A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nőiség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nőiség. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!

2018. január 8., hétfő

Úton hazafelé – egy édesanya idilljének nyomában


Azt eddig is tudtam, hogy az az életcélom, hogy idős koromra igazi nagymamává váljak. Tudjátok, aki süt, főz, köt, horgol, hímez, varr, kertészkedik, állatokat tart, és akihez egyszerűen jó hozzábújni és kiönteni neki a szívedet.

De most már kicsit konkrétabb nevet is tudok adni annak, milyen asszonnyá szeretnék érni az évtizedek során, ha Isten megadja. Tasha Tudor szeretnék lenni!

„Miért akarnak a nők úgy öltözködni, mint a férfiak, amikor elég szerencsések ahhoz, hogy nők legyenek? Miért veszítsük el a nőiességünket, amikor az az egyik legnagyobb varázsunk? Többet érünk el azzal, hogyha bájosak vagyunk, mintha nadrágban és cigarettával a kezünkben feltűnősködnénk. Igazán kedvelem a férfiakat. Szerintem csodálatos lények. Nagyon szeretem őket. De nem akarok úgy kinézni, mintha én is egy lennék közülük. Amikor a nők búcsút intettek a hosszú szoknyáiknak, súlyos hibát követtek el... "
Ez egy idézet Tasha Tudortól. Tudjátok, hogy öltözködött? Mintha 1830-at írnánk. Gyönyörű, földet söprő ruhákban járt, de úgy tudta viselni őket, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valahogy el se lehetne őt képzelni másmilyen ruhában.


És tényleg, mennyire érzem én is, hogy a szoknyának hatalma van! Az utóbbi időben igyekszem a nadrágot kerülni. Nem gondolom, hogy a nadrágviselés bűn. Egyszerűen túl rövidnek érzem az életemet ahhoz, hogy állandóan nadrágba bújjak, amikor megvan az az előjogom a férfiakkal szemben, hogy szoknyát viselhetek. Sokkal nőiesebbnek érzem magam szoknyában és sokkal inkább önmagamnak: asszonynak és anyának, nem pedig vagány kiscsajnak.

Egy másik gondolat is nagyon tetszik Tasha Tudortól:

„Élvezettel végzem a házimunkát, a vasalást, a mosást, a főzést, a mosogatást. Amikor kapok egy kérdőívet, amelyben felteszik a kérdést, hogy mi a szakmám, mindig azt jelölöm be, hogy háziasszony. Ez egy csodálatos hivatás, miért kellene mentegetőzni miatta? Nem vagy ostoba, mert háziasszony vagy. Miközben a lekvárt kavargatod, nyugodtan olvashatsz Shakespeare-t."
Ki hallott már ilyet? Egy nő, aki nem rabszolgamunkának tartja a házimunkát? Nem hallgat a mi jó Lenin apánkra? :-) Sőt, még büszke is rá, hogy háziasszony!?

Én is az vagyok, és hála Istennek tudok már úgy nézni a feladataimra, ahogy ő. Furcsán hangzik, tudom, de én is megszerettem a házimunkát. Úgy örülök, hogy csak a gyereknevelés meg ez a dolgom, és hogy a saját otthonomban dolgozhatok, ráadásul azokért, akiket a legjobban szeretek ezen a világon! Tényleg nem tudnék jobb munkát elképzelni, még ha olykor úgy is érzem, hogy elvisz a végső határaimig.

Egyébként ebben az idézetben az a pláne, hogy Tasha nyugodtan beírhatta volna, hogy könyvillusztrátor. Mert hogy hatalmas sikereket aratott ezen a téren és főként ebből is élt.


Talán ami a leginkább elvarázsol Tasha Tudorban, az az, hogy megteremtette a saját világát. 1915-től 2008-ig élt, mégis őneki jobban tetszett az 1830-as, 40-es évek miliője, így hát ezt a korszakot idézte meg maga körül. Nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy mindenki másnak így kéne tennie hanem azért, mert neki így volt jó.

Én is vágyom arra, amire ő. Nem is konkrétan egy adott korszak felélesztésére, hanem inkább, ami szerintem őt is vezérelte, egy sokkal isten-, ember- és természetközelibb életre, amely nem a rohanásról, a mindig máshol levésről, az otthon kiüresedéséről, a képernyőkről, a műanyag ételekről, az információdömpingről és a többi civilizációs kórságról szól... Hanem miről?


Arról, hogy amikor a szabad ég alatt vagyok, egyszerűen lefekszem a fűbe és hagyom, hogy Isten letaglózzon Önmaga nagyságával, amely a felhőkben és a Nap sugaraiban mutatkozik. Aztán felkelek és tovább sétálok a kertünkben Vele járva, mintha a Paradicsomkertben lennék. Visszatérve a házunkba pedig ugyanúgy a családomat szolgálva főzök vagy takarítok, mint ahogy a Szűzanya és a többi szent asszony tette évezredeken át.

Persze ez az élet nem könnyű. És nem is könnyű kialakítani nekem, akit annyira nem ilyen életre készítettek fel. Apró lépésenként haladok. Néha megfeneklek, aztán összeszedem magam, és megyek tovább. Merthogy vágyom valamire, ami ebből a képből árad...


Ez pedig a szabadság. Az a lelki szabadság, amelyet azok az emberek éreznek, akiket Krisztus felszabadított a bűn és a halál rabsága alól. És a világ igája alól. A megfelelési kényszer és az egzisztenciális függőség kötelékeiből. Hogy nem vágyom a világ elismerésére, és a legkevésbé akarok függeni mindattól, amit adni tud. Hogy erős közösséget építek ki magam körül Jézus Krisztust szegletkőként megtéve elsősorban a szűk családi körömet. És minél több mindent megtanulok én magam megtermelni és elkészíteni.

Mostanában minden egyes nap egyre komolyabban igyekszem arra a égető benső kérdésre válaszolni, hogyan szeretném leélni az életemet, az én egyetlen életemet, és milyenné szeretném alakítani a férjemét és a gyermekeinkét, úgy értve, mi az, amit mint asszony és anya tudok adni nekik az otthonunk szíveként. 

Hiszek abban, hogy családanyaként elsősorban arra lettem meghívva, hogy az otthonunk légkörét formáljam, mégpedig olyanná, hogy az melegséggel töltse meg a szívüket-lelküket. Olyan lángot akarok a férjem és a gyermekeim életébe lopni, amelyet ők majd kivisznek a világba, és a gyerekek felnövekedve tovább adják a saját családjuknak.

Azt a lángot, amelyet az élet művészetének hívnak. Azt, hogy tudják, hogy kell Istenre alapozott, teljes, értékes életet élni akár a leghétköznapibb körülmények között. A képességet a boldogságra, akár úgy is, hogy egy teljesen őrült világ vesz minket körül.


Tasha Tudor ebben példakép nekem, ahogy az amisok is, vagy épp a szerzetesek. Nem tudok betelni velük, mert a Végtelent tapasztalom, ha rájuk nézek, és mindannak a megvalósítását, amit Isten a szívembe írt.

Tőlük tudom, hogy amire vágyom, nem valamiféle mákonyos utópia, hanem tényleg lehet a XXI. században is „a világban, de nem e világból" élni egy benső iránytű szerint kormányozni életem hajóját, amely Haza vezet, nem kiszolgáltatva magamat és a szeretteimet mindenféle szeleknek, amelyek ide-oda dobálnának, míg zátonyra nem futnánk végleg.

2017. január 30., hétfő

Így találtam rá a nőiességemre (írta: Peaceful Wife)


Hol is kezdjem? :-)

Kislányként és kamaszként arra a következtetésre jutottam, hogy a fiúk hozzám hasonlóan gondolkodnak. Nem igazán fordítottam figyelmet arra, hogy ki mit visel - szóval miért is néznének meg engem a fiúk? Sosem érdekelt igazán az öltözködés. Szinte mindig farmernadrágot és pólót hordtam, kivéve, mikor vasárnap ruhában vagy szoknyában mentem templomba.

Nem gondoltam, hogy az öltözködésünknek nagy jelentősége lehetne vagy bármi fontosat elmondhatna rólunk. Nem akartam szemérmetlenül öltözködni, mert nem akartam megszégyenülni. De a lányos ruhák túl drágának tűntek tiniként a havi 20 dolláros zsebpénzemhez képest, ezen kívül kényelmetlennek és túlságosan cifrának gondoltam őket. Az elegáns ruhák nem is álltak jól - szinte mindig túl bők voltak mellben és túl szorosak a hasamnál. A ruhavásárlás mindig frusztráló élményt jelentett a számomra. Még most is!

Az egyetem évei alatt kezdtem egy kicsit jobban odafigyelni az öltözködésemre, amikor Greg, a leendő férjem megkérdezte, nem tudnék-e gyakrabban ruhákban járni. Amikor megkaptam az első gyógyszerész állásomat, azért hordtam ruhákat, hogy szakmai téren komolyabban vegyenek. Aztán egy héttel az esküvőm után komolyan megsérült a derekam. Hirtelenjében az összes szép, elegáns, lányos cipő a múlté lett, és olyan lábbeliket kellett keresnem, melyek viselésekor nem fájt a hátam. Viszont a teniszcipők nem igazán passzoltak a nőies ruhadarabhoz, ezért éveken át otthon farmert, a munkahelyemen pedig szövetnadrágot hordtam.


Úgy nőttem fel, hogy kellemetlenül és nőietlennek éreztem magam

Leginkább arra emlékszem, hogy nagyon nőietlennek éreztem magam általános iskolás koromban. Míg elég nagy nem lett a nálam hét évvel fiatalabb öcsém, hogy átvegye tőlem ezt a szerepet, én voltam az apukám „fia". Az ikertestvérem volt a „lányos iker", én pedig a „fiús". Nem túlságosan hasonlítottam a többi lányra. Nem szerettem a drámázást, és felsős koromban a célpontjává váltam néhány népszerű lánynak az osztályból, akik élvezték, ha ugrathatnak és gúnyolhatnak engem. Ötödikben szemüveges lettem - amitől még kínosabban és még kevésbé csinosnak éreztem magam. Szóval visszahúzódtam a kis csigaházamba.

Egyszer hetedikben egy fiú a buszon mindenki előtt elkezdett mutogatni az ikertestvéremre és rám, miközben a lehető leghangosabban azt kiabálta nagy röhögés közepette: „Annyira LAPOSAK vagytok!"

Elkezdtem azt hinni, hogy a srácok képtelenek rá, hogy vonzódjanak hozzám, mivel a testem túlságosan „defektes".

Azt képzeltem, lehetetlen a számomra, hogy nőies legyek. Meg voltam róla győződve, hogy nem vagyok „eléggé nő", mert híján vagyok a nőies domborulatoknak, és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgy éreztem, a világ a testi szépségről alkotott mércéje szerint ítéletet mond rólam, amely nem más, mint a totális elutasítás. Láthatatlannak hittem magam a fiúk szemében. Ha egy srác kedvesen viselkedett velem, azt gondoltam, csak barátkozni akar. Nem voltam képes elfogadni, hogy egy fiú vonzódhat hozzám mint lányhoz - ezért teljesen vakká váltam arra, milyennek látnak engem valójában a fiúk, és nem vettem észre az érdeklődésüket.

Ha hallottam volna valaha bármiféle tanítást az Istennek tetsző nőiségről vagy a szemérmességről, valószínűleg nem fordítottam volna rá túl sok figyelmet, mert nem gondoltam volna, hogy mindennek bármi köze lenne hozzám. Nem éreztem igazán lánynak magam, és nem gondoltam, hogy szép vagyok. Nem értettem a nőies test vagy lélek hatalmát. És mivel szinte semennyire sem értettem, hogy gondolkoznak a fiúk, nem tudatosult bennem, hogy ezekben a dolgokban érintett lennék.

Fiatal nőként

Egy hölgy a Victoria's Secret fehérneműüzletben egyszer végigmért, mikor kb. 25 éves voltam, aztán nevetett egy jót és azt mondta: „Ó, te lány, SEMMINK sincs, ami jól állna NEKED!"

Hogy tényszerű legyek, akkoriban csak a kislányok részlegén találtam megfelelő méretű fehérneműt magamnak. Igen, a gyerekrészlegen.

Most már teljesen elégedett vagyok a testalkatommal. Szeretem az alakomat és teljesen elégedett vagyok a testemmel. Hálás vagyok Istennek a testért, amelyet nekem adott. Képes vagyok meglátni az előnyeit, és szépnek elfogadni, amit régebben „defektnek" tituláltam. Hálás vagyok Istennek, hogy Greg szereti az alakomat és hogy mindig nagyon elfogadó volt a testemmel kapcsolatban.

Fiatalnak néztem ki

Egy másik probléma volt a külsőmmel, hogy általában sokkal fiatalabbnak néztem ki, mint ahány éves vagyok. 41 éves leszek idén márciusban. Legtöbbször azt gondolják az emberek, hogy a húszas éveimben járok. De rendszeresen 12 évesnek néztek még jóval azután is, hogy betöltöttem a harmincat. Nem gondoltak elég idősnek ahhoz, hogy gyógyszerész legyek. Egy férfi elkérte a jogosítványomat, mert nem hitte el, hogy már betöltöttem a tizenötöt. Pedig akkor már 27 éves voltam.

Tehát az alakom szerint 12 évesnek néztem ki, az arcom alapján is tizenkettőnek tűntem. Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy nőiesnek és szépnek érezhetném magam. Hosszú időn keresztül lehetetlennek tűnt ez a számomra.

Az, hogy fiam született, egy időre még távolabb vitt a nőiességtől

Aztán megszületett a fiunk, aki legszívesebben állandóan kint töltötte volna az idejét. Képes volt órákon át szaladgálni. Szóval továbbra is csak felhúztam egy farmert, hátrakötöttem a hajamat és mentünk is a játszótérre, hogy nap napon át a teniszcipőmben futkorásszam utána. Ugyanis ha nem ilyen cipőben lettem volna, nem értem volna utol a fiamat, amikor 2-3 éves volt. Hamarosan rövidre vágattam a hajamat, pedig tudtam, hogy a férjem hosszan szereti. De én praktikusabb frizurát akartam. Kit érdekel, hogy mit szól a férjem!? - ez volt akkoriban a hozzáállásom. Aztán kiderült, hogy a rövid haj sokkal több macerával jár, mint a hosszú, legalábbis a számomra. Hiányzott a hosszú haj, és eldöntöttem, hogy többet nem vágatom le.


Aztán született egy lányunk

Akkor kezdtem el többet foglalkozni a nőiességgel, amikor született egy lányom, és elég időssé vált ahhoz, hogy egész nap ruhákat akarjon hordani és rajongjon a hercegnőkért. Tetszett, hogy mennyire romantikusan néznek ki a mesebeli hosszú ruhák, és a gondolatom támadt, hogy egész más hatást keltenének a történetek, hogyha a hercegnők farmernadrágban és pólóban lennének. Talán többet jelent, hogy mit viselünk, mint korábban gondoltam...

Elkezdtem tanulmányozni a nőiesség témáját és Isten tervét a nők/feleségek/anyák számára és hogy Isten mennyire különbözőnek teremtette a férfit és a nőt. Lassanként kezdtem megérteni, hogy a nők kinézetében nagy hatalom rejlik, és hogy ez mennyire nagy hatással van a saját viselkedésünkre, illetve a környezetünkben levő férfiakra egyaránt - beleértve a saját férjünket is.

Hihetetlenül izgatottá váltam attól a felfedezéstől, hogy akár én is nőiesnek érezhetem magam!!!

ÉN! Ki gondolta volna?!

- Lehetséges, hogy szelíd, békés, gyöngéd, alázatos szívű legyek. 
- Lehetek finom és szép. 
- Lehetek én a házasságunkban, aki követi a másikat ahelyett, hogy én vegyem át az irányítást és parancsokat osztogassak. 
- Tudok én is lányos ruhákat hordani (amint megtaláltam, ami nekem való), és végre nőnek érezhetem magam - különösen a hosszú, lenge szoknyákban. Az, hogy mit viselek, befolyással van arra, hogyan érzem magamat a bőrömben. Hm... ez érdekes felfedezés! 
- Észrevettem, hogy minél nőiesebben nézek ki és viselkedem, annál nőiesebbnek fogom érezni magamat és annál inkább férfinak fogja érezni magát a férjem. Ez pedig rendkívüli módon felszítja a köztünk levő vonzalmat! Micsoda erőteljes felfedezés! 
- Elhatároztam, hogy például akarok szolgálni a lányom számára a keresztény nőiesség terén - ahogy a fiam számára is - azáltal, hogyan öltözködöm, milyen a viselkedésem, a hanghordozásom, mi az életemben a fontossági sorrend, milyen a jellemem és milyen a szeretetem Krisztus iránt - vagyis mindenben!

A szemérmesség gyönyörű

Sokkal jobban értettem a szemérmesség fontosságát, ahogy tanulmányoztam az Istennek tetsző nőiességet, és a férfiakat is jobban megértettem. A férfiak nagyon mások, mint a nők, és olyannyira ki vannak téve a vizuális kísértéseknek, hogy az teljesen ledöbbentett. Ha tudtam volna gimnazistaként, amit most már tudok, valószínűleg nem farmert és pólót hordtam volna állandóan, hanem bő karingeket... Sok nő úgy gondolkodik, hogy ők túl alacsonyak, túl magasak, túl öregek, túl fiatalok, túl rondák ahhoz, hogy különösebben sokat foglalkozzanak a szemérmességgel, hiszen senki számára nem jelenthetnek kísértést.

Tudom, mert én is így éreztem.

De most már látom, hogy a szemérmesség olyan ajándék, amelyet attól függetlenül is másoknak adhatunk, hogy milyen a testalkatunk vagy épp hány évesek vagyunk. Ez az egyik útja annak, hogy tiszteltet és megbecsülést tanúsítsunk nem csak Isten, de magunk, a férjünk és az összes többi ember iránt, legyenek azok férfiak vagy nők. Nagyon szeretek egyszerre nőiesen és szemérmesen öltözködni - finomabbnak, szeretni valóbbnak és sokkal szebbnek érzem tőle magam. Az is feltűnt, hogy sokkal több férfi nyit ajtót vagy segít nekem. Egészen máshogy érzem magam, hogyha az öltözködésemmel is kifejezésre juttatom a női mivoltomat.

A ruhaviseleteddel el tudod mondani a környezetednek, hogy te egy igazi hölgy vagy, és egészen érdekes látni, mennyivel másképp kezelnek az emberek attól függően, hogy milyen ruhát veszel fel. A szoknyák és a ruhák arra emlékeztetnek, hogy abban a kitüntetésben részesültem, hogy nő vagyok, és hálás vagyok azért, hogy nem nekem kell hordani a családunkban a nadrágot. Finoman emlékeztet arra, hogy nap mint nap élvezetet leljek női önazonosságomban, megéljem a nőiességemet, és a férjemet is emlékezteti arra, hogy én egy finom, szép, nőies nő vagyok, akit neki becsülnie és szeretnie kell. Ami nagyszerű!

Ezzel azt akarom mondani, hogy minden nőnek úgy kéne öltözködnie, ahogy én szoktam?

Nem. Csak elmeséltem a történetemet.


Kedvenc meghatározásom szerint a szemérmesség nem más, mint alázat az öltözködésben. Ha birtokában vagyunk az alázatosság szellemének - amiként Krisztus volt, és nekünk Őt kell utánoznunk -, akkor azt fogjuk kívánni, hogy az öltözködésünkkel ne a testünkre, hanem Őrá irányítsuk a figyelmet. És kegyelmet gyakorlok keresztény fivéreimen azzal, hogy igyekszem olyan ruhákat viselni, amelyekben nem vonom el a figyelmüket és nem teszem ki őket kísértésnek. Ezen kívül a lányomnak is jó példát mutatok, ami révén úgy nő fel, hogy természetesnek fogja látni a szemérmességet és érteni fogja a nőiesség és a szexualitás gyönyörű ajándékát, és hogy miképp használja és őrizze ezt a nagyszerű ajándékot.

Úgy gondolom, hogy a szemérmesség és a nőiesség csodálatos dolgok! Valahogy úgy érzem, mintha a semmiből építettem volna fel az elmúlt öt évben a női identitásomat. Imádkozom, hogy mindannyian felfedezzük Isten csodálatos tervét a nőiességről, és hogy meg is éljük. És azért is imádkozom, hogy továbbadhassuk Isten útjait, bölcsességét és perspektíváit az utánunk következő nemzedékeknek.

A fenti írás April Cassidy (The Peaceful Wife) My Journey Into Feminity and Modesty c. cikkének fordítása. A képeken is ő látható.

2017. január 27., péntek

Amit minden nőnek kerülnie kéne

Fájdalmas, de időről időre szembe kell néznünk a bűneinkkel. Hiszen csak az kérhet gyógyulást, aki tudja, hogy beteg...

April Cassidy What Does It Mean to Be an Ungodly Woman? c. cikkéből fordítottam az alábbi listát eredetileg magamnak. (A bibliai idézetek fordítása a Szent István Társulat-féle Bibliából való.) De ha már dolgoztam vele, gondoltam, megosztom itt is, hátha lesz még, akinek segít.


Jobb a sivatagban lakni, mint olyan asszonnyal, aki csak veszekszik és csak zsörtölődik. (Péld 21,19)

Dőre asszonynak nincsen nyugodalma, tele van butasággal, nem tud semmit sem. (Péld 9,13)

Mint aranykarika a disznó orrában, olyan a csinos, de szemérmetlen asszony. (Péld 11,22)

A tévúton járó nő:

– rosszat okoz a férjének és ártó szándékai vannak vele szemben, hogy bántsa őt lelkileg, érzelmileg, szexuálisan vagy fizikálisan. (Péld 31,10-12)

– tétlen lustaság a kenyere. (Péld 31,27)

– engedi, hogy a férjénél és a házasságánál nagyobb szerepet töltsenek be az életében más személyek és kapcsolatok (szülők, barátok, gyermekek, plébániai közösség, rokonság, munka) (Mt 19,5)

– hagyja, hogy a férje vagy bármilyen dolog fontosabb legyen a számára, mint Krisztus. (Mt 16,24)

– nem akarja megtagadni önmagát és a romlott természetét. (Mt 16,24, Róm 6)

– magához akarja ragadni a Szentélek szerepét mások életében, mintha az ő dolga lenne ítélkezni felettük vagy szentté tenni őket (Jn 16,8)

– magához akarja ragadni a Sátán szerepét, mintha az ő dolga lenne, hogy vádoljon másokat Isten előtt és elítélje őket. (Jel 12,10)

– azt hiszi, hogy ő jó, Isten pedig rossz. (Lk 18,19, Jób 1) Azzal vádolja Istent, hogy gonosz dolgokat cselekszik, és úgy gondolja, hogy ő maga viszont jó és ártatlan. (Róm 3,23, Iz 64:6)

– nem vállalja a bűneiért a felelősséget, hanem másokat hibáztat értük, és elvárja tőlük, hogy felelősnek érezzék magukat a boldogságáért. (Ter 3)

– azt gondolja, mások bűne rosszabb, mint az övé. (Lk 18,11)

– beszédében nyers, kifejezésmódja vulgáris vagy a maró gúny jellemző rá. (Ef 4,29-30, Ef 5,4)

– ítélkező, elítélő és kritikus. (Gal 5,18-21)

– úgy viselkedik, mintha Istentől független lenne, és mintha olyan dolgokat irányíthatna, melyeket egyedül Isten irányíthat. (Zsolt 103,19)

– inkább saját magában bízik Isten helyett. (Zsolt 118,8)

– retteg. (2 Tim 1,7)

– nem leli örömét az életében.

– arra ösztönöz másokat, hogy inkább benne bízzanak Isten helyett, vagy őt, esetleg az ő bölcsességét Isten és az Ő bölcsessége fölé helyezzék az életükben. Arra biztat másokat, hogy kövessenek el bűnöket az érdekében, és biztatja őket, hogy azt csináljanak, amit csak akarnak ahelyett, hogy Isten útjain járnának és az Úrban bíznának. (Ter 3, Ter 16,2)

– utálja a férjét vagy másokat, és mindeközben azzal áltatja magát, hogy így is szeretheti Istent. (1Ján 4,20-21)

– a vonzerejére és a külsejére összpontosít. (Péld 31,30)

– nincs benne egészséges istenfélelem - vagyis nem tudja, hogy egyszer majd számot kell adnia Neki az összes gondolatáért, szaváért és tettéért. (Péld 31,30)

– megszégyeníti a férjét, és olyan, mint a szú a csontjában. (Péld 12,4)

– nem bízik, hisz vagy engedelmeskedik Istennek. (Mt 22,37-40) Hiheti, hogy létezik Isten. Hívőként is tekinthet magára. De nem úgy él, mint aki valóban bízik az Úrban, és nem nyugszik meg az Ő mindenhatóságában, hanem úgy érzi, hogy mindent jobban tud, és minden dolgot saját magának kell megoldania. Az eredmény: HATALMAS stressz, aggodalom, félelem és szorongás!

– nem szeret másokat Isten szeretetével (Mt 22,37-40) – mert ő maga sem tapasztalta még meg valójában Isten szeretetét. Képtelen azt adni másoknak, amit ő maga sem birtokol. Úgy próbál másokat szeretni, hogy irányítja őket, meg akar nekik felelni, áldozat- vagy épp mártírszerepbe helyezi magát, vagy pedig bűntudatot kelt bennük.

– hatalmát és befolyását a házasságában arra használja, hogy tönkretegye a férjét spirituálisan, érzelmileg, mentálisan, talán még szexuálisan és fizikálisan is, mivel úgy érezheti, hogy a férje nem szereti. (Péld 14,1). Azt gondolja, hogyha annyira meg tudja bántani, amennyire ő megbántva érzi magát, akkor a férje jobban fogja őt szeretni. De minden, amit csak tesz, rombolja a férjét és a házasságát.

– szavaival rombol és öl. (Péld 18,21)

– gyűlöletet, sértettséget és keserűséget melenget a keblén és nem képes megbocsájtani. (Gal 5,20) Talán meg akar bocsátani - de lehetetlennek tűnik a számára. Feljogosítva érzi magát arra, hogy őrizgesse a sérelmeit. Nem akar megszabadulni a keserűségétől, sőt, inkább táplálja magában.

– viszályt szít otthon, a tágabb családjában és a munkahelyén. Viszálykodást, pletykát, lázadást, vitát és békétlenséget vet. (Gal 5,20)

– irányítani próbálja a férjét ahelyett, hogy segítene neki. (Ter 3,16)

– időt, ragaszkodást, figyelmet, szexet követel a férjétől, és elvárja tőle, hogy ő legyen a világon a legfontosabb a számára. (1Kor 13,4-8)

– feladja, hogy jó hatással legyen a férjére, nem segíti az ötleteivel, gondolataival, Krisztusba vetett erejével, Isten helyett elsősorban a férje tetszését keresi (bálványozza), vagy fél a férjétől. (Gal 1,10)

– azt gondolja, megérdemli, hogy bántalmazzák vagy rosszul bánjanak vele (ez nincs így!) és nem ismeri fel az értékeit Krisztusban. (Róm 8)

– hamis alázat, bizonytalanság és öngyűlölet emészti (a gőg egy formája), a Biblia igazságai helyett az ellenség és e világ hazugságait fogadja el. Saját töredékes tudásában bízik ahelyett, hogy teljes bizalmát Isten bölcsességébe vetné. (Péld 3,5)

– képtelen megálljt parancsolni a folytonos aggódásnak, a feje zsong az állandósult „mi lesz, ha" kérdésektől, félelem uralja a szívét és állandóan arra gondol, milyen rossz dolgok történhetnek (Fil 4,4-8)

– híján van a hívő bölcsességének és a diszkréciónak. (Péld 11,22)

– megtagadja, hogy Krisztust ÚR-nak ismerje el maga felett, és ezért a férjének mint Isten által kijelölt vezetőnek se tud alárendelődni a Biblia parancsa ellenére. Meg van róla győződve, hogy mindent a SAJÁT elképzelései szerint kell csinálnia. (1Kor 11,3)

– durván szól vissza és haragot szít. (Péld 15,1)

– nem tiszteli Isten elképzeléseit a házassággal kapcsolatban (Ef 5,22-33, Tit 2,3-5, Kol 3,18, 1Kor 11,3) és megpróbálja magához ragadni a a férjétől a hatalmat a házasságban és követeli, hogy a férje rendelődjön alá neki és hogy ő vezethessen, vagy pedig a másik végletet képviselve túl passzívvá válik és túlzásba viszi az alárendelődést.

– gőgjében azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud, és a férje mindig téved, kivéve persze, ha megegyezik a véleménye az övével. (Péld 11,2)

– szégyent hoz magára, Istenre, a férjére és a családjára, és észre sem veszi - jónak látja magát. (Péld 11,2, Tit 2,5) Kibeszéli a férjét a különböző közösségi médiumokon, vagy barátoknak, családtagoknak, munkatársaknak pletykál róla, és a lehető legbántóbb dolgokat mondja róla, hogy lehetőleg minél jobban megbántsa, és nem veszi észre, micsoda gyalázat ez Jézus számára, és milyen rettenetesnek látja a bűnét Isten és mindenki más.

– azt gondolja, azzal, hogy ő istenfélő feleség, manipulálhatja Istent és a férjét annak érdekében, hogy megkapja, amit akar. (Jak 4)

– káromolja Isten Igéjét azáltal, hogy nem engedelmeskedik az Úr parancsainak. (Tit 2,5)

– úgy képzeli, erkölcsi vagy lelki értelemben felette áll a férjének. Ez gőg és önhittség. (Mt 7,1-5, Péld 16,18).

– rengeteget beszél, hogy ezzel ráerőltesse a férjére a saját akaratát, és hogy kellőképpen megértesse vele magát. Azt hiszi, ha meg tudja magát értetni vele, akkor a férje látni fogja, hogy igaza van és azt akarja majd csinálni, amit ő akar. Azt hiszi, minél többet beszél, annál jobb. És nem látja, mennyi kárt okoznak a szavai. Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn. Péld 10,19 (1Pét 3,1-2)

– akarva vagy akaratlanul, de tiszteletlen a férjével. (1Pét 3,1-2, Ef 5,22-33) A férjünk iránti tisztelet olyasmi, amit kultúránk pár generációval ezelőtt kihajított az ablakon. Sokat ront a helyzeten, hogy rengeteg feleség van, aki soha életében még csak nem is látta, hogy néz ki a valódi tisztelet és megbecsülés a házasságban, amelyet a férjünknek adhatnánk.

– lusta vagy épp maximalista. (Péld 31, Tit 2,3)

– ostoba, fennhéjázó, arcátlan, harsány és arrogáns. (Péld 9,13)

– nem őrzi a szívét és a házasságát, nem kerüli a flörtöt más férfiakkal, és óvatlansága házasságtöréshez vezet. (Péld 2,5-7)

– feljogosítva érzi magát arra, hogyha bűnt követnek el ellene, akkor ő is bűnt kövessen el a férje vagy mások ellen, noha Isten nem ad a számunkra soha engedélyt arra, hogy bűnözzünk, hanem arra hív minket, hogy a rosszat jóval győzzük le. (Róm 12,9-21)

– engedetlen és dacos, lába nem tud megmaradni otthon. (Péld 7,11) Vagy online flörtöl sokat, esetleg a munkahelyén, a gyülekezetben vagy a közösségi médián van olyan kapcsolatban férfiakkal, ami nem helyénvaló.

– szemérmetlenül öltözködik - akarva vagy akaratlanul. (Péld 7,10)

– nincs problémája azzal, hogy bűnös dolgokat nézzen vagy olvasson, és így tisztátalan gondolatokat tápláljon magában. (Gal 5,20) Pornófüggő vagy épp a romantikus regények rabja.

– csupa irigység és dühkitörései vannak. (Gal 5,20)

– önző. (Gal 5,20)

– drogfüggő vagy alkoholista. (Gal 5,21)

– világi dolgokhoz kötődik ahelyett, hogy Krisztusban keresné a beteljesedést - ami bálványimádás. A világgal való barátság ellenségeskedés Istennel. Jak 4,4 (Gal 5,20)

– a férje nem érzi mellette magát biztonságban sem lelkileg, sem érzelmileg, sem szexuálisan, sem fizikálisan. (Péld 31,11)

– nincs benne méltóság és becsület. (Péld 31)

– megbízhatatlan. Isten nem tud bízni benne, ahogy a férje sem. (Péld 31)

– nem törődik a férje érzéseivel, szükségleteivel vagy vágyaival - a saját érzéseit, szükségleteit és vágyait sokkal előrébb helyezi az övéinél. (1Kor 13,4-8, Ef 5,22-33)

– durva és erőszakos. (Péld 15,1)

– stressz, szorongás, félelem és aggodalom tölti be a lelkét, nem pedig a Szentlélek ereje. (Gal 5,22-23, 1Pet 3,4-6)

– goromba. (1Kor 13,5)

– hataloméhes és becsvágyó. (Jn 3,14, Jn 4,1-10)

– úgy döntött, abortuszra megy, mert jobban fél egy gyermek vállalásának a következményeitől, mint Istentől. (Péld 1,7) Vagy mert a gyermekvállalás nem kényelmes. Vagy mert engedelmeskedik a férjének/barátjának, noha tudja, hogy amit kér tőle, az teljesen nyilvánvalóan bűn Istennel szemben. (Iz 57,5, Kiv 20, Zsolt 139)

– azt gondolja, Isten nem képes megbocsátani neki - pedig meg tud! (1 Ján 1,9)

– a Szentírás szavai ellenére válni akar. (Mt 19,3-12, 1Kor 7)

– istentelen tanácsadókkal veszi körül magát, hogy olyan tanácsokat adjanak neki, amilyeneket ő hallani akar. (2Tim 4,3)

– gyakran vitatkozik és aggodalmaskodik, és állandóan negatív dolgokat mond, ami képtelenné teszi arra, hogy Krisztust ragyogtassa fel. (Fil 2,14-16)

– nincs benne kegyelem, irgalom, megbocsájtás senki számára, csak harag, neheztelés és keserűség. (1Ján 2, Jak 2,13)

– állandóan azzal foglalkozik, amivel mások megbántották, és listát vezet arról, mi rosszat tettek vele mások - elsősorban a férje. (1Kor 13,5)

– szereti a bűnt és a gonoszságot, utálja, ami jó és helyes Isten szemében. (1Kor 13,6) Sok nő számára NAGYON nehéz és félelmetes feladni a keserűséget, gőgöt, irányítást, önelégültséget, pletykát, bálványimádást és a bűnt - mindaddig, amíg fel nem ismerjük, hogy két választásunk van,: vagy a bűneinkhez ragaszkodunk, vagy Jézushoz. A kettő nem megy egyszerre!

– tiszteletlen Istennel, a férjével és esetleg másokkal is, kiváltképp azokkal, akik Isten adta fennhatósággal bírnak. (Tit 2,2)

– megtagadja a szexet a férjétől, fegyverként használja ellene vagy pedig zsarolja vele. (1Kor 7,1-5) Vagy a férje hajlandóságát a vele való szeretkezésre teszi meg az önértékelése alapjául és a szexből bálványt farag.

– Istennek nem tetsző példát mutat a nőiességről, házasságról és anyaságról. (Tit 2,3)

– istentelen párkapcsolati tanácsokat ad másoknak. (Tit 2,3)

– megpróbál uralkodni férjén vagy pedig más férfiak felett az Egyházban, ami szembe megy Isten szavával. (1Kor 11,3-16, Tit 2,5. 1Tim 2,12)

– visszautasítja a férje Istentől adott vezetését, csak úgy, mint Isten vezetését. (1Kor 11,3, Ef 5,22-33, 1Pét 3,1-6, Tit 2,3-5)

– semmibe veszi Isten Igéjét, az Ő bölcsességét és azt, ha helyreigazítja őt. Vagy épp elferdíti Isten Igéjét, esetleg nem veszi azt figyelembe, aszerint szemezget benne, hogy mivel ért egyet és mivel nem, vagy egyszerűen nem is képes megérteni vagy hallani Isten Szavát. Ha pedig valaki megfeddi, akkor felháborodik, mert hiszen mindig neki van igaza! (Péld 1,7)

– bizonytalan, mert bizodalmát nem Krisztusba veti. Bálványokat őriz a szívében - saját magát, a szerelmet, a boldogságot, az irányítást, hogy a maga feje után mehessen, a szépséget, karcsúságot, gazdagságot, gyermekeket stb... Dolgokat, amelyek sokkal fontosabbak a számára, mint Jézus. Nem talál megelégedést vagy örömet ezekben a más dolgokban. Tudja, hogy sosem elégedhet meg ezekkel és nem találhat elég elfogadást vagy megerősítést bennük. Világi dolgok után vágyakozik, és az emberektől várja, hogy olyan igényeket elégítsenek benne ki, melyeket csak Jézus tudna. Az eredmény mindig a következő: szorongás, félelem, depresszió, magány, elégedetlenség, bizonytalanság és/vagy keserűség. (Gal 5,20)

– bármilyen bűnös gondolat, szó vagy viselkedés rabja.

– nincs lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy bűnben marad. Azt gondolja, hogy a bűn „nem is olyan rossz" dolog. (1Ján 4, Jak 2)

Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. (Róm 6,23)

Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk. (Róm 2,8-10)

Kiegészítés - 2017. jan. 28.: 

Írnék pár szót a listáról. A reakciókból úgy látom, szükséges, mert van, aki kegyetlennek látja a felsorolást.

Valóban kegyetlen egy ilyen lista, de csak akkor, ha Isten bűnbocsátó kegyelmén és ingyenes szeretetén kívül olvassuk. Akkor tényleg kétségbe ejtő. De tudjuk, hogy nem úgy működik Isten szeretete, hogy tökéletessé, bűntelenné válok, ezzel pedig lenyűgözöm Őt és kegyeskedik engem szeretni! Szent János apostol ezt írja:

„A szeretet nem abban áll, hogy mi szeretjük Istent, hanem hogy ő szeret minket, és elküldte a Fiát bűneinkért engesztelésül.... Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. Abban teljesedett ki bennünk a szeretet, hogy bizalommal várjuk az ítélet napját, mert ahogyan ő, úgy vagyunk mi is ezen a világon. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket."

Tehát Isten szeret minket. Végtelenül. Nem a jó tulajdonságainkért, hanem pusztán csak mert létezünk. Az az alapállás, hogy Ő végtelenül szeret minket. Ezt nem tudjuk elveszíteni! Még a legocsmányabb bűnökkel sem!

A kérdés az, hogy én kinyílok-e Isten szeretetére és válaszolok-e rá. Befogadom-e az Ő szeretetét (és így Őt magát) és viszonzom? Vagy elutasítom és inkább nélküle próbálok élni?

Annak az egyik módja, hogy viszonozzuk Isten szeretetét, Krisztus szerint a következő:

„Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat ... Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni. Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat."

Vagyis az Isten iránti szeretetem kifejezésének egyik módja, hogy betartom a parancsokat. Legalábbis teljes szívemből és erőmből törekszem rá. Be akarom tartani, jobb akarok lenni. Mert a bűn bezár, és ha vannak bűneim, akkor nem tudom annyira befogadni és viszonozni Isten szeretetét, mint kellene. És nem tudom közvetíteni a felebarátaimnak sem. Épp ezért igyekszem megtisztulni a bűneimtől, rossz tulajdonságaimtól.

Persze sosem leszünk bűn és hiba nélkül, de legalább törekszünk rá. És ez nem is olyan rettenetesen nehéz (de persze nehéz!), mert Krisztus harcol velünk és értünk. Nekem az a tapasztalatom, hogy akár évekig küzdhetek és imádkozhatok bizonyos bűneim ellen, és egyszer csak Isten megkegyelmez és „átállít" bennem valamit, és megszabadulok attól a bűntől. Mintha kicseréltek volna! Ha pedig esetleg vissza is esek, felállok és megyek tovább Ővele.

De sose szabad félnünk, hogy a bűneinkkel elveszítjük Isten szeretetét. Ez ugyanis lehetetlen!!! És pont ezért merek egy ilyen listát olvasni, lefordítani és feltenni az internetre, mert ha Isten szeretetében olvasom, azzal a tudattal, hogy még ha akár az összes igaz rám, Isten akkor is szeret, akkor nem nyom agyon ez a lista. Persze fáj szembesülni a bűneimmel. De ez jó fájdalom! Ha fáj valamim, akkor tudom, hogy baj van és tudok gyógyulásért folyamodni. Ha fáj is, mindig hálás vagyok Istennek, ha újabb bűneimet tárja fel előttem, mert ha végre látom őket, akkor igyekezhetek megszabadulni tőlük, hogy jobban tudjam szeretni Istent és a felebarátaimat.

Kérlek, így olvassátok a listát! Nem ítéletként, amely meg akar ölni, hanem lehetőségként a gyógyulásra és a növekedésre a szeretetben.

2017. január 12., csütörtök

Miért nem vagyok feminista?

Megdöbbentő lehet, hogy nőként azt mondom, nem vagyok feminista. Hiszen a legtöbb ember szerint ha egy nő nem feminista, akkor gyűlöli a női nemet és így önmagát is, és elutasít minden jogot és lehetőséget, amellyel a nők rendelkeznek. Pedig úgy érzem, minél kevésbé vagyok feminista, annál jobban szeretem a nőket, a nőiességet és a saját nőiségemet is. Ez az utóbbi évek tapasztalata a számomra.

Nem azért állok szemben a feminizmussal, mert minden egyes gondolatát elutasítom. Hiszen minden eszmében lehetnek jó dolgok. Az alapgondolatát utasítom el. A feminizmus a marxi osztályharc mintájára nemek harcaként tekint a férfiak és a nők viszonyára. Szerintük régen (de még valamennyire most is) a férfiak elnyomták a nőket, épp ezért a régebben jellemző klasszikus nemi szerepek szerinti nőiesség és a hagyományos családmodell a nő számára olyan rossz, amelyet a férfielnyomás kényszerített rá, nem pedig belülről fakad. Én viszont úgy gondolom, hogy bár a nő és a férfi is Isten képmására teremtetett és egyenlő méltóságúak, vagyis egyikük sem ér kevesebbet a másiknál, viszont mások a tulajdonságaik, más feladatott kell ellátniuk, és ez alapján más teszi őket boldoggá.

A feminizmussal az a bajom, hogy férfimérce alapján akarja megítélni a nőket. Ha a férfiak között a minél dominánsabb, minél intelligensebb, minél erősebb, minél magasabb rangú, minél több pénzt kereső férfi úgymond a „csúcspéldány", akkor ezt rávetíti a nőkre, és azt mondja, hogy a nők között is az a csúcs és nyilván az a legboldogabb, aki minél dominánsabban viselkedik, minél képzettebb, minél ragyogóbb a karrierje, minél nagyobb a hatalma, minél több a fizetése. Pedig a nők nem arra születtek, hogy dominánsak legyenek, és arra törekedjenek, hogy minél több diplomát szerezzenek és minél magasabbra jussanak a társadalmi és a munkahelyi ranglétrán.

Mi, nők valójában két feladatra teremtettünk: az egyik, hogy segítőtársai legyünk a férfinak, a másik, hogy gyermekeket hozzunk a világra és anyai módon gondoskodjunk róluk. (Ha nem saját gyerekekről, akkor másokról.) A feministák számára ez sértő kijelentés, ami sokat elárul a feminizmusról. Feminista szemmel nézve ha valaki alárendelődik egy férfinak és csak családanyai hivatásának él, szánnivaló. A példaképek a törtető, odamondó, asztalra csapó lázadók. Azokat a nőket kell csodálni, akik vagy nem családanyák, vagy csak mellesleg azok valamilyen férfikarrier mellett. Hivatalosan fogalmazhat úgy egy feminista, hogy ő amellett van, hogy egy nő választhasson, így ugyanúgy lehet egy nő főállású anya is, ha akar, de valójában ha egy feminista szembesül egy a férjét családfőként tisztelő és háztartásbeliként élő nővel, akkor kiviláglik, hogy mennyire megveti, de legalábbis sajnálja az ilyen nőket. Vagy azt gondolja, hogy szegényt rákényszerítették erre az életmódra, és valójában boldogtalan így, vagy pedig egyenesen a női nem árulójának tartja, aki gondolkodás- és életmódjával rossz példát mutat a környezetének, és ezért ellenség.

A feminista narratíva szerint egy nőnek nem szabad antifeministának lennie, mert így szembemegy a feministáknak azzal a törekvésével, hogy kisajátítsák a női nem képviseletét, és ők legyenek az egyetlen csoport, mely legitimen foglalkozhat nőket érintő kérdésekkel. A feministák, noha pusztán egy politikai csoportosulásról van szó, előszeretettel nyilatkoznak a nők nevében, és természetesnek veszik, hogy eszméik, érdekeik és céljaik megegyeznek a nőkéivel - míg ha más tesz így, velük ellentétes álláspontot képviselve, azt nőgyűlölőnek kiáltják ki. Pedig ők a nőgyűlölők: legtöbb törekvésük szembe megy a női természettel, illetve annak sötét oldalára épít. A pozitív nőiességet el- és megvetik, mivel szerintük az arra jellemző tulajdonságok elnyomottá teszik a nőt, és a férfias tulajdonságokat emelik piedesztálra, ezzel lehetetlenné téve a nők számára mind az egyéni, mind a párkapcsolati boldogságot.

A feminista nő jelleméről elmondható, hogy két vonás dominál benne: az egyik a férfiaktól való félelem, a másik pedig a gőg. Például az ellen, hogy egy nő miért ne legyen háztartásbeli, kétféleképpen szoktak érvelni: az egyik, hogy így ki van szolgáltatva a férjének (félelem a férfiaktól), a másik, hogy nem viszi elég sokra (gőg). A feminizmus félelmet kelt a nőkben és felkelti bennük a gőgöt, és erre a két negatívumra építve üldözi bele őket abba, hogy férfiviselkedést vegyenek fel és férficélokat hajszoljanak. Persze az eredmény általában karikaturisztikus és torz. Egy feminista nő nem tud eléggé férfivá válni, de nő sem tud maradni. Így két szék között a földre esik, se nem eléggé férfi, se nem eléggé nő, hanem létrehoz magában egy szörnyszülöttet, a férfinőt. Általában a férfias tulajdonságok rosszul állnak neki, illetve negatívan használja őket, a nőies pozitív tulajdonságoknak pedig híján van (mivel megveti őket), de a negatívakat nem neveli ki magából.

Elég csak betévednünk akár egy-egy feminista online közösségbe, hogy lássuk, a feminizmus micsoda frusztrációval jár. A félelemnek és a gőgnek ez a riasztó elegye egészen eltorzítja a nők jellemét. Mindenben azt látják, hogy őket lenézik, bántják, elnyomják, így képesek harmincas-negyvenes nők is megrekedni a kamaszos túlérzékenységben, és dacos lázadó pózba merevedni, ami egy tinédzsernél még megmosolyogtató (majd kinövi), egy elvileg érett nőnél viszont már nevetséges. Miközben azt hangoztatják, hogy független és önálló nők, akiknek nincs feltétlen szükségük férfira és nem érdekli őket a társadalmi nyomás, folyton azt lesik, hogy azok a bizonyos férfiak és az a bizonyos társadalom milyen üzenetet közvetít feléjük, és fel vannak háborodva, ha valaki merészel máshogy élni vagy az életről más felfogást vallani, mint amit ők képviselnek. Mindent magukra vesznek, mindenen felháborodnak, és miközben úgy viselkednek, mint egy hisztis kislány, azt követelik a férfiaktól, hogy tekintsék őket érett, felnőtt, felelősségteljes személyeknek, akikre egyre komolyabb társadalmi pozíciókat kell bízni.

Másik ellentmondása a sok közül a feminizmusnak, hogy miközben képviselőik azt mondják, nekik egy férfi ne mondja meg, hogyan éljenek és viselkedjenek, ők folyamatosan a férfiakat oktatják arról, hogyan kéne élniük és viselkedniük. Ha egy férfi azt mondja: szüljenek többet a nők - az felháborító. Ha egy feminista azt mondja: pelenkázzanak többet a férfiak - az csodálatos forradalmi tett. A feministák mérhetetlen gőgjükben nem képesek elfogadni a legkisebb kritikát vagy iránymutatást, míg maguk ezeket nap mint nap boldog-boldogtalannak osztogatják. A feministák azt követelik a férfiaktól, hogy bánjanak velük egyenértékű személyekként (ami számukra egyenlő azzal, hogy tekintsék őket férfiaknak - leszámítva a férfiléttel járó hátrányokat), míg ők a férfiakkal megnevelni való neandervölgyiekként bánnak.

A feminizmus tehát frusztrálttá és boldogtalanná teszi nem csak a férfiakat, de a nőket is. Úgy tapasztalom, hogy minél feministább valaki, annál inkább képtelen arra, hogy harmóniában legyen akár a másik nemmel, akár önmagával mint nővel. Illetve minél kevésbé képes harmóniában lenni a másik nemmel és saját magával mint nővel, annál inkább jellemző rá, hogy feminista. Nem véletlen, hogy sok feminista vezéregyéniség leszbikus, híján van a természet adta női szépségnek, férfiak bántalmazták gyerek- esetleg felnőttkorában, vagy hiányzott az életéből az édesapa. Sajnos a minden sikeres férfi mögött áll egy nő mondást ebben a helyzetben át lehet értelmezni ezen a módon: minden híres feminista ideológus mögött ott áll egy bántalmazó férfi, vagy épp ott tátong egy jó apa űrje. (Mindezzel természetesen nem vitatom ezeknek a feministáknak az egyéni felelősségét.)

A feminista nő női önismerete közelít a nullához, de a férfinemet sem érti. Azt hiszi, hogy a feminista ideák megvalósulása - akár társadalmi, akár családi szinten - teszi boldog nővé. Ha pedig sorra megvalósulnak a feminista törekvések, mint ahogy az utóbbi száz évben történt, de még mindig nem boldog, akkor megmagyarázza magának, hogy nem a feminizmussal van a baj, hanem azzal, hogy még mindig nincs eléggé feminizmus. Ugyanígy, ha kifogott egy férfit, aki hagyja őt dominálni és feminista módra viselkedni, szintén boldogtalannak érzi magát, amit azzal fog magyarázni, hogy szerencsétlen férfi még mindig nem kezeli őt eléggé „egyenlően". Pont ezért kell a feminista mozgalom újabb és újabb hullámainak felcsapnia, mert ha az előző hullám követelései nagyjából megvalósultak, de mégsem köszöntött be a nők számára a kánaán (sőt, láthatólag egyre boldogtalanabbak és kudarcokkal terheltebbek a nők, főleg a párkapcsolatok terén), akkor újabb és újabb dolgokat kell kitalálni, csak hogy ne kelljen beismerniük, a feminizmus nem jó a nőknek - és senki másnak.

A feminista mozgalom másik önfenntartó és legitimizációs eszköze, hogy mindent a maga számlájára ír, ami joga vagy lehetősége egy nőnek van. Ha jól sejtem, erre az írásra is sok feminista reagálna úgy, hogy hogyan lehetek a véleményét nyilvánosan megosztó nő létemre antifeminista, hiszen feminizmus nélkül nem hogy nem írhatnám le a véleményemet, de talán még írni-olvasni se tudnék. A feministák úgy képzelik, hogy feminizmus nélkül a nők analfabéta, naponta vert és erőszakolt, alantas szolgasorban tartott páriák lennének, akik egy ablaktalan konyha sötétjében tengetnék mindennapjaikat. Nem tudják elképzelni, hogy a férfiakkal, a patriarchális társadalommal és a hagyományos családmodellel szembeni félelmeik alaptalanok, illetve ritkaságszámba menő devianciákra épülnek, legalábbis ha a keresztény Európára gondolunk.

Igazság szerint egy nőies nőnek nem kell tüntetnie azért, hogy megbecsüljék. A nőies nő ugyanis nélkülözhetetlen, és mint ilyen, tisztelet tárgya. Ha egy nő nem akar férfiakkal versenyezni, hanem abban igyekszik jó lenni, ami az ő feladata, akkor a férfiak mérhetetlen szeretettel és tisztelettel veszik őt körül a maguk férfias módján. Mi pedig erre a szeretetre és tiszteletre vágyunk, nem arra, amit a feministák akarnak kirikácsolni maguknak.

Egy példával élve mi, nők valójában nem arra vágyunk, hogy egy férfi elismerjen minket mint magánál jobb költőt. Nem, nem az tenne minket igazán boldoggá, ha megírnánk a világ legragyogóbb szerelmes versét, hanem hogyha ez a vers hozzánk íródna. Nem abban leljük örömünket, ha dominánsak lehetünk, ha sok pénzt keresünk, ha felfele megyünk a munkahelyi ranglétrán. Persze, bizonyára legyezgeti a hiúságunkat, főleg, ha elhittük a feministáknak, hogy ezektől leszünk valakik. De az igazság az, hogy ott, legbelül valójában arra vágynánk, ha nem mi teljesítenénk mindezt, hanem ha egy olyan férfi felesége lehetnénk, aki minderre képes.

Nem az tesz minket boldoggá, ha férfias szerepekben tündökölhetünk, hanem hogyha egy olyan férfinek vagyunk a felesége, aki maga nyújt kiválót a férfiszerepekben. Arra vágyunk minden porcikánkkal, hogy a férjünk férfi mércével mérve kiváló legyen, és felettünk álljon mindabban, ami férfias. Mi pedig emellett a férfi mellett hadd teljesedjünk ki mint nők: feleségek és anyák. Nem arról van szó, hogy mi, nők ne vágyhatnánk a kiválóságra. De igen: női kiválóságra! Hogy minél nőiesebbek, minél jobb feleségek, anyák, háziasszonyok legyünk, vagy hogy minél jobban végezzük nőies foglalkozásainkat. Nyugodtan álljunk csak felette a férfinak - de nőies dolgokban. Ő pedig múljon csak felül minket - férfias dolgokban. És akkor nincs verseny, sőt, háború a nemek között, mert nem ugyanabban akarunk sikeresek lenni, és a másik sikere a maga területén csak még vonzóbbá teszi őt, minket pedig még boldogabbá és büszkébbé mellette, hogy egy ilyen nagyszerű férfi vett el minket feleségül és tett minket anyává.

Azért nem vagyok feminista, mert boldoggá tesz, hogy a legnagyszerűbb férfi felesége lehetek, akit ismerek. Nem akarok versenyezni vele, hanem élvezem a kiválóságát, pont úgy, mint a különbözőségünkből fakadó izgalmat és vonzalmat. Nem vagyok feminista, mert azt érzem, hogy minél kevésbé jellemzőek a gondolkodás- és viselkedésmódomra a feminizmus mintázatai, annál boldogabb vagyok mind az egyéni életemben, mind a házasságomban. Senki se tud meggyőzni arról, hogy a feminizmusnak van igaza, nem csak azért, mert a Szentírásban más áll, hanem azért is, mert napról napra mást tapasztalok magamban és a környezetemben.

Mindezt azért írtam le, hogy elmondjam, nem a még több feminizmus és a még „egyenlőbb" párkapcsolat a megoldás a női boldogtalanságra. Ne a feministának higgyetek, hanem a Szentírásnak! Tudom, bátorság kell ahhoz, hogy feladjuk a férfiaktól való félelmet, meg kemény önkritika és alázat, hogy megszabaduljunk a gőgtől, ami a feminista viselkedésre ösztönöz... Olyan, mintha a mélybe vetnénk magunkat, mert arra tanítottak minket, hogyha nőies nőként és alázatos feleségként viselkedünk, a férjünk majd felbátorodik és elnyomóként fog bánni velünk. De azt gondolom, ha csak a férjünk nem drog- vagy alkoholfüggő, esetleg valódi bántalmazó, akkor bátran ugorhatunk.

Arra ösztönözlek, próbáld ki, hogy a feminizmus helyett Istenben, a férjedben és a nőiesség erejében bízol! Biztos vagyok benne, hogy az ugrás végén legnagyobb meglepetésedre nem a feminista rémmesék világában találod majd magadat, hanem egy boldog vagy még boldogabb házasságban.


Jó könyvek és blogok a témában:

Magyarul:
Dr. Emerson Eggerichs: Szeretet & tisztelet
Stormie Omartian: Az imádkozó feleség hatalma
Elisabeth Elliot: Nőnek születtél

Angolul:
April Cassidy: The Peaceful Wife
Laine's Letters
Strangers & Pilgrims on Earth

2015. december 22., kedd

Az anyaság egyetemes hivatása


Sokszor látom az anyaságot csak egy szerepként emlegetni a többi között, amit vagy magunkra öltünk, vagy nem. Ha pedig magunkra is öltjük, hangsúlyozzuk, hogy mi nem „csak" anyák vagyunk. Jó ideig én is görcsösen ragaszkodtam ahhoz, hogy számomra az anyaság csak egy dolog a sok közül, mert ódzkodtam a másik véglethez tartozni: azokhoz a nőkhöz, akik ha gyerekük születik, elkezdik a csemetét imádni, és elhanyagolják magukat meg a férjüket, és csak a gyerekről meg a hozzá kapcsolódó dolgokról tudnak beszélni. Még nevet is adtam nekik: „babafejű anyukák".

Eltartott egy ideig, mire lazább lettem egy kicsit, és nem azzal törődtem, hogy ne csak ne legyek, de ne is tűnjek „babafejű anyukának", hanem tényleg mertem a magam módján élvezni az anyaságot és elveszni benne, anélkül persze, hogy belefulladnék. Szerintem ez egy fontos lépés volt ahhoz, hogy teljes emberré váljak.

Mert úgy gondolom, egy nő teljességéhez hozzátartozik az anyai lelkület. Nem is csak gondolom: tudom, mivel Isten tanított rá.

Mielőtt férjhez mentem, aggódtam amiatt, hogy vajon alkalmas vagyok-e anyának. Jó édesanyja tudok-e majd lenni a gyermekeimnek. Az eljövendő életem fontos részének tekintettem az anyaságot, és nagy családot szerettem volna már akkor is. De biztos, hogy elég vagyok én hozzá? Sosem láttam úgy magamat, mint egy tipikusan anyai lelkületű nőt, amolyan tyúkanyó-típust, mint amilyen kép bennem a Tökéletes Anyáról élt.

Ilyen aggodalmak közepette mentem el egyszer gyónni, és akkor a Jóisten többek között azt üzente nekem papján keresztül (noha nem tártam fel az aggodalmaimat a gyóntatófülkében), hogy sajnos a mai húsz éves lányok - mint amilyen én is voltam akkor - nem tudják, hogy Isten anyának teremtette őket.

Ez akkor igazán szíven ütött. Bizonyos anyai tapasztalattal felvértezve már pedig megértettem, hogy Isten ezzel azt a tanítást bízta rám, hogy Ő minden nőt anyának teremtett, attól függetlenül, hogy passzolnak-e a tipikus anyai ideálképbe, sőt, az is mindegy, hogy szülnek-e gyermeket vagy sem, mert valamiképpen az egészségesen kibontakozott női lélek tulajdonsága, hogy anyai. Így az anyaságot nem tekinthetjük úgy, mint egy szerep, amit vagy felveszünk, vagy nem, ha pedig felvettük, akkor se tartozik a legeslegfontosabbak közé, mindenképp kell mellé valami karrier a kiteljesedéshez.

Úgy hiszem, nem kell minden nőnek testileg is anyává válnia, és sajnos sok nő nem is válhat azzá, pedig szeretne. De az biztos, hogy lelkileg anyává kell lenniük, hogy megélhessék a nőiességük teljességét, és egészséges lelkületű, boldog nők lehessenek. Kell lennie valami útnak-módnak, hogy az anyai lelkület utat törjön magának és kifejlődjön bennük.

Ezért sem tartom felháborítónak és sértőnek, amikor valaki arról beszél, hogy egy nő addig nem igazán nő, amíg nem lesz anya, vagy hogy az anyaság a nőiség legmagasabb minősége és hasonlók, mert hiszem, hogy akár testi anyaság által, akár nem, de minden nő kibontakoztathatja és megélheti magában ezt a minőséget. Így ezek a kijelentések egyáltalán nem arról szólnak, hogy megbélyegezzék azokat a nőket, akik akár direkt, akár akaratukon kívül, de nem adtak életet. Keresztény példát hozva, ott van az a sok-sok apáca, akik nem szülnek gyermeket, mégis tisztelendő anyának szólítjuk őket. Úgy gondolom, azért is alakultak ki tipikusan nőies foglalkozások a munka világában, vagy pedig szabadidős tevékenységek, mert ezekben is valamiképpen ez az anyai minőség nyerhet teret, és valaki úgy is kiáraszthatja a világ bizonyos részére női természetének, anyai szívének kincseit, hogy nem lett gyermeke.

Szerintem lehet egy nőnek férfias foglalkozása, vagy szentelheti az életét valami olyasminek, amibe úgy gondolja, nem fér bele a gyerek (mint kivételek), de valami utat kéne hagyjon annak, hogy anyai szívűvé váljon, mert különben valami hiányozni fog belőle, amitől nőként teljesebb és boldogabb lehetne. Nem kell „babafejűvé" válni, hogy ezzel a „szakszóval" éljek, csak anyai lelkületűvé.

Ezzel párhuzamosan úgy gondolom, egy férfinak is atyává kell válnia valamilyen úton-módon, mert az ezzel járó lelkület és felelősségvállalás hozzá tartozik az istenes, felnőtt, érett férfi személyiségéhez.

Úgy látom, az atyai és az anyai lelkület jelez egy férfi- és egy női érettséget, felelősségvállalást, önfeláldozási képességet, empátiát, másokért élni tudást, ami nélkül egy felnőtt ember nem lehet igazán teljes, nem lehet a szó teljes és nemes értelmében férfi vagy nő, csak „pasi" vagy „csaj", esetleg elnőiesedett férfi vagy elférfiasodott nő.

