A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: modernizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 9., csütörtök

Az intolerancia védelmében

Tiszeletreméltó Fulton Sheen püspöktől - akitől már fordítottam, ld. Az Antikrisztus tizenkét egyházromboló trükkje - azért rakom be ezt az írást, mert biztos ti is észrevettétek, hogy sokszor milyen nagy a nyomás rajtunk, keresztényeken a külvilág részéről, hogyan gondolkodjunk és viselkedjünk ahhoz, hogy jó keresztényeknek tartsanak minket. Van a nem hívő embereknek is egy erkölcsi kódexe, és ezt ránk akarják erőltetni. Vagyis azt mondják, hogy: igen, jóságra törekszel, jó ember akarsz lenni? Na, akkor legyél ilyen, olyan, amolyan (felsorol pár manapság divatos jelzőt itt), különben azt fogom mondani rólad, hogy nem is vagy jó ember, nem is vagy jó keresztény, és elriasztasz csak Jézustól. Ezzel ugye az a probléma, hogy a jóságról alkotott fogalmunk nagyon sokszor ellentétes azzal, amit a világ diktál. Az egyik ilyen ellentétes pont az, hogy a világ szerint a jó ember toleráns, mégpedig nyilván úgy, ahogy azt ők meghatározzák, viszont mi, keresztények ezt egészen másképp értjük, értékeljük és éljük meg. Szeretném megkímélni magunkat attól a csapdától, hogy azon igyekezetünkben, hogy a nem hívő embereket Krisztushoz vonzzuk, az ő jóságfelfogásukba simuljunk és olyan tulajdonságokat is a magunkévá tegyünk, hogy nekik tetsszünk, amelyek révén Isten tetszését viszont elveszítjük.

Szóval jöjjenek itt Fulton Sheen éresek gondolatai a toleranciáról és az intoleranciáról. (Az, hogy tiszteletreméltó, egyébként azt jelenti, hogy a boldoggá avatás „előszobájában” van.) Még annyit, hogy ezek a gondolatok már nyolcvan évesek, és mégis mennyire aktuálisak…


AZ INTOLERANCIA VÉDELMÉBEN

A tolerancia csak személyekre vonatkozik; az igazság tekintetében nincs helye engedékenységnek. Fulton J. Sheen gondolatai.

Azt állítják, Amerika az intoleranciától szenved – ó, nem. Hanem a toleranciától. Attól, hogy tolerál jót és rosszat, igazságot és tévedést, erényt és romlottságot, Krisztust és a zűrzavart. Országunknak messze kevesebbet ártanak a maradiak, mint a [túl] nyitottan gondolkodók.

A divat oltárán ma a haladás istenségét magasztalják. Ha megkérdezzük a buzgó imádókat: „haladás – merre?”, máris jön a toleráns felelet: „a további haladás felé”. A józan ember pedig eltöpreng, hogyan lehetséges haladás irány nélkül és hogyan lehetséges irány biztos pont nélkül.

E hamis széleslátókörűséggel szemben a világnak szüksége van intoleranciára. Egyesek úgy vélik, az intolerancia mindig rossz, mert szerintük az nem más, mint gyűlölet, szűklátókörűség, bigottság. Ugyanezek az emberek a toleranciát mindig jónak tartják, mivel az számukra szeretetet, széles látókört, jóemberséget jelent.

Mi a tolerancia? A tolerancia a meggondolt türelem magatartása a rosszal szemben; tűrés, amely visszatart attól, hogy kinyilvánítsuk haragunkat vagy büntessünk. E meghatározásnál fontosabb azonban, hogy mire alkalmazzuk. Itt a lényeg: a tolerancia csakis személyekre vonatkozik, sohasem az igazságra. Az intolerancia pedig csakis az igazságra vonatkozik, személyekre soha. A tolerancia a tévelygőt illeti, az intolerancia a tévedést. Igazság és elvek vonatkozásában nincs helye toleranciának.

A kertész nem tolerálhatja a kerti gazt. Az építész nem tolerálja a homokot az épülő felhőkarcoló alapjául, az orvos nem toleráns a laboratóriumában tenyésző kórokozókkal szemben. Mindannyian intoleránsak vagyunk, ha a „toleráns” árus a fizetendő tételek összeadásakor tíz meg hetet nagyvonalúan húsznak számol.

Ha a hídépítő indokoltan intoleráns a nyomás és feszítés törvényeit, a fizikus pedig a gravitáció elvét illetően, miért ne volna joga Krisztusnak, Egyházának és a gondolkodó embernek, hogy intoleráns legyen, ha Krisztus igazságairól, az Egyház tanításáról és az ésszerűség alapelveiről van szó? Lehetnek-e Isten igazságai kevésbé érvényesek, mint a matematika törvényei?

Manapság sokan mondják, hogy a modern világnak dogmák nélküli vallásra van szüksége. A dogma: igaz gondolat. A dogmák nélküli vallás: gondolat nélküli vallás, gerinc nélküli törzs. Minden tudományban vannak dogmák. „A vízmolekula egy oxigén- és két hidrogénatomból áll” – ez egy kémiai dogma.

Amely tudománynak vagy egyháznak a legtöbb dogmája van, az a tudomány vagy egyház gondolkodott legtöbbet. A Katolikus Egyház, húsz évszázad tanítómestere rengeteg komoly, kemény gondolkodás során építette fel dogmáit, mint ahogy az ember házat épít téglákból, de sziklára alapozva. Évszázadok vonultak el előtte múló divatjaikkal, pillanatnyi ragaszkodásaikkal; ugyanazokat a hibákat követték el, ugyanazokat a mintákat követték, ugyanazokba a szellemi csapdákba estek. Ezért az Egyház nagyon türelmessé és jóságossá vált a tévelygő tanítványok felé, de nagyon intoleránssá és keménnyé a téves felé… Szelíd a tévelygővel, de szigorú a tévellyel szemben. Ha a tévelygő bűnbánatot tart, visszaengedi lelkei kincsestárába, a tévelyt azonban soha nem engedi be bölcsessége kincsestárába. Ami helyes, akkor is helyes, ha senki sem helyesli; a rossz pedig akkor is rossz, ha mindenki rossz úton jár. 

Forrás: Christianae (Részletek Fulton J. Sheen: Old Errors and New Labels (1931) c. könyvének 7. fejezetéből)

Köszönet a fordításért Ménesi Krisztinának!

Angolul itt olvashatóak az érsek gondolatai a témáról bővebben: The Catholic Gentleman - A Plea For Intolerance

2017. október 21., szombat

A vámos és a farizeus - egy XXI. századi történet


Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: »Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik vámos volt, a másik farizeus. A vámos megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rigorista, legalista, középkorban élő, a külsöségekre hangsúlyt fektető és ítélkező, mint ez a farizeus itt. Én nem irigylem az újraházasodottaktól az áldozást, az erkölcsről alkotott felfogásomat pedig perszonalizmus és posztkonvencionalizmus jellemzi. Nagykorú keresztény vagyok, rendkívül irgalmas, és ezzel a farizeussal ellentétben nem gondolom magam jobbnak a többi embernél.’ A farizeus pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«

2017. szeptember 14., csütörtök

Felnőtt kereszténység


Ha valaki figyeli a vitákat a különböző kényes kérdésekről, mint pl. az újraházasodottak áldozása vagy a fogamzásgátlás, észreveheti, hogy felnőtt kereszténynek lenni mostanában már nem azt jelenti, hogy megbérmáltak, hanem hogy tagadod az objektív erkölcs létét, vagyis azt, hogy vannak önmagukban bűnös cselekedetek, mint pl. az abortusz vagy a fogamzásgátlás, amelyek minden körülménytől függetlenül erkölcstelen cselekedetnek minősülnek.

Az ún. felnőtt keresztény látva mások  és főleg saját maga  nehéz helyzetét, azt mondja, hogy a körülmények miatt rá nem vonatkozik ez vagy az az erkölcsi parancs. Aki pedig azt mondja, hogy de igen, kivétel nélkül fennáll az önmagukban bűnös cselekedetek tiltása minden helyzetben, tűnjön bármilyen nehéznek is megállni elkövetésüket, egyszerre válik farizeussá és gyerekessé a magukat felnőtt keresztényenek hívók szemében.

