következménye, hogy az ő rabságában tengődő szodomita pedofilok csurgatják rájuk a nyálukat. Undorító és felháborító dolgokat írok? Jobb, ha felébredünk, a világ ugyanis efelé tart!

A nőiességtől és az anyaságtól borzadó Simone de Beauvoir, a modern feminizmus eszmei szülőanyja tanárnőként kamaszlányokat rontott meg és 1977-ben pedofíliáért elítélt emberek érdekében emelte fel a szavát. Azt is mondta: „Egyetlen nőt sem szabad felhatalmazni arra, hogy otthon maradjon gyermeket nevelni... Azért nem szabad ilyen választás elé állítani a nőket, mert ha van ilyen alternatíva, túl sok nő fogja választani...” Persze, hiszen ha mi, feleségek nem üldözzük el a férjeinket és nem fárasztjuk le magunkat házon kívül, akkor van a gyereknek apja és anyja, aki figyel és vigyáz rá, és nem olyan könnyű a liberális szeméttel kimosni az agyát, hogy akár önként a szodomiták játékszerévé váljon.

Ma borzasztó kór terjed a világban: a promiszkuitás és a szodomitizmus. A legtöbb ember azért lesz homoszexuális vagy transzgender, mert gyerek- vagy tinédzserkorában egy perverz predátor rávetette magát, vagy nem volt normális kapcsolata a szüleivel. Nincsenek apáink, az anyáink pedig férfivá válva dolgoznak és nem figyelnek ránk. Ez a mai fiatalok élete! Eközben pedig szeretethiányból és a közösség iránti vágyból a mai gyerekek önként kezdenek el tizenkét-tizenhárom évesen nemi életet élni, a homoszexuális próbálkozások pedig teljesen természetesek; a lazaság, a fiatalosság, a modernség velejárói.

Ez pedig jelentős mértékben a feministák és az általuk becsapott anyák hibája, akik minél előbb megszabadulnak a gyerekeiktől és elmennek dolgozni a legtöbbször anyagi okokra hivatkozva, mintha muszáj lenne ezt tenniük. Csakhogy ez az esetek jelentős részében olcsó kifogás! Nem igaz, hogy csak a felső tízezer engedheti meg magának, hogy az anya otthon legyen, mert nem ezt látom se a saját életemben, se a környezetemben. Hanem becsapott nőket látok, fiatal anyák tömegeit, akik kevesebbnek érzik magukat, ha nem dolgoznak, vagy akik nem tudnak egy kicsit alacsonyabb anyagi színvonalon élni, vagy akik rettegnek, hogy a férjük majd elnyomja őket, ha nem dolgoznak. Sok esetben sincs arról, hogy azért mennek vissza dolgozni a gyerekük két-három éves korában, mert különben éhen halnának vagy utcára kerülnének!

A sok, média által gerjesztett félelem helyett én a családanyák helyében inkább attól tartanék, hogyha nyolc-tíz órát dolgozom egy nap az otthonomtól távol, akkor szétmegy a házasságom, mert nincs elég időm és energiám a férjemre, és nem én nevelem fel a gyerekeimet, hanem a kortársak, a tv meg a net, vagyis az a sok romlott ember, aki a legtöbb tv-műsort, filmet és rádióadást készíti. Azok, akik azt akarják, hogy a gyerekeim már minél fiatalabb kortól paráznák legyenek, és persze fogyasztók, akiket mind szexuálisan, mind anyagilag ki lehet használni, miközben azt hiszik, ez a boldogság. Én tudni akarom, mit néznek, mit olvasnak, kivel barátkoznak a gyerekeim. Sok időt akarok velük tölteni, hogy ismerjem őket és mind a példám, mind a szavaim által átadhassam nekik Krisztus szeretetét és a keresztény értékrendet, amely megóvja őket a Sátántól és követőitől. Erre viszont nem lennék képes, ha tíz-tizenkét órát távol lennék az otthonomtól. Aki azt mondja, képes rá, nem tesz mást, minthogy becsapja önmagát és a környezetét is! A mindenre képes feminista szupernő kamu, ezt jól mutatja a válások ijesztően magas száma, a gyerekek neveletlensége és a fiatalok erkölcsi színvonala.

A saját életemből is tudom, hogy egy gyerek, akinek mindkét szülője dolgozik, mennyi mindent csinálhat és mennyi hatás érheti úgy, hogy a szüleinek halvány fogalma se lesz róla. Emlékszem a nem nekem való filmekre, amiket néztem, a könyvekre, amiket kaptam, de a szüleimnek nem volt ideje előre elolvasni őket, arra a befolyásra, ami a netből jött felém, hogy az aljas tinimagazinokról ne is beszéljek, ráadásul még el is váltak a szüleim... Isten engem kamaszkoromban megmentett, de az én megóvásom és megtérésem csoda. Nem biztosíthatjuk a gyerekeink üdvösségét, de ne is kísértsük az Urat, aki gyerekeinket ránk bízta! Mi vagyunk elsődlegesen felelősek értük, nem a tanárok és a tv-sztárok.

