A következő címkéjű bejegyzések mutatása: személyes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: személyes. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. március 26., hétfő

Ha utálsz otthon lenni

Utálok babázni, utálok főzni, utálok takarítani, utálok otthon lenni... Hány kisgyerekes anyuka érzi így - akár ki meri mondani, akár nem?

Ilyenkor jön általában a lemondás a nagycsaládos álmokról. Az egyetlen vagy legkisebb 1,5-2 éves gyereknek hirtelen „szüksége lesz a gyerektársaságra" és bölcsődébe íratva találja magát, hogy az édesanyja - persze csakis „anyagi okokból" - visszamenekülhessen a munka világába. Vagy ha ezt nem teszi, akkor otthon igyekszik magát mindenféle dologgal elfoglalni, ami nem a családanyai hivatásához kötődik, akár azon az áron is, hogy a férjét, a gyerekeit és a háztartását elhanyagolja.


Ha mindez igaz rád, akkor ez az írás neked szól. Nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy segítsen. Hiszen te is megérdemled, hogy békét és boldogságot találj a Jóistentől kapott hivatásodban! 

Nem igaz, hogy vannak nők, akik úgy születtek, hogy élvezik a háziasszonyságot és az anyaságot, mások meg nem, és ez utóbbiaknak nincs remény.  

Minden nő, akit Isten arra hívott, hogy családanya legyen (vagyis a nők túlnyomó többsége), alkalmas rá. És ez az alkalmasság azt is jelenti, hogy mindez be tudja tölteni a szívét és élvezni tudja. Sőt, csak ez tudja igazán boldoggá tenni.

Hogy mégis a legtöbben átmegyünk egy olyan időszakon, amelyet az első bekezdésben leírtam, az három dolognak köszönhető:
  1. A feminista propagandának, amely - Lenin szavait visszhangozva - elhitette velünk, hogy „csak" anyának lenni alantas dolog, háztartást vezetni megalázó, kisgyerekekkel otthon lenni beszűkít; bezzeg dolgozni és ide-oda járni csodálatos és felszabadító dolog; és persze ezt a kettőt tökéletesen lehet együtt csinálni, ami pedig hazugság.
  2. A neveltetésünk hiányosságainak, vagyis hogy úgy válunk családanyává, hogy nem vagy alig tudunk háztartást vezetni és gyereket gondozni, ráadásul valószínűleg az anyukánk kiszolgált minket, ezért most sokkhatásként ér, hogy nekünk kell kiszolgálni másokat, és tizedannyi időnk se jut pihenni és szórakozni, mint azelőtt. Plusz fogalmunk sincs arról, hogy működik egy férfi, a feleség alárendelődéséről meg életünkben se hallottunk, legfeljebb csak úgy, mint ami a régi korok elnyomott asszonyainak szenvedését okozta.
  3. A bűneinknek, különösen a bűnök királynőjének, a gőgnek; vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni.
Mindezt 100%-ig saját tapasztalatból írom. Én is voltam így. Ó, de még mennyire! Viszont megszabadultam. És azt szeretném, hogy te is megszabadulhass a Gonosz boldogtalanságot hozó hazugságaitól.

Mi történt velem, hogy boldog anyává váltam? A válasz nagyon egyszerű. Nem a körülményeim változtak. Nem váltam meg se a gyerekeimtől, se a háztartási teendőktől. Hanem Istennek adtam, és Ő kicserélte a szívemet.

A katolikus misztika egyik ismert eleme a szívcsere. Ilyenkor Jézus elveszi a misztikus szívét, és újat ad neki helyette. Nyilván ez az élmény így különleges dolog, viszont különböző látomások nélkül is megtörténhet velünk ugyanez, sőt, szerintem minden hívővel meg kell történjen ahhoz, hogy üdvözüljön. 

A legtöbb ember azért boldogtalan, mert azt hiszi, hogy a környezete miatt boldogtalan. Ha több pénze lenne, jobb munkája, más férje, szebb teste stb., akkor biztos boldog lenne. Pedig ez nem igaz. Egy mondás szerint: Hiába váltogatod a nadrágot a lakásodban, hogyha a szoknya ugyanaz marad." Vagyis hiába cserélgetjük a férfiakat (vagy akárkit és akármi mást), ha mi magunk nem változunk pozitív irányba, akkor nem leszünk boldogabbak.

