A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mise. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mise. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. június 15., szerda

Mi a baj az állva áldozással?



„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség, 

Kenyér- és borszínben elrejtezett emberség" 

(Aquinói Szt. Tamás)


Képzeljük el, hogy a hívek évszázadokon át térdelve veszik magunkhoz az Oltáriszentséget, ezzel is kifejezve az imádatukat Krisztus felé, és bizonyítva hitüket a valóságos jelenlétben. Egyszer csak a templomból kidobják az áldoztatórácsot és a térdeplőt, és már senki sem veheti magához az Oltáriszentséget, csak állva. Vajon mi történt?

Az első megoldás, hogy a tizenhatodik században vagyunk, és a templomunkat kisajátították a kálvinisták, akik számára az Oltáriszentség nem szentség, csupán jelkép, és a térdelve áldozást tiltják, nehogy azt higgye a nép, hogy a kenyér színe alatt Krisztus van jelen.

A második megoldás, hogy a huszadik században vagyunk, mégpedig a II. vatikáni zsinat után, és... Nos, mi is történt? Bevallom, itt zavarban vagyok, hiszen a zsinat előtt négyszáz évvel azért kezdték el lehetetlenné tenni, majd megtiltani a térdelve áldozást a valóságos jelenlétet tagadó protestáns irányzatok, hogy megakadályozzák az imádást. De csak nem akarták a katolikus papok a hetvenes évektől kezdve ugyanezt tenni? Hiszen aki nem hisz abban, hogy az átváltoztatott kenyér és bor színében Krisztus valóságosan jelen van, az eretnek, az nem katolikus.

Azt hiszem, ez egy kimagyarázhatatlanul sátáni dolog, amelyet bizonyosan olyan modernista egyházi vezetők terjesztettek el, akik csökkenteni akarták a tiszteletet az Oltáriszentség iránt. Semmiféle más magyarázatot nem találok rá. Esetleg azt lehetne mondani, hogy ökumenikus szándékkal szerették volna a misét a protestáns istentisztelethez közelíteni, de például a lutheránusok térdelve áldoznak, mert ők hiszik a valóságos jelenlétet, még ha nem is úgy, mint mi. Másrészt felekezetközi szeretetből nem kezelhetjük a mi Oltáriszentségünket, amely Krisztus valóban, úgy, mint a protestánsok az úrvacsora kenyerét, amely nem Krisztus, hanem csak egy közönséges kenyér, mely jelképpé lépett elő.

De sajnos nem csak a térdelve áldozást söpörték ki az új rítusú mise gyakorlatából, hanem sok templomban még térdelni se lehet, mert nincsenek térdeplős padok, főleg, ha modern építményről van szó. Tapasztalatom szerint az ilyen padokat vagy székeket általában olyan közel helyezik el egymáshoz, hogy még egy vékony nő se férjen el térdelve. Kápolnákban ezt lehetne a hely szűkével magyarázni - minél több ülőhelyet akarnak bezsúfolni -, de sajnos manapság nem igazán fenyeget az az igazán kicsi templomokban sem, hogy nem jut elég ülőhely a misére tóduló hívőtömegeknek.

Manapság a térdeléssel és a térdhajtással kapcsolatban teljes lett a zűrzavar. Sok hívő áldozás után azonnal leül, pedig addig kéne térdepelni, amíg a pap a kelyhet vissza nem helyezi a tabernákulumba, hiszen az Krisztus Testét rejti. Rengetegen vannak, akik nem hajtanak térdet a tabernákulum előtt, csak úgy elhaladnak előtte, esetleg beérik egy gyors bólintással. (Más persze, ha valaki egészségügyi okokból nem tud térdet hajtani.)

Míg ezzel a tiszteletlenséggel szemben pozitív példa, hogy sok hívő mintha érezné áldozáskor, hogy csak úgy odasétálni és állva magunkhoz venni az Ostyát nem eléggé alázatos dolog, és egyéni tiszteletgyakorlatokat vezetnek be, például keresztet vetnek áldozás előtt vagy után, esetleg térdet hajtanak, miután megáldoztak és kiálltak a sorból.