Hogyha felnőtt kereszténynek lenni ezt jelenti, hogy elkenegetjük az erkölcsi parancsokat, akkor azt javaslom, inkább maradjunk gyermekek! Jézus Krisztus úgyis azt mondta: 
„Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 18,3) 
Úgy látszik, Megváltó Urunknak XXI. századi értelemben véve is igaza van. Ha manapság gyereknek lenni annyit tesz, hogy nem akarod kiokoskodni, hogy ennek meg annak  de leginkább neked  szabad valamit, amit az Egyház világosan tilt súlyos bűn terhe mellett, akkor nyilvánvaló, hogy csak akkor jutsz be a mennyek országába, ha olyan leszel, mint a gyerekek.

Egyébként én úgy látom, hogy nem az a gyerekes, aki Istenbe vetett hittel szembenéz a nehéz helyzetekkel, és azt mondja, lehetetlennek tűnik, de az Úr kegyelmét kérve elhatározom, hogy betartom az Ő parancsát most is, hanem az, aki meglátva azt a nehéz keresztet, amelyet vállalnia kell, hogy a Megváltót követhesse és üdvözülhessen, elkezd mentegetőzni és magyarázkodni, hogy Isten igazán nem várhat el tőle ekkora áldozatot, hiszen ő csak egy egyszerű hívő. Mintha kétszintes kereszténység lenne: egy a szent génnel születetteknek, meg egy a többieknek, és ez utóbbiaknak nem kell akár a mártíromságot is vállalniuk az Úrért, ha a helyzet úgy hozza. 

Pedig de. Máté evangéliumában ugyanis ez áll:
Amikor az egész néphez szólt, ezt mondta: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja." (Mt 16,24-25)
Egyikünk élete se lesz mentes a határhelyzetektől és a szenvedésektől. Kinek ilyen, kinek olyan, de mindanyiunknak meglesz a maga keresztje. Mindenkinek pont az, amely szükséges az ő üdvösségéhez. Egy centivel se rövidebb és egy dekával se könnyebb.

Ha pedig valaki azt magyarázza nekünk, hogy nem kell megtartanunk az Egyház parancsát, hiszen olyan rettenetes lenne, ha vállalnánk azt az áldozatot, amely ezzel jár, idézzük neki Jézusnak azon szavait, amelyeket akkor mondott, mikor Péter kikelt a keresztáldozat ellen:
„Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16,23)

2017. június 26., hétfő

Modern bálványimádás: hódolat egy kényelmes isten előtt


Az utóbbi időben mind az újraházasodottak áldozásával, mind a fogamzásgátlással, mind a homoszexuálisok nemi és párkapcsolati életével kapcsolatban észrevettem egy nagyon érdekes tendenciát a hívek között, mégpedig hogy mind az újraházasodás, mind a fogamzásgátlás, mind a homoszexuális nemi élet tiltásával szemben az a fő érvük, hogy Isten nem várná tőlünk azt, hogy szenvedjenek. Ő nem várna tőlük akkora áldozatot, hogy ne házasodjanak újra, vagy hogy legyenek még gyerekeink, vagy önmegtartóztató módon kelljen élniük. Aki pedig ezt - az Egyház tanítását - erőlteti, az kegyetlen farizeus, nincs benne semmi empátia, legalista, középkorias stb.

Ezek alapján rájöttem, hogy nagyon sokan manapság nem Istent imádják, hanem a kényelem istene előtt hódolnak. Egy olyan isten előtt, akit ők találtak ki maguknak. Aki kényelmes nekik. Egy olyan isten előtt, aki nem vár el tőlük olyasmit, ami rettenetesen nehéznek tűnik a számukra.

Mindez persze nem feltétlen gonoszságból történik: sok ember azt hiszi, egyedül kell megbirkóznia Isten parancsainak betartásával, és egyszerűen látja, hogy önerejéből nem lenne képes pl. önmegtartóztató életet élni, ezért szabadulni akar egy olyan Isten képétől, aki a pokolra küldi emiatt. Ráadásul manapság az ilyen gondolatok egyházi támogatásban részesülnek. Papok, és püspökök támogatják a híveket abban, hogy kövessenek csak el halálos bűnöket (pl. óvszerhasználat), mert hiszen ők bizonyára kivételek, és Isten nem róna ki rájuk akkora szenvedést, mint az újabb gyermek vagy az önmegtartóztatás. Ahelyett, hogy az atyák megtanítanák, Isten segít hordozni a keresztünket, nem pusztán a saját erőnkre alapozva kell keresztény életet élnünk, és ahelyett, hogy elmondanák, Isten sokkal nagyobb jót akar adni annál, amiről a lemondásunkat várja, a könnyebb utat kínálják fel a hívek számára, ami sajnos a pokol felé vezet.

Pedig az igazság az, hogy Krisztusért nagyon gyakran kell szenvednünk. Kérdezzük csak meg a szíriai megkínzott és kivégzett keresztényeket. Megmenthették volna az életüket, csak hitet kellett volna tenniük Allah és Mohamed mellett. Hiszen ezek csak szavak, nem? Isten komolyan olyan sértődékeny lenne, hogy elvárja, ne mondjon valaki olyat, hogy nincs más isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája? Ezért kell meghalniuk embereknek?

Igen! És ugye, hogy innen már nem tűnik akkora szenvedésnek az önmegtartóztatás? A kereszténység elmúlt kétezer évében és most is ezrek és ezrek viselik el a legborzasztóbb kínzásokat és a halált Krisztusért, mi meg azon siránkozunk, hogy Isten önmegtartóztatást vár el tőlünk? És hogy Isten nem lehet ilyen „gonosz"?

Isten azt akarja, hogy megtisztuljon a szívünk a bálványoktól. Hogy senkihez és semmihez ne ragaszkodjunk úgy, mint Őhozzá. Hogy csak Nélküle ne tudjunk élni. Hogy Őnála keressük a boldogságot és ne a szexben vagy a házasságban. Önmegtartóztatásban vagy házaséletet élve, egyedül vagy párkapcsolatban... egy katolikus számára mindegy kell legyen, hiszen az egyedül fontos az, amin függ a boldogságom, hogy Jézus Krisztussal élek-e a megszentelő kegyelem állapotában.

Senki se jut be a mennyországba, amíg bálványokat őriz a szívében, amíg nem képes lemondani személyekről vagy dolgokról Istenért. Aki katolikus létére fogamzásgátlást használ, újraházasodott vagy aktív homoszexuális, az azt mondja Istennek, hogy „a szex fontosabb, mint Te". Így pedig nem lehet üdvözülni.

Ha Isten nagy áldozatra hív minket, az azt jelenti, hogy meg akarja tisztítani a szívünket a bálványoktól. Ne féljünk ettől! Isten azért teszi ezt velünk, hogy legyen hely a szívünkben az Ő szeretete számára. Isten jó, és csak azért kéri a lemondást valamiről, hogy sokkal nagyobb jót tudjon adni helyette. Krisztus úgy takarítja ki a lelkünket a bálványoktól, hogy utána nem hagyja üresen: Ő maga költözik be a helyükre. Csak akarnunk kell, csak kérnünk kell, és Ő segít a lemondásban, majd ezután sokkal nagyobb boldogsággal tölt be minket, mint amit az tudott volna adni, amiről vagy akiről lemondtunk Őérte.

A lemondásra pedig mindenki képes, aki Isten erejében akarja megcselekedni! Nincsenek szentnek születettek, akik genetikailag képesek mindenféle borzalmat kiállni, meg mi, a többség. Isten nem ad nagyobb keresztet annál, mint amit bírunk. Ha mártíromságra hív, ha önmegtartóztatásra hív, ha nagycsaládra hív, akkor lehet, hogy mi teljesen alkalmatlanok lennénk rá, de Ő meg fogja adni nekünk mindehhez az erőt, hogyha nem kibúvókat keresünk, hanem Szűz Mária példájára bele merjük kiáltani a mindenségbe a mi nagy IGEN-ünket és Istent választjuk.

„Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz. A türelem mindent elér. Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!"
 (Avilai Szt. Teréz)

2017. május 24., szerda

A valódi keresztényeket gyűlöli a világ


A mai világ azt hazudja magáról, hogy nincsenek sziklaszilárd szabályai, és mindenki lehet olyan, amilyen csak lenni akar. Pedig valójában az uralkodó ideológiának (kultúrmarxizmus) is megvannak a maga dogmái és erkölcsi szabályai, illetve azok a vétségek – akár gondolat szintjén –, amelyek kiközösítéssel járnak.

Jelen van tehát egy erőteljes elképzelés arról, milyen a jó ember. Pár ismerős jelzőt fel is sorolok: nyitott, toleráns, kreatív, laza, modern, elfogadó, fiatalos, progresszív. Ha ilyen vagy, akkor vagy jófej, akkor vagy jó ember.

Egy keresztény pedig persze, hogy jó ember akar lenni! És itt jön a probléma: rengeteg keresztény úgy akar jó lenni, ahogy azt a világban tanulta. Ráadásul mivel Krisztust is jónak tartja, ezért Őneki is ezeket a jellemvonásokat tulajdonítja. Szépen lassan a krisztusi ember, a keresztény nem lesz más, mint ájtatoskodó verziója annak, akit a kultúrmarxisták jó embernek tartanak.

Így formáljuk nem csak magunkat, de Istent is a materialista kultúrmarxisták képére. Pontosabban istenképünket, hiszen Istent nem tudjuk megváltoztatni. Csak azt az istent, akit mi alkottunk magunknak, hogy kényelmünkre és megelégedésünkre legyen.

Mivel ebben nőttünk fel, hajlamosak vagyunk csont nélkül átvenni a világ definícióját nem csak a jóságról, a keresztényiségről és Istenről, de a boldogságról, a szeretetről, az igazságról és az igazságosságról, az irgalomról és még sorolhatnám. A kultúrmarxisták kisajátították ezeket a fogalmakat, és mi keresztény létünkre az ő játékszabályaik szerint játszunk. Eljutottunk odáig, hogy figyelmen kívül hagyunk vagy a korabeli kultúrára vonatkozó szabályokként magyarázunk dolgokat az Újszövetségből, hogyha azok nem illenek bele kultúrmarxizmussal fertőzött gondolatvilágunkba.

Bocsánat, hogy ezt mondom, de tény: Krisztust és a Bibliát, ahogy az Egyházat is a legarcátlanabb módon heréljük ki. Sokan egyenesen elhatárolódnak mindattól, ami a II. vatikáni zsinat előtti katolicizmust jelentette, és leplezetlen dühvel fordulnak az Egyház hagyománya és az azt őrzők felé.

Az az igazság, hogy sokszor belefáradok abba, hogy az életem tele van konfliktusokkal a hitem miatt. Amiatt, hogy minden dogmát hiszek és vallok, és hogy igyekszem betartani és képviselni a katolikus erkölcsi szabályokat. Persze az természetes, hogy az istenteleneknek ez nem tetszik, de ami leginkább kiszív lelkileg, hogy a legdurvább vitáim katolikusokkal vannak. Kultúrmarxista gondolkodású vagy súlyos bűnökben (pl. fogamzásgátlás) élő katolikusokkal. Azt vettem észre, hogy rendkívül idegesíti őket, hogy én is katolikusnak vallom magamat. Nem bírják elviselni, hogy nem csak az a kultúrmarxista, herélt, vagy épp súlyos bűnöket „elirgalmaskodó” katolicizmus létezik, amelyet ők hirdetnek. Az, hogy csorbítatlanul vallom Krisztus igazságát, a legdurvább személyeskedésekre ingerli őket. Igyekeznek tőlem elhatárolódni, vagy úgy beállítani, mintha farizeus lennék, téves lenne az istenképem és nem lenne személyes kapcsolatom Jézussal. (Bezzeg ugye nekik.) És persze ez sokkal jobban fáj, mint amikor egy hitetlen ember minősít. Hiszen az kívülről kiabál. A másik esetben viszont az Egyházból akar kitenni a többi egyháztag.

A lelkemben nagyon erősen él a vágy egy idillikus, csendes, rejtett élet iránt, amely nem áll másból, mint szép szentmisékből, meg abból, hogy élvezem a férjem és a gyerekeim társaságát, és otthon buzgolkodom, és mikor szabadidőm van, akkor kötögetek vagy megnézek egy kosztümös filmet... És az igazság az, hogy talán élhetnék is egy ilyet, de csak azon az áron, hogy a nyilvánosság előtt eltitkolom, hogy keresztény vagyok. Csakhogy Jézus azt mondta: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10,32-33)

Ez eléggé kellemetlenül érint olykor, és azt gondolom: Istenem, tudod, mi történik, mikor megvallak Téged? Annyi gyűlöletet kapok, amit nem könnyű elviselni. Én azt szeretném, hogy az emberek kedves és szeretetre méltó nőnek tartanának. Szeretném, ha mindenki kedvelne, és sose lenne konfltikus az életemben, főleg nem keresztényekkel. Persze tudom, Te nem ilyen életet ígértél nekünk. Hanem azt mondtad: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.” (Mt 10,34-38)

Földi életünk még nem lehet az az idillikus paradicsom, mint a mennyország. Az otthonunk és a családi körünk lehet biztonságos, szerető, nyugodt fészek - noha persze ez sem lesz soha tökéletesen konfliktusmentes –, de a világ, és sajnos a mai Egyház is rengeteg üldöztetést okoz azok számára, akik megalkuvás nélkül akarják Krisztust követni.

Igazándiból megpróbálhatunk elrejtőzni vagy a kultúrmarxista szabványokhoz idomulni, de az a baj, hogy akkor Krisztus meg fog tagadni minket az Atya előtt, mi pedig szépen elkárhozunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek a neten kell evangelizálnia vagy mellet verrve hirdetnie, hogy keresztény. De tapasztalatból mondom, hogy ez a téma úgyis elő fog jönni a legmegdöbbentőbb helyeken is, mert hithű katolikusokként ritka egzotikumnak számítunk. (A férjem és én már szilveszteri bulin is hitvitáztunk, nem a saját kezdeményezésünkre...)

Egyszerűen a XXI. századi Európában egy szentségre törekvő katolikus nem élhet kényelmes életet. Ahogy az I. századi Palesztinában sem, vagy épp a III. századi Rómában. Jobb, ha ezt elfogadjuk. Krisztus mondta: „Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek.” (Jn 16,2-4)

Próbálhatunk békességre törekedni, de nem Krisztus megtagadása árán. Tudatosítsuk magunkban: a keresztények nem arról ismerszenek meg, hogy nem vitatkoznak, hanem hogy szeretik egymást, és igen, olykor a szeretet az, hogy vitába szállsz a másikkal. Az nem szeretet, hogy hagyod a bűnöst és a tévelygőt, hogy jól érezze magát lelki halálában. Nem is arról ismerszenek meg a keresztények, hogy mindenkinek szimpatikusak. Sem arról, hogy mindent tolerálnak és mindenre nyitottak. Ilyen az én Bibliámban nincsen.

Van viszont ilyen: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 24,9-13)

Persze még a gyűlölethullámok közepette nem szabad elfelejtenünk soha, hogy az ellenségünk nem a másik ember, legyen akármilyen elvetemült is, hanem a Sátán és a többi démon. Ahogy Szt. Pál írta az efezusiakhoz írt levelében: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12) Akik üldöznek minket, azok is csak áldozatok. Sőt, sokkal inkább áldozatok ők hozzánk képest. Hiszen átadták a lelküket a Gonosznak, míg minket csak fizikálisan vagy az érzelmeinkben tudnak bántani, de nem tudnak elszakítani Krisztustól és nem tudják megakadályozni az üdvösségünket.

„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok”- mondta Jézus a Jn 15,18-27-ben.

Kemény szavak ezek. Arra késztetnek, hogy egészen leromboljuk a jó emberről, így a jó keresztényről alkotott elképzeléseinket, és azok alapján építsük fel, amit Krisztustól és kétezer év szentjeitől tanulunk. Hiszen kitűnik mindebből, hogy a keresztény jellem szemben áll az istentelen világ ízlésével, így társadalmunk szimpátiája nem szolgálhat mércénkül.

Végül is vagy felvállaljuk, hogy az ember alkotta elvárások helyett Krisztust követjük teljes szívvel, ezáltal konfliktusokban és üldöztetésben lesz részünk, vagy pedig besoroljuk a hitet a kínosan rejtegetni való magánügyeink közé, szépen elásva a tálentumainkat esetleg egy erősen cenzúrázott Krisztust és evangéliumor hirdetve besimulunk a „jófejek” közé, nehogy még a végén lelkeket mentsünk, köztünk a magunkét... Nincs harmadik út.

2017. május 8., hétfő

Míg a világ fiait eteti az Egyház, Krisztusra szomjazók kiszáradnak

16 éves voltam, amikor megtértem, és azóta megvan az az érzésem, hogy az Egyházban a fősodor nem azokra koncentrál, akik Krisztus akarják követni és azt kérdezik: Mit kell tennem, miben kell változnom? Hanem azoknak a megtartásán és a templomba csábításán ügyködik, akik számára ez a legitim kérdés: Miben változzon meg az Egyház, hogy én a tagja maradjak vagy azzá váljak?

Persze felteheti valaki a kérdést, hogy milyen jogon mondom én meg, mit kéne csinálnia az Egyháznak vagy a papoknak. Csak egy huszonéves nő vagyok! De annyiszor mondták már, még a pápa is állandóan azt mondja, hogy a fiatalok hallassák a hangjukat. Hát akkor hallatom!

Nekünk, fiataloknak Jézus Krisztus kell!

Az igazság kell!

Nagy ideálok kellenek!

Brutális őszinteség kell!

A bűneink leleplezése kell, hogy elfogadhassuk a belőlük való megváltást!

Az kell, hogy az Egyház ne hozzánk akarjon igazodni, hanem fel akarjon emelni minket Krisztushoz!

Nem azt akarom hallani a szentmisén, amit a világban!

Nem olyan zenét!

Nem olyan tanítást!

És nem ugyanazt a feminista női nyomulást az oltár körül!

Nem egy kegyeimért esdeklő Egyházat akarok látni, amely azon remeg, hogy a tagja vagyok-e vagy sem, hanem amely elém tárja az igazságot és azt mondja: élet vagy halál, menny vagy kárhozat, erény vagy bűn, Krisztus vagy a sátán!

Amikor egy pap ugyanazt a sületlenséget és ugyanabban a stílusban adja elő, mint amit a világban hallok, én, Krisztusra szomjazó fiatal azt élem át, mint amit a sivatagi vándor élne át, ha kínzó szomjúságában találna egy forrást, melynek vízét, ha megízleli, kiderülne, hogy sós.

Mérhetetlen csalódást!

Az igazság egyik mai képviselője - Barsi Balázs atya a szószéken
forrás: barsibalazs.hu
Amikor viszont olyan emberek szavát hallgathatom vagy olvashatom, legyenek papok vagy világi emberek, akik kendőzetlenül kimondják az igazságot, azt érzem, mint az emmauszi tanítványok: lángol a szívem. Az igazság iránti szenvedély betölti az egész lelkemet. Hiszek benne, hogy ez maga a Szentlélek! Hiszek benne, hogy ezekből az emberekből olyankor maga az Isten szól!

Mi, keresztények, és főleg a papok hatalmas lehetőséget birtokolnak, a Szentlélek kiárasztásának képességét az igazság által. Hiszen az igazság valójában maga az Igazság, vagyis az Isten. Milyen csodálatos lenne, ha minden keresztény, akinek hivatása és lehetősége van szólni másokhoz, hagyná, hogy az Igazság áradjon belőle! Merne keresztény, vagyis krisztusi lenni, Krisztus Jézus képviselője itt a Földön, mert hiszen Ő, ha az Eucharisztiához járulunk, bennünk lakik, és a szentségtartói vagyunk a világban!

Micsoda méltóság ez! Jézus Krisztus bennem él és azt akarja, hogy az Ő szeme, az Ő szája, az Ő karja legyek! Ahelyett, hogy megjelenne és elintézne mindent, engem, keresztény embert bízott meg, hogy megváltását, igazságát és szeretetét képviseljem. Különösen és elsősorban igaz ez a papokra.

Végezetül szeretném ajánlani minden kereszténynek, főleg papnak, lelkipásztornak, hittanárnak Paul Washer egyik videóját, mert fantasztikusan rámutat arra, amiről beszéltem.


Nézzétek meg, nem fogjátok megbánni. Lángol majd a szívetek!

2017. február 6., hétfő

Az egyéni törvények alól nincs kivétel

— Hát az első, szerintetek a legkedvezőbb lehetőség, ha férjhez mentek. Vájjon mit jelent számotokra ez a fogalom? Megélhetést? Érzékiségtek felszabadulását? Hiúsági kérdést? Menekülést az otthonból? A gondok, felelősségek elől? Bergengóciát? Kurths Maler-regényt? Új munkakört? Hivatást? Vagy mit?…

— Vigyázzatok, nehogy mást képzeljetek, mint ami valóban. Mert akármit is képzeltek róla, akármit is vártok tőle, egy bizonyos: a krisztusi házasság felbonthatatlan. Ha tehát az érvényes házasságkötés után, a házasélet közben ki is derül, hogy nem úgy gondoltátok, a kocka el van vetve, csak baj származhat mindenfajta rúgkapálózásból.

— Édes Vilmám, ne nézz rám olyan rosszallóan. Néha valóban van olyan eset, amikor nem kötelesek a házastársak mindhalálig kitartani egymás mellett, még akkor sem, ha a házasság érvényes, még pedig akkor, ha akár egyik, akár másik fél hibája miatt erkölcsileg lehetetlen lenne a közös élet. Ebben az esetben, ha kérik, az Egyház is megengedi a különváltan élést, de új házasságot kötni, amíg a másik fél él, még ekkor sem lehet.

— De hiszen akkor a házasság egy rettenetes bilincs! — tört ki a rémület az eddig elégedetten üldögélő Bözsiből.

— Látod, Bözsikém, ezt nemcsak te érzed így, hanem a Szentírásban is azt olvassuk, hogy amikor az Úr kijelentette, hogy: «Amit tehát Isten egybekötött, ember el ne válassza és hogy «aki elbocsátottat vesz el, paráználkodik», a tanítványok is megriadtak: «Mondák neki az ő tanítványai: Ha így van az embernek dolga a feleségével, nem érdemes megházasodni» (Máté 19, 1—11.). És az Úr mégsem változtatott kijelentésén, hanem így fejezi be: «Nem mindenki fogja fel az igét, hanem akiknek megadatott…»

De, édes leányok, ne vágjatok már olyan savanyú arcot! Egy bizonyos. Az Ur egész biztosan nem azért találta ki ezt a törvényt, hogy az embereket gyötörje vele, hanem azért, hogy még ha az egyének áldozata árán is, az emberiség javát biztosítsa. Az egységes törvények alól nincs egyéni kivétel. A szabadesés törvénye pl. egyik alapfeltétele a meglévő bolygórendszereknek. Tehát minden tárgynak bizonyos feltételek mellett esnie kell. Ez a törvény ugyan nem előnyös a fán levő madárfészekből valamért kicsúszó tojás számára, mert bizony leesik és összetörik. Sok tojás törik, sok kis fióka elpusztul és sok kisleány kap ki, mikor leejti a kávéscsészéjét… a szabadesés törvénye mégis marad törvény, még ha sokszor kegyetlennek látszik is.


A fenti párbeszéd Dr. Csaba Margit Amit a nagyleánynak tudnia kell c. könyvéből származik. Azért idéztem, mert olyan időket élünk, amikor ezt a nagy és szent igazságot, hogy a szentségi házasság felbonthatatlan, a Sátán teljes erőből támadja. Nem szívesen beszélek ilyen szomorú dolgokról, de jobb, ha tudjuk, mi történik az Egyházban. Az Amoris Laetitiára alapozva egyre több apostolutód tagadja meg Krisztus megváltozhatatlan tanítását a házasságról (ld. itt és itt)

A másik dolog, ami fájdalmasan érint, hogy a fogamzásgátlásról szóló írásaim következtében kiderült a számomra, hogy nem csak laikusok terjesztik azt, hogy bizonyos esetekben nem abortív fogamzásgátló módszert lehet használni, hanem van hazánkban olyan püspök és vannak olyan papok is, akik gumióvszer használata mellett buzdítják a híveket a szentáldozásra, holott az Egyház tanítása világos: nem létezik olyan, hogy egy pár anélkül gátolja egy szexuális aktus termékenységét, hogy súlyos bűnbe ne esne, és így ne lenne tiltott számára a szentáldozás.

A gonosz fő célpontja manapság a család. Az egészséges nemi szerepek, az erkölcsös szexualitás, a férjek családfősége és a feleségek alárendelődése, ez mind-mind pergőtűz alatt van, ahogy az is ritkaságszámba megy, ami pedig a legtöbb esetben ideális lenne, hogy egy édesanya háztartásbeli legyen - és ennek gyakran még csak nem is kényszerítő anyagi okai vannak

A XXI. századra gyakorlatilag csak a katolikus Egyház maradt, amely hűen kiáll amellett, hogy nem szabad fogamzásgátlást használni, és nem létezik válás. A Sátán ezt az utolsó bástyát is el akarja pusztítani. Ami igazán borzasztó, hogy mindezt Isten egyik legcsodálatosabb tulajdonságát, az irgalmasságot kiforgatva és saját értelmezése szerint a zászlajára tűzve teszi. A mai egyházi vezetés viselkedése miatt lassan az embernek már a parázna kapcsolatok legalizálása és a migránsok kritikátlan ránk szabadítása jut eszébe, ha meghallja egy pap szájából az irgalom szót. Ez rettenetes! Ahogy az is az, ahogy irgalmatlan farizeusokká lesznek azok, akik Krisztus parancsait és az Egyház szilárd tanítását semmilyen körülmények között sem tagadják meg, és helyettük a hamis tanítók, a nyáj elárulói válnak az irgalmas, krisztusi, szerető szívű emberekké a többség szemében. Minderről Szent Péter szavai jutnak eszembe:

De akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is föllépnek majd hamis tanítók, akik romlásba döntő tévtanokat terjesztenek, s még megváltó Urunkat is tagadják, s ezzel gyors pusztulást vonnak magukra. Sokan követik majd őket erkölcstelenségükben, s miattuk szidni fogják az igaz vallást. Kapzsiságukban megkísérlik, hogy hízelgő szavakkal becsapjanak majd titeket. De már rég kimondatott az ítélet, s pusztulásukat nem kerülik el. (...) Kiszáradt források, szélvész kergette fellegek, akikre a sötétség homálya vár. Mert nagyhangú, üres szólamokkal buja testi vágyakra csábítják azokat, akik éppen csak hogy kiszabadultak azok közül, akik tévúton járnak. Szabadságot ígérnek nekik, jóllehet a romlottság rabjai, hisz mindenki annak a rabja, aki legyőzte. Mert akik a világ romlottságából kimenekültek az Úrnak és Megváltónak, Jézus Krisztusnak megismerése útján, aztán újra belemerültek és hatalmába estek, azoknak ez az utóbbi állapotuk rosszabb, mint az azelőtti volt. Mert jobb lett volna nekik, ha nem ismerték volna a nekik adott szent parancsokat, mint hogy aztán hűtlenek lettek hozzájuk. Illik rájuk, amit a közmondás mond: „Visszatért a kutya a hányadékához” és: „A megfürdött disznó pocsolyában hentereg.” (2Pét 2,1-3 és 17-22)

A fenti sorok nagyon találóak arra, amikor valaki ismeri a parancsokat, de különböző okok miatt elkezdi őket félremagyarázni, vagy azt mondja, hogy az ő (vagy épp lelki vezetettje) életében azok nem érvényesek, hiszen annyira egyedi a helyzete, hogy őrá egyszerűen nem állhatnak a parancsok úgy, mint mindenki másra. Hiszen Isten nem várhat el tőle akkora áldozatot, ami a parancsok betartását jelentené!

Pedig az intrinsece malum (önmagában bűnös) cselekedetek közé tartozik a házasságtörés és a fogamzásgátlás is, így soha, semmilyen körülmények között nem lehet erkölcsös. Nincs olyan, hogy az én helyzetem annyira súlyos, hogy ne lenne bűn. Aki így áldozik, szentségtörő. Aki így áldozásra buzdít, annak pedig a bűne - ha ez lehetséges - még rosszabb.

Talán ami a legjobban fáj, hogy papok és püspökök is vannak, akik tévtanításokat terjesztve félrevezetik a híveket, zavart keltenek az Egyházban és romlására törnek a krisztusi erkölcsöknek. Egy atya mesélte, hogy ezen nem kell csodálkozni, mert már a Humanae vitae kiadása után is kisebb lázadás tört ki bizonyos püspökök között.

Megnyugtató a számomra, hogy ezekben a zűrzavaros időkben vannak olyan bíborosaink is, mint például Raymond Burke, és olyan püspökeink, mint Athanasius Schneider, akik bátran követik Szent Pál alábbi intéseit és szembeszállnak a tévtanításokkal, jöjjenek azok akár az Egyházi hierarchia legmagasabb szintjeiről. Olyan püspökök ők, amilyeneket Szent Pál szeretett volna látni:
A püspök ugyanis, mint az Isten megbízottja, legyen feddhetetlen, ne legyen önhitt, ingerlékeny, iszákos, erőszakos, kapzsi, hanem legyen vendégszerető, jóakaratú, megfontolt, igaz, tisztességes, fegyelmezett. Álljon szilárdan a hiteles tanítás alapján, hogy éppúgy képes legyen az egészséges tanítással buzdítani, mint az ellentmondókat megcáfolni. Akad ugyanis számos elégedetlenkedő, fecsegő és ámító ember, főképp a körülmetéltek sorában. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak, s aljas haszonlesésből ártalmas dolgokat tanítanak. Saját prófétáik közül az egyik már megállapította: „A krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók.” Ez a tanúság igaz. Ezért intsd őket szigorúan, hogy a hitben erősek legyenek! Ne hallgassanak zsidó mesékre, és ne kövessék az igazságtól elfordult emberek parancsait. A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük. Hangoztatják, hogy ismerik az Istent, de tetteikkel megtagadják, mert utálatra méltók, konokok, semmi jóra nem képesek. (Tit 1,7-16)
Úgy gondolom, a magunk eszközeivel követnünk kell az ő példájukat. Hiszen minden hithű egyházi személynek nagyon jól esik, ha a hívei mögötte állnak és támogatják az Egyház igaz hitéért vívott harcban. Leghathatósabb eszközünk az imádság, a bűnbánat és a szentségek vétele, valamint hogy a védelmezett igazságok szerint élünk, de fontos lehet az is, hogy hirdessük az igazságot, amikor csak alkalom van rá - hiszen a tévtanítók is megragadnak minden lehetőséget hazugságaik terjesztésére.

Természetesen rengeteg támadás fog majd érni minket. Hiszen a „sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el." (1Pét 5,8) Borzasztó a helyzet, de nem szabad félnünk, mert történjék bármi, a csata már eldőlt. Úgy tűnik, a gonosz a világ ura és az Egyházban is egyre nagyobb a hatalma, de igazság szerint Krisztus már legyőzte a Sátánt, és amit látunk, az az ő haláltusája. Arra kell vigyáznunk, hogy miközben kimúlik, kétségbeesett vagdalkozásában minél kevesebbeket rántson magával. Ebben a helyzetben erősíthetnek és vigasztalhatnak minket Krisztus Urunk szavai:
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok! Így üldözték előttetek a prófétákat is. Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!

Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik. Aki tehát csak egyet is eltöröl e legkisebb parancsok közül, és úgy tanítja az embereket, azt igen kicsinek fogják hívni a mennyek országában. Aki viszont megtartja és tanítja őket, az nagy lesz a mennyek országában.

(Mt 5,10-19)

2016. augusztus 17., szerda

Auschwitz szentjének elhallgatott nézetei

Minden korban fontos érték volt a jó hírnév, ám amíg szebb időkben, a hűtlen, hazaáruló, erkölcstelen, gyáva, netán eretnek jelző jelentette a legnagyobb sértést, manapság mindenki azon igyekszik, hogy az antiszemita, kirekesztő, rasszista, nőgyűlölő, iszlamofób jelzők billogát kerülje. Nem számít, ha valakiről kiderül, hogy homoszexuális, házasként szeretője van, milliárdokat sikkasztott vagy pedofil. Ehelyett mindent és mindenkit azzal a mércével kell mérni, hogy miképpen viszonyul korunk szent teheneihez. Ha valaki „politikailag inkorrekt” véleménnyel bír róluk, két dologra számíthat: egyszerű elhallgatásra, vagy ha ez már lehetetlen, a média minden szegmensén végigsöprő gyűlölet- és hazugságáradatra.

