A következő címkéjű bejegyzések mutatása: házasság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: házasság. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!

2017. szeptember 13., szerda

Isten helyett gumióvszer


„Fogamzásgátlást használok, hogy megmaradjon a szentségi házasságom”  érvelnek azok a katolikusok, akik szerint az óvszer egyéni esetekben megengedett. Azt mondják, gyermeket már semmiképp nem tudnak vállalni, a tcst nem működik jól náluk, de nem akarnak teljes önmegtartóztatásban élni, mert annak biztos válás lenne a vége, vagy legalábbis megcsalás a férj részéről. Ők pedig meg akarják óvni a szentségi házasságukat, akár az Egyház tanítása szerint minden esetben tiltott fogamzásgátlás árán is.

Amikor ezt olvasom, nagy szomorúság vesz erőt rajtam. Hol a mi hitünk az Istenben? Miért nem hiszünk benne, hogyha Isten valamit elvár tőlünk, azt segít is betartani? Miért nem bízunk a mi Apukánkban, ahogy Jézus hívta Őt („Abba”), hogy segít egybentartani a házasságunkat, ha a Neki való engedelmességből nem a könnyebbnek tűnő, de bűnös utat, a fogamzásgátlást választjuk? Vagy úgy is feltehetném a kérdést:

Miért cseréljük le Istent a gumióvszerre?

Ábrahám képes lett volna az egyetlen gyermekét megölni Isten parancsára, Mária pedig a parázna nőknek járó megkövezés kockáztatásával vállalta Jézus méhébe fogadását... totális bizalmukat adták Istennek, vakon belevetették magukat szerető Atyjuk karjaiba. Nem akarták Isten parancsaival szembemenve megoldani életük határhelyzeteit, hanem minden ijesztő következmény ellenére az Úr akaratát követték. Mint tudjuk, minden képzeletet felülmúlóan csodás eredménnyel!

Miért gondoljuk, hogy Isten minket nem segít meg ugyanígy; hogy az Ő parancsait lehetetlenség betartani; hogy van, amikor rákényszerülünk a fogamzásgátlás használatára, vagyis arra, hogy halálos bűnben éljünk?

Nem, ilyen helyzet nincs. Ilyen helyzetbe nem hoz minket egy szerető Atya. Csak a mi hitetlenségünk. Csak az kényszerít minket az óvszerhasználatra, ha nincs bizalmunk Istenben, abban, hogy kegyelmével segít minket az önmegtartóztatásban.

Isten a keresztjeink által üdvözíteni akar minket. Ha Ő úgy látja, önmegtartóztatásra van szükségünk ahhoz, hogy szentté váljunk, akkor a legrosszabb, amit csak tehetünk, hogy elutasítjuk ezt a megpróbáltatást, és inkább a halálos bűnnek számító óvszerhasználat látszólagos kényelmét és biztonságát választjuk.

Add, Uram, hogy hinni tudjunk Benned, egy olyan Istenben, aki Mindenható vagy, és aki segíted gyermekeidet parancsaid betartásában. Segíts, kérlek, hogy félelmünkben ne cseréljük le a Beléd vetett hitet egy kényelmes isten bálványozására, aki megengedi a fogamzásgátlást, hanem merjünk végigmenni azon az úton, amelyet Te Magad felé mutatsz nekünk! Amen.

2017. június 29., csütörtök

A családi tekintély: férj és feleség – XII. Piusz pápa beszéde


A Szentatya az előtte megjelent házaspárok százainak és minden rendű s rangú hívek tömegének értékes tanításokat adott a család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges tekintélyi rendről és a házastársak kölcsönös kötelességeiről.
 
Néhány nappal ezelőtt, szeretett fiatal házasok, Isten tekintete előtt és a pap jelenlétében, miközben annak a nagy szentségnek, melyben részesültetek, egyúttal kiszolgáltatóivá váltatok, kicseréltétek ünnepélyes és szabad beleegyezésieket a felbonthatatlan életközösség feladataira nézve. Ebben a szent percben úgy éreztétek, hogy a tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg. Emberi méltóságtok szabad akaratotok teljes nagyságában nyilvánult meg. De ugyane percben családot is alapítottatok. Mármost minden család élet-közösség, minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége; minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát a tőletek alapított családnak is van feje, kit Isten ruházott fel tekintéllyel: afölött, aki azért társult vele, hogy megalkossák a család első sejtjét és azok fölött, akik az Úr áldása folytán növelni és megörvendeztetni fogják azt, mint az olajfa törzséből dúsan kinövő hajtások.

Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is, akit Isten minden adománnyal ellátott, hogy azokat átszármaztassa utódaira. Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva. És Ádám, mondja Szent Pál, nem szedetett rá, az asszony azonban rászedetett és engedetlenségbe esett. (I. Tim. 2, 13–14). Ó, mennyi kárt okozott az első embernek, saját magának, valamennyi gyermekének és nekünk, Évának a földi paradicsom szép gyümölcsére irányuló kíváncsisága és a kígyóval folytatott beszélgetése! Évát, azonkívül, hogy megsokasodtak gyötrelmei és kínjai, Isten a férj hatalma alá vetette (Gen. 3, 16.). Ó, keresztény hitvesek és anyák, sohase szomjazzatok az után, hogy a család jogarát bitoroljátok! A ti jogaratok – a szeretet jogara – az legyen, melyet a nemzetek apostola adott kezetekbe: a gyermekek születése állal való üdvözüléstek, ha megmaradtok a hitben, a szeretetben, a szentségben s a józanságban (I. Tim. 2, 15).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesítvék Krisztussal. Valóban, azok, akik Krisztusra megkeresztelkedtek és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal. 3, 26 –28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: „Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig Isten“. (I. Kor. 11, 3.) Amint Krisztus, mint ember, alá van vetve Istennek s miként minden keresztény alá van vetve Krisztusnak, akinek tagja, úgy van alávetve az asszony a férfinek, aki a házasság erejénél fogva „egy test“ (Máté, 19, 6) lett vele. A nagy apostol kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse erre az igazságra és alapvető tényre a korinthusi megtérőket, akik a pogány világ eszmei és szokásai hatására ezeket könnyen elfelejthették vagy nem érthették és elferdíthették volna. Nem tartaná-e szükségeseknek ugyane figyelmeztetéseket, sok mai keresztényhez szólva? Nem árad-e a mi korunkból az újjászülető pogányság egészségtelen levegője?

A jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetből származó életkörülmények, azáltal, hogy a gyárakban, hivatalokban és különböző állásokban a férfiak és nők számára egyaránt lehetővé teszik valamennyi hivatás, foglalkozás és mesterség gyakorlását, a férfi és nő munkásságának széleskörű kiegyenlítődésére vezetnek gyakorlatilag, úgyhogy a házastársak nem ritkán olyan helyzetbe kerülnek, amely szinte a teljes egyenlőséghez áll közel. A férj és feleség gyakran azonos jellegű foglalkozást űznek, egyéni munkájukkal csaknem egyenlő mértékben járulnak hozzá a családi költségvetés fedezéséhez, miközben munkájuk folytán arra kényszerülnek, hogy egymástól meglehetősen függeten életet éljenek. Hogyan lehetséges közben az Istentől nekik adott gyermekek fölött való őrködés, azok oltalmazása, nevelése és oktatása? Ha nem is éppen elhagyatva, de igen gyakran már kezdettől fogva idegen kezekre bízva, inkább mások nevelik és irányítják őket, mint saját anyjuk, akit foglalkozásának gyakorlása távoltart tőlük. Csoda-e, ha a tekintélyi rend értelme a családban meggyengül és egyre csökkenve eltűnik, ha az apa irányító és az anya őrködő tevékenységének nincs módjában derűssé és kedveltté tenni a családi együttélést?

Mindazonáltal a házasságról vallott keresztény felfogás, melyet Szent Pál efezusi, valamint korinthusi tanítványainak kifejtett, nem lehetne nyíltabb és világosabb: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Urnák, mert a férfi épúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Amint az Egyház Krisztusnak alá van rendelve, úgy az asszonyok is mindenben férjük alá. Ti férjek, szeressétek feleségteket, amikép Krisztus is szerelte az Egyházat és önmagát adta érette... Mindegyiktek szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát". (Eph. 5, 22 –25, 33.)