Félreértés ne essék: az állva áldozás, ahogy a kézbe áldozás sem bűn feltétlen. Inkább az a bűn, hogy egy nagyobb tiszteletet tanúsító forma helyett mintegy visszalépésként elterjesztették, mégpedig úgy, hogy - mondjuk ki - templomrombolással lehetetlenné tették a térdelve áldozást. Persze le lehet borulni, amikor odaérünk a paphoz, de ezzel általában nagyon zavarba hozzuk őt is, a ministránst is és a mögöttünk álló embert is, ezért én az ilyen negatív tapasztalatokból kifolyólag állva szoktam áldozni, ha nem régi rítusú misén vagyok (ahol mindenki térdelve és nyelvre áldozik).

Mindent összefoglalva: ha a kézbe áldozást még lehetne is azzal magyarázni, hogy egy őskeresztény gyakorlatot elevenítettek fel (pedig nem lehet, mert egyáltalán nem úgy áldozik kézbe a mai katolikus, mint az első századokban élt elődje), az állva áldozást igazán nem tudom, hogy lehetne mentegetni papi részről. Itt nem a hívők a hibásak, mert nincs döntési lehetőségük, mint abban a kérdésben, hogy nyelvre vagy kézbe áldoznak-e, illetve ez utóbbit hogy teszik, hanem azok a papok, akik gyakorlatilag lehetetlenné tették az Oltáriszentség imádását a magunkhoz vétel pillanatában.

Mi, egyszerű hívek csak annyit tehetünk, hogy az áldozás előtt és után ülőhelyünkön térdelve imádjuk az Oltáriszentséget, a vétel pillanatában pedig lelkünkben adjuk meg a kellő tiszteletet az Úrnak. Esetleg a plébánossal lehet beszélni, hogy lenne nekünk vagy többünknek igénye a térdelve áldozásra, de sajnos vannak atyák, akik heves ellenérzéseket táplálnak minden olyan törekvéssel szemben, amely az utóbbi negyven-ötven év folyamatait vizsgálná felül és vezetne vissza a korábbi gyakorlathoz, így a siker nem feltétlen garantált. Azt hiszem, a legjobb, ha imádkozunk a papjainkért, hogy minél méltóbb módon celebrálják keresztény életünk csúcsát és forrását, a szentmisét.

A kép Angelo von Courten festménye.

2016. június 7., kedd

Mi a baj a kézbe áldozással?

Szent Pio atya áldozáshoz járul
Athanasius Schneider püspök kiváló könyvében (Dominus est - Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról) pálcát tör amellett, hogy a Szentostyát nyelvre fogadjuk.

A püspök megrendítő elbeszéléssel kezdi könyvét. Édesanyja a szovjet időkben a többi német katolikushoz hasonlóan nagyon ritkán jutott szentáldozáshoz. Ám volt egy atya, aki néha-néha elért a hívekhez...

„Maria Schneider egy szívességet kért tőle: »Atya, itt tudna nekem hagyni egy konszekrált Szentostyát? Ugyanis édesanyám súlyos beteg, és szeretne megáldozni, mielőtt meghal.« Alexij atya adott neki egy konszekrált Szentostyát azzal a feltétellel, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel kezeli az Oltáriszentséget. Maria Schneider megígérte, hogy így lesz. Mielőtt családjával áttelepült volna Kirgizisztánba, megáldoztatta beteg édesanyját. Erre az alkalomra új fehér kesztyűt húzott és egy csipesszel helyezte a Szentostyát édesanyja nyelvére. Ezután elégette a kendőt, melyben a konszekrált Szentostyát őrizte."