Kép: Edmund Blair Leighton - Anyaság

2015. augusztus 2., vasárnap

A Jeanne d'Arc-probléma

Érdekes kettősség van a katolikus hit és a nők viszonyában. Egyrészt ott a világos és általános tanítás a nőkről: a férfiak segítőtársául teremtettek, a házasságban a férfi a családfő, akinek a nő engedelmességgel tartozik, és a nőknek nem lehet hatalma a férfiak fölött. Mégis mennyi példa van arra akár a Bibliában, akár az egyháztörténetben, hogy a szerepek valamiképpen felborulnak. Debóra bíra lett Izraelben, Bingeni Szt. Hildegárd prédikáló körutakat tartott és megfeddte a papokat, Jeanne d'Arc hadsereget vezetett... Direkt ókori és középkori példákat hoztam, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a modernizmus hatásaira történt mindez.

Mi tehát akkor az igazság? Hogy lehet feloldani ezt az ellentmondást, hogy lehet megoldani a „Jeanne d'Arc-problémát"?


Úgy gondolom, hogy mindegy egyes embernek az életében két hangot kell követnie. Egyrészt az Egyház általános, mindenkire vonatkozó tanítását, másrészt Isten egyéni szavát őhozzá. Ez a társadalomra kivetítve is igaz. A társadalom berendezkedésének az isteni rendet kell(ene) követnie, azonban egyének esetében ettől el lehet térni.

Van ugyanis olyan különleges helyzet, amikor Isten a saját törvényeit felfüggeszti és akarata azok ellen megy. Erre jó példák a csodák. Isten megalkotta a fizika és a biológia törvényeit a mi javunkra. Viszont olykor-olykor, a nagyobb jó, valamilyen szent cél érdekében felfüggeszti azokat, és megtörténik a csoda. A biológia törvényeivel szemben meggyógyul vagy feltámad valaki. Vagy nem érvényesülnek a fizika törvényei, és Jézus vízen jár vagy az öt kenyérből olyan sok lesz, hogy mindenki jól lakjon. Szentek évekig-évtizedekig csak az Eucharisztiával táplálkoznak, Szent Pió atya pedig egyszerre van két helyen, kezein pedig megjelennek Krisztus sebei.

Ezektől az esetektől még nem lesznek érvénytelenek Isten törvényei, és az a normális, ha aszerint rendezzük be az életünket, hogy egy ember nem lehet két helyen, és aki meghalt, nem éled újjá. Nem a csodákhoz, nem a különleges esetekhez kell igazítani az életünket, de mégis, ha valami másképp van Isten akaratából, akkor az nem rossz, hanem szent dolog.

Ugyanez a helyzet velünk, nőkkel kapcsolatban is. Normális esetben egy nő nem vezetne hadat, nem irányítana férfiakat, nem bíráskodna, nem osztaná ki az erősebbik nemet. És normális esetben egy nő nem is vágyik ilyesmire. De van, amikor Isten akarata mégis ez.

Mikor történik meg, hogy Isten olyasmire (is) hív egy nőt, ami egyébként ellentétes a nemi szerepével?

Azt hiszem, ilyen akkor történik, amikor a világ rendje felborult, és azok, akik minderre hivatottak lennének - férfiak -, nem teljesítik a saját feladatukat. Ilyenkor Isten azzal csúfolja meg a férfiakat, hogy egy-egy kiválasztott nőt felruház olyan képességekkel és olyan hivatást ad neki, amely egyébként a férfiak privilégiuma lenne. De ez nem csak azért van, hogy Isten felrázza a férfiakat. Ezzel azt is bizonyítja, hogy Ő akárkin keresztül képes megvalósítani az akaratát. Ahogy Jézus mondta: ha emberek nem hirdetik az Ő igazságát, akkor a kövek fognak megszólalni. (ld. Lk 19,40)

Azonban van egy reális veszély: az, hogy olyanok is Isten kivételének tekintik magukat vagy mások így néznek rájuk, akik nem azok. Sok nő indokolhatja meg nőietlen viselkedését és szerepvállalását Debórára vagy Jeanne d'Arcra mutogatva. Jogos tehát a kérdés: hogy különböztethetjük meg az izgága felforgatókat Isten kiválasztottjaitól?

A felforgatók önmagukat jelölik ki férfias szerepre, és nem Istentől jövő benső késztetés, hanem az izgágaságuk és a hiúságuk ösztönzi őket arra, hogy különlegesen viselkedjenek. Korunk „te is meg tudod csinálni"-propagandája nők tömegeit bujtja fel arra, hogy öntetszelgésből olyasmire szánják rá magukat, ami egyébként idegen a természetüktől. Könnyen gondoljuk magukat kivételesnek.

Ezzel szemben Isten választottjai nem vágynak arra, hogy különleges dolgokat csináljanak. Egyszerűen csak egy benső késztetés vagy még kirívóbb esetben isteni jelenés erre ösztönzi őket, amit minden tiltakozásuk ellenére sem tudnak leküzdeni. Isten akaratát akarják követni, nem pedig a sajátjukat, és azért vállalkoznak ilyen dolgokra, mert Isten akarja ezt tőlük. Jeanne d'Arcot az különbözteti meg a modern női agitátoroktól, hogy ő nem akart hadvezér lenni, amíg Isten erre nem hívta. És ezek a különleges nők nem is ragaszkodnak furcsa szerepüköz, mint valami konchoz. Amint vége a küldetésüknek, visszavonulnak. Így tett például Soubirous Szt. Bernadett is. Ez a szerény szellemi képességekkel bíró parasztlány a Szűzanya üzeneteit és óhajait közvetítette a világnak akkor, amikor a zseniális tudósok zöme elfordult Istentől és ostoba babonának bélyegezte a katolikus tanításokat. Viszont ez a küldetés nem tartott örökké, a jelenések öt hónapon belül történtek. Ezután Bernadett haláláig a világtól elvonultan egy kolostorban élte életét, ahol egyébként nagyon rondán bántak vele. Ez ellen pedig nem lázadozott. Úgy tekintett magára, mint Isten eszközére, akit, ha az Úr akarja, használ, ha nem, akkor félre tesz, és ő mindkét dolgot elfogadja.

A másik különbség, hogy míg aki magát jelöli ki különleges szerepre, az nem a rendet akarja helyre állítani, addig Isten választottai a maguk különleges módján mindig a normalitásért küzdenek. Egy izgága nő azt fogja mondani: „Nézd meg Debórát, Hildegárdott, Johannát! Ők is ezt meg azt tették, nekem is jogom van ezt meg azt tenni!" Az egész arról szól, hogy neki joga van, és ahhoz, hogy ez a joga érvényesüljön, felforgatja akár az egész társadalmat és eltörli a hagyományos nemi szerepeket.

Isten választottja viszont pont az ellentétes módon viselkedik. Látja, hogy az ő hivatása kivételes, és hogy az ő kivételessége nem törli el az általánosságokat. Nem is akar mindenkit a saját képére formálni: hivatását Isten egyéni, rá szabott akaratának, nem pedig általános törvényszerűségnek tekinti.

Manapság a nők elviekben szinte bármik lehetnek. Így rengeteg lány van, aki szembesül a Jeanne d'Arc-problémával. Család vagy karrier? Esetleg egyszerre? A férfias hivatások közül is válogathatok? Ha egy kamaszlány, aki a pályaválasztás előtt áll, megkérdezné, hogyan döntse el, mi legyen és hogy viszonyuljon ezekhez a kérdésekhez, én ezt mondanám neki:

Készülj arra, hogy családanya leszel, hiszen a legtöbb nőt Isten erre teremtette. De ha másra vagy másra is ösztönöz Isten - nem pedig a hiúságod vagy a feminista propaganda -, akkor csináld meg, és ne hárítsd el a hivatásod terhét arra hivatkozva, hogy neked ezt nem szabad, mert nő vagy. Isten döntötte el, mi a férfi és mi a nő feladata, és neki van egyedül joga ezt egyéni esetekben módosítani -, de neki igenis joga van hozzá, mint ahogy a csodatételhez is. De az is biztos, hogy nagyon kevés embernek van különleges hivatása, ami felülírja, milyen neműnek született, hiszen Isten nem véletlen teremt minket nőnek vagy férfinak. Az intelligencia vagy a tehetség valamihez még nem jelenti azt, hogy hivatásszerűen kell foglalkozni család helyett vagy mellett valami mással. A főállású anyaság és a klasszikus nőies munkák nem csak az ostobáknak és a szűk látókörűeknek valóak, sőt. Mi, nők ezekben vagyunk pótolhatatlanok. Minden másra ott vannak a férfiak, ráadásul valószínűleg sokkal jobban is tudják csinálni. 

Adjon a Szentlélek mindnyájunknak bölcsességet ahhoz, hogy felismerjük, mi az, amire Ő hív, és mi, amire csupán a hiúságunk és a feminista propaganda próbálna rávenni!