A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentek. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. november 24., péntek

A valódi reformátorok

Nemrég olvastam Keresztes Szt. Jánosról, és megfogott egy rész, amely arról ír, miért és miként lépett a kármelita rendbe: 

„Nemsokára megvált, miért hívta ide Isten titkos szava. Abban az időben ugyanis a spanyol kármeliták - férfi és nő ágon egyaránt - egy pápailag jóváhagyott enyhébb szabály szerint éltek. A régi szigorú vezeklő és imádságos szellemből nem sok maradt. János élt a káptalani rendelkezések nyújtotta lehetőséggel s elöljárói engedelmével az eredeti szigorú szabályt követte: míg társai húst ettek, ő beérte kis levessel meg főzelékkel; nyolc hónapig böjtölt, szigorú szilenciumot tartott, szívesen végezte a legalacsonyabb dolgokat is, s hogy henyélésen ne találtassék, a pihenés idejében feszületeket és vezeklőostorokat készített." 

Egyházunk nagy szentjei közé tartoznak azok, akik megreformáltak egy-egy szerzetesrendet. A fent említett Keresztes Szt. János és Avilai Szt. Teréz a Kármelt, Szt. Koléta a klarisszákat vezette vissza eredeti szellemiségükhöz; a ciszterci rend alapítói között is csupa szent van, akik Szt. Benedek regulájához tértek vissza, és még sorolhatnám.

Avilai Szt. Teréz és Keresztes Szt. János Szűzanya és kis Jézus társaságában
Furcsának tartom, hogy a modernisták nem vetik ki ezeket az embereket a kánonból, hiszen pont azt tették, ami miatt ők az ún. hagyományhű katolikusokat bántják: visszatértek saját életükben és közösségükben az eredeti fegyelemhez. Valódi reformációt hajtottak végre, nem pedig deformációt, mint Luther és Kálvin. Azt hiszem, a támadáshoz nem elég bátrak, hiszen ismert és szeretett szentekről van szó; inkább megkérdőjelezhető példaképeket állítanak elénk, akik az ő lelkivilágukhoz jobban passzolnak, mint például Luther Márton, hogy velük halványítsák el az igazi példaképeket.


Ahogy az egyháztörténelmet vizsgálom, úgy látom, a szerzetesrendek élete hullámzó: egy nagy szent megalapítja őket, aztán az évszázadok folyamán, akár pápai jóváhagyással liberalizálódnak ezek a rendek, veszítenek fegyelmükből, majd jön megint egy (vagy több) szent, aki visszatéríti a rendet ahhoz, amilyennek az alapító szent - és így Isten - akarta. Ha ez nem sikerül, akkor új szerzetesrend, új ág alakul, amelyben, aki arra vágyik, megélheti az alapító ideáját.

Mi történik akkor, hogyha a teljes Egyházra vetítjük ezt a képet? Nem ugyanez a helyzet? Ott van például az érett középkor tündöklése, Assisi Szt. Ferenc, Guzmán Szt. Domonkos, Aquinói Szt. Tamás kora, majd a reneszánsz pápák idejének és Lutherék idejének mélypontja, s ezután a felívelés, a tridenti zsinat kora. Aztán ugorjunk egy kicsit az időben: a XIX. századi általános elvallástalanodás, szekularizmus, liberalizmus korát a XX. század első felében követte egyfajta felívelés, visszatérés Krisztushoz és a nemzeti hagyományokhoz, amit a II. világháború végkimenetele tört derékba, majd jött a II. vatikáni zsinat utáni tomboló egyházrombolás - főleg a liturgia tekintetében - és a 68-as szexuális forradalom. Most viszont egyre inkább azt láthatjuk, hogy a hagyományos miserítus, a valódi, nem modernista katolicizmus terjedőben és erősödőben van. Ferenc pápa és tanácsadóinak működése révén egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valaki vagy az Egyház kétezer éves kincsestárából merítő katolikus lesz, vagy pedig elvész a modernizmus süllyesztőjében olyan szólamokat követve, mint pl. a perszonalizmus, a nagykorú kereszténység és a posztkonvencionalista erkölcs.

A modernisták a halál kultúráját építik a migránsok és az iszlám támogatásával, a fogamzásgátlással és a liturgia rombolásával, míg az őseik hagyatékát (újra)felfedező katolikusok, csak úgy mint a nagy rendreformáló szentek, radikálisan szakítanak a világ, és ebbe tartozóan akár egyházi környezetük eszméivel és szokásaival - hiszen az is radikálisan szakított Krisztussal -, hogy magukat, ebből kiindulva pedig családjukat és tágabb környezetüket Isten parancsaihoz és teremtő tervéhez vezessék vissza, hogy újra virágzás és élet legyen bennük. Hiszen csak az az egyén, család, egyházi közösség és nemzet tud gyümölcsöket hozni, amely Teremtője szándékai szerint rendezi be életét. Egyedül abban az esetben nem megyünk szembe saját természetünkkel, ha az Úr törvényeihez igazítjuk életünket, és csak így kerülhetjük el a halált és a pusztulást. Elég körbenéznünk Európában, hogy ennek bizonyítékait láthassuk. A modernista egyházközségek és szerzetesrendek, Istentől elszakadt családok és nemzetek halnak ki, míg az Egyház hagyományaiból merítő közösségek szépen lassan meghozzák lelki és testi gyümölcseiket egyaránt.

Vádolhatnak minket azzal, hogy farizeusok, legalisták, rigoristák vagyunk, hogy lenézünk másokat, esetleg a múltban élünk és túlságosan sokat foglalkozunk a külsőségekkel, de ez nem igaz. Nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk szentek, de a modernistákkal ellentétben mi jófej és szalonképes emberek helyett igenis szentek akarunk lenni. És valódi reformációt akarunk. 

A modernisták azzal kérkednek, hogy meg akarják reformálni az Egyházat, holott amit ők csinálnak, nem reformáció, hanem deformáció. A valódi katolikus reformáció azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, Keresztes Szt. János és sokan mások nyomában járva visszatérünk Isