A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentáldozás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentáldozás. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 27., szombat

Miért foglalkozik az Egyház annyit a szexszel?


Szóval miért? Annyi szabály van... tilos a szeretkezés a házasságon kívül, nem szabad fogamzásgátlást használni, a papok és a szerzetesek nem szeretkezhetnek, az azonos neműek közti szex is tiltott... Igazából eljutottunk odáig, hogy az erkölcsös szó - főleg nő tekintetében - egyenlő azzal, hogy a nemi erkölcs terén helyesen viselkedik. De miért van ez így?


Úgymond „kézenfekvő" válaszokkal tele van a padlás. Ezeket mindenki ismeri. Általában mind arról szól, hogy a papok meg akarják nyomorítani az embereket, a katolikusok élete csupa elfojtás, prűdek vagyunk stb.

Igen, biztos vannak prűd katolikusok. Nyilván a mai túláradó paráznaság nagyban rásegíthet arra, hogy valaki a másik végletben kössön ki. De a katolicizmus maga nem ilyen. Nem azért bástyázta körül Isten ennyi szabállyal a szexualitásunkat, mert az valamiféle mocskos dolog, ami csak éppen azért megengedhető, hogy ne haljon ki az emberiség. Ha van olyan keresztény, aki így látja, akkor téved! Az igazság az, hogy a szeretkezést azért óvja ennyire az Egyház, mert az nem más, mint egy erőteljes jel, amely a mennyország felé mutat.

Micsoda?! Tényleg hetvenkét szűz várja a férfiakat a túlvilágon? Nem, nem erről beszélek. A mennyben nem lesz olyan szeretkezés, mint itt, a Földön. De lényegileg hasonló dolog fog történni, csak sokkal hatalmasabb mértékben, és nem egy másik emberrel, hanem Istennel. De megjegyzem, hogyha szoktál áldozni, akkor szintél valami olyasmit csinálsz, ami majd a mennyben vár ránk, és ami a szeretkezéshez is hasonlatos.

A mennyben Isten tökéletesen és felfoghatatlan mértékben ki fogja elégíteni a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. (Ez a kettő tulajdonképpen egy.) Ez úgy megy majd végbe, hogy egyesülünk Vele a szeretetben. Ez nem a gnosztikus egyesülés lesz, hogy az énem felolvad Istenben, vagy rájövök, hogy én igazából Isten vagyok, és ez a földi énem csak illúzió. Hanem én mint X. Y. személy, aki most vagyok, én fogok Istennel csodálatos és örökké tartó szeretetkapcsolatban létezni. Ez a mennyország. Ez a Szentháromság élete, és Isten ebbe von bele minket a keresztég és a szentáldozások révén, majd pedig a halálunk utáni öröklétben, ha a megszentelő kegyelem állapotában hagyjuk itt ezt a világot.

Tehát a menny nem más, mint szeretetbeni örök egyesülés Istennel, amely kielégíti a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. Isten az enyém, és én az Övé vagyok, és ez a legjobb, amit csak velem történhet.

Az igazi szex is erről szól. Az a fajta szex, amilyennek Isten ezt a dolgot kitalálta, és amely méltó a szeretkezés névre: a szentségi házasságban élő férfi és nő közötti nemi aktus.

Mert mi ez tulajdonképpen? Nem az, aminek a média beállítja, valami disznó dolog, amit azért mi mégis csak csinálunk, mert nagyon élvezetes. Egyrészt nem mocskos dolog, másrészt pedig az csak az egyik, bár persze nem elhanyagolható és nem is lényegtelen oldala, hogy testileg élvezetes és fizikális kielégülést is okoz. Egyáltalán nem baj, ha valami testileg is jó, a kereszténység nem testellenes vallás. Ám a szeretkezés ennél mégis csak sokoldalúbb. Ugyanis nagyon erőteljes lelki oldala és hatása is van.

A szex lelki része az, amit a testi is elmesél. Az, hogy a férfi és a nő egyesül egymással. Odaadás és befogadás valósul meg ilyenkor nem csak a testünk, de a lelkünk révén is. Amikor szeretkezünk, azt mondjuk a másiknak: Én befogadlak, elfogadlak, enyémnek ismerlek téged testestől-lelkestől és kizárólagosan, míg a halál el nem választ, és én is odaadom magam teneked testestől-lelkestől, és a tiéd vagyok teljesen, míg a halál el nem választ. Ennek biológiai megalapozása is van, ugyanis szeretkezés közben oxitocin hormon szabadul fel, amely a kötődésért felelős. (Ugyanez szabadul fel szüléskor vagy szoptatás közben, ami az anya és a gyermek közötti kötődést segíti.) Például ezért is bűn a házasságon kívüli szex, mert az nem más, mint hazugság, hiszen olyasmit mondok a másiknak a testemmel, ami a szentségi házasságon kívül nem igaz.

Amikor áldozol, mi történik közted és Krisztus között? Olyasvalami, ami ehhez nagyon hasonló. Krisztust testben és lélekben odaadja magát neked, és te befogadod Őt, de befogadásod egyúttal odaadás is, és az Ő önátadása is a te birtokba vételed egyúttal. Olyasmi tehát a szeretkezés a házastársad és teközted, mint ami a szentáldozáskor megy végbe Krisztus és közötted.

Itt, a Földön Istennel a legmagasabb szinten a szentáldozásban egyesülhetünk. A mennyben viszont nem lesz szentáldozás, mert felesleges, hiszen közvetlenül fogunk már egyesülni Istennel a szeretetben, ezt jelenti a színről-színre látás. Pont ezért nem lesz szex sem, mert Isten sokkal magasabb szinten fogja kielégíteni a szeretet és az egyesülés iránti vágyunkat, mint amennyire az a szeretkezésben megtörténhet. A mennyben tehát nem lesz áldozás, de a lényege megvalósul, csak még intenzívebben. Ugyanígy szex sem lesz a mennyben, de a lényege mégis csak végbemegy, csak még erőteljesebben. A mennyország tehát egy nagy szeretetbeni egyesülés Istennel, amelynek földi képe a szeretkezés és a szentáldozás.

Világunkban minden szép dolog Istenről mesél. Így a házasság és a szexualitás is. Pont ezért kell őrizni, hogy valóban Istenhez vezessen minket, és ne váljon bálvánnyá. A férfi és a nő egyesülése nem más, mint olyan misztérium, amely Isten és az ember, Krisztus és az Egyház viszonyára utal. Ez már az Ószövetségben is megmutatkozik: Isten a vőlegény, Izrael a menyasszony, a bálványimádás pedig paráznaság. Az Újszövetségben Krisztus is vőlegénynek nevezi magát, Szt. Pál pedig a férj és feleség viszonyát Krisztus és az Egyház kapcsolatához hasonlítja. Hogy a jegyesi misztikát ne is említsem!

Mindebből látszik, hogy ez a hasonlat nem csak a szeretkezésbeni egyesülésre áll, hanem úgy általában a férfi és a nő viszonyára. Ezért van az, hogy a Sátán le akarja rombolni a férfiasságot és a nőiességet, nemek harcát gerjeszt és a szeretkezést is paráznasággá alacsonyítja, mert akkor az istenkapcsolatunk sem lehet helyes. Egy nő, aki nem hajlandó alárendelődni a férjének és nem éli meg vele szemben a befogadó minőséget, hogyan tudná megtenni és megélni ezt Krisztussal szemben?

Fontos még elmondanom, hogy a szexualitással és tágabb értelemben véve a nemiségünkkel szemben nem csak egy, de kétfajta bűnt is elkövethetünk, és mindkettő negatív hatással lesz az istenkapcsolatunkra.

Az egyik, hogy elnyomjuk. Ilyen a prüdéria, ilyen az, amikor keresztény lányok zsákruhában járnak és a sminket Sátántól való dolognak állítják be. Amikor nem mernek nők lenni és szépek lenni, a szexualitást pedig mocskos dolognak tartják. Amikor a szex szóról mindenképp valami erkölcstelen dolog jut az eszükbe, valami pusztán testi (ebben burkoltan benne van a test megvetése is, ami inkább manicheizmus, mint katolicizmus!), amelynek semmi köze sem lehet a vallásos élethez, legfeljebb mint valami kötelességteljesítés.

Sajnos, akik így állnak a nemiséghez, nem érthetik meg az egész Biblián átvonuló vőlegény-menyasszony hasonlatot, és nem értik meg teljes mértékben az Isten és a lélek közötti viszonyt sem. Ezen kívül megcsonkítják magukat, mert nem élik meg a nőiségüket, így nem teljesednek ki azzá a személlyé, akinek Isten teremtette őket. És ami talán a legsúlyosabb, hogy eloltanak egy olyan lángoló rakétát, amely Isten felé repíthetné őket: a beteljesülés és kielégülés iránti mérhetetlen vágyukat, amely azért oltatott belénk, hogy végső soron Isten teljesítse be és elégítse ki.

A másik, a világra manapság jellemzőbb bűn a bálványozás. A szexet és a nemiségünket túl magas polcra, Isten helyére tesszük. Az lesz az identitásom alapja, hogy milyen nő vagyok, mennyi és milyen szexuális kalandban van részem, mennyire vonzó férfi van mellettem. Azt hisszük, az adja meg a boldogságot, ha nagyon szexisnek tartanak minket, és ha azzal, akkor és annyiszor fekszünk le, akivel, amennyit és amikor csak akarunk. Csakhogy ezzel az a nagy probléma, hogy nem tesz boldoggá és nem elégíti ki a legmélyebb vágyainkat, mert erre csak Isten képes.

Jó dolog vonzó, nőies nőnek lenni, elégedettnek és kielégítettnek lenni nőiségünkben, akár lelki, akár testi téren. De egyrészt ez a legteljesebben a szentségi házasságban valósulhat csak meg, nem az egyéjszakás kalandok és egyéb paráznaságok révén. Másrészt pedig mindez nem elég, és nemcsak hogy nem elég, de el is múlik. Egy bizonyos életkor felett már nem leszek vonzó, és szeretkezni se fogok, és meghalhat a házastársam, meg persze meghalok én is. És hiába van fantasztikus férjem és igazán remek szexuális életem, a legeslegmélyebb vágyaimat ez akkor se tölti be, mert az a vágy az Isten iránti vágy.

Szóval mint általában mindenben, úgy a szexualitással kapcsolatban is az arany középútra kell törekednünk: nem szabad bálványoznunk, ami paráznaságba vinne, de a viktoriánus prüdériát is kerülnünk kell, mert a szexualitás helyes megélése nem az elfojtás és a szégyenkezés, hanem a helyén kezelés és a tisztaság. Bizony, nem csak a szűz lehet tiszta, hanem a házas állapotú is, mert a tisztaság nem a nem szeretkezés, hanem a szexualitás helyes megélése, kinek-kinek állapota szerint.

Bármilyen furcsán is hangzik, a legjobban az Egyház tudja, hogy milyen az igazi és jó szex, és azért beszél róla ennyit, hogy megtanítson minket rá. Míg sokan csak különböző technikákról fecsegnek, az Anyaszentegyház beavat minket a szexualitás lényegébe és értelmébe, hogy az ne csak testi, de egyben lelki élmény és Isten felé vivő hajtóerő is lehessen az életünkben.


Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. (Én 8,6-7)

Szeretettel ajánlom a témában Christopher West: Boldogságkeresés és szexualitás c. könyvét.

A fenti írást egy katolikus pap jóváhagyásával közöltem.

Képek: 1. Sir Frederick William Burton - Találkozás a tornyocska lépcsőjén (részlet), 

2. Gian Lorenzo Bernini - Avilai Szent Teréz extázisa

2016. június 15., szerda

Mi a baj az állva áldozással?



„Leborulva áldlak, láthatatlan Istenség, 

Kenyér- és borszínben elrejtezett emberség" 

(Aquinói Szt. Tamás)


Képzeljük el, hogy a hívek évszázadokon át térdelve veszik magunkhoz az Oltáriszentséget, ezzel is kifejezve az imádatukat Krisztus felé, és bizonyítva hitüket a valóságos jelenlétben. Egyszer csak a templomból kidobják az áldoztatórácsot és a térdeplőt, és már senki sem veheti magához az Oltáriszentséget, csak állva. Vajon mi történt?

Az első megoldás, hogy a tizenhatodik században vagyunk, és a templomunkat kisajátították a kálvinisták, akik számára az Oltáriszentség nem szentség, csupán jelkép, és a térdelve áldozást tiltják, nehogy azt higgye a nép, hogy a kenyér színe alatt Krisztus van jelen.

A második megoldás, hogy a huszadik században vagyunk, mégpedig a II. vatikáni zsinat után, és... Nos, mi is történt? Bevallom, itt zavarban vagyok, hiszen a zsinat előtt négyszáz évvel azért kezdték el lehetetlenné tenni, majd megtiltani a térdelve áldozást a valóságos jelenlétet tagadó protestáns irányzatok, hogy megakadályozzák az imádást. De csak nem akarták a katolikus papok a hetvenes évektől kezdve ugyanezt tenni? Hiszen aki nem hisz abban, hogy az átváltoztatott kenyér és bor színében Krisztus valóságosan jelen van, az eretnek, az nem katolikus.

Azt hiszem, ez egy kimagyarázhatatlanul sátáni dolog, amelyet bizonyosan olyan modernista egyházi vezetők terjesztettek el, akik csökkenteni akarták a tiszteletet az Oltáriszentség iránt. Semmiféle más magyarázatot nem találok rá. Esetleg azt lehetne mondani, hogy ökumenikus szándékkal szerették volna a misét a protestáns istentisztelethez közelíteni, de például a lutheránusok térdelve áldoznak, mert ők hiszik a valóságos jelenlétet, még ha nem is úgy, mint mi. Másrészt felekezetközi szeretetből nem kezelhetjük a mi Oltáriszentségünket, amely Krisztus valóban, úgy, mint a protestánsok az úrvacsora kenyerét, amely nem Krisztus, hanem csak egy közönséges kenyér, mely jelképpé lépett elő.

De sajnos nem csak a térdelve áldozást söpörték ki az új rítusú mise gyakorlatából, hanem sok templomban még térdelni se lehet, mert nincsenek térdeplős padok, főleg, ha modern építményről van szó. Tapasztalatom szerint az ilyen padokat vagy székeket általában olyan közel helyezik el egymáshoz, hogy még egy vékony nő se férjen el térdelve. Kápolnákban ezt lehetne a hely szűkével magyarázni - minél több ülőhelyet akarnak bezsúfolni -, de sajnos manapság nem igazán fenyeget az az igazán kicsi templomokban sem, hogy nem jut elég ülőhely a misére tóduló hívőtömegeknek.

Manapság a térdeléssel és a térdhajtással kapcsolatban teljes lett a zűrzavar. Sok hívő áldozás után azonnal leül, pedig addig kéne térdepelni, amíg a pap a kelyhet vissza nem helyezi a tabernákulumba, hiszen az Krisztus Testét rejti. Rengetegen vannak, akik nem hajtanak térdet a tabernákulum előtt, csak úgy elhaladnak előtte, esetleg beérik egy gyors bólintással. (Más persze, ha valaki egészségügyi okokból nem tud térdet hajtani.)

Míg ezzel a tiszteletlenséggel szemben pozitív példa, hogy sok hívő mintha érezné áldozáskor, hogy csak úgy odasétálni és állva magunkhoz venni az Ostyát nem eléggé alázatos dolog, és egyéni tiszteletgyakorlatokat vezetnek be, például keresztet vetnek áldozás előtt vagy után, esetleg térdet hajtanak, miután megáldoztak és kiálltak a sorból.

Félreértés ne essék: az állva áldozás, ahogy a kézbe áldozás sem bűn feltétlen. Inkább az a bűn, hogy egy nagyobb tiszteletet tanúsító forma helyett mintegy visszalépésként elterjesztették, mégpedig úgy, hogy - mondjuk ki - templomrombolással lehetetlenné tették a térdelve áldozást. Persze le lehet borulni, amikor odaérünk a paphoz, de ezzel általában nagyon zavarba hozzuk őt is, a ministránst is és a mögöttünk álló embert is, ezért én az ilyen negatív tapasztalatokból kifolyólag állva szoktam áldozni, ha nem régi rítusú misén vagyok (ahol mindenki térdelve és nyelvre áldozik).

Mindent összefoglalva: ha a kézbe áldozást még lehetne is azzal magyarázni, hogy egy őskeresztény gyakorlatot elevenítettek fel (pedig nem lehet, mert egyáltalán nem úgy áldozik kézbe a mai katolikus, mint az első századokban élt elődje), az állva áldozást igazán nem tudom, hogy lehetne mentegetni papi részről. Itt nem a hívők a hibásak, mert nincs döntési lehetőségük, mint abban a kérdésben, hogy nyelvre vagy kézbe áldoznak-e, illetve ez utóbbit hogy teszik, hanem azok a papok, akik gyakorlatilag lehetetlenné tették az Oltáriszentség imádását a magunkhoz vétel pillanatában.

Mi, egyszerű hívek csak annyit tehetünk, hogy az áldozás előtt és után ülőhelyünkön térdelve imádjuk az Oltáriszentséget, a vétel pillanatában pedig lelkünkben adjuk meg a kellő tiszteletet az Úrnak. Esetleg a plébánossal lehet beszélni, hogy lenne nekünk vagy többünknek igénye a térdelve áldozásra, de sajnos vannak atyák, akik heves ellenérzéseket táplálnak minden olyan törekvéssel szemben, amely az utóbbi negyven-ötven év folyamatait vizsgálná felül és vezetne vissza a korábbi gyakorlathoz, így a siker nem feltétlen garantált. Azt hiszem, a legjobb, ha imádkozunk a papjainkért, hogy minél méltóbb módon celebrálják keresztény életünk csúcsát és forrását, a szentmisét.

A kép Angelo von Courten festménye.