Alapvető keresztény tanítás, hogy a boldogságunk csak rajtunk múlik. Vajon boldogabb lettem volna, ha szakácsnőt és takarítónőt fogadok, eljárok tanulni/dolgozni, a kisfiam meg reggel 7-től este 6-ig bölcsődében van? Biztos, hogy nem. Sőt, ártottam volna a férjemnek, a gyerekemnek és magamnak is, mégpedig úgy, hogy az üdvösségemet kockáztattam volna. Szt. Pál ugyanis azt írja az asszonyokról:

  „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél." (1Tim 5,8)
Kemény szavak, ugye?

Ezidáig  nem is annyira foglalkoztam ezzel a mondattal, mert özvegyekről szóló szövegbe van ágyazva - én meg, hála Istennek, nem vagyok az -, pedig valójában úgy van megfogalmazva, hogy világos, nem csak az özvegyekre, hanem minden asszonyra vonatkozik.

Úgy látszik, az, hogy mennyit foglalkozunk a férjünkkel, a gyerekeinkkel és a háztartással, egyáltalán nem érdektelen dolog Isten előtt. Hanem bizony, ha elhanyagoljuk mindezt, akkor rosszabbak vagyunk a szemében a hitetleneknél.

Én, mikor még csak egy gyerekem volt, olyan ostoba voltam, hogy a szívem mélyén többre tartottam a netes evangelizációt, mint a családanyai teendőimet. És könnyű volt az internetes istenszolgálatba menekülnöm ezek elől, hiszen az olyan „szent dolog", vagyis be tudtam magyarázni magamnak, hogy helyes, ha erre fordítom a legtöbb energiámat, nem a családomra és a háztartásra. (Régebben sokkal több bejegyzést és hozzászólást írtam. Azért nem látszik ez 2014-2015-ben, mert a legtöbbet utólag töröltem. Ami nem csoda, ha belegondolok, milyen istentelen lelkiállapotban születtek azok az írások.)

Pedig valójában „elhanyagoltam a házam népét", és miközben csodálatos hithirdető katolikus nőnek képzeltem magam, igazából rosszabb voltam a hitetlennél". Nem csoda, hogy nem éreztem magam igazán boldognak itthon. De nem azért nem éreztem magam annak, mert nem vagyok háztartásbeli anyának való, hanem mert túl gőgös, lusta és önző voltam hozzá, hogy élvezni tudjam, ráadásul még fogalmatlan is.

Bemagyarázhattam volna magamnak, hogy nem családanyaságra születtem, és jobb lenne nekem is, meg a családomnak is, ha eljárnék tanulni, majd dolgozni, a gyerekem meg bölcsődés lenne, de Isten nem hagyta, hogy eldobjam magamtól a fiamat, mert nem találtam elég izgalmasnak egy hozzám hasonló „különleges" nő számára a vele való foglalkozást.

Istentől tudtam már 13 éves koromtól, hogy nekem háztartásbeli, nagycsaládos anyának kell lennem. Különben is, valahol borzadtam tőle, hogy a gyerekemet bölcsődébe adjam, a háztartásomat meg más vezesse. Minek mentem akkor férjhez és miért szültem, ha szinte minden ezzel járó feladatot másokra hárítok?

Az Úrhoz fordultam. Eleinte azzal zaklattam, mutassa meg, mit kéne dolgoznom, vagyis hogy meg tudjam ülni azt a bizonyos két lovat. Nem mutatott semmit. Hanem megmutatta a Bibliát, azon belül is azt, hogy Ő hogyan gondolkozik az asszonyokról.

Aztán megmutatta az amisokat. Az Élet az amisokkal (Living with the Amish) és az Amish - A Secret Life c. dokumentumfilmet, amelyekben felragyog a keresztény asszonyok hivatásának szépsége.

És megmutatta a Queen of the Home c. könyvet, amely csupa keresztény nőtől közöl rendkívül lelkesítő írásokat. Ha más nem, ezek aztán tényleg felnyitják egy háziasszony szemét arra, milyen fontos és értékes hivatása is van!

Meggyőződhettem róla, hogy valóban az az utam, amit 13 éves korom óta súgott nekem az Úr, és amit el is kezdtem élni, csak a fentebb leírt három nehezítő körülmény miatt nem éreztem jól benne magam.

Úgyhogy most már nem a körülményeim megváltoztatását kértem Istentől, hanem hogy engem változtasson meg. Mutassa meg, mit gondolok rosszul és milyen bűneim vannak. Tegyen olyan feleséggé, anyává és háziasszonnyá, amilyennek Ő látni akar engem.

Ráadásként ekkor rávett az Úr, hogy komolyan elkezdjem olvasni a Peaceful Wife blogot és Dr. Emerson Eggerichs Szeretet & Tisztelet c. könyvét, amelyek arról szólnak, hogyan legyünk jó feleségek a Biblia útmutatásait követve.


Azóta eltelt két és fél év. Ez alatt nem lettem tökéletes családanya, de mégis úgy érzem, mintha Isten teljesen új szívet adott volna nekem. Rengeteget tanultam és sok mindenben változtam. Boldog vagyok, megelégedett és biztos abban, hogy jó helyen vagyok és jó úton járok. Ha újrakezdhetném, akkor is ugyanezt az életet választanám. A helyemen vagyok, és ez a hely betölt engem!

Tudod, nem azért írtam le mindezt, hogy dicsekedjek vagy magamat dicsérjem. Tanúságtételből tettem. Hogy bebizonyítsam, Isten irgalmas szeretete végtelen, és átformáló ereje nem csak néhány különleges kiválasztottnak jár. Mindannyian részesülhetünk benne. Csak egy akadálya van: ha mi nem akarjuk.

Végül szeretném még néhány másik édesanya tanúságtételét ajánlani:
Nem lenne jó, ha te lehetnél a következő? :-)

*

További olvasnivaló:
Kerekecskemacska kapcsolódó írása.
Kép: első - Martha Sawyers, második és harmadik - John Gannam

2016. június 21., kedd

Boldogok a nagyravágyóak


Ez kétség kívül nincs Jézus boldogságmondásai között. Én vagyok az, aki ezt állítom - de Jézus tanítása alapján.

Gyerekkorom óta elég sokat gondoltam magamról. Általában okosabb voltam a körülöttem levő kortársaimnál és egész máshogy gondolkoztam és éltem, mint ők, ami abba a hitbe ringatott, hogy több vagyok nálunk, hogy van bennem valami különleges. Ez rendkívül nagyravágyóvá tett. Nagy dolgokat kell, hogy véghez vigyek - gondoltam. Nekem csupa nagy dolog jár - volt egy másik gondolatom. Röviden összefoglalva: nagyravágyó lettem.

Azt hiszem, a nagyravágyás könnyen a pokolba vihet itt a Földön és a túlvilágon is. Irreális énképhez, depriváltsághoz, örökös elégedetlenséghez és hatalmas gőghöz vezethet. Ezt mindet meg is tapasztaltam. De az utóbbi időben azt is megtapasztaltam, hogy elvihet valami csodálatos dologhoz is: a szentséghez. Ugyanis megfelelő irányba csatornázva a nagyravágyás a lehető legjobb hajtóerő lehet ahhoz, hogy ne érjük be kevesebbel, mint Istennel és a szentséggel!

A Kelet (de a félreértett, eltorzult „kereszténység" is) azt tanítja nekünk, hogy a vágyaink és az érzelmeink rosszak, meg kell tőlük szabadulnunk, hiszen minden, amire vágyunk és amit érzünk, e világ haszontalanságához köt. A gnosztikus azt mondják, az az igazán magasztos lélek, aki ezektől mentes, hogy a végén eltűnjön a személyes énje és felolvadjon az istenségben vagy Isten-Önmaga felébredhessen lidérces álmából, szétszakítván Maya fátylát.