Ha valaki szerint ez túlzás, és mindegy, hogy bánunk az Oltáriszentséggel, felszenteletlen kézzel megfogjuk-e, annak számára idézi könyvében Schneider érsek Szent II. János Pál pápa figyelmeztető szavait: „Nem fenyeget a túlbuzgóság veszélye az e misztériummal való törődésben." (Ecclesia de Eucharistia enciklika)

Sokan hivatkoznak a kezdetekre, mikor a kézbe áldoztatás mellett állnak ki. De Krisztus követői talán már az Oltáriszentség megalapításakor is nyelvre áldoztak: „Elképzelhető, hogy Krisztus az utolsó vacsorán a kenyeret minden apostolnak közvetlenül a szájába helyezte, és nem csak iskarióti Júdásnak (vö. Jn 13,26–27). A közel-keleti vidékeken ténylegesen létezett Jézus idejében egy olyan hagyományos gyakorlat, amely még ma is változatlan maradt: a ház ura saját kezűleg eteti vendégeit, oly módon, hogy szájukba helyez egy szimbolikus darabkát az ételből."

Schneider püspök leírja, hogy az őskeresztény kézre áldozás se úgy nézett ki, mint amit ma általában látunk, hogy a hívek a tenyerükben levő Ostyát megfogják és magukat áldoztatják meg, mintha csak egy cukorkát kapnának be, miközben már bandukolnak visszafelé az ülőhelyükre. Ehelyett a férfiak kezet mostak áldozás előtt, a nők pedig kendővel takarták le a kezüket. Bal tenyerüket jobb kezük alá helyezték, melynek tenyerébe fogadták az Ostyát, majd mélyen meghajoltak, és közvetlenül tenyerükről vették fel a szájukkal a legmélyebb áhítat közepette. Ezután pedig megtisztították a kezüket, hogy egy darabka se vesszen el. Véletlen se fogták meg ujjaikkal és helyezték a saját szájukba. Nem tapogatták az Ostyát! Egyedül a papnak van joga megfogni az Oltáriszentséget, ennek jeleként, mikor felszentelik, a kezét is megáldja a püspök.

Ehhez képest legtöbb mai kézbe áldozó ember - ha nem mind! - akár akarva, akár akaratlanul, de tiszteletlenül bánik a Szentostyával, ráadásul kockáztatja, hogy annak darabkái méltatlan bánásmódban részesüljenek.

Szt. Efrém szerint: „Jézus betöltötte a kenyeret önmagával és a Lélekkel, és saját élő testének nevezte. Azt, amit én most átadtam nektek, mondta Jézus, ne tekintsétek úgy, mint a kenyeret, és még morzsáit se tapossátok el lábatokkal. Ennek a kenyérnek legapróbb darabkája emberek millióit képes megszentelni és elegendő arra, hogy mindazoknak életet adjon, akik azt eszik.”

XI. Piusz pápa pedig ezt parancsolta: „Az Eucharisztia szentségének kezelésében különös éberséggel ügyelni kell arra, hogy a konszekrált ostyák morzsái ne vesszenek el, mivel minden egyes morzsában jelen van Krisztus teljes teste. Ezen oknál fogva a legnagyobb gondossággal biztosítsák azt, hogy az ostyáról ne törhessenek le könnyedén darabkák, és ne essenek a földre, ahol – micsoda borzalmas gondolat! – a piszokkal összevegyülnének, és lábbal tapostatnának.”

A tiszteletlenség és a szentségtörés elkerülése végett alakult ki a VI. századtól a nyelvre áldozás, és hamarosan egyeduralkodóvá vált. Ehhez képest ami ma zajlik, szentségtörő lázadás eredménye. Se a II. vatikáni zsinat, se az azt követő liturgikus reformok nem engedték meg a kézbe áldozást. Önhatalmúlag, lázadó módon kezdték el ezt a gyakorlatot feleleveníteni bizonyos plébániákon, míg az Egyház engedve a nyomásnak, jóváhagyta. De sajnos nem is az őskeresztény gyakorlathoz tértek vissza azok a hívek, akik kézbe áldoznak, mert egyáltalán nem úgy teszik, ahogy az akkori krisztuskövetők!

Az, hogy kézbe áldozunk-e vagy nyelvre, nem szőrszálhasogatás, erről vitatkozni nem hangulatkeltés. Nagyon is lényeges kérdés. Hiszen nem mindegy, hogy Krisztus Teste a földre hull-e, lábbal tiporjuk-e, és hogy attól, hogy tapogathatjuk és bekapkodhatjuk, mint egy közönséges cukorkát, csökken-e bennünk a tisztelet felé. Mivel nem csak lelki, de testi lények is vagyunk, mozdulataink hatással vannak hitünkre és azok hitére, akik látják, hogy bánunk a Szentostyával. Épp ezért írja Malcolm Ranjith érsek a Dominus est előszavában:

„Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz."

Arra kérem a kedves Olvasókat, fontolják meg mindezt ahelyett, hogy azt hangsúlyoznák, nekik joguk van kézbe áldozni. Legalább mi, keresztények ne mindig a jogainkat hangoztassuk, mint az istentelenek, hanem próbáljunk arra összpontosítani, mi az, ami a legnagyobb tiszteletet és alázatot fejezi ki Krisztus Urunk felé.

2015. augusztus 12., szerda

Hagyományhű katolicizmus


Manapság ismert a hagyományhű vagy tradicionalista katolikus kifejezés. Én ezt nem szeretem magamra használni. Azért, mert úgy érzem, ezzel elismerném, hogy egy külön csoportba vagy klikkbe tartozom az Egyházon belül. Holott úgy gondolom, teljesen normális katolikus vagyok attól még, hogy előnyben részesítem az Egyház II. vatikáni zsinat előtti értékeit és az 1970-es liturgikus reformot megelőző miseformát. Közel kétezer évig az olyan emberek, mint én voltak a sima katolikusok, az átlag katolikusok, tehát a katolikusok. Nincs bennem semmi formabontó vagy különcködő. Ahhoz ragaszkodom, amihez húsz évszázad pápái és szentjei ragaszkodtak.

Csakhogy sajnos mégis különbséget kell tenni manapság katolikus és katolikus között. Ugyanis a legutóbbi zsinat után forradalmi hangulat söpört végig az Egyházon, és azóta súlyosan beteg. Nem gondolom, hogy túloznék, ha azt mondom, belülről rohad. Bárcsak ne lenne így. De sajnos két hívő és hitét gyakorló katolikus között ég és föld lehet a különbség attól függően, hogy ezeket a mai, forradalmi elveket vallja, vagy pedig az Egyház kétezer éves tanítását. (Természetesen nem csak ez a két vegytiszta álláspont létezik, de az érthetőség kedvéért egyszerűsítek.)

Az utóbbi időben az az általános felfogás, hogy a II. vatikáni zsinat teljesen felülírta az addigi egyházi gondolkodásmódot és viselkedést, holott egyrészt egy új zsinat határozatai mindig az előzőek fényében értelmezendőek, másrészt nem volt dogmatikus ez a zsinat, tehát a rendelkezései nem kötelező érvényűek. Ehelyett sokan úgy tekintenek a zsinatra és ami azóta történt, hogy ez a helyes, ami előtte volt, az a régi, begyöpösödött, intoleráns, ostoba emberek Krisztustól eltávolodott tévelygése volt. Elhiszik a protestánsok és a forradalmárok egyházellenes hazugságait, és így megvetik az Egyház zsinat előtti arculatát és működését. Tulajdonképpen az Istentől eltávolodott mai világ képére formálják az Egyházat. Modernista kultúrmarxistaként keresztények is akarnak lenni, ezért a katolikus tanítást és gyakorlatot a saját torz eszméik képére formálják. Így lesznek az igaz hívő katolikusok klikkesedő, külön bélyeget érdemlő maradi fráterek.