Az is hatalmas baj, hogy a propagandagépezet elhitette velünk, hogy a hivatásos nevelők sokkal jobban tudják nevelni a gyerekeinket, mint mi, és mi a nevelésük helyett inkább azon kell igyekezzünk, hogy a pénz lapátoljuk haza. De az igazság az, hogy rengeteg tanárnő nem más, mint kiégett feminista, aki nem tud a gyerekekkel bánni. Holott a gyerekeinknek sokkal nagyobb szüksége lenne normális nevelőkre – ránk! –, mint arra a pénzre, amit haza tudunk nekik hozni. Az pedig sajnos csak önámítás, hogy a katolikus intézményekre rá lehet bízni a gyerekeket, mert az én katolikus gimnáziumomban is kijelentette a biológiatanárnő, hogy a természetes családtervezés hülyeség, és ha nem akarunk gyereket, akkor szedjünk bogyót, van jógaóra a lelkiigazgató áldásával, és még sorolhatnám. Az a helyzet, hogy egy hithű katolikus szülő csak magában és a házastársában bízhat, meg abban az egy-két papban, akiről tudja, hogy nem modernista. Ráadásul az intézményekben is egy darabig vigyáznak csak a gyerekeinkre... mi van az óvodai és iskolai szünetekben?

A Szűzanya is háztartásbeli volt

Ha nincs valós anyagi kényszer, akkor igazából nagyon egyszerű annak az eldöntése, hogy háztartásbeliek legyünk-e vagy sem. Fel kell tenni magunknak a kérdést:

Amennyire tőlem telik, mindent meg akarok tenni azért, hogy a gyerekeim szentek legyenek? Értékesebb a lelkük a pénznél és a feminista nők elismerő tapsikolásánál? Hiszek abban, hogy Isten megsegít anyagilag is, hogyha a férjem és a gyerekeim boldogságát és üdvösségét teszem az első helyre?

Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor érdemes elkezdeni a háztartásbeliségről gondolkodni és imádkozni! Mert noha szélsőségesnek tűnik, amit mondok, de ez csak azért van így, mert a világ szélsőségesen eltér attól, amilyennek Isten szerint lennie kellene. Élet- és gondolkodásmódunk olyannyira eltér már Krisztus útjaitól, hogy őrültségnek hangzik mindaz, amit az Úr kijelölt a számunkra. De mi, keresztények nem arra születtünk újjá a keresztségben, hogy a világhoz igazodjunk, hanem hogy Jézus Krisztust kövessük, még akkor is, hogyha így sok mindenben elütünk a társadalom többségétől.

2017. január 12., csütörtök

Miért nem vagyok feminista?

Megdöbbentő lehet, hogy nőként azt mondom, nem vagyok feminista. Hiszen a legtöbb ember szerint ha egy nő nem feminista, akkor gyűlöli a női nemet és így önmagát is, és elutasít minden jogot és lehetőséget, amellyel a nők rendelkeznek. Pedig úgy érzem, minél kevésbé vagyok feminista, annál jobban szeretem a nőket, a nőiességet és a saját nőiségemet is. Ez az utóbbi évek tapasztalata a számomra.

Nem azért állok szemben a feminizmussal, mert minden egyes gondolatát elutasítom. Hiszen minden eszmében lehetnek jó dolgok. Az alapgondolatát utasítom el. A feminizmus a marxi osztályharc mintájára nemek harcaként tekint a férfiak és a nők viszonyára. Szerintük régen (de még valamennyire most is) a férfiak elnyomták a nőket, épp ezért a régebben jellemző klasszikus nemi szerepek szerinti nőiesség és a hagyományos családmodell a nő számára olyan rossz, amelyet a férfielnyomás kényszerített rá, nem pedig belülről fakad. Én viszont úgy gondolom, hogy bár a nő és a férfi is Isten képmására teremtetett és egyenlő méltóságúak, vagyis egyikük sem ér kevesebbet a másiknál, viszont mások a tulajdonságaik, más feladatott kell ellátniuk, és ez alapján más teszi őket boldoggá.

A feminizmussal az a bajom, hogy férfimérce alapján akarja megítélni a nőket. Ha a férfiak között a minél dominánsabb, minél intelligensebb, minél erősebb, minél magasabb rangú, minél több pénzt kereső férfi úgymond a „csúcspéldány", akkor ezt rávetíti a nőkre, és azt mondja, hogy a nők között is az a csúcs és nyilván az a legboldogabb, aki minél dominánsabban viselkedik, minél képzettebb, minél ragyogóbb a karrierje, minél nagyobb a hatalma, minél több a fizetése. Pedig a nők nem arra születtek, hogy dominánsak legyenek, és arra törekedjenek, hogy minél több diplomát szerezzenek és minél magasabbra jussanak a társadalmi és a munkahelyi ranglétrán.