Ezzel szemben a Nyugat manapság azt tanítja nagyon helyesen, hogy a vágyaink fontosak és ki kell őket elégíteni, csakhogy azt akarja, érjük be kevesebbel, mint Isten és a szentség. A Sátán csupa ártalmas testi-lelki „junk food"-dal akar minket jóllakatni, azt kívánja, hogy McDonald's-os sültkrumplit és cukorban tobzódó túl édes mignont zabáljunk reggeltől estig, hogy a végén tohonyák és betegek legyünk, míg bele nem pusztulunk, Istent pedig, aki ezerszer táplálóbb, laktatóbb, változatosabb és ízletesebb ételekkel vár minket, azzal vádolja, hogy el akarja tőlünk venni ezeket a finomságokat és azt akarja, hogy éhen haljunk.

Kelet és Nyugat tévutai helyett mit mond az Úr? Igen, legyenek csak hatalmas vágyaid!

Légy nagyravágyó - de vedd észre, hogy a legnagyobb Én vagyok, vágyj tehát Rám!

Vágyj csak arra, hogy nagy ember legyél - de vedd észre, hogy a nagyság a szentségben van, szent akarjál lenni!

Kívánd csak, hogy hatalmas tetteket hajthass végre - de tudd, a tettek hatalmassága abban áll, hogy az Én akaratomat követed-e és szeretetből teszed-e mindazt, amit teszel!

Akard nyugodtan a dicsőséget - de ne emberektől várd, hanem légy olyan, hogy Én dicsőíthesselek meg!

Keresd csak mások tetszését és elismerését - de ne a világét, hanem az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekéét!

Az a nagyszerű ebben a „keresztény nagyravágyásban", hogy bármilyen életállapotban beteljesíthető és nem a körülményeinktől függ, hanem csakis lstenen és rajtam. A mi Urunk perspektívájában egy névtelen remete ezerszer hatalmasabb és dicsőségesebb ember lehet, mint egy világbirodalom irányítója. Az, amikor egy édesanya letörli a gyereke arcáról a csokoládét, milliószor hatalmasabb és dicsőségesebb tett lehet, mintha a legfélelmetesebb had élén meghódította volna fél Európát. Isten megtanítja nekünk, hogy mennyire más jelenti a nagyságot és a dicsőséget, mint a világ gondolja. Jézus Krisztus egészen kifordítja a sarkaiból a világot, és mindazt, amit gondolunk róla! Olyanokat mond, hogy:
„Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják." (Mt 23,12)

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." (Mt 5,5)

„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek." (Jn 13,12-17)

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is." (Mt 6,19-21)
Vagy épp arra tanítja a szamáriai asszonyt, hogy a testi szomjúságnál van egy sokkal nagyobb vágy, amely beteljesítésre vár, az Isten iránti szomjúság, amelyet egy férfi se fog betölteni, hiába váltogatja őket, keresve a „tökéleteset". (Hát nem végtelenül mai történet?). (ld. Jn 4,1-42) Nem azt mondja neki, hogy építsd le magadban a tökéletes szeretet iránti vágyat, hanem rámutat, hogy Isten elégítheti csak ki.

Ha megnézzük az alábbi szentírási szakaszokat:
„Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: »Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.«" (Mt 18,1-4) 
„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,25-28)

Ezekből se azt látjuk, hogy Jézus azt mondta volna, ne akarjatok nagyok lenni, ne vágyjatok nagyságra, sőt ne legyenek vágyaitok. Hanem megmutatja, hogy ez a nagyság mennyire mást jelent és más módon érhető el, mint ahogy a Sátán el akarja hitetni velünk. Igenis akarjunk nagyok lenni! De úgy, ahogy Jézus tanítja.

Mindez egészen más, mint amit a világ hisz és ahogy a világ él, legyen az a Kelet vagy a Nyugat, nemde?

Az igazság az, amit Szent Pál írt a Szeretethimnuszban, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nem szeretetből tesszük (ld. 1Kor 13). Vagy amit Lisieux-i Szent Teréz fogalmazott meg: „Nem az az igazi nagy tett, ha sokat adunk, hanem, ha nagyon szeretünk."