Azonban amíg mások maradi frátereknek akarnak minket beállítani, addig általában véve huszon-harmincévesek vagyunk, míg a magyar egyház összképe az, hogy idős nénikék töltik meg a templomokat. Tény, hogy ez az úgynevezett hagyomámyhű. vagyis a modern degeneráltsággal nem megalkuvó katolicizmus olyan csodákra képes, mint ami Belgiumban is megesett: a hagyományhű Léonard érsek kerületében több fiatal kezdett el tanulni a papi szemináriumban, mint az ország többi részén összesen. De a hit világhálós megvallásában is előjárnak a hagyományhűek: akár magyar, akár amerikai katolikus blogokat találtam (tipikusan a fiatalabb korosztályból), egy-két kivételtől eltekintve mindről kiderült, hogy a szerzője hagyományhű nézeteket vall és a régi rítusú misét részesíti előnyben. Tehát amíg a modernista papok azzal próbálnak nekünk imponálni, hogy rockkoncertet vagy diszkót csinálnak a misékből és elkenegetik a katolikus tanítást és erkölcsi elvárásokat, addig valójában minket az igazság és a valódi értékek érdekelnek, mert ezek azok, amelyek merőben mások, mint a mai világ, amitől már megcsömörlöttünk. Hiszen nem azért lesz valaki katolikus, hogy úgy éljen, mint eddig, hanem hogy Istennel és az Ő útján járhasson, amely manapság, mivel a világ egyre és egyre messzebb kerül tőle, teljesen más, mint egy átlagember útja. Amíg a legtöbben úgy próbálnak az Egyháznak híveket szerezni, hogy egyre lejjebb adják és egyre inkább a világ képére formálnák az Egyházat, addig mi egyre szorosabban ragaszkodunk az Egyház valódi énjéhez, mint a túlélést jelentő egyetlen egy bárkához a viharos óceánon.

Egyre több helyen van régi rítusú mise, hiába gyűlölik és tesznek keresztbe neki a papok, ahol tudnak, mintha sátánista szeánszról lenne szó. (Sajnos ismét nem túlzok... És persze: tisztelet a kivételnek!) Tőlünk nyugatabbra már hagyományhű kolostorok is alakultak - hiszen a zsinat a szerzetesi fegyelmet is jócskán meglazította -, ahol az eredeti ruhákban járnak, az eredeti szabályzatot követik és az eredeti liturgiát végzik. Egyre többen ismerkedhetnek meg a katolicizmus valódi szellemiségével és élvezhetik az eredeti liturgia lélekemelő hatásait, hála Istennek és persze XVI. Benedek pápának, aki lehetővé tette mindezt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy bigott katolikusok egy csoportja, akik farizeusi szellemiségtől hajtva pápábbak akarnak lenni a pápánál és jobb meg különlegesebb katolikusok a többinél, mindenféle régi és haszontalan dolgot porolnak le - persze ilyen is van biztos -, hanem pápák által is elismert destrukcióval megyünk szembe, mentjük az Egyház kétezer éves értékeit és nem alkuszunk meg a világgal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki az új rítusú misét részesíti előnyben, az nem jó katolikus. Megjegyzem, azt is lehet gyönyörűen mondani, elég csak Barsi Balázs atya miséire gondolnom. Csupán arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a régi rítusú mise egy átlagos új rítusú miséhez képest méltóbb, jobban erősíti a hitet. Illetve általában ezt a rítust részesítik előnyben azok, akik szerint az Egyház nem a II. vatikáni zsinattal „jött létre". Ezt viszont így kell gondolni ahhoz, hogy valaki igaz hívő legyen.

Én minden kedves Olvasómnak azt ajánlanám, hogyha eddig nem vett részt ilyenen, akkor látogasson el egy régi rítusú misére! Hazánkban megteheti Budapesten, Sümegen, Kecskeméten, Szegeden, Sülysápon, Pécsett és Gödöllőn is (részletek itt). Ezen kívül mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvasgasson a hatvanas évek előtti katolikus könyveket. Igazi kincsekre bukkanhat, olyan egyértelműségre és határozott szellemre, amely a mai művekben nagyon ritkán lelhető fel. Hogy pár magyar nevet felsoroljak: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Bangha Béla, Tóth Tihamér.

Ha valaki belekóstolt ebbe a világba, akkor éltető forrásként fog hozzá ragaszkodni. És a hitén, az életén is meglátszik majd.

2014. március 11., kedd

A szentmise ne legyen mignon


Kedves katolikus Atyák!