Azonban a kultúrmarxistáknak nem csak az élőkkel, de a holtakkal is meggyűlhet a bajuk. Ráadásul bennük az is veszélyes, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni. Egy Prohászka Ottokárnak már nem lehet nekitámadni, hogy mea culpázásra és „antiszemita” kijelentéseinek visszavonására bírják, nem tudják rávenni a nyilvános behódolásra és meghunyászkodásra.

Mit kezdenek tehát a régebbi korok nagyjaival? Őket is igyekeznek elhallgatni. Ha ez lehetetlen, akkor mocskolni kezdik, ha pedig ennek ellenére kiirthatatlanul benne él az emberekben az illető személy iránti tisztelet, akkor szelektív képet mutatnak róla: kínos tetteit és kijelentéseit elhallgatják, esetleg csűrve-csavarva magyarázzák, a többit pedig ezek rovására túlhangsúlyozzák.


Ebből a szempontból nagyon érdekes megvizsgálni Szent Maximilian Kolbe lengyel pap esetét, akit az azóta szintén szentként tisztelt II. János Pál pápa emelt oltárra. Míg a szentté avatás nem történt meg, több zsidó is tiltakozott. Azt mondták, noha önként vállalta az éhhalált Auschwitzban egy másik fogoly helyett, ez a tette eltörpül amellett a bűn mellett, hogy „antiszemita” nézeteket vallott, és ezért nem szabadna az Egyháznak példaképül állítania.

A pápa azonban szentté avatta, így már sem gyalázni, sem elhallgatni nem lehet, ezért azóta megváltozott a taktika: inkább azt tussolják el, hogy milyen véleménnyel volt a szabadkőművesekről és a zsidókról; csak azt hangsúlyozzák életpályájából, ami a politikailag korrekt mai átlag keresztényeknek és nem keresztényeknek az ízlését nem sérti. Erre jó példa az online is elérhető szentek élete vagy épp a Magyar Kurír cikke. Mindkettő mélyen hallgat arról, hogy buzgó sajtótevékenységének és a Szeplőtelen Szűz Hadserege nevű társulat megalapításának legfőbb mozgatórugója az volt, hogy szembe akart szállni a szabadkőművesség romboló munkájával – és ha lehet, meg is szerette volna téríteni is a tagjait, hiszen mint jó keresztény, Kolbe az ellenségeit is szerette (noha kemény, ha kell, ostort fonó szeretettel), és imádkozott értük, ahogy Jézus is tette.

Másik példa egy, a Vatikáni Rádió honlapján található cikk, mely bár a szabadkőműves-ellenességét nem titkolja el, de csonkán idézi Maximilian atya rendalapításának okát: „mindenkit megszenteljen a Szeplőtelen Szűz védelme alatt és közbenjárására, valamint megtérítse a bűnösöket, az eretnekeket, a szakadárokat, de mindenekelőtt a szabadkőműveseket”, vagyis kihagyja abból a – több más forrásban is szereplő – zsidókat.

Tulajdonképpen egy átlagosan tájékozott magyar hívő Szent Maximilianról csak annyit tud, hogy ő „Auschwitz szentje”, a nácik áldozata, aki életét adta egy másik rabért. Ezzel tökéletesen betagozódna a mai kultúrmarxista világrend tisztelendő alakjai közé. Csakhogy nem véletlen háborodtak fel a szentté avatásán bizonyos zsidók. Hiszen a szent tevékenysége nem akkor kezdődött, amikor a németek táborba zárták…

Szent Maximilian Kolbe életének egyik legjelentőségteljesebb eseménye 1917-ben történt. Ekkor Rómában tanult, és szemtanújává vált egy katolikusellenes és luciferiánus szabadkőműves ünnepélynek, amelyet a reformáció kezdetének négyszáz és az első modern szabadkőműves páholy létrehozásának kétszáz éves évfordulójára rendeztek. A felvonulók – akiknek a vezetője az olasz nagypáholy feje, a korábbi római főpolgármester Ernesto Nathan volt – egy nagy transzparenst is vittek magukkal, melyen a szokásos katolikus ábrázolással ellentétben nem Szent Mihály tiport Lucifer fején, hanem fordítva. Ha pedig ez nem lett volna elég, mindeközben még azt is kiabálták: „A Sátán fogja uralni a Vatikánt és a pápa az ő szolgája lesz!"

Kolbéra ez a látvány nagy hatást gyakorolt. Világossá vált számára, hogy a szabadkőművesek az Egyháznak komoly ellenségei, de mindazonáltal maguk a vakolók is veszélyben forognak, hiszen a Sátánt szolgálják, ezért ha nem térnek meg, az örök kárhozat vár nem csak áldozataikra, de rájuk is.

Szent Maximilian hazájába visszatérve buzgó sajtótevékenységet folytatott. Néhány cikkéből tudhatjuk, hogy nem volt titok előtte a zsidóság szerepe a szabadkőművességben, sem az, hogy tevékenységüket a talmudi gyűlölet szítja. „A szegények” c. cikkében Kolbe atya így fogalmaz:
„Megváltattunk, és Krisztus kősziklára alapította Egyházát. Bizonyos zsidók elismerték Őt a Messiásnak, mások viszont – főként a farizeusok – nem akarták ezt megtenni. Ehelyett üldözték az Ő követőit és számos törvényt adtak ki, mely arra kötelezi a zsidókat, hogy üldözzék a keresztényeket. Ezek a törvények váltak Kr. u. 500 környékén – történetekkel és függelékekkel kiegészítve – a zsidóság szent könyvévé, a Talmuddá. Ebben a könyvben a keresztényeket bálványimádóknak nevezik, akik rosszabbak, mint a törökök, gyilkosok, tisztátalanok és feslett erkölcsűek; olyanok, mint a trágya, emberi formát öltött állatok, rosszabbak, mint az állatok, a Sátán gyermekei stb. A katolikus papokat jövendőmondóknak, kopasz tökfilkóknak nevezik… az Egyházat az ostobaság és a szenny házának hívják; a szent szobrokat, medálokat és rózsafüzéreket bálványoknak mondják. A Talmudban a vasárnapokra és a parancsolt ünnepekre a kárhozat napjaiként tekintenek. Ez a könyv többek között azt tanítja, hogy a zsidók becsaphatnak egy keresztényt és lophatnak tőle, hiszen egy keresztény minden tulajdona – szó szerint idézem – »olyan, mint a sivatag: azé, aki először birtokba veszi«. Ezt a tizenkét kötetes könyvet, mely Krisztus gyűlöletét árasztja magából, ezek a farizeusok szent könyvként tisztelik, mely fontosabb nekik, mint a Szentírás.”
Kolbe a nem zsidó szabadkőműveseket egy talmudi indulatoktól fűtött zsidó klikk áldozatainak tekintette, és így szólt hozzájuk:
„Szabadkőművesek, hallottátok mindezt? A zsidók, akik titokban megszerveztek és titkon irányítanak titeket, szörnyetegeknek tartanak titeket…”
Majd egy sokkal jobb utat ajánlott nekik:
„Nem lenne jobb belső békével a Teremtőt szolgálni, mint olyanok parancsainak engedelmeskedni, akik gyűlölnek titeket?” De még a szabadkőművesség titkos fejeit, a Cion bölcseit is megszólítja, hogy Isten követésére buzdítsa őket a Sátán helyett: „Azt kérdezem tőletek, zsidó vezetőktől, akik hagytátok, hogy megrontson titeket a Sátán, az emberiség ellensége: nem lenne jobb nektek is, hogyha őszintén visszatérnétek Istenhez?”
Ha Kolbe ezeket ma írná, bizonyára megkapná, hogy szélsőséges és zsidógyűlölő. Pedig a szent felebarátaiként szerette a zsidókat és a szabadkőműveseket is, hisz buzgón tevékenykedett lelkük megmentéséért.