Mi más Szent Pálnak e tanítása és oktatása, ha nem Krisztus tanítása és oktatása? Ily módon akarta az isteni Megváltó helyreállítani azt, amit a pogányság felforgatott. Sem Athénnek, sem Rómának, a polgáriasultság e két jelzőtüzének, melyek pedig akkora természetes fényt vetettek a családi kapcsolatokra, nem sikerült sem a filozófia fennkölt szemléletével, sem a törvényhozás bölcseségével, sem a cenzúra szigorúságával a nőt arra a helyre állítania, mely őt a családban igazán megilleti.

A római világban ama tisztelet és méltóság ellenére, mely a családanyát körülvette: Uxor dignitatis nomen est, non voluptatis [a feleség rangot jelöl, nem pedig a szexuális gyönyört – G.] (Spartiani Aelins Verus, 5, 12), az ókori polgárjog szerint jogilag mégis alá volt vetve a férj vagy családapa a pater falmilias teljes és korlátlan hatalmának, aki a ház fölött uralkodott, qui in domo dominium habet [akit a házban az uralom megillet – G.] (Ulp. L. 195, 2 D. De v. s. 50, 16), mert a feleség is a férj, vagy annak kezében és teljhatalmában volt, akinek kezében és teljhatalmában a férj volt (in mariti manu mancipiogne, aut in eius, in cuius maritus manu mancipiogne esset: Gellii Noctium Attic. XVIII, 6, 9). Ezért hirdette ki a római nép előtt Cato, a szigorú cenzor: Őseink azt akarták, hogy a nők semmiféle, még magánügyet se intézzenek gyám útmutatása nélkül, s hogy szüleik, testvéreik és férjük hatalmában legyenek. (Maiores nostri nullam, ne privatam quidem rem agere feminas sine tutore auclore voluerunt; in manu esse parentum, fratrum virorum: Tit. Liv. Ab Urbe cond. 1, 34, c. 2). A következő századokban azonban az ókor egész családjoga elévülvén (Gaii Institut. III, 17), eltűnt ez a vasfegyelem, és a nők gyakorlatilag függetlenebbekké váltak a férj minden tekintélyétől.

Kétségtelenül voltak ekkor is kiváló példájú, az ókori matrónákhoz hasonlatos feleségek és anyák, mint az a híres családból származó Ostoria, akinek a vatikáni grottákban legutóbb felfedezett s Tőlünk más alkalommal már említett szarkofágján ezt a dicsérő feliratot olvashatjuk: inconparabilis (sic) castitatis et amoris erga maritum exempli feminae (a páratlanul tiszta és férjét hasonlíthatatlanul szerető feleség példaképe). E fennmaradt emlék egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a tisztaság és hitvesi hűség akkor már, sajnos, ritka erényét a rómaiak nem szűntek meg elismerésükben részesíteni. E feddhetetlen jellemekkel azonban szembeáll azoknak a – különösen magasabb társadalmi helyzetű – nőknek folyton növekvő száma, akik vonakodtak és idegenkedtek az anyaság kötelességétől, s olyan szórakozásokra és más viselkedésre vágytak, melyek akkor csaknem kizárólag férfiakhoz illetlek. A válások számának növelkedtével az asszonyi erkölcs és az érzelmek letértek az erényes élet egyenes útjáról, úgyhogy Seneca ilyen keserű panaszban tört ki: „Akad-e ma nő, aki elpirul amiatt, hogy házasságtörést követett el, mikor híres és előkelő asszonyok éveiket nem a konzulok, hanem férjeik száma szerint számlálják, és azért válnak el, hogy férjhezmehessenek s azért mennek férjhez, hogy elválhassanak?" (Senec., De beneficiis, 1. III., 16, 2.) A nőnek nagy befolyása van a köz- és magánerkölcsre, mert nagy befolyása van a férfire: emlékezzetek csak, hogy Éva a kígyótól csábítva odaadta a tiltott gyümölcsöt Ádámnak és az evett is belőle.

A család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges családi tekintélyi rend megerősítése és a hitvesi szeretetnek ősi és igazi magaslatra való visszaállítása a kereszténység műveinek egyik legnagyobbika volt attól a naptól fogva, mikor Krisztus a farizeusok és a világ színe előtt ezt parancsolta: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!" (Quod ergo Deus coniunxit, homo non separct: Máté, 19, 6).

Ez az a természetes s a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és nőt megkülönböztető, sajátos és egymástól kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: „Az Úrban sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül" (I. Kon. 11, 11), kiáltotta el Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, melyekkel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania, s valóban azt mondotta neki: „Arcod verejtékével edd a kenyeret" (Gen. 3, 19). A nő számára a születés kínjait s a gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn, melyeket, ha idegen személyek a legnagyobb körültekintéssel látnak is el, sohasem fog az felérni az anyai szeretet gyengéd gondoskodásával.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain (Gen. 3, 16) szentesített függése megmaradt, a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még megmaradó keserűséget, úgy, hogy a Tőle „áldott vérrel eljegyzett" Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a főtekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretet, mely az ő, Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tiszteletudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról, s így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium (De civit. Dei 1. 19c. 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe.

Ti, férjek, tekintéllyel vagytok felruházva. Otthontokban mindegyiktek családfő, s e címben rejlő valamennyi kötelesség és felelősség súlyát hordja. Ne habozzatok és ne vonakodjatok tehát ezt a tekintélyt gyakorolni; ne vonjátok ki magatokat e kötelességek alól, ne meneküljetek e felelősség elől. Ne hagyassa el veletek a hanyagság, közömbösség, önzés vagy kényelemszeretet házatok hajócskájának kezetekre bízott kormányát. S mekkora gyöngédséget, tiszteletet, szeretetet kell kedvező és szomorú körülmények között egyaránt mutatnia és gyakorolnia tekintélyteknek azzal szemben, akit élettársatokul vettetek magatok mellé! Legyen meg parancsaitokban – fűzi hozzá Hippo imént idézett nagy püspöke – a tanácsadás szelídsége, és a tanácsadásból bátorságot és erőt fog meríteni az engedelmeskedés. A hite szerint élő és az égi város elé zarándokló keresztény ember házában még azok is, akik parancsolnak, szolgálják csupán azokat, akiknek parancsolni látszanak; mert nem uralkodási vágyból parancsolnak, hanem a tanácsadás szükségéből, és nem erejük fitogtatása miatt, hanem könyörületes gondoskodásból (Augustin, I. c.). Vegyetek példát Szent Józsefről. Szemtől-szembe látta a Szentséges Szüzet, aki jobb, szentebb, fenköltebb volt nála s akiben ő mély hódolattal tisztelte az angyalok és emberek Királynéját, Istenének Anyját. S Szent József mégis mint a Szent-család feje maradt és működött továbbra is a maga helyén és lankadatlanul teljesítette valamennyi kötelességét, melyet e méltósága rótt rá.

Ti pedig, feleségek, legyetek emelkedett lelkűek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán elfogadjátok és mintegy csak eltűritek férjetek tekintélyét, melynek Isten a természet és a kegyelem rendje szerint alávetett benneteket, hanem szeretnetek is kell a magatok őszinte engedelmeskedését, ugyanolyan tisztelettudó szeretettel, mellyel magának a Mi Urunknak tekintélyével szemben viseltettek, akitől minden főhatalom ered. Jól tudjuk, hogy a tanulmányokban, iskolákban, tudományokban, sportokban és versenyekben a férfiakkal egyenlő arányban történő részvétel sok női szívet büszkeséggel tölt el, és a gyanakvó érzékenységű független, modem fiatal nők nem minden nehézség nélkül fogják talán elfogadni a családi alárendeltséget. Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlőek vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölöttük álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, mely itt lenn egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz. A nagyobb függetlenség, melyhez szent jogotok van, a rossz kísértésekkel szemben szilárdnak bizonyuló keresztény lélek függetlensége. Mikor az isteni törvény áthághatatlan parancsaival, az elévülhetetlen keresztény hitvesi és anyai kötelességekkel ellenkező problémával találván szemben magatokat, a kötelességtek hív bennetek és fordítja maga elé elméteket és szíveteket, ekkor őrizzétek és óvjátok meg tisztelettel, nyugodtan és szelíden, de szilárdan és rendíthetetlenül lelkiismeretetek eltulajdoníthatatlan és szent, teljes függetlenségét. Előfordulnak néha az életben olyan napok, mikor a hősiesség vagy a győzelem órája üt, mely titkának egyedüli láthatatlan tanúi Isten és az angyalok lesznek. Mikor azonban végülis egy ábrándnak, a személyes elsőbbségnek – ha az még oly jogos is – feláldozását követelik tőletek, legyetek olyan szerencsések, hogy ezek a könnyű lemondások megtalálják kárpótlásukat házastársatok szívének napról-napra hathatósabb megnyerésében, s így folytonosan növekedjék és erősödjék az a gondolati, érzésbeli és akarati közösség, mely egyedül tudja megkönnyíteni és édessé tenni a gyermeknevelés magasztos hivatásának betöltését; ezt súlyosan akadályozná az egymásközti egyetértésiekben előforduló bármely hiba. És mivel a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat a közös cél felé irányítsa és vezesse, azért szeretnetek kell azt a köteléket, mely a két akaratot eggyé teszi, jóllehet az életösvényen az egyik elől halad, a másik pedig csak követi; szeretnetek kell azzal a teljes szeretettel, melyet házi tűzhelyetek iránt éreztek.

Legyen ez az atyai szívünk mélyéből reálok adott apostoli áldás számotokra, szeretett fiatal házasok,az annál jobban gyarapodó kegyelmek záloga, minél tovább haladtok az életösvényen, s e kegyelemek segítsenek benneteket abban, hogy megmaradjatok lelketek ez egységében és a kölcsönös feladataitokhoz való hűségben!

Forrás: Zigány Miklós - Fényi András XII. ​Pius élete és válogatott beszédei, 419-427. o. Kép: Edmund Blair Leighton - Signing the Register

2017. február 6., hétfő

Az egyéni törvények alól nincs kivétel

— Hát az első, szerintetek a legkedvezőbb lehetőség, ha férjhez mentek. Vájjon mit jelent számotokra ez a fogalom? Megélhetést? Érzékiségtek felszabadulását? Hiúsági kérdést? Menekülést az otthonból? A gondok, felelősségek elől? Bergengóciát? Kurths Maler-regényt? Új munkakört? Hivatást? Vagy mit?…

— Vigyázzatok, nehogy mást képzeljetek, mint ami valóban. Mert akármit is képzeltek róla, akármit is vártok tőle, egy bizonyos: a krisztusi házasság felbonthatatlan. Ha tehát az érvényes házasságkötés után, a házasélet közben ki is derül, hogy nem úgy gondoltátok, a kocka el van vetve, csak baj származhat mindenfajta rúgkapálózásból.

— Édes Vilmám, ne nézz rám olyan rosszallóan. Néha valóban van olyan eset, amikor nem kötelesek a házastársak mindhalálig kitartani egymás mellett, még akkor sem, ha a házasság érvényes, még pedig akkor, ha akár egyik, akár másik fél hibája miatt erkölcsileg lehetetlen lenne a közös élet. Ebben az esetben, ha kérik, az Egyház is megengedi a különváltan élést, de új házasságot kötni, amíg a másik fél él, még ekkor sem lehet.

— De hiszen akkor a házasság egy rettenetes bilincs! — tört ki a rémület az eddig elégedetten üldögélő Bözsiből.

— Látod, Bözsikém, ezt nemcsak te érzed így, hanem a Szentírásban is azt olvassuk, hogy amikor az Úr kijelentette, hogy: «Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza és hogy «aki elbocsátottat vesz el, paráználkodik», a tanítványok is megriadtak: «Mondák neki az ő tanítványai: Ha így van az embernek dolga a feleségével, nem érdemes megházasodni» (Máté 19, 1—11.). És az Úr mégsem változtatott kijelentésén, hanem így fejezi be: «Nem mindenki fogja fel az igét, hanem akiknek megadatott…»

De, édes leányok, ne vágjatok már olyan savanyú arcot! Egy bizonyos. Az Ur egész biztosan nem azért találta ki ezt a törvényt, hogy az embereket gyötörje vele, hanem azért, hogy még ha az egyének áldozata árán is, az emberiség javát biztosítsa. Az egységes törvények alól nincs egyéni kivétel. A szabadesés törvénye pl. egyik alapfeltétele a meglévő bolygórendszereknek. Tehát minden tárgynak bizonyos feltételek mellett esnie kell. Ez a törvény ugyan nem előnyös a fán levő madárfészekből valamért kicsúszó tojás számára, mert bizony leesik és összetörik. Sok tojás törik, sok kis fióka elpusztul és sok kisleány kap ki, mikor leejti a kávéscsészéjét… a szabadesés törvénye mégis marad törvény, még ha sokszor kegyetlennek látszik is.


A fenti párbeszéd Dr. Csaba Margit Amit a nagyleánynak tudnia kell c. könyvéből származik. Azért idéztem, mert olyan időket élünk, amikor ezt a nagy és szent igazságot, hogy a szentségi házasság felbonthatatlan, a Sátán teljes erőből támadja. Nem szívesen beszélek ilyen szomorú dolgokról, de jobb, ha tudjuk, mi történik az Egyházban. Az Amoris Laetitiára alapozva egyre több apostolutód tagadja meg Krisztus megváltozhatatlan tanítását a házasságról (ld. itt és itt)

A másik dolog, ami fájdalmasan érint, hogy a fogamzásgátlásról szóló írásaim következtében kiderült a számomra, hogy nem csak laikusok terjesztik azt, hogy bizonyos esetekben nem abortív fogamzásgátló módszert lehet használni, hanem van hazánkban olyan püspök és vannak olyan papok is, akik gumióvszer használata mellett buzdítják a híveket a szentáldozásra, holott az Egyház tanítása világos: nem létezik olyan, hogy egy pár anélkül gátolja egy szexuális aktus termékenységét, hogy súlyos bűnbe ne esne, és így ne lenne tiltott számára a szentáldozás.

A gonosz fő célpontja manapság a család. Az egészséges nemi szerepek, az erkölcsös szexualitás, a férjek családfősége és a feleségek alárendelődése, ez mind-mind pergőtűz alatt van, ahogy az is ritkaságszámba megy, ami pedig a legtöbb esetben ideális lenne, hogy egy édesanya háztartásbeli legyen - és ennek gyakran még csak nem is kényszerítő anyagi okai vannak

A XXI. századra gyakorlatilag csak a katolikus Egyház maradt, amely hűen kiáll amellett, hogy nem szabad fogamzásgátlást használni, és nem létezik válás. A Sátán ezt az utolsó bástyát is el akarja pusztítani. Ami igazán borzasztó, hogy mindezt Isten egyik legcsodálatosabb tulajdonságát, az irgalmasságot kiforgatva és saját értelmezése szerint a zászlajára tűzve teszi. A mai egyházi vezetés viselkedése miatt lassan az embernek már a parázna kapcsolatok legalizálása és a migránsok kritikátlan ránk szabadítása jut eszébe, ha meghallja egy pap szájából az irgalom szót. Ez rettenetes! Ahogy az is az, ahogy irgalmatlan farizeusokká lesznek azok, akik Krisztus parancsait és az Egyház szilárd tanítását semmilyen körülmények között sem tagadják meg, és helyettük a hamis tanítók, a nyáj elárulói válnak az irgalmas, krisztusi, szerető szívű emberekké a többség szemében. Minderről Szent Péter szavai jutnak eszembe:

De akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek, s még megváltó Urunkat is tagadják, s ezzel gyors pusztulást vonnak magukra. Sokan követik majd őket erkölcstelenségükben, s miattuk szidni fogják az igaz vallást. Kapzsiságukban megkísérlik, hogy hízelgő szavakkal becsapjanak majd titeket. De már rég kimondatott az ítélet, s pusztulásukat nem kerülik el. (...) Kiszáradt források, szélvész kergette fellegek, akikre a sötétség homálya vár. Mert nagyhangú, üres szólamokkal buja testi vágyakra csábítják azokat, akik éppen csak hogy kiszabadultak azok közül, akik tévúton járnak. Szabadságot ígérnek nekik, jóllehet a romlottság rabjai, hisz mindenki annak a rabja, aki legyőzte. Mert akik a világ romlottságából kimenekültek az Úrnak és Megváltónak, Jézus Krisztusnak megismerése útján, aztán újra belemerültek és hatalmába estek, azoknak ez az utóbbi állapotuk rosszabb, mint az azelőtti volt. Mert jobb lett volna nekik, ha nem ismerték volna a nekik adott szent parancsokat, mint hogy aztán hűtlenek lettek hozzájuk. Illik rájuk, amit a közmondás mond: „Visszatért a kutya a hányadékához” és: „A megfürdött disznó pocsolyában hentereg.” (2Pét 2,1-3 és 17-22)

A fenti sorok nagyon találóak arra, amikor valaki ismeri a parancsokat, de különböző okok miatt elkezdi őket félremagyarázni, vagy azt mondja, hogy az ő (vagy épp lelki vezetettje) életében azok nem érvényesek, hiszen annyira egyedi a helyzete, hogy őrá egyszerűen nem állhatnak a parancsok úgy, mint mindenki másra. Hiszen Isten nem várhat el tőle akkora áldozatot, ami a parancsok betartását jelentené!

Pedig az intrinsece malum (önmagában bűnös) cselekedetek közé tartozik a házasságtörés és a fogamzásgátlás is, így soha, semmilyen körülmények között nem lehet erkölcsös. Nincs olyan, hogy az én helyzetem annyira súlyos, hogy ne lenne bűn. Aki így áldozik, szentségtörő. Aki így áldozásra buzdít, annak pedig a bűne - ha ez lehetséges - még rosszabb.

Talán ami a legjobban fáj, hogy papok és püspökök is vannak, akik tévtanításokat terjesztve félrevezetik a híveket, zavart keltenek az Egyházban és romlására törnek a krisztusi erkölcsöknek. Egy atya mesélte, hogy ezen nem kell csodálkozni, mert már a Humanae vitae kiadása után is kisebb lázadás tört ki bizonyos püspökök között.

Megnyugtató a számomra, hogy ezekben a zűrzavaros időkben vannak olyan bíborosaink is, mint például Raymond Burke, és olyan püspökeink, mint Athanasius Schneider, akik bátran követik Szent Pál alábbi intéseit és szembeszállnak a tévtanításokkal, jöjjenek azok akár az Egyházi hierarchia legmagasabb szintjeiről. Olyan püspökök ők, amilyeneket Szent Pál szeretett volna látni:
A püspök ugyanis, mint az Isten megbízottja, legyen feddhetetlen, ne legyen önhitt, ingerlékeny, iszákos, erőszakos, kapzsi, hanem legyen vendégszerető, jóakaratú, megfontolt, igaz, tisztességes, fegyelmezett. Álljon szilárdan a hiteles tanítás alapján, hogy éppúgy képes legyen az egészséges tanítással buzdítani, mint az ellentmondókat megcáfolni. Akad ugyanis számos elégedetlenkedő, fecsegő és ámító ember, főképp a körülmetéltek sorában. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak, s aljas haszonlesésből ártalmas dolgokat tanítanak. Saját prófétáik közül az egyik már megállapította: „A krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók.” Ez a tanúság igaz. Ezért intsd őket szigorúan, hogy a hitben erősek legyenek! Ne hallgassanak zsidó mesékre, és ne kövessék az igazságtól elfordult emberek parancsait. A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük. Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják, mert utálatra méltók, konokok, semmi jóra nem képesek. (Tit 1,7-16)
Úgy gondolom, a magunk eszközeivel követnünk kell az ő példájukat. Hiszen minden hithű egyházi személynek nagyon jól esik, ha a hívei mögötte állnak és támogatják az Egyház igaz hitéért vívott harcban. Leghathatósabb eszközünk az imádság, a bűnbánat és a szentségek vétele, valamint hogy a védelmezett igazságok szerint élünk, de fontos lehet az is, hogy hirdessük az igazságot, amikor csak alkalom van rá - hiszen a tévtanítók is megragadnak minden lehetőséget hazugságaik terjesztésére.

Természetesen rengeteg támadás fog majd érni minket. Hiszen a „sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el." (1Pét 5,8) Borzasztó a helyzet, de nem szabad félnünk, mert történjék bármi, a csata már eldőlt. Úgy tűnik, a gonosz a világ ura és az Egyházban is egyre nagyobb a hatalma, de igazság szerint Krisztus már legyőzte a Sátánt, és amit látunk, az az ő haláltusája. Arra kell vigyáznunk, hogy miközben kimúlik, kétségbeesett vagdalkozásában minél kevesebbeket rántson magával. Ebben a helyzetben erősíthetnek és vigasztalhatnak minket Krisztus Urunk szavai:
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is. Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!

Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.

(Mt 5,10-19)

2017. január 27., péntek

Amit minden nőnek kerülnie kéne

Fájdalmas, de időről időre szembe kell néznünk a bűneinkkel. Hiszen csak az kérhet gyógyulást, aki tudja, hogy beteg...

April Cassidy What Does It Mean to Be an Ungodly Woman? c. cikkéből fordítottam az alábbi listát eredetileg magamnak. (A bibliai idézetek fordítása a Szent István Társulat-féle Bibliából való.) De ha már dolgoztam vele, gondoltam, megosztom itt is, hátha lesz még, akinek segít.


Jobb a sivatagban lakni, mint olyan asszonnyal, aki csak veszekszik és csak zsörtölődik. (Péld 21,19)

Dőre asszonynak nincsen nyugodalma, tele van butasággal, nem tud semmit sem. (Péld 9,13)

Mint aranykarika a disznó orrában, olyan a csinos, de szemérmetlen asszony. (Péld 11,22)

A tévúton járó nő:

– rosszat okoz a férjének és ártó szándékai vannak vele szemben, hogy bántsa őt lelkileg, érzelmileg, szexuálisan vagy fizikálisan. (Péld 31,10-12)

– tétlen lustaság a kenyere. (Péld 31,27)

– engedi, hogy a férjénél és a házasságánál nagyobb szerepet töltsenek be az életében más személyek és kapcsolatok (szülők, barátok, gyermekek, plébániai közösség, rokonság, munka) (Mt 19,5)

– hagyja, hogy a férje vagy bármilyen dolog fontosabb legyen a számára, mint Krisztus. (Mt 16,24)

– nem akarja megtagadni önmagát és a romlott természetét. (Mt 16,24, Róm 6)

– magához akarja ragadni a Szentélek szerepét mások életében, mintha az ő dolga lenne ítélkezni felettük vagy szentté tenni őket (Jn 16,8)

– magához akarja ragadni a Sátán szerepét, mintha az ő dolga lenne, hogy vádoljon másokat Isten előtt és elítélje őket. (Jel 12,10)

– azt hiszi, hogy ő jó, Isten pedig rossz. (Lk 18,19, Jób 1) Azzal vádolja Istent, hogy gonosz dolgokat cselekszik, és úgy gondolja, hogy ő maga viszont jó és ártatlan. (Róm 3,23, Iz 64:6)

– nem vállalja a bűneiért a felelősséget, hanem másokat hibáztat értük, és elvárja tőlük, hogy felelősnek érezzék magukat a boldogságáért. (Ter 3)

– azt gondolja, mások bűne rosszabb, mint az övé. (Lk 18,11)

– beszédében nyers, kifejezésmódja vulgáris vagy a maró gúny jellemző rá. (Ef 4,29-30, Ef 5,4)

– ítélkező, elítélő és kritikus. (Gal 5,18-21)

– úgy viselkedik, mintha Istentől független lenne, és mintha olyan dolgokat irányíthatna, melyeket egyedül Isten irányíthat. (Zsolt 103,19)

– inkább saját magában bízik Isten helyett. (Zsolt 118,8)

– retteg. (2 Tim 1,7)

– nem leli örömét az életében.