Ne haragudjanak, hogy így megszólítom Önöket, de egy nagyon fontos dologról szeretnék írni, és amit írok, minden papnak címzem - így Önöknek is. Hiszen a szóban forgó dolog Önökön múlik, de legfőképpen azokon az atyákon, akiknek megadatott, hogy püspökök legyenek.

Elsőként pár szót el kell mondjak magamról. Tizenévesként tértem meg, a tinédzserkor kellős közepén. Hatalmas ajándék ez Istentől, és kaptam tőle még egy nagy ajándékot is: a megtérésem után nem sokkal megtapasztaltam, hogy mi az a régi rítusú (vagy ahogy a legtöbben emlegetik, tridenti rítusú) szentmise. Tavaly pedig ebben a rítusban köthettem meg az esküvőmet, amiért szintén nem tudok elég gyakran hálát adni. Épp ezért tapasztalatom van egy olyan fajta misézési módról, amiről sok korombelinek fogalma sincs.

Most 21 éves vagyok, és azt hiszem, még mindig beszélhetek a fiatalság nevében. És én a fiatalság nevében meg szeretném kérni az Atyákat, hogy a szentmise ne legyen mignon.

Tudom, furcsa ez első olvasásra. De hadd magyarázzam meg. Mi, fiatalok úgy élünk, mintha csupa olyan emberrel lennénk körülvéve, akik állandóan mignonnal akarnak etetni minket. Ez egy finom sütemény, bár nagyon cukros, és emiatt hamar eltelít. Ha sokat eszünk belőle, akkor nagyon émelyítő tud lenni, és minden mástól elveszi az étvágyunkat. Könnyen elképzelhető ezek után, milyen érzés, ha valakit állandóan mignonnal tömnek. Nem tud mást megenni, és bódult, émelyeg, rosszul van, és minden érzékét eltelíti a mignon édeskés íze, illata, látványa.

Valahogy ilyen helyzetben vagyunk mi is, fiatalok. Hétfőtől vasárnapig, nullától huszonnégy óráig az árad felénk a televízióból, a rádióból, az újságokból, a filmekből és a többi embertől, hogy élvezzük ki az életet, bulizzuk végig, állandóan legyünk valamiféle felfokozott állapotban és szexuális túlfűtöttségben. Mindezt azért teszik, hogy ne tudjunk Istenre és önmagunkra figyelni, és - noha erre lenne való a fiatalkor - ne történjen meg életünkben először az az igazán emberhez méltó dolog, hogy elgondolkozunk az élet nagy kérdéseiről és szenvedéllyel belevessük magunkat az igazság keresésébe. Ehelyett amibe belevetjük magunkat, mert belehajszolnak, az a szex, a drog, az alkohol és az őrült bulizás.

Jó dolog a buli, ahogy jó dolog a mignon is. De nem állandóan és nem mértéktelen adagban. Heti egyszer, esetleg különleges alkalmakkor egy-két mignont jó megenni, ahogy jó elmenni bulizni is olykor-olykor. De hogy ez legyen fő táplálékunk, vagyis mindennapos és állandó elfoglaltságunk, az megárt nekünk - a mignon a gyomrunknak, a buli mint 0-24 elfoglaltság és életcél pedig a lelkünknek.

Sajnos, kedves Atyák, azt kell mondjam, hogy sokan Önök közül - és most és itt kifejezem legnagyobb tiszteletemet a kivételeknek, akik közül sokakat nekem is van szerencsém ismerni - beállnak azok közé, akik mignonnal etetnek minket, a mignonnal mérgezett ifjúságot, mert hiszen állandóan ezt esszük, biztos nagyon szeretjük, és ezzel lehet minket megfogni.

Igen, a diákmisékre gondolok, azokra a fajta diák- és egyetemista misékre, amelyek a zenei betéteikkel (gitár, csörgődob) olyan felfokozott bulihangulatot gerjesztenek a szentmiséken, amitől a fiatalság szenved, amitől csömöre van, ami elvonja a figyelmét Istenről. És hiába van ezeknek a daloknak Krisztushoz kapcsolódó szövege, maga a zenei világ olyan rockos elemeket tartalmaz, amelyek ugyanabba a felpezsdült állapotba visznek minket, mint ami miatt az emberek discoba vagy rockkoncertre járnak. Aminek, mint mondtam, megvan a helye és az ideje. De, kedves Atyák, mi egy olyan generáció vagyunk, amelyik túladagolásban szenved ezen a téren. Émelygünk, tántorgunk az állandó mignonevéstől, és közben nem tudunk tőle szabadulni.

Meg szeretném kérni az Atyákat, hogy merjenek nekünk tápláló gulyáslevest főzni, és igyekezzenek segíteni benne, hogy ne állandóan a mignont tömjük magunkba! Legalább a szentmisén ne! Legyenek olyanok velünk, mint a bölcs szülők, akik nem engedik meg a gyerekeiknek, hogy ebéd helyett cukorkát egyenek. Kérem az Atyákat, hogy csavarják ki a kezünkből a csörgődobot, és ültessenek oda az orgonához. Hogy adjanak a kezünkbe füstölőt, az ajkunkra gregoriánt és népéneket. Kérem, ne mondják, hanem recitálják a liturgikus szövegeket, és merjenek nekünk hátat fordítani, hogy arcukat ne mi lássuk, hanem Isten. És várják el, hogy letérdeljünk, hogy mi, ez az individualista és „mert megérdemlem"-re szoktatott nemzedék térdet hajtson Az előtt, Aki megteremtette és életét adta érte. Az evangélikusok letérdelnek áldozáskor, pedig ők nem hiszik úgy az átváltoztatást, mint mi. A protestáns lelkészek pedig felmennek a szószékre és onnan beszélnek. Kedves Atyák, Önök miért nem teszik meg? A katolikus hit igazságait közvetítve megérdemlik, hogy magasról szóljanak hozzánk!

Én nem akarom azt mondani, hogy tartsanak tridenti szentmisét, bár nagyon örülnék neki. Csak annyit, nézzék meg, az új rítust hogy mondja Barsi Balázs atya vagy épp Asztrik atya Pesten a belvárosi ferences templomban. Semmiféle előírást nem hágnak át, új rítus az, amit tartanak, de szinte alig van különbség a miséjük között az én laikus szememnek ahhoz képest, amit egy régi rítusú szentmisén tapasztalok. Lelkünknek rendkívül tápláló az, ahogy a szentmisét végzik, mert egészen más, mint ami ömlik ránk, amiben hétköznap élünk. Felüdülés: mintha valaki kirángatna minket a cukrászdából, elvinnie a hegyekbe, hogy friss, tiszta forrásból merített vízzel öblítsük le a mignon-ízt és töröljük le vele arcunkról az odatapadt cukormázat.

Még egy valamit szeretnék mondani. Talán felmerülhet, hogy mindez az én speciális lelki vágyam. Nem tagadom, megeshet, hogy én különösen fogékony vagyok erre a fajta hangulatra. De nem gondolom, hogy ez pusztán ízlés kérdése lenne. Hogy is lenne az, ha évszázadokig ilyen volt a szentmise? Káros felfogás, hogy aki akar, az egyen ebédre mignont, aki meg épp gulyáslevesre vágyik, fogyasszon azt. Egészségtelen főétkezés helyett desszertet fogyasztani, misén rockkoncert-hangulatban lenni. Főleg, hogy a mai kultúránk - amit II. János Pál pápa a halál kultúrájának nevezett - állandóan ilyen hangulatot gerjeszt bennünk. Ez az állandó felfokozottság lelki halálhoz fog vezetni, ahhoz, hogy kiégett, kiábrándult, megcsömörlött felnőttek legyünk. A szentmise egy nagyszerű alkalom lenne arra, hogy megkóstoljunk mást is, mint a mignont, és szépen lassan le tudjunk szokni róla.

Kérem az Atyákat, ha lehet, a szentmise ne legyen mignon, mert bele fogunk betegedni.

Köszönettel...