Valójában a ma Egyháza árulja el a zsidókat, mert nem akarja őket megtéríteni és nem figyelmezteti őket arra, hogy a Talmudot követve a Sátánt szolgálják. A mai egyházi vezetők viselkednek valójában antiszemitaként: mert nem az gyűlöli a zsidókat, aki jogos kritikát fogalmaz meg velük és vallásukkal szemben, illetve figyelmezteti őket bűneikre, hanem az, aki nem próbálja megmenteni a lelküket az örök kárhozattól.

A mai klérus olyan, mint az az orvos, amelyik nem meri megmondani a betegének a halálos diagnózist, így a páciensnek lehetősége sincs rá, hogy gyógyszerért folyamodjon és megmeneküljön a kórtól. Ehelyett a mai kor papjai hagyják, hogy a talmudisták a Sátán rabszolgaságában maradjanak, de ezáltal közvetetten abban is segédkeznek nekik, hogy mások is a gonosz befolyása alá kerüljenek a szabadkőművesek tevékenységének hála.

Szenteket azért avat az Egyház, hogy példaképül szolgáljanak a hívő tömegeknek. Legyen hát Szent Maximilian is a példaképünk! De ne csak abban, hogy amikor lehetett, életét adta egy másik emberért, hanem abban is, hogy ki merte mondani az igazságot, és mert kritizálni olyan csoportokat, melyek a világ urainak képzelik magukat, és akiknek kritizálása mára már általános felháborodást kelt, mely akár üldöztetéshez is vezethet.

2015. augusztus 12., szerda

Hagyományhű katolicizmus


Manapság ismert a hagyományhű vagy tradicionalista katolikus kifejezés. Én ezt nem szeretem magamra használni. Azért, mert úgy érzem, ezzel elismerném, hogy egy külön csoportba vagy klikkbe tartozom az Egyházon belül. Holott úgy gondolom, teljesen normális katolikus vagyok attól még, hogy előnyben részesítem az Egyház II. vatikáni zsinat előtti értékeit és az 1970-es liturgikus reformot megelőző miseformát. Közel kétezer évig az olyan emberek, mint én voltak a sima katolikusok, az átlag katolikusok, tehát a katolikusok. Nincs bennem semmi formabontó vagy különcködő. Ahhoz ragaszkodom, amihez húsz évszázad pápái és szentjei ragaszkodtak.

Csakhogy sajnos mégis különbséget kell tenni manapság katolikus és katolikus között. Ugyanis a legutóbbi zsinat után forradalmi hangulat söpört végig az Egyházon, és azóta súlyosan beteg. Nem gondolom, hogy túloznék, ha azt mondom, belülről rohad. Bárcsak ne lenne így. De sajnos két hívő és hitét gyakorló katolikus között ég és föld lehet a különbség attól függően, hogy ezeket a mai, forradalmi elveket vallja, vagy pedig az Egyház kétezer éves tanítását. (Természetesen nem csak ez a két vegytiszta álláspont létezik, de az érthetőség kedvéért egyszerűsítek.)

Az utóbbi időben az az általános felfogás, hogy a II. vatikáni zsinat teljesen felülírta az addigi egyházi gondolkodásmódot és viselkedést, holott egyrészt egy új zsinat határozatai mindig az előzőek fényében értelmezendőek, másrészt nem volt dogmatikus ez a zsinat, tehát a rendelkezései nem kötelező érvényűek. Ehelyett sokan úgy tekintenek a zsinatra és ami azóta történt, hogy ez a helyes, ami előtte volt, az a régi, begyöpösödött, intoleráns, ostoba emberek Krisztustól eltávolodott tévelygése volt. Elhiszik a protestánsok és a forradalmárok egyházellenes hazugságait, és így megvetik az Egyház zsinat előtti arculatát és működését. Tulajdonképpen az Istentől eltávolodott mai világ képére formálják az Egyházat. Modernista kultúrmarxistaként keresztények is akarnak lenni, ezért a katolikus tanítást és gyakorlatot a saját torz eszméik képére formálják. Így lesznek az igaz hívő katolikusok klikkesedő, külön bélyeget érdemlő maradi fráterek.

Azonban amíg mások maradi frátereknek akarnak minket beállítani, addig általában véve huszon-harmincévesek vagyunk, míg a magyar egyház összképe az, hogy idős nénikék töltik meg a templomokat. Tény, hogy ez az úgynevezett hagyomámyhű. vagyis a modern degeneráltsággal nem megalkuvó katolicizmus olyan csodákra képes, mint ami Belgiumban is megesett: a hagyományhű Léonard érsek kerületében több fiatal kezdett el tanulni a papi szemináriumban, mint az ország többi részén összesen. De a hit világhálós megvallásában is előjárnak a hagyományhűek: akár magyar, akár amerikai katolikus blogokat találtam (tipikusan a fiatalabb korosztályból), egy-két kivételtől eltekintve mindről kiderült, hogy a szerzője hagyományhű nézeteket vall és a régi rítusú misét részesíti előnyben. Tehát amíg a modernista papok azzal próbálnak nekünk imponálni, hogy rockkoncertet vagy diszkót csinálnak a misékből és elkenegetik a katolikus tanítást és erkölcsi elvárásokat, addig valójában minket az igazság és a valódi értékek érdekelnek, mert ezek azok, amelyek merőben mások, mint a mai világ, amitől már megcsömörlöttünk. Hiszen nem azért lesz valaki katolikus, hogy úgy éljen, mint eddig, hanem hogy Istennel és az Ő útján járhasson, amely manapság, mivel a világ egyre és egyre messzebb kerül tőle, teljesen más, mint egy átlagember útja. Amíg a legtöbben úgy próbálnak az Egyháznak híveket szerezni, hogy egyre lejjebb adják és egyre inkább a világ képére formálnák az Egyházat, addig mi egyre szorosabban ragaszkodunk az Egyház valódi énjéhez, mint a túlélést jelentő egyetlen egy bárkához a viharos óceánon.

Egyre több helyen van régi rítusú mise, hiába gyűlölik és tesznek keresztbe neki a papok, ahol tudnak, mintha sátánista szeánszról lenne szó. (Sajnos ismét nem túlzok... És persze: tisztelet a kivételnek!) Tőlünk nyugatabbra már hagyományhű kolostorok is alakultak - hiszen a zsinat a szerzetesi fegyelmet is jócskán meglazította -, ahol az eredeti ruhákban járnak, az eredeti szabályzatot követik és az eredeti liturgiát végzik. Egyre többen ismerkedhetnek meg a katolicizmus valódi szellemiségével és élvezhetik az eredeti liturgia lélekemelő hatásait, hála Istennek és persze XVI. Benedek pápának, aki lehetővé tette mindezt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy bigott katolikusok egy csoportja, akik farizeusi szellemiségtől hajtva pápábbak akarnak lenni a pápánál és jobb meg különlegesebb katolikusok a többinél, mindenféle régi és haszontalan dolgot porolnak le - persze ilyen is van biztos -, hanem pápák által is elismert destrukcióval megyünk szembe, mentjük az Egyház kétezer éves értékeit és nem alkuszunk meg a világgal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki az új rítusú misét részesíti előnyben, az nem jó katolikus. Megjegyzem, azt is lehet gyönyörűen mondani, elég csak Barsi Balázs atya miséire gondolnom. Csupán arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a régi rítusú mise egy átlagos új rítusú miséhez képest méltóbb, jobban erősíti a hitet. Illetve általában ezt a rítust részesítik előnyben azok, akik szerint az Egyház nem a II. vatikáni zsinattal „jött létre". Ezt viszont így kell gondolni ahhoz, hogy valaki igaz hívő legyen.

Én minden kedves Olvasómnak azt ajánlanám, hogyha eddig nem vett részt ilyenen, akkor látogasson el egy régi rítusú misére! Hazánkban megteheti Budapesten, Sümegen, Kecskeméten, Szegeden, Sülysápon, Pécsett és Gödöllőn is (részletek itt). Ezen kívül mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvasgasson a hatvanas évek előtti katolikus könyveket. Igazi kincsekre bukkanhat, olyan egyértelműségre és határozott szellemre, amely a mai művekben nagyon ritkán lelhető fel. Hogy pár magyar nevet felsoroljak: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Bangha Béla, Tóth Tihamér.

Ha valaki belekóstolt ebbe a világba, akkor éltető forrásként fog hozzá ragaszkodni. És a hitén, az életén is meglátszik majd.

2014. március 11., kedd

A szentmise ne legyen mignon


Kedves katolikus Atyák!

Ne haragudjanak, hogy így megszólítom Önöket, de egy nagyon fontos dologról szeretnék írni, és amit írok, minden papnak címzem - így Önöknek is. Hiszen a szóban forgó dolog Önökön múlik, de legfőképpen azokon az atyákon, akiknek megadatott, hogy püspökök legyenek.

Elsőként pár szót el kell mondjak magamról. Tizenévesként tértem meg, a tinédzserkor kellős közepén. Hatalmas ajándék ez Istentől, és kaptam tőle még egy nagy ajándékot is: a megtérésem után nem sokkal megtapasztaltam, hogy mi az a régi rítusú (vagy ahogy a legtöbben emlegetik, tridenti rítusú) szentmise. Tavaly pedig ebben a rítusban köthettem meg az esküvőmet, amiért szintén nem tudok elég gyakran hálát adni. Épp ezért tapasztalatom van egy olyan fajta misézési módról, amiről sok korombelinek fogalma sincs.

Most 21 éves vagyok, és azt hiszem, még mindig beszélhetek a fiatalság nevében. És én a fiatalság nevében meg szeretném kérni az Atyákat, hogy a szentmise ne legyen mignon.

Tudom, furcsa ez első olvasásra. De hadd magyarázzam meg. Mi, fiatalok úgy élünk, mintha csupa olyan emberrel lennénk körülvéve, akik állandóan mignonnal akarnak etetni minket. Ez egy finom sütemény, bár nagyon cukros, és emiatt hamar eltelít. Ha sokat eszünk belőle, akkor nagyon émelyítő tud lenni, és minden mástól elveszi az étvágyunkat. Könnyen elképzelhető ezek után, milyen érzés, ha valakit állandóan mignonnal tömnek. Nem tud mást megenni, és bódult, émelyeg, rosszul van, és minden érzékét eltelíti a mignon édeskés íze, illata, látványa.

Valahogy ilyen helyzetben vagyunk mi is, fiatalok. Hétfőtől vasárnapig, nullától huszonnégy óráig az árad felénk a televízióból, a rádióból, az újságokból, a filmekből és a többi embertől, hogy élvezzük ki az életet, bulizzuk végig, állandóan legyünk valamiféle felfokozott állapotban és szexuális túlfűtöttségben. Mindezt azért teszik, hogy ne tudjunk Istenre és önmagunkra figyelni, és - noha erre lenne való a fiatalkor - ne történjen meg életünkben először az az igazán emberhez méltó dolog, hogy elgondolkozunk az élet nagy kérdéseiről és szenvedéllyel belevessük magunkat az igazság keresésébe. Ehelyett amibe belevetjük magunkat, mert belehajszolnak, az a szex, a drog, az alkohol és az őrült bulizás.

Jó dolog a buli, ahogy jó dolog a mignon is. De nem állandóan és nem mértéktelen adagban. Heti egyszer, esetleg különleges alkalmakkor egy-két mignont jó megenni, ahogy jó elmenni bulizni is olykor-olykor. De hogy ez legyen fő táplálékunk, vagyis mindennapos és állandó elfoglaltságunk, az megárt nekünk - a mignon a gyomrunknak, a buli mint 0-24 elfoglaltság és életcél pedig a lelkünknek.

Sajnos, kedves Atyák, azt kell mondjam, hogy sokan Önök közül - és most és itt kifejezem legnagyobb tiszteletemet a kivételeknek, akik közül sokakat nekem is van szerencsém ismerni - beállnak azok közé, akik mignonnal etetnek minket, a mignonnal mérgezett ifjúságot, mert hiszen állandóan ezt esszük, biztos nagyon szeretjük, és ezzel lehet minket megfogni.

Igen, a diákmisékre gondolok, azokra a fajta diák- és egyetemista misékre, amelyek a zenei betéteikkel (gitár, csörgődob) olyan felfokozott bulihangulatot gerjesztenek a szentmiséken, amitől a fiatalság szenved, amitől csömöre van, ami elvonja a figyelmét Istenről. És hiába van ezeknek a daloknak Krisztushoz kapcsolódó szövege, maga a zenei világ olyan rockos elemeket tartalmaz, amelyek ugyanabba a felpezsdült állapotba visznek minket, mint ami miatt az emberek discoba vagy rockkoncertre járnak. Aminek, mint mondtam, megvan a helye és az ideje. De, kedves Atyák, mi egy olyan generáció vagyunk, amelyik túladagolásban szenved ezen a téren. Émelygünk, tántorgunk az állandó mignonevéstől, és közben nem tudunk tőle szabadulni.

Meg szeretném kérni az Atyákat, hogy merjenek nekünk tápláló gulyáslevest főzni, és igyekezzenek segíteni benne, hogy ne állandóan a mignont tömjük magunkba! Legalább a szentmisén ne! Legyenek olyanok velünk, mint a bölcs szülők, akik nem engedik meg a gyerekeiknek, hogy ebéd helyett cukorkát egyenek. Kérem az Atyákat, hogy csavarják ki a kezünkből a csörgődobot, és ültessenek oda az orgonához. Hogy adjanak a kezünkbe füstölőt, az ajkunkra gregoriánt és népéneket. Kérem, ne mondják, hanem recitálják a liturgikus szövegeket, és merjenek nekünk hátat fordítani, hogy arcukat ne mi lássuk, hanem Isten. És várják el, hogy letérdeljünk, hogy mi, ez az individualista és „mert megérdemlem"-re szoktatott nemzedék térdet hajtson Az előtt, Aki megteremtette és életét adta érte. Az evangélikusok letérdelnek áldozáskor, pedig ők nem hiszik úgy az átváltoztatást, mint mi. A protestáns lelkészek pedig felmennek a szószékre és onnan beszélnek. Kedves Atyák, Önök miért nem teszik meg? A katolikus hit igazságait közvetítve megérdemlik, hogy magasról szóljanak hozzánk!

Én nem akarom azt mondani, hogy tartsanak tridenti szentmisét, bár nagyon örülnék neki. Csak annyit, nézzék meg, az új rítust hogy mondja Barsi Balázs atya vagy épp Asztrik atya Pesten a belvárosi ferences templomban. Semmiféle előírást nem hágnak át, új rítus az, amit tartanak, de szinte alig van különbség a miséjük között az én laikus szememnek ahhoz képest, amit egy régi rítusú szentmisén tapasztalok. Lelkünknek rendkívül tápláló az, ahogy a szentmisét végzik, mert egészen más, mint ami ömlik ránk, amiben hétköznap élünk. Felüdülés: mintha valaki kirángatna minket a cukrászdából, elvinnie a hegyekbe, hogy friss, tiszta forrásból merített vízzel öblítsük le a mignon-ízt és töröljük le vele arcunkról az odatapadt cukormázat.

Még egy valamit szeretnék mondani. Talán felmerülhet, hogy mindez az én speciális lelki vágyam. Nem tagadom, megeshet, hogy én különösen fogékony vagyok erre a fajta hangulatra. De nem gondolom, hogy ez pusztán ízlés kérdése lenne. Hogy is lenne az, ha évszázadokig ilyen volt a szentmise? Káros felfogás, hogy aki akar, az egyen ebédre mignont, aki meg épp gulyáslevesre vágyik, fogyasszon azt. Egészségtelen főétkezés helyett desszertet fogyasztani, misén rockkoncert-hangulatban lenni. Főleg, hogy a mai kultúránk - amit II. János Pál pápa a halál kultúrájának nevezett - állandóan ilyen hangulatot gerjeszt bennünk. Ez az állandó felfokozottság lelki halálhoz fog vezetni, ahhoz, hogy kiégett, kiábrándult, megcsömörlött felnőttek legyünk. A szentmise egy nagyszerű alkalom lenne arra, hogy megkóstoljunk mást is, mint a mignont, és szépen lassan le tudjunk szokni róla.

Kérem az Atyákat, ha lehet, a szentmise ne legyen mignon, mert bele fogunk betegedni.

Köszönettel...