– arra ösztönöz másokat, hogy inkább benne bízzanak Isten helyett, vagy őt, esetleg az ő bölcsességét Isten és az Ő bölcsessége fölé helyezzék az életükben. Arra biztat másokat, hogy kövessenek el bűnöket az érdekében, és biztatja őket, hogy azt csináljanak, amit csak akarnak ahelyett, hogy Isten útjain járnának és az Úrban bíznának. (Ter 3, Ter 16,2)

– utálja a férjét vagy másokat, és mindeközben azzal áltatja magát, hogy így is szeretheti Istent. (1Ján 4,20-21)

– a vonzerejére és a külsejére összpontosít. (Péld 31,30)

– nincs benne egészséges istenfélelem - vagyis nem tudja, hogy egyszer majd számot kell adnia Neki az összes gondolatáért, szaváért és tettéért. (Péld 31,30)

– megszégyeníti a férjét, és olyan, mint a szú a csontjában. (Péld 12,4)

– nem bízik, hisz vagy engedelmeskedik Istennek. (Mt 22,37-40) Hiheti, hogy létezik Isten. Hívőként is tekinthet magára. De nem úgy él, mint aki valóban bízik az Úrban, és nem nyugszik meg az Ő mindenhatóságában, hanem úgy érzi, hogy mindent jobban tud, és minden dolgot saját magának kell megoldania. Az eredmény: HATALMAS stressz, aggodalom, félelem és szorongás!

– nem szeret másokat Isten szeretetével (Mt 22,37-40) – mert ő maga sem tapasztalta még meg valójában Isten szeretetét. Képtelen azt adni másoknak, amit ő maga sem birtokol. Úgy próbál másokat szeretni, hogy irányítja őket, meg akar nekik felelni, áldozat- vagy épp mártírszerepbe helyezi magát, vagy pedig bűntudatot kelt bennük.

– hatalmát és befolyását a házasságában arra használja, hogy tönkretegye a férjét spirituálisan, érzelmileg, mentálisan, talán még szexuálisan és fizikálisan is, mivel úgy érezheti, hogy a férje nem szereti. (Péld 14,1). Azt gondolja, hogyha annyira meg tudja bántani, amennyire ő megbántva érzi magát, akkor a férje jobban fogja őt szeretni. De minden, amit csak tesz, rombolja a férjét és a házasságát.

– szavaival rombol és öl. (Péld 18,21)

– gyűlöletet, sértettséget és keserűséget melenget a keblén és nem képes megbocsájtani. (Gal 5,20) Talán meg akar bocsátani - de lehetetlennek tűnik a számára. Feljogosítva érzi magát arra, hogy őrizgesse a sérelmeit. Nem akar megszabadulni a keserűségétől, sőt, inkább táplálja magában.

– viszályt szít otthon, a tágabb családjában és a munkahelyén. Viszálykodást, pletykát, lázadást, vitát és békétlenséget vet. (Gal 5,20)

– irányítani próbálja a férjét ahelyett, hogy segítene neki. (Ter 3,16)

– időt, ragaszkodást, figyelmet, szexet követel a férjétől, és elvárja tőle, hogy ő legyen a világon a legfontosabb a számára. (1Kor 13,4-8)

– feladja, hogy jó hatással legyen a férjére, nem segíti az ötleteivel, gondolataival, Krisztusba vetett erejével, Isten helyett elsősorban a férje tetszését keresi (bálványozza), vagy fél a férjétől. (Gal 1,10)

– azt gondolja, megérdemli, hogy bántalmazzák vagy rosszul bánjanak vele (ez nincs így!) és nem ismeri fel az értékeit Krisztusban. (Róm 8)

– hamis alázat, bizonytalanság és öngyűlölet emészti (a gőg egy formája), a Biblia igazságai helyett az ellenség és e világ hazugságait fogadja el. Saját töredékes tudásában bízik ahelyett, hogy teljes bizalmát Isten bölcsességébe vetné. (Péld 3,5)

– képtelen megálljt parancsolni a folytonos aggódásnak, a feje zsong az állandósult „mi lesz, ha" kérdésektől, félelem uralja a szívét és állandóan arra gondol, milyen rossz dolgok történhetnek (Fil 4,4-8)

– híján van a hívő bölcsességének és a diszkréciónak. (Péld 11,22)

– megtagadja, hogy Krisztust ÚR-nak ismerje el maga felett, és ezért a férjének mint Isten által kijelölt vezetőnek se tud alárendelődni a Biblia parancsa ellenére. Meg van róla győződve, hogy mindent a SAJÁT elképzelései szerint kell csinálnia. (1Kor 11,3)

– durván szól vissza és haragot szít. (Péld 15,1)

– nem tiszteli Isten elképzeléseit a házassággal kapcsolatban (Ef 5,22-33, Tit 2,3-5, Kol 3,18, 1Kor 11,3) és megpróbálja magához ragadni a a férjétől a hatalmat a házasságban és követeli, hogy a férje rendelődjön alá neki és hogy ő vezethessen, vagy pedig a másik végletet képviselve túl passzívvá válik és túlzásba viszi az alárendelődést.

– gőgjében azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud, és a férje mindig téved, kivéve persze, ha megegyezik a véleménye az övével. (Péld 11,2)

– szégyent hoz magára, Istenre, a férjére és a családjára, és észre sem veszi - jónak látja magát. (Péld 11,2, Tit 2,5) Kibeszéli a férjét a különböző közösségi médiumokon, vagy barátoknak, családtagoknak, munkatársaknak pletykál róla, és a lehető legbántóbb dolgokat mondja róla, hogy lehetőleg minél jobban megbántsa, és nem veszi észre, micsoda gyalázat ez Jézus számára, és milyen rettenetesnek látja a bűnét Isten és mindenki más.

– azt gondolja, azzal, hogy ő istenfélő feleség, manipulálhatja Istent és a férjét annak érdekében, hogy megkapja, amit akar. (Jak 4)

– káromolja Isten Igéjét azáltal, hogy nem engedelmeskedik az Úr parancsainak. (Tit 2,5)

– úgy képzeli, erkölcsi vagy lelki értelemben felette áll a férjének. Ez gőg és önhittség. (Mt 7,1-5, Péld 16,18).

– rengeteget beszél, hogy ezzel ráerőltesse a férjére a saját akaratát, és hogy kellőképpen megértesse vele magát. Azt hiszi, ha meg tudja magát értetni vele, akkor a férje látni fogja, hogy igaza van és azt akarja majd csinálni, amit ő akar. Azt hiszi, minél többet beszél, annál jobb. És nem látja, mennyi kárt okoznak a szavai. Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn. Péld 10,19 (1Pét 3,1-2)

– akarva vagy akaratlanul, de tiszteletlen a férjével. (1Pét 3,1-2, Ef 5,22-33) A férjünk iránti tisztelet olyasmi, amit kultúránk pár generációval ezelőtt kihajított az ablakon. Sokat ront a helyzeten, hogy rengeteg feleség van, aki soha életében még csak nem is látta, hogy néz ki a valódi tisztelet és megbecsülés a házasságban, amelyet a férjünknek adhatnánk.

– lusta vagy épp maximalista. (Péld 31, Tit 2,3)

– ostoba, fennhéjázó, arcátlan, harsány és arrogáns. (Péld 9,13)

– nem őrzi a szívét és a házasságát, nem kerüli a flörtöt más férfiakkal, és óvatlansága házasságtöréshez vezet. (Péld 2,5-7)

– feljogosítva érzi magát arra, hogyha bűnt követnek el ellene, akkor ő is bűnt kövessen el a férje vagy mások ellen, noha Isten nem ad a számunkra soha engedélyt arra, hogy bűnözzünk, hanem arra hív minket, hogy a rosszat jóval győzzük le. (Róm 12,9-21)

– engedetlen és dacos, lába nem tud megmaradni otthon. (Péld 7,11) Vagy online flörtöl sokat, esetleg a munkahelyén, a gyülekezetben vagy a közösségi médián van olyan kapcsolatban férfiakkal, ami nem helyénvaló.

– szemérmetlenül öltözködik - akarva vagy akaratlanul. (Péld 7,10)

– nincs problémája azzal, hogy bűnös dolgokat nézzen vagy olvasson, és így tisztátalan gondolatokat tápláljon magában. (Gal 5,20) Pornófüggő vagy épp a romantikus regények rabja.

– csupa irigység és dühkitörései vannak. (Gal 5,20)

– önző. (Gal 5,20)

– drogfüggő vagy alkoholista. (Gal 5,21)

– világi dolgokhoz kötődik ahelyett, hogy Krisztusban keresné a beteljesedést - ami bálványimádás. A világgal való barátság ellenségeskedés Istennel. Jak 4,4 (Gal 5,20)

– a férje nem érzi mellette magát biztonságban sem lelkileg, sem érzelmileg, sem szexuálisan, sem fizikálisan. (Péld 31,11)

– nincs benne méltóság és becsület. (Péld 31)

– megbízhatatlan. Isten nem tud bízni benne, ahogy a férje sem. (Péld 31)

– nem törődik a férje érzéseivel, szükségleteivel vagy vágyaival - a saját érzéseit, szükségleteit és vágyait sokkal előrébb helyezi az övéinél. (1Kor 13,4-8, Ef 5,22-33)

– durva és erőszakos. (Péld 15,1)

– stressz, szorongás, félelem és aggodalom tölti be a lelkét, nem pedig a Szentlélek ereje. (Gal 5,22-23, 1Pet 3,4-6)

– goromba. (1Kor 13,5)

– hataloméhes és becsvágyó. (Jn 3,14, Jn 4,1-10)

– úgy döntött, abortuszra megy, mert jobban fél egy gyermek vállalásának a következményeitől, mint Istentől. (Péld 1,7) Vagy mert a gyermekvállalás nem kényelmes. Vagy mert engedelmeskedik a férjének/barátjának, noha tudja, hogy amit kér tőle, az teljesen nyilvánvalóan bűn Istennel szemben. (Iz 57,5, Kiv 20, Zsolt 139)

– azt gondolja, Isten nem képes megbocsátani neki - pedig meg tud! (1 Ján 1,9)

– a Szentírás szavai ellenére válni akar. (Mt 19,3-12, 1Kor 7)

– istentelen tanácsadókkal veszi körül magát, hogy olyan tanácsokat adjanak neki, amilyeneket ő hallani akar. (2Tim 4,3)

– gyakran vitatkozik és aggodalmaskodik, és állandóan negatív dolgokat mond, ami képtelenné teszi arra, hogy Krisztust ragyogtassa fel. (Fil 2,14-16)

– nincs benne kegyelem, irgalom, megbocsájtás senki számára, csak harag, neheztelés és keserűség. (1Ján 2, Jak 2,13)

– állandóan azzal foglalkozik, amivel mások megbántották, és listát vezet arról, mi rosszat tettek vele mások - elsősorban a férje. (1Kor 13,5)

– szereti a bűnt és a gonoszságot, utálja, ami jó és helyes Isten szemében. (1Kor 13,6) Sok nő számára NAGYON nehéz és félelmetes feladni a keserűséget, gőgöt, irányítást, önelégültséget, pletykát, bálványimádást és a bűnt - mindaddig, amíg fel nem ismerjük, hogy két választásunk van,: vagy a bűneinkhez ragaszkodunk, vagy Jézushoz. A kettő nem megy egyszerre!

– tiszteletlen Istennel, a férjével és esetleg másokkal is, kiváltképp azokkal, akik Isten adta fennhatósággal bírnak. (Tit 2,2)

– megtagadja a szexet a férjétől, fegyverként használja ellene vagy pedig zsarolja vele. (1Kor 7,1-5) Vagy a férje hajlandóságát a vele való szeretkezésre teszi meg az önértékelése alapjául és a szexből bálványt farag.

– Istennek nem tetsző példát mutat a nőiességről, házasságról és anyaságról. (Tit 2,3)

– istentelen párkapcsolati tanácsokat ad másoknak. (Tit 2,3)

– megpróbál uralkodni férjén vagy pedig más férfiak felett az Egyházban, ami szembe megy Isten szavával. (1Kor 11,3-16, Tit 2,5. 1Tim 2,12)

– visszautasítja a férje Istentől adott vezetését, csak úgy, mint Isten vezetését. (1Kor 11,3, Ef 5,22-33, 1Pét 3,1-6, Tit 2,3-5)

– semmibe veszi Isten Igéjét, az Ő bölcsességét és azt, ha helyreigazítja őt. Vagy épp elferdíti Isten Igéjét, esetleg nem veszi azt figyelembe, aszerint szemezget benne, hogy mivel ért egyet és mivel nem, vagy egyszerűen nem is képes megérteni vagy hallani Isten Szavát. Ha pedig valaki megfeddi, akkor felháborodik, mert hiszen mindig neki van igaza! (Péld 1,7)

– bizonytalan, mert bizodalmát nem Krisztusba veti. Bálványokat őriz a szívében - saját magát, a szerelmet, a boldogságot, az irányítást, hogy a maga feje után mehessen, a szépséget, karcsúságot, gazdagságot, gyermekeket stb... Dolgokat, amelyek sokkal fontosabbak a számára, mint Jézus. Nem talál megelégedést vagy örömet ezekben a más dolgokban. Tudja, hogy sosem elégedhet meg ezekkel és nem találhat elég elfogadást vagy megerősítést bennük. Világi dolgok után vágyakozik, és az emberektől várja, hogy olyan igényeket elégítsenek benne ki, melyeket csak Jézus tudna. Az eredmény mindig a következő: szorongás, félelem, depresszió, magány, elégedetlenség, bizonytalanság és/vagy keserűség. (Gal 5,20)

– bármilyen bűnös gondolat, szó vagy viselkedés rabja.

– nincs lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy bűnben marad. Azt gondolja, hogy a bűn „nem is olyan rossz" dolog. (1Ján 4, Jak 2)

Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. (Róm 6,23)

Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk. (Róm 2,8-10)

Kiegészítés - 2017. jan. 28.: 

Írnék pár szót a listáról. A reakciókból úgy látom, szükséges, mert van, aki kegyetlennek látja a felsorolást.

Valóban kegyetlen egy ilyen lista, de csak akkor, ha Isten bűnbocsátó kegyelmén és ingyenes szeretetén kívül olvassuk. Akkor tényleg kétségbe ejtő. De tudjuk, hogy nem úgy működik Isten szeretete, hogy tökéletessé, bűntelenné válok, ezzel pedig lenyűgözöm Őt és kegyeskedik engem szeretni! Szent János apostol ezt írja:

„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.... Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. Abban teljesedett ki bennünk a szeretet, hogy bizalommal várjuk az ítélet napját, mert ahogyan ő, úgy vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket."

Tehát Isten szeret minket. Végtelenül. Nem a jó tulajdonságainkért, hanem pusztán csak mert létezünk. Az az alapállás, hogy Ő végtelenül szeret minket. Ezt nem tudjuk elveszíteni! Még a legocsmányabb bűnökkel sem!

A kérdés az, hogy én kinyílok-e Isten szeretetére és válaszolok-e rá. Befogadom-e az Ő szeretetét (és így Őt magát) és viszonzom? Vagy elutasítom és inkább nélküle próbálok élni?

Annak az egyik módja, hogy viszonozzuk Isten szeretetét, Krisztus szerint a következő:

„Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat ... Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat."

Vagyis az Isten iránti szeretetem kifejezésének egyik módja, hogy betartom a parancsokat. Legalábbis teljes szívemből és erőmből törekszem rá. Be akarom tartani, jobb akarok lenni. Mert a bűn bezár, és ha vannak bűneim, akkor nem tudom annyira befogadni és viszonozni Isten szeretetét, mint kellene. És nem tudom közvetíteni a felebarátaimnak sem. Épp ezért igyekszem megtisztulni a bűneimtől, rossz tulajdonságaimtól.

Persze sosem leszünk bűn és hiba nélkül, de legalább törekszünk rá. És ez nem is olyan rettenetesen nehéz (de persze nehéz!), mert Krisztus harcol velünk és értünk. Nekem az a tapasztalatom, hogy akár évekig küzdhetek és imádkozhatok bizonyos bűneim ellen, és egyszer csak Isten megkegyelmez és „átállít" bennem valamit, és megszabadulok attól a bűntől. Mintha kicseréltek volna! Ha pedig esetleg vissza is esek, felállok és megyek tovább Ővele.