Különbözőek vagyunk, különböző élethivatással, különböző képességekkel, különböző mértékű hatalommal. Igazából mindegy, hogy a pápa vagyok-e vagy egy eldugott kis falu papja, hogy királynő vagyok, vagy egy egyszerű édesanya... Teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, hogy a világ mit gondol rólam, hogy az ő mércéjével mérve hatalmas vagyok-e vagy sem, a lényeg az, hogy amit tennem kell, azt végtelen szeretettel tegyem és ne érjem be kevesebbel, mint Isten és a szentség. Ezek híján a legnagyobb tett is üres, de ezekkel a legkisebb cselekedet is végtelen értékű. Ahogy Sienai Szent Katalin mondta: „Légy, akivé Isten tenni akar, és lángra lobbantod a világot!" (Még akkor is, hogyha a világ nem tud róla, csak Isten, hogy milyen nagy hatással voltak rá imáid és áldozataid.)

Úgyhogy nyugodtan leszek csak nagyravágyó. De olyan keresztényfélén. Teljes megnyugvással vallom, hogy se énnekem, se másnak nem szabadna beérnie kevesebbel, minthogy nagy szent legyen. Istennel, az Ő személyével, szeretetével és mennyországával. Egyszerűen én többre teremtettem annál, minthogy a világ dicsőségét, hatalmat, pénzt, emberi elismerést hajkurásszak. De ez nem csak rám, mindenkire vonatkozik. A nagyságomat Istenben, a szentségben, a szeretetben, az alázatban és a szolgálatban keresem, és tudom, hogy sokkal nagyobb nagyságot találok mindebben, mint amit a világ nyújtani tudna. Ezerszeresen erősebb a nagyravágyásom annál, minthogy el akarjam nyomni magamban, de milliószorosan nagyravágyóbb vagyok annál, hogy beérjem azzal, mint amit a Sátán tudna ajánlani nekem, ahogy Jézus Krisztus se érte be a gonosz portékájával, amikor megkísértetett. (ld. Mt 4,1-11)

Ha az alábbi imát őszintén és szüntelenül imádkozni tudjuk, nagyravágyásunk nem kárhozottá, hanem boldoggá fog tenni minket.


Ne a mi, ne a mi nevünké, Uram, 
hanem a Tiedé legyen a dicsőség! Amen.

2015. november 8., vasárnap

A második „igen"


Mindenki életében kell, hogy legyen legalább két „igen". Az első, amikor látatlanul, a hivatása kapujában mond igent mindarra, amit élni akar, és a második, amikor akkor fogadja el a hivatását, amikor már tapasztalata is van róla. Én nemrég mondtam ki ezt a második „igen"-t.

Eddig küzdöttem a hivatásommal, és próbáltam keresni mellé egy másikat. Ez az időszak lezárult az életemben, és szeretném őszintén leírni, mi is volt velem. Még ha nem is veti rám a legjobb fényt.

Elég erős kísértések értek. A hivatásom a korábbi életemhez képest nagyon kemény. Amikor rossz passzban voltam, sajnos ilyeneket gondoltam: Túl okos vagyok ehhez. Ez nehéz. Komolyan így fog elmenni minden napom? Nincs elég időm a hobbijaimra! Mindenki azt fogja gondolni rólam, aki régebben ismert, hogy „azt hittem, többre viszi". Szépen, némán elhasználódom. Csak egy kimerült szülőgép leszek, amihez nem kell agy. Minden. Nap. Ugyanaz. Elégedetlenségemben faggatni kezdtem Istent, milyen más hivatást szán még nekem azon felül, hogy feleség vagyok, anya és háziasszony. És tudjátok, mi volt a válasz?

Nagy, üresen kongó, mélységes csönd. Persze elkeseredett és dühös lettem, hogy Isten most miért nem mutat utat, mikor régebben mindig segített.

Aztán rájöttem, hogy miért hallgat Isten.

Mert ez a válasza.

A csönd.

Elég ronda dolgokat fedeztem fel magamban. Nem önzetlen szívvel kerestem egy másik hivatást, hanem menekülni akartam a hivatásom nehézségeitől, és megpróbáltam olyan ellentmondásokat összehozni, mint az alábbiak: persze, minden igaz, ami a nőkről és a feleségekről van a Bibliában, de én különleges vagyok, tehát rám nem vonatkozik teljesen. Vagy: persze, családanyának kell lennem, de másnak is! Az Úr viszont nem volt hajlandó asszisztált ehhez. Mert nem az a probléma, hogy kettős hivatásom van. Nem is az a helyzet, hogy én olyan különleges és kivételes lennék. Azzal van a baj, hogy a régi embert hurcolom magammal. Olyan bűnöket és gondolkodásmódokat, amelyek elzárnak attól, hogy boldogságot és békét találjak családanyaként.

Szépen lassan szembesültem vele, hogy nem az életemmel van a baj, hanem velem. Felismertem, hogy mennyire öntelt vagyok. Mennyire el vagyok ájulva az intelligenciámtól. Mennyire vágyom a dicsőségre és az emberek tetszésére. Mennyire önmagamnak élek. Mennyire nem tudom odaadni az életemet másoknak. Mennyire fontos számomra a kényelem és a dőzsölés. Mennyire-mennyire különlegesnek és csodálatosnak tartom magamat. Ezzel a plusz hivatással, ami még azzal járt volna, hogy házon kívül legyek és mással is sokat kelljen foglalkoznom a családomon és az otthonomon kívül, valójában csak menekülni akartam. Menekülni abból a szűkös dobozból, aminek tudat alatt a családanyai hivatást éreztem, hogy helyette sok izgalom, elismerés és dicsőség legyen a jussom, ami úgy gondoltam, ennek a csodálatos és különleges lénynek, aki én vagyok, kijár. Menekülni akartam attól a hivatástól, amelyet Isten nem csak azért adott, hogy boldogítson és örömeket szerezzen, hanem azért is, hogy meg tudjak változni és szent legyek. Jó pillanataimban vágytam az egyszerű életre, vágytam arra, hogy igazán nőies nő és családanya legyek, de a gőg, ha eluralkodott rajtam, mindezt unalmasnak, perspektívátlannak és túlontúl egysíkúnak mutatta... én pedig nem tudtam eldönteni, melyik az igaz út.

Döntenem kellett. Lemondok arról, hogy különlegesnek tartsam magamat, és hogy mások különlegesnek tartsanak engem? Feladom azt a szokásomat, hogy a különböző képességeimet és tehetségeimet fitogtassam? Elfogadom, hogy másokért éljek? Teljes szívvel-lélekkel odafordulok a hivatásomhoz, és úgy is kimondtam rá az „igen"-t, hogy nem mindenféle ködös ideálkép él bennem róla, hanem a gyakorlatban is tudom, milyen?

Nem akartam ellentétes dolgokat összeerőltetni. Kimondtam az „igen"-t.

A keresztény nőiesség, házasság, anyaság és háziasszonyság olyasmi, amit ha szívvel-lélekkel él az ember, akkor nem lehet többé elájulva önmagától, nem tarthatja magát fantasztikusan kivételesnek, nem okoskodhat, nem lehet öntetszelgő, nem lehet kényelmes, nem lehet lusta, nem lehet akaratgyenge, nem szolgáltathatja ki magát, nem hajkurászhatja a dicsőséget. Évát Isten Ádám segítőtársának teremtette. Engem pedig a férjem segítőtársának teremtett. Azért élek, hogy Istent szolgáljam. Hogy a férjemet segítsem. Anya is vagyok. Gyereket szülök, táplálok, nevelek. Háztartást is vezetek. Főzök, takarítok. A napjaim egyformák. Amit csinálok, nem különleges.

Leírom, pedig tudom, hogy manapság ez botrány:

Isten azért teremtett engem, hogy a családomat és az otthonomat szolgáljam.

Szolgáló vagyok.

Nem rabszolga, nem cseléd, de szolgáló.

De már nem zavar.

Szűz Mária szolgálóleánynak nevezte magát. Jézus Krisztus pedig azt mondta: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 10,42-45) Ha Jézus Krisztus szolgált, és a Szűzanya szolgálóleány volt, akkor ez nekem miért derogálna? Lucifer volt az, aki azt mondta: Nem szolgálok.

A második „igen" óta már nem csak akkor látom szépnek a hivatásomat, ha épp emelkedett hangulatban vagyok. Örülök, hogy véget ért a vajúdásom, mert le tudtam számolni ezen a téren a gőggel. Persze tudom, lesznek még kísértéseim és nehézségeim, de mégis, valahogy úgy érzem, alapjaiban változott meg a látásmódom és a hozzáállásom az utóbbi időben. Annyira boldog vagyok, hogy nem igazán tudom szavakba önteni, Istennek legyen hála!

Szeretném, ha imádkoznánk azért, hogy más is eljuthasson erre a boldogságra és békére.

Kérlek, Uram, add, hogy mi, nők mindannyian felismerjük azt a hivatást, amit nekünk szánsz. Segíts meg minket, hogy merjük a Szűzanyával mondani: íme, az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint! Vezess minket el ahhoz az önfeláldozó és békés lelkülethez, amely a mennyországba, de földi boldogságunkra is vezet. Kérlek, Istenem, segíts, hogy kitarthassunk a jóban, és ne higgyünk a kísértő szavának. Segíts, hogyha pedig elbukunk, akkor mielőbb fel tudjunk állni és folytatni azt az utat, amit Te mutatsz nekünk. Amen.

2015. augusztus 26., szerda

Nagy szent akarok lenni!

Kétféle életutat ismerünk. Vannak azok az emberek, akik híresek, akikkel csupa izgalmas és különleges dolog történik, akik sokat utaznak és mindenféle dolgot kipróbálnak. Aztán vannak a szürke tömegek. Akik dolgoznak. Akik szülnek. Akik takarítanak. Akiknek minden napja nagyjából ugyanolyan.

Azt hiszem, én is ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Pelenkázok, szoptatok, főzök, mosok, boltba járok, leviszem a fiamat a homokozóba. Minden napom szinte teljesen ugyanolyan. Persze írok is, de ennek nincs világrengető jelentősége, nem jutnak el sokakhoz a gondolataim.

Valahol nehéz volt elfogadnom ezt az életet. Többre vágytam. Aztán azt gondoltam, hiú vagyok, azért van ez. De valami nem hagyott nyugodni, és ezt az érzést jól ismerem. Rá kellett jönnöm, nem a gőg, hanem Isten volt az, aki többre ösztönzött.

Mi ez a több? Nem gazdagság, hatalom vagy népszerűség. Hanem a szentség.

A Katolikus Lexikon szerint szent „tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapukon megemlékezik róluk."

Tulajdonképpen minden keresztény embernek a „tág értelemben vett" szentséget kell élete céljául megjelölnie. Vagyis az én életem célja és értelme sem a takarítás meg a pelenkázás, hanem a szentség. Bármennyire is átlagos és a világ által jelentéktelennek bélyegzett dolgot is csinálok, az életcélom magasztos és heroizmust követel. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy világhíres Isten prófétája vagyok és százezreket oktatok az Úr szaváról, vagy pedig családanya vagyok és krumplit hámozok. Ugyanúgy kapcsolatban lehetek Istennel, ugyanúgy heroikus küzdelmet vívhatok a Gonosszal és ugyanúgy szentté lehetek. Mert a lényeg nem a külső cselekedetek nagyságán áll vagy bukik, hanem abban, ami a szívünkben van, ami a lelkünk rejtekében megy végbe.