Mi, nők valójában két feladatra teremtettünk: az egyik, hogy segítőtársai legyünk a férfinak, a másik, hogy gyermekeket hozzunk a világra és anyai módon gondoskodjunk róluk. (Ha nem saját gyerekekről, akkor másokról.) A feministák számára ez sértő kijelentés, ami sokat elárul a feminizmusról. Feminista szemmel nézve ha valaki alárendelődik egy férfinak és csak családanyai hivatásának él, szánnivaló. A példaképek a törtető, odamondó, asztalra csapó lázadók. Azokat a nőket kell csodálni, akik vagy nem családanyák, vagy csak mellesleg azok valamilyen férfikarrier mellett. Hivatalosan fogalmazhat úgy egy feminista, hogy ő amellett van, hogy egy nő választhasson, így ugyanúgy lehet egy nő főállású anya is, ha akar, de valójában ha egy feminista szembesül egy a férjét családfőként tisztelő és háztartásbeliként élő nővel, akkor kiviláglik, hogy mennyire megveti, de legalábbis sajnálja az ilyen nőket. Vagy azt gondolja, hogy szegényt rákényszerítették erre az életmódra, és valójában boldogtalan így, vagy pedig egyenesen a női nem árulójának tartja, aki gondolkodás- és életmódjával rossz példát mutat a környezetének, és ezért ellenség.

A feminista narratíva szerint egy nőnek nem szabad antifeministának lennie, mert így szembemegy a feministáknak azzal a törekvésével, hogy kisajátítsák a női nem képviseletét, és ők legyenek az egyetlen csoport, mely legitimen foglalkozhat nőket érintő kérdésekkel. A feministák, noha pusztán egy politikai csoportosulásról van szó, előszeretettel nyilatkoznak a nők nevében, és természetesnek veszik, hogy eszméik, érdekeik és céljaik megegyeznek a nőkéivel - míg ha más tesz így, velük ellentétes álláspontot képviselve, azt nőgyűlölőnek kiáltják ki. Pedig ők a nőgyűlölők: legtöbb törekvésük szembe megy a női természettel, illetve annak sötét oldalára épít. A pozitív nőiességet el- és megvetik, mivel szerintük az arra jellemző tulajdonságok elnyomottá teszik a nőt, és a férfias tulajdonságokat emelik piedesztálra, ezzel lehetetlenné téve a nők számára mind az egyéni, mind a párkapcsolati boldogságot.

A feminista nő jelleméről elmondható, hogy két vonás dominál benne: az egyik a férfiaktól való félelem, a másik pedig a gőg. Például az ellen, hogy egy nő miért ne legyen háztartásbeli, kétféleképpen szoktak érvelni: az egyik, hogy így ki van szolgáltatva a férjének (félelem a férfiaktól), a másik, hogy nem viszi elég sokra (gőg). A feminizmus félelmet kelt a nőkben és felkelti bennük a gőgöt, és erre a két negatívumra építve üldözi bele őket abba, hogy férfiviselkedést vegyenek fel és férficélokat hajszoljanak. Persze az eredmény általában karikaturisztikus és torz. Egy feminista nő nem tud eléggé férfivá válni, de nő sem tud maradni. Így két szék között a földre esik, se nem eléggé férfi, se nem eléggé nő, hanem létrehoz magában egy szörnyszülöttet, a férfinőt. Általában a férfias tulajdonságok rosszul állnak neki, illetve negatívan használja őket, a nőies pozitív tulajdonságoknak pedig híján van (mivel megveti őket), de a negatívakat nem neveli ki magából.

Elég csak betévednünk akár egy-egy feminista online közösségbe, hogy lássuk, a feminizmus micsoda frusztrációval jár. A félelemnek és a gőgnek ez a riasztó elegye egészen eltorzítja a nők jellemét. Mindenben azt látják, hogy őket lenézik, bántják, elnyomják, így képesek harmincas-negyvenes nők is megrekedni a kamaszos túlérzékenységben, és dacos lázadó pózba merevedni, ami egy tinédzsernél még megmosolyogtató (majd kinövi), egy elvileg érett nőnél viszont már nevetséges. Miközben azt hangoztatják, hogy független és önálló nők, akiknek nincs feltétlen szükségük férfira és nem érdekli őket a társadalmi nyomás, folyton azt lesik, hogy azok a bizonyos férfiak és az a bizonyos társadalom milyen üzenetet közvetít feléjük, és fel vannak háborodva, ha valaki merészel máshogy élni vagy az életről más felfogást vallani, mint amit ők képviselnek. Mindent magukra vesznek, mindenen felháborodnak, és miközben úgy viselkednek, mint egy hisztis kislány, azt követelik a férfiaktól, hogy tekintsék őket érett, felnőtt, felelősségteljes személyeknek, akikre egyre komolyabb társadalmi pozíciókat kell bízni.

Másik ellentmondása a sok közül a feminizmusnak, hogy miközben képviselőik azt mondják, nekik egy férfi ne mondja meg, hogyan éljenek és viselkedjenek, ők folyamatosan a férfiakat oktatják arról, hogyan kéne élniük és viselkedniük. Ha egy férfi azt mondja: szüljenek többet a nők - az felháborító. Ha egy feminista azt mondja: pelenkázzanak többet a férfiak - az csodálatos forradalmi tett. A feministák mérhetetlen gőgjükben nem képesek elfogadni a legkisebb kritikát vagy iránymutatást, míg maguk ezeket nap mint nap boldog-boldogtalannak osztogatják. A feministák azt követelik a férfiaktól, hogy bánjanak velük egyenértékű személyekként (ami számukra egyenlő azzal, hogy tekintsék őket férfiaknak - leszámítva a férfiléttel járó hátrányokat), míg ők a férfiakkal megnevelni való neandervölgyiekként bánnak.

A feminizmus tehát frusztrálttá és boldogtalanná teszi nem csak a férfiakat, de a nőket is. Úgy tapasztalom, hogy minél feministább valaki, annál inkább képtelen arra, hogy harmóniában legyen akár a másik nemmel, akár önmagával mint nővel. Illetve minél kevésbé képes harmóniában lenni a másik nemmel és saját magával mint nővel, annál inkább jellemző rá, hogy feminista. Nem véletlen, hogy sok feminista vezéregyéniség leszbikus, híján van a természet adta női szépségnek, férfiak bántalmazták gyerek- esetleg felnőttkorában, vagy hiányzott az életéből az édesapa. Sajnos a minden sikeres férfi mögött áll egy nő mondást ebben a helyzetben át lehet értelmezni ezen a módon: minden híres feminista ideológus mögött ott áll egy bántalmazó férfi, vagy épp ott tátong egy jó apa űrje. (Mindezzel természetesen nem vitatom ezeknek a feministáknak az egyéni felelősségét.)

A feminista nő női önismerete közelít a nullához, de a férfinemet sem érti. Azt hiszi, hogy a feminista ideák megvalósulása - akár társadalmi, akár családi szinten - teszi boldog nővé. Ha pedig sorra megvalósulnak a feminista törekvések, mint ahogy az utóbbi száz évben történt, de még mindig nem boldog, akkor megmagyarázza magának, hogy nem a feminizmussal van a baj, hanem azzal, hogy még mindig nincs eléggé feminizmus. Ugyanígy, ha kifogott egy férfit, aki hagyja őt dominálni és feminista módra viselkedni, szintén boldogtalannak érzi magát, amit azzal fog magyarázni, hogy szerencsétlen férfi még mindig nem kezeli őt eléggé „egyenlően". Pont ezért kell a feminista mozgalom újabb és újabb hullámainak felcsapnia, mert ha az előző hullám követelései nagyjából megvalósultak, de mégsem köszöntött be a nők számára a kánaán (sőt, láthatólag egyre boldogtalanabbak és kudarcokkal terheltebbek a nők, főleg a párkapcsolatok terén), akkor újabb és újabb dolgokat kell kitalálni, csak hogy ne kelljen beismerniük, a feminizmus nem jó a nőknek - és senki másnak.

A feminista mozgalom másik önfenntartó és legitimizációs eszköze, hogy mindent a maga számlájára ír, ami joga vagy lehetősége egy nőnek van. Ha jól sejtem, erre az írásra is sok feminista reagálna úgy, hogy hogyan lehetek a véleményét nyilvánosan megosztó nő létemre antifeminista, hiszen feminizmus nélkül nem hogy nem írhatnám le a véleményemet, de talán még írni-olvasni se tudnék. A feministák úgy képzelik, hogy feminizmus nélkül a nők analfabéta, naponta vert és erőszakolt, alantas szolgasorban tartott páriák lennének, akik egy ablaktalan konyha sötétjében tengetnék mindennapjaikat. Nem tudják elképzelni, hogy a férfiakkal, a patriarchális társadalommal és a hagyományos családmodellel szembeni félelmeik alaptalanok, illetve ritkaságszámba menő devianciákra épülnek, legalábbis ha a keresztény Európára gondolunk.

Igazság szerint egy nőies nőnek nem kell tüntetnie azért, hogy megbecsüljék. A nőies nő ugyanis nélkülözhetetlen, és mint ilyen, tisztelet tárgya. Ha egy nő nem akar férfiakkal versenyezni, hanem abban igyekszik jó lenni, ami az ő feladata, akkor a férfiak mérhetetlen szeretettel és tisztelettel veszik őt körül a maguk férfias módján. Mi pedig erre a szeretetre és tiszteletre vágyunk, nem arra, amit a feministák akarnak kirikácsolni maguknak.

Egy példával élve mi, nők valójában nem arra vágyunk, hogy egy férfi elismerjen minket mint magánál jobb költőt. Nem, nem az tenne minket igazán boldoggá, ha megírnánk a világ legragyogóbb szerelmes versét, hanem hogyha ez a vers hozzánk íródna. Nem abban leljük örömünket, ha dominánsak lehetünk, ha sok pénzt keresünk, ha felfele megyünk a munkahelyi ranglétrán. Persze, bizonyára legyezgeti a hiúságunkat, főleg, ha elhittük a feministáknak, hogy ezektől leszünk valakik. De az igazság az, hogy ott, legbelül valójában arra vágynánk, ha nem mi teljesítenénk mindezt, hanem ha egy olyan férfi felesége lehetnénk, aki minderre képes.

Nem az tesz minket boldoggá, ha férfias szerepekben tündökölhetünk, hanem hogyha egy olyan férfinek vagyunk a felesége, aki maga nyújt kiválót a férfiszerepekben. Arra vágyunk minden porcikánkkal, hogy a férjünk férfi mércével mérve kiváló legyen, és felettünk álljon mindabban, ami férfias. Mi pedig emellett a férfi mellett hadd teljesedjünk ki mint nők: feleségek és anyák. Nem arról van szó, hogy mi, nők ne vágyhatnánk a kiválóságra. De igen: női kiválóságra! Hogy minél nőiesebbek, minél jobb feleségek, anyák, háziasszonyok legyünk, vagy hogy minél jobban végezzük nőies foglalkozásainkat. Nyugodtan álljunk csak felette a férfinak - de nőies dolgokban. Ő pedig múljon csak felül minket - férfias dolgokban. És akkor nincs verseny, sőt, háború a nemek között, mert nem ugyanabban akarunk sikeresek lenni, és a másik sikere a maga területén csak még vonzóbbá teszi őt, minket pedig még boldogabbá és büszkébbé mellette, hogy egy ilyen nagyszerű férfi vett el minket feleségül és tett minket anyává.

Azért nem vagyok feminista, mert boldoggá tesz, hogy a legnagyszerűbb férfi felesége lehetek, akit ismerek. Nem akarok versenyezni vele, hanem élvezem a kiválóságát, pont úgy, mint a különbözőségünkből fakadó izgalmat és vonzalmat. Nem vagyok feminista, mert azt érzem, hogy minél kevésbé jellemzőek a gondolkodás- és viselkedésmódomra a feminizmus mintázatai, annál boldogabb vagyok mind az egyéni életemben, mind a házasságomban. Senki se tud meggyőzni arról, hogy a feminizmusnak van igaza, nem csak azért, mert a Szentírásban más áll, hanem azért is, mert napról napra mást tapasztalok magamban és a környezetemben.

Mindezt azért írtam le, hogy elmondjam, nem a még több feminizmus és a még „egyenlőbb" párkapcsolat a megoldás a női boldogtalanságra. Ne a feministának higgyetek, hanem a Szentírásnak! Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy feladjuk a férfiaktól való félelmet, meg kemény önkritika és alázat, hogy megszabaduljunk a gőgtől, ami a feminista viselkedésre ösztönöz... Olyan, mintha a mélybe vetnénk magunkat, mert arra tanítottak minket, hogyha nőies nőként és alázatos feleségként viselkedünk, a férjünk majd felbátorodik és elnyomóként fog bánni velünk. De azt gondolom, ha csak a férjünk nem drog- vagy alkoholfüggő, esetleg valódi bántalmazó, akkor bátran ugorhatunk.

Arra ösztönözlek, próbáld ki, hogy a feminizmus helyett Istenben, a férjedben és a nőiesség erejében bízol! Biztos vagyok benne, hogy az ugrás végén legnagyobb meglepetésedre nem a feminista rémmesék világában találod majd magadat, hanem egy boldog vagy még boldogabb házasságban.


Jó könyvek és blogok a témában:

Magyarul:
Dr. Emerson Eggerichs: Szeretet & tisztelet
Stormie Omartian: Az imádkozó feleség hatalma
Elisabeth Elliot: Nőnek születtél

Angolul:
April Cassidy: The Peaceful Wife
Laine's Letters
Strangers & Pilgrims on Earth

2015. december 19., szombat

Amikor szégyellem, hogy nő vagyok


Mostanában szégyellem, hogy nő vagyok. Nem Ákos szavai miatt. Nem Kövér László szavai miatt. Hanem a feministák miatt.

Szégyellem magam, mert ti, kedves feministák ismét bizonyságát adtátok annak, hogy a nők logikátlanok, képtelenek szöveget értelmezni, hisztériások és buták. Én nem gondolom, hogy ez így lenne, de ti most ezt a képet mutatjátok be a nőkről. Immár sokadszorra.

Ákos és Kövér László szavait nem vagytok képesek értelmezni. Felnőtt, sok esetben diplomás nőként nem fogjátok fel, hogy Ákos szavai nem azt jelentik, hogy ugyanazért a munkáért egy nő kevesebb bért kapjon, hanem azt, amit később mond is, hogyha egy családanya ugyanúgy a nagy fizetésért harcol, mint egy családapa, akkor nem jut elég ideje és energiája arra, hogy jó feleség, anya, háziasszony legyen. Mert bármilyen furcsa, tíz-tizenkét óra munka mellett nem te, hanem a bölcsődei gondozó, az óvónő, a tanárok, a kortársak meg a médiasztárok fogják felnevelni a gyerekedet. Mert a nap huszonnégy órából áll, és ők jórészt a tv elé lesznek dobva, a nevelőkre lesznek bízva vagy a kortársaikkal fognak lógni, ha te kora reggel elmész otthonról, és este esel haza, testileg-lelkileg kimerülve a kenyérharctól.

Az lenne a jó, ha a férfi és a nő is otthon lehetne, de legalább az egyik szülőnek dolgoznia kell, hát akkor már elmegy a férfi, mert nem ő az, aki terhes, szül, szoptat. Az egész a gyerekért van, a nőért, az otthonért. Hány férfi élvezi a munkáját? Hány apa örül neki, hogy csak a szerencsén múlik, hallja-e a gyereke első szavát, ott van-e az első lépteinél? Nekünk, nőknek ideális esetben megadatik az, hogy sokkal inkább részt vegyünk a gyerekeink életében, mint az apáknak. Persze, sokszor fárasztó. De hát melyik felnőtt ember gondolja, hogy az életnek arról kell szólnia, hogy semmi nehézség és fáradság nincs benne? A férfiak munkájában és életében is van elég.

Azt se értitek meg, hogy Kövér László nem azt mondta, hogy minden nőnek szülnie kell, vagy hogy egy nő csak szüljön, és ne csináljon semmi mást. Tudjátok, Kövér László csak annyit kért, becsüljétek meg a nőiességeteket. Ami úgy látom, nem megy. Nem értitek meg, hogy a nő legértékesebb tulajdonságait a nőies képességei adják, mert ezeket csak ő birtokolja. Az a nagy kunszt, amit csak te tudsz, nem? Az egyik ilyen például a szülés és a csecsemőgondozás. A feministák tökéletes tanújelét adják, hogy lenézik azt a képességet, amiért elsősorban a női test és lélek olyan, amilyen. Vagyis lenézik a nőket. Épp ezért feszülnek bele, hogy a nők minél inkább férfiasak legyenek és férfitevékenységeket végezzenek.

Érdekelnek férfias dolgok is. Biztos vannak férfias tulajdonságaim is. De mégis, a legértékesebb dolognak azt tartom az életemben, hogy feleség lehetek és anya. (Persze nem vagyok egyikben sem tökéletes.) És nem is éreztem mindig így, ami főképpen a ti agymosásotoknak köszönhető. Ugyanis sikeresen elhitettétek velem és a legtöbb nővel, hogy az, ha valaki feleség, anya, háziasszony, az kevesebbet ér annál, mintha egyetemi professzor lenne vagy akár csak egy titkárnő. Arra nevelitek a nőket, miközben azt mondjátok, értük tevékenykedtek, hogy nézzék le magukat és ne értsék meg, mennyire fontos és egyedülálló a feleség és anya hivatása.

Nem Kövér László vagy Ákos az, aki lenézi a nőket, hanem ti. A legnagyobb nőgyűlölők ti vagytok. Szerintetek, ha egy nő már kicsit is intelligens és tehetséges, nem „pazarolhatja" el magát úgy, hogy főállású anya és háziasszony. Mert ugye, jó feleség, anya és háziasszony bármilyen buta és alantas lény lehet. És ezt a ti tételeteket, hogy feleségnek és anyának lenni, azt bárki kisujjból kirázza, egy okos és tehetséges nőnek ennél több kell, ugyebár jól bizonyítja a sok halálig tartó, boldog házasság, és az a sok-sok boldog és jól nevelt gyerek, akit magam körül látok!

Ákostól, Kövér Lászlótól és a kereszténységtől ti lehettek akár gyermektelenek is és tudósok is. Ennek bizonyítására ott van az a rengeteg gyermektelen apáca. Ott vannak azok a szentté avatott (tehát az Egyház által nem csak elfogadott, de példaképül állított) nők, akik nagyon műveltek voltak és olykor országok sorsát befolyásolták. De művelt férfi is lehet. Országokat férfi is irányíthat. Szülni viszont csak nő tud, és anya csak a nő lehet. Minden, ami nőies, csak a nő előjoga. Épp ezért kéne nekünk, nőknek ezt a legjobban megbecsülni.

De nem, ehelyett ti megsértődtök, gúnyolódtok, őrjöngtök. Hisztériáztok, mint a kislány, aki nem kapta meg a legújabb Barbie-babát. Persze erre büszkék is vagytok, hiszen ti nem vagytok szülőcsatornák, hogy akár öt-hat gyereket is kipotyogtassatok magatokból, mint az állatok, aztán ne tudjátok tőlük teljes emberként vívni a harcot a patriarchátus ellen, ami ugyebár, mennyivel értelmesebb és értékesebb tevékenység. Ne tagadjátok, így gondoltok az ilyen nőkre. Ostoba állatok, akik csak szülnek és szülnek. Ezért mondjátok, hogy egy értelmes nőnek ennél többre van szüksége az életben. Ezért tartjátok degradálónak, ha valaki az anyaságot hangsúlyozza és teszi meg a legnagyobb dicsőségnek és értéknek a nő életében. Ők ezzel bókolni akarnak nektek, dicsérni a nőiességeteket, de annyira gyűlölitek és lenézitek a nőiességet, hogy nem értitek. Nem értitek, hogy azzal vívhatnátok ki a legnagyobb megbecsülést a női nem iránt a férfiak részéről (amire, ne tagadjátok, olyan nagyon vágyakoztok, hiszen ezért versenyeztek velük), hogyha olyat csinálnátok, amit ők nem tudnak.

Még egy gondolat így a végére. Nem értem, miért vagytok felháborodva, kedves feministák, hogy Ákos és Kövér László elmondta a véleményét, amikor ti nap mint nap nemhogy véleményt mondotok, de parancsoltok a férfiaknak. Ákos azt meri mondani, szerinte egy nőnek nem az a dolga, hogy ugyanannyi pénzt tegyen le az asztalra, mint a férfi, de ti meg folyamatosan parancsolgattok a férfiaknak, hogy takarítsanak vagy takarítsanak többet, hogy maradjanak ők otthon a gyerekkel, hogy vezessék be a női kvótát és a többi. A feminizmus jó része arról szól, hogy követeltek és parancsoltok a férfiaknak, mit kéne tenniük, de ha ők egy halvány „szerintem így kéne" véleményt mondanak a nőkről, fel vagytok háborodva, hogy mer egy férfi utalni arra, hogy szerinte a nőknek mit kéne tennie.

Képmutatóak vagytok. És emellett hisztériások, logikátlanok, csodálatos bizonyítványt állítotok ki a nőkről. És arra tanítjátok a nőket, hogy nézzék le magukat, nézzék le a nőies képességeiket, nézzék le az anyaságot, a háziasszonyságot, nézzék le mindazt, amit egy feleség és egy anya tehet. Azt megértem, hogy ti valamiért gyűlölitek és lenézitek magatokat, de legalább tegyétek csendben, és ne fertőzzétek a többi nőt, akinek talán lenne esélye, hogy boldog legyen nőként.

Persze most majd lehet mondani, hogy általánosítok, és nem minden feminista ilyen, meg nem ismerem a feminizmust, vagy hogy igazából férfi vagyok, vagy bántalmaztak gyerekkoromban, azért vagyok ilyen, esetleg hogy bigott vagyok és elnyomom saját magamat. Nem fogok meglepődni, megkaptam már ezeket többször is. Ismerem az összes feminista mantrát. Aki ennél értelmesebb, az úgyis megérti, mit akartam mondani. Ahogy megértette Ákos és Kövér László szavait is.

2015. február 16., hétfő

A hősiesség nőies formája


Nemrég olvastam egy feminista elemzést, amely szerint Julius Evola, mikor azt írja: „A nő megvalósításával, mint szerető vagy anya, ugyanarra a nívóra emeli magát, ahol a férfi, mint harcos vagy aszkéta áll. Ahogyan van aktív - úgy van passzív, negatív heroizmus is. Az abszolút meghatározás heroizmusával szemben az abszolút odaadás heroizmusa áll - és az egyik éppoly ragyogó lehet, mint a másik, ha tisztán, mintegy rituális áldozati adományként élik át.”, áldozatszerepben jelöli ki a nő helyét.

Bár én magam nem vagyok a tradicionalista iskola „híve", úgy gondolom, ebben az esetben a cikk írója súlyosan félreértelmezi és félremagyarázza Evola helyes meglátásait. Ez pedig a feministáknak az odaadással, az irányítás és az ellenőrzés elvesztésével, valamint az alárendelődéssel szembeni irtózásából fakad. A feminista nő gőgje és félelme a férfival szemben megakadályozza őt abban, hogy arra az útra lépjen, amelyről Evola beszél, de már csak attól is, hogy egyáltalán felfogja, mit is jelent ez az út.

Normális esetben a férfinak domináns félként kell kiteljesednie, míg a nőnek kell lennie a szubmisszív félnek. Fizikálisan és szellemileg, lelkileg is erre vagyunk „programozva", ez tesz minket boldoggá. Azonban a feminizmus megalázó kényszerűségként festi le a nő előtt a szubmisszivitást. Második lépésként pedig úgy mutatja be a domináns férfit, mint akitől félni kell, és elhiteti a nővel, hogyha a férfi domináns, ő pedig szub isszív, akkor a férfi ezzel visszaél és erőszakos, bántalmazó magatartásformát vesz fel vele szemben. A feminista képlet nagyon egyszerű: domináns férfi + szubmisszív nő = zsarnok + áldozat.

Sajnos mivel a feministákból a hagyományos női életút és magatartásforma a fent említett két hiba (gőg és félelem) miatt érzelmi és ösztönös ellenreakciót vált ki, a legtöbbször lehetetlenné teszi velük a higgadt, logikus és ésszerű párbeszédet. Ezért nem is a feministákkal akarok vitatkozni, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy mennyire téves az a felfogás, hogy a hagyományos nemi szerepe szerint élő nő nem más, mint áldozat.

Úgy gondolom, fontos különbséget tenni az áldozat és a hős között, és a feminista cikk esetében ez nem történt meg. Áldozat az, akinek elveszik az életét, hős pedig az, aki odaadja azt. Jézus, vagy épp Nándorfehérvár védői azért nem sajnálni való áldozatok, hanem dicsőíteni való hősök, mert önként adták oda az életüket a magasztos cél érdekében. Szembenéztek a halállal és tudatosan amellett döntöttek, hogy vállalják, ha elkerülhetetlen.

Amikor egy nő mint szerető (ezt Evola nem úgy érti, hogy nős férfi kitartottja, hanem hogy asszony, feleség) és anya önként elhatározza, hogy másokért él, alárendelődik a férjének, gyermekeket hoz a világra őket maga elé helyezve, akkor nem áldozatról, hanem hősről beszélünk. A nő ilyenkor nem elszenvedője valamiféle kényszernek, nem kiszolgáltatott áldozat, hanem olyasvalaki, aki a saját kezébe veszi az életét, majd odaadja azt a családjának. A nő az önmegvalósítását, női kiteljesedését a szerető és anya útjában találhatja meg saját akaratából. Azzal, hogy nap mint nap ezt választja és ebben igyekszik kiteljesedni, nem áldozatszerepbe vonul, hanem a nőies, szubmisszív heroizmust valósítja meg önmagában, saját életében.

A nő ereje, mely nem kevésbé társadalomformáló és történelmi léptékű, mint a férfié, abban rejlik, hogy odaadó, alárendelődő, háttérbe húzódó attitűdjével potenciálja a felületes szemlélő számára rejtve marad vagy jelentéktelen színben tűnik fel. Így a nő védett pozícióban és szinte feltűnés nélkül tud befolyást gyakorolni olyan esetben is, amikor a férfi nyílt, egyértelmű, frontális erőkifejtését rendre letörik vagy eleve lehetetlenné teszik. Ez a nőies nő, az asszony és anya félelmetes és megfoghatatlan ereje, amelyet csak úgy lehet letörni, ha magát a nőiességet pusztítják el.

Minderre tökéletes példa Szűz Mária, aki nőies erővel szolgálta a megváltást akár Krisztus, akár az újszülött Egyház életében. Alárendelődő, odaadó asszonyi és anyai szolgálatával hatalmas dicsőséget vívott ki magának Isten és az emberek szemében, és hathatós, rettegett ellenfele lett a Sátánnak.

Épp ezért kérhetjük őt, hogy segítsen nekünk a férfiakkal szembeni gőggel és félelemmel vívott benső harcban. Hiszen szinte kivétel nélkül mind fertőzöttek vagyunk ezekkel a romlott emberi természetnek és a feminista agymosó propagandának hála. Ez a folyamat nem megy egyik napról a másikra, hanem lépésről lépésre zajlik. De a boldogság és a jó ügye megéri ezt a fáradtságot.