De sose szabad félnünk, hogy a bűneinkkel elveszítjük Isten szeretetét. Ez ugyanis lehetetlen!!! És pont ezért merek egy ilyen listát olvasni, lefordítani és feltenni az internetre, mert ha Isten szeretetében olvasom, azzal a tudattal, hogy még ha akár az összes igaz rám, Isten akkor is szeret, akkor nem nyom agyon ez a lista. Persze fáj szembesülni a bűneimmel. De ez jó fájdalom! Ha fáj valamim, akkor tudom, hogy baj van és tudok gyógyulásért folyamodni. Ha fáj is, mindig hálás vagyok Istennek, ha újabb bűneimet tárja fel előttem, mert ha végre látom őket, akkor igyekezhetek megszabadulni tőlük, hogy jobban tudjam szeretni Istent és a felebarátaimat.

Kérlek, így olvassátok a listát! Nem ítéletként, amely meg akar ölni, hanem lehetőségként a gyógyulásra és a növekedésre a szeretetben.

2016. szeptember 15., csütörtök

Miért képtelenek az újraházasodottak az áldozásra?


„Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör." (Mt 19,8)

A bűnös ember nem engedi meg, hogy Isten szeresse őt. A bűn bezár. Bezárkózunk Isten szeretete előtt. „Szomjazom” - mondja Jézus. A szamáriai asszonyt szomjazza szeretni. Olyan vizet akar neki adni, amely nem fogy el soha. Amelytől már nem fog szomjazni. Szeretni akarja a szamáriai asszonyt, de nem tudja, mert a nő a férfiaknál keresi a végtelen szeretetet, amelytől azt várja, hogy majd betölti őt. És a kudarcok ellenére már az ötödikkel próbálkozik. Jézus arra igyekszik rádöbbenteni az asszonyt, hogy nála keresse azt a szeretetet, amelyre vágyik, ne férfiaknál, főleg ne bűnös viszonyban, mert ott úgyse fogja megtalálni. (ld. Jn 4)

Mitől lettek szentek a szentek? Attól, hogy értették és élték, amit Avilai Szent Teréz is ír: „Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!” Erről mesélnek nekünk azok a csodák is, amikor egy-egy misztikus nem tud magához venni más táplálékot, csak az Eucharisztiát. Ez nem öncélú vásári mutatvány, hanem arra világít rá, hogy valójában csak Krisztus kell az élethez, mégpedig a boldog élethez, senki és semmi más.

Az elhagyottak arra kaptak lehetőséget Istentől, hogy felismerjék és megtapasztalhassák, Isten szeretete bőven elég, sőt, ezerszer több, mint amit a házastársuk vagy bárki más ember valaha is adhat nekik, és hogy igazából ez az a szeretet, amely nélkül képtelenek élni.

Jézus szeretné az elhagyottság borzalmas fájdalmát jóra változtatni. Elhagyott a férjed vagy a feleséged? Ne félj, itt vagyok neked én, most én töltelek be téged, és megtanulhatsz csak az én szeretetemből élni. Micsoda fájdalom, és mégis, micsoda lehetőség arra, hogy mélységesen mély szerelmi viszonyba kerülj Jézussal, amilyenbe talán nem kerülhettél volna, ha a házastársad nem hagy el téged!

Miért nem vállalja az elhagyott katolikus az önmegtartóztatást, a társtalanságot Krisztusért? Krisztus lángol az elhagyottakért. Be akarja tölteni őket. De ha újraházasodnak, akkor azt látja, hogy ők az Ő tanítása ellenére egy másik férfit vagy nőt választottak, hogy kielégítsék vele szeretetvágyukat akár halálos bűn árán is. Viszont azért Jézusra is vágynak valahol. Csakhogy halálos bűnben nem lehet áldozni. Hiába áldoztatná meg őket akár maga a pápa, akkor se lennének képesek az áldozásra, arra, hogy átadják magukat Krisztusnak, és befogadják a magát nekik átadó Krisztust, mert a halálos bűn, az, hogy Isten törvényeivel szembeszegülve, hűségesküjüket megszegve paráznaságban élnek, képtelenné teszi őket erre. Ha telezabálod magad műanyag és mérgező gyorsétellel, akkor a fenséges lakomából már nem tudsz részesülni, mert nem fér beléd. Kitöltötted már a gyomrodat mással - csakhogy az a más megmérgez és megöl téged.

Ha megáldoztatnának egy olyan embert, aki bezárt Jézus előtt és az Ő ellenében pótszerekhez menekült, a legaljasabb hazugságot követnék el vele szemben. Azt mondanák neki: nyitva vagy Krisztus számára, hogy be tudd fogadni őt. Pedig az az igazság, hogy aki Krisztus ellenében keresi a boldogságot, az bálványimádó, mert Isten parancsai elé, vagyis Isten elé helyezi a szexualitást és a párkapcsolatot. Azt mondja, ezek nélkül nem tud (boldogan) élni, akármit is vár el tőle Isten. De akkor nincs meg az a szerelmes önátadás Istennek, ami az áldozásban megtörténik. Ezért szentségtörés a halálos bűnben élők áldozása. Áldozásukkal hazudnak, azt hazudják, hogy teljesen át akarják adni magukat Krisztusnak, pedig ez nem igaz, mert van egy bűn, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak.

Krisztus és az Egyház arra hív minket, hogy felismerjük, a vágyaink mélyebbek annál, hogy bárki és bármi betölthesse Istenen kívül. Ez a szentek útja, és vannak, akik azt mondják, ne várjuk el ezt mindenkitől... De hát mindannyian szentségre vagyunk meghívva. A fényűző menyegzős lakomára. Nem a gyorsételre. Talán gonoszság az Egyház részéről, hogy elvárja tőlünk, ne junkfooddal (szemétkaja, ahogy az angol hívja a gyorsételt) táplálkozzunk, hanem a mennyei mannával? Az Egyház nem önsorvasztó aszkézisre hív minket, hanem arra, hogy a bűn szemete helyett az örök élettel táplálkozzunk. Tényleg olyan zord az Egyház, ha le akar szoktatni minket a gyorsételről, ami végül megöl minket, hogy a legfényesebb isteni lakoma asztaláról ehessünk, melyaz örök életre vezet?

Igen, ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus befogadására, fájdalmakon és lemondásokon vezet át az út. Nem olyan egyszerű ezt megélni, mint leírni.Ez egy egész életen át tartó folyamat, hogy minél inkább kitáguljunk Krisztus számára, hogy végül színről-színre látásával tölthessen be minket a mennyben. De nem éri meg? Ezért a boldogságért, az egyetlenért, amely kielégíthet minket, nem éri meg lemondani és szenvedni? Annyival, de annyival többet kapunk érte a végén.

Tudom, felmerülhet az olvasóban, házasságban élő nőként könnyen beszélek elviselendő elhagyottságról és magányosságról. De bármilyen sok szeretetet is tud adni a férjem, és bármilyen csodálatos is, hogy ő van nekem, csak Isten végtelen és tökéletes szeretete képes boldoggá tenni. Bármennyire is jó férjem van, ha nem élnék szeretetkapcsolatban Istennel, szeretethiányban sorvadnék el. De ez nem az én „különlegességem”. Mindenkit úgy teremtett meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be teljesen.

Az, aki nem engedi a halálos bűnben élőket áldozni, és így ösztönzi őket a változtatásra, végtelenül szereti a bűnöst, mert nem hagyja, hogy pótszerektől várva a boldogságot szeretethiányban sorvadjon el, hanem segíti, hogy megnyíljon Jézusra. Az viszont, aki a sorvadozókat abba a hitbe ringatja, hogy épp jóllaknak és betöltetnek, a legnagyobb gonoszságot követi el, amely valaha létezett.

2016. május 30., hétfő

Az újraházasodottak áldozásáról


Az utóbbi időben nagy port kavart katolikus körökben Ferenc pápa apostoli buzdítása (Amoris Laetitia), melynek bizonyos kitételeit úgy is lehet értelmezni, hogy az utat nyitna az újraházasodottak áldozásának.

Miről is van szó?

Katolikus hitünk szerint a házasság szentség, amely ha érvényesen megköttetett, csak akkor bomlik fel, ha az egyik fél meghal. Vagyis nem létezik válás. Így hogyha valaki polgárilag el is válik, Isten színe előtt még házas marad.

Hogyha valaki pedig házasságon kívül él nemi életet, akkor halálos bűn állapotában van. Ez arra is vonatkozik, hogyha házasság előtt tesz ilyet, akkor is, hogyha házasként egy harmadik személlyel létesít viszonyt, de azt is jelenti még többek között, hogyha a házastársát elhagyja és összeáll másvalakivel. Mindez talán még nem is okoz gondot, de a közfelfogásban van a házasság felbomlásakor egy vétkes és egy ártatlan. Mi van akkor, ha engem hagynak el, vagyis én vagyok a vétlen fél?

A helyzet az, hogy akkor se állhatok össze mással, hanem mint a tékozló fiú atyjának, várnom kell vissza a házastársamat és önmegtartóztatásban élnem (amit akár felajánlhatok a másik meg- és hazatéréséért). Az, hogy nem én hagytam el a másikat, hanem engem hagytak el, nem jogosít fel arra, hogy másnál keressem a boldogságot. Az ugyanúgy ágyasság, mint annak az új kapcsolata, aki elhagyott engem. A hűtlenség ugyanis nem frigybontó aktus, csakis a halál.

Sokak számára manapság ez túl keménynek tűnik, hiszen jogunk van a boldogságra, a társra meg a szexre, mondják, és mi ártatlanok vagyunk. De ez nem csoda, mert már az apostolok is úgy sóhajtottak fel, mikor Krisztus a felbonthatatlanságról beszélt: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19,11)

Első pillantásra tényleg kegyetlennek tűnik Krisztus és az Egyház tanítása, ellenben nagyon kegyesnek és irgalmasnak az, hogy szegény ártatlan elhagyott hadd legyen boldog mással. Csakhogy ebben kétféle csúsztatás is rejlik.

Egyrészt a boldogság nem egyenlő azzal, hogy együtt élek valakivel. Nem mindenki házasságra teremtetett, akkor ők nem lehetnek boldogok? Persze erre mondhatja valaki, hogy az ő saját boldogsága függ attól, hogy szeretetteljes házasságban éljen, nem mindenkié. Csakhogy ez sem igaz. Az egyén boldogságához egyedül Isten kell, senki és semmi más. Ha valaki a házasságot vagy az elvárásai szerint boldog házasságot elengedhetetlennek tartja önmaga számára, akkor bálványimádó, mert a házasságot vagy álmai házasságát Isten elé helyezi.

A másik csúsztatás ártatlan félről beszélni. Azt hiszem, minden válás kettőn múlik. Persze van, aki vétkes(ebb) és olyan helyzet is lehet, hogy az elhagyott fél tényleg teljesen ártatlan, de azt hiszem, ez a ritkább. Főleg manapság, amikor alapjaiban borultak fel a nemi szerepek és a család egyensúlya. Lehet, hogy valakit elhagytak, de nem lehet, hogy a viselkedésével jócskán belekergette a másikat abba, hogy egy másik nőhöz/férfihoz meneküljön? Hogy döntse el az Egyház, hogy ki a tiszta és ki a bűnös a dologban, ki az, aki áldozhat, és ki az, aki nem?

A katolikus tanítás kétezer éve világos. A házasság felbonthatatlan egység, és az sem bontja fel, hogyha a házastársak külön költöznek, elhidegülnek, sőt meggyűlölik egymást. Az sem bontja fel, hogyha mással állnak össze, de még az sem, hogyha új párjuktól gyermekeik születnek. Ugyanolyan elképzelhetetlen azt mondani, hogy valaki nem a férjem többé, mert elhagyott, mint azt mondani, hogy valaki nem a gyerekem, mert rossz útra tért. Ő attól még örökké a gyermekem marad, akkor is, ha esetleg soha többé nem találkozunk.

Aki szentségi házasságot köt, annak ezt tudnia kell, és a felkészítésen a pap valószínűleg el is mondja neki, hogy a másiktól csak a halál választhatja el. A házasságban olyan egység jön létre, amely szorosabb még a szülő-gyermek kapcsolatnál is. Hogyha valaki nem akarja ezt a szoros, csak a halállal felbomló köteléket vállalni, akkor ne házasodjon meg!

Feleségként hadd mondjam el, hogy számomra természetes volt mindez, és amikor férjhez mentem, tudatosan vállaltam, hogy kitartok a férjem mellett hűségben és szeretetben, még akkor is, hogyha ő esetleg elhagy engem, vagy velem is él egy fedél alatt, de mintha ott sem lennék. Vállaltam, hogy szeretni fogom őt akkor is, hogyha ő nem szeret engem, ahogy Isten is szeret minket és hűséges hozzánk akkor is, hogyha mi elutasítjuk, elhagyjuk, sőt gyalázzuk Őt. Persze mi nem vagyunk Isten, de ha keresztények vagyunk, akkor tudjuk, hogy az életünket átadtuk az Úrnak, a Szentlélek működik bennünk és Isten lakik a szívünkben, vagyis segít az Ő szeretetével szeretni a másikat. Önmagunktól valószínűleg tényleg nem lennénk képesek olyan szeretetre, amelyet a szentségi házasság megkövetel, de ha Krisztusban vagyunk és Ő mibennünk, akkor igen, mert Istennek minden lehetséges.

Katolikusként hiszek benne, hogy Isten, ha házas hivatást adott, akkor megadja hozzá a megfelelő kegyelmet, hogy ki is tartsak benne, legyen az a házasság akármilyen. Erre utal Krisztus szava is, amikor az apostolok fentebb idézett csalódott megjegyzésére ezt válaszolja: „Csak az fogja ezt fel, akinek megadatott." Vagyis akinek házas hivatása van, az ki tud tartani.

Ezen kívül azt is hiszem, hogy az Úr nem ad nagyobb keresztet annál, mint amekkorát el tudunk viselni. Tehát noha megértem az elhagyottak és újraházasodottak problémáját és fáj értük a szívem, azt is gondolom, hogy saját hibájukból halálos bűnben élnek, és így alkalmatlanok a szentáldozásra. Ha magukhoz vennék Krisztus testét, az csak a bűneiket tetézné. Ahogy az úrnapi szekvencia is mondja: „Veszi jó, és veszi vétkes, ám gyümölcse vajmi kétes: élet vagy elkárhozás. Rossznak átok, üdv a jóknak: lásd az együtt áldozóknak végük milyen szörnyű más."

Amikor szentségi házasságot kötöttünk, vállaltuk, hogy a házastársunkat minden körülmények között szeretni fogjuk, akkor is, ha ő nem kér a mi szeretetünkből, és halála vagy halálunk órájáig várjuk őt vissza. A férjem (vagy feleségem) az az ember, akit ezen a Földön a legjobban szeretnem kell, akiért a legtöbbet kell tennem. Ebbe az is beletartozik, hogyha elhagy engem, akkor én várom őt haza, és nap mint nap imádkozom és áldozatot vállalok érte, hogy hagyjon fel házasságtörő életmódjával és térjen vissza Istenhez és hozzám. Rossz útra tért gyermekeinkért nem természetes, hogy ezt tennénk? Elzüllött gyerekeinket miért szeretjük tovább, miért várjuk őket haza, miért nem felejtjük el őket és fogadunk örökbe helyettük mást, megtagadva tőlük a megbánás és a visszatérés lehetőségét?

Ha valaki a szeretetre és az irgalmasságra hivatkozva akarja az újraházasodottak áldozását engedélyeztetni, akkor gondolja át a fenti példát inkább, hogy mi is az igazi szeretet és irgalom: hűtlenségre hűtlenséggel válaszolni, mert nekem „jogom van" az általam elképzelt „boldogsághoz", vagy szeretni és kitartani a hűségben akkor is, ha engem nem szeretnek és nem hűségesek hozzám, mint ahogy Krisztus tette és teszi a mai napig?