Mégis nevetségesnek tűnik, amit most írni fogok, hiszen én csak egy anya vagyok, ráadásul mennyi gyengeségem van, de mindennek ellenére a Benső Ösztönző arra hajt, hogy nagy szent akarjak lenni. Lángra gyújtja a lelkem, amit Lisieux-i Szt. Teréztől olvastam:
„Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó JEANNE D'ARC hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket, úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! … Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hiszen olyan egyáltalán nincs nekem, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel, egészen Magához emel s végtelen érdemeivel elborítva, Szentté fog tenni engem."
Ha belegondolok, hogy egy korombeli lány írta mindezt, aki egy kolostorban élt és semmi különöset nem tett és semmi különös nem történt vele..! És ez a lány ma a világ egyik legismertebb szentje, ráadásul egyháztanító, és milliókkal tehetett már jót akár imái, akár írásai, akár életpéldája által! Szinte érzem és hallom, ahogy a világ minden tájáról az emberek talán öntudatlanul is, de szentekért sóhajtanak, akik közelebb viszik hozzájuk Istent, hogy aztán ők is egészen az Övéi lehessenek. Szeretnék egészen Istené lenni, mint Teréz, hogy odaadhassam Őt másoknak. Egyszerűen borzasztónak érzem, hogy mennyire eltávolodott a világ Istentől, mennyi ember nem ismeri, tagadja a létezését, sőt megveti Őt, és mennyien tévelyegnek, és mennyien boldogtalanok. Majd' megőrülök attól, hogy mennyi lenne a teendő és erre a sok teendőre milyen kevés ember vállalkozik. Szeretnék mindent megtenni és mindenkit megtéríteni.

És mégis, ez a vágy nem akadályoz abban, hogy egyszerűen csak feleség és anya legyek, aki néha ír, mert tudom, hogyha Isten szentté akar tenni engem, akkor ennek az útnak a jelenlegi szakasza abban áll, hogy feleség vagyok és anya. Nem akarok mindent eldobni és apácának állni vagy hitszónokként körbeutazni a Földet. Istenre vágyom, és arra, hogy áldás legyek ott, ahová Ő állított engem. Hiszen Barsi Balázs atya ezt mondta:
„Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!"
Most már merek arra vágyni, hogy nagy szent legyek, mert nem ragaszkodom hozzá. Nem félek, hogy ez hiúság, mert ha arra gondolok, hogy én leszek a legismeretlenebb és legkisebb szent a mennyországban, akiről még a legközelebbi szerettei se tudják, hogy szent volt és a mennybe jutott, az sem zavar. Ha pedig a Földön nem hajthatok végre nagy tetteket, akkor majd végrehajtom őket a mennyországban és buzgón fogom kérni Istentől, hogy áldja meg mindazokat, akik még küzdenek.

Talán nagyravágyás ez, de úgy gondolom, minden keresztény embernek igenis nagyravágyónak kell lennie, mert Isten a legnagyobb a világon, és nem vagyunk igazán keresztények, ha nem vágyunk Rá, ha nem Rá vágyunk elsősorban és mindenek előtt. Nem szabad beérnünk rutinszerű templomba járással, nagyjából a nagy bűnök kerülésével és gyorsan elhadart imákkal. Istenre önmagára kell vágynunk a lelkünk teljességével és legforróbb hevületével, hogy Istené legyek és Ő az enyém. Ez nem őrültség, hanem a legnagyobb realitás. Isten erre teremtett minket... Isten magának teremtett minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Őbenne, ahogy Szent Ágoston is írja. Ez nem (önjelölt) szentek különcködése, hanem minden keresztény ember valósága ez kéne legyen.

Ebből a perspektívából nézve feleségnek, anyának, háziasszonynak lenni korántsem olyan jelentéktelen és gúzsba kötő, ahogy azt sokan láttatni próbálják. Sőt, hogy úgy mondjam, tökéletes terep a szentté válásra és a szeretetre. Az édessége mellett olyan sok lemondással, áldozattal, fáradtsággal és tanulsággal jár, hogy nem csak hálás vagyok, de igazi kitüntetésnek érzem, hogy Isten engem erre meghívott, noha alkalmatlan vagyok rá, de Ő megmutatja az erejét és alkalmassá tesz. Ahogy, ha akarja, megmutatja nagyságát, és nagy szentté tesz, vagy pedig a legeslegkisebb ismeretlenné a mennyország legeldugottabb sarkában. Bármit is ad az Úr, én szívesen fogadom, és egyben biztos vagyok: az utóbbihoz is szükség lesz az Ő mindenható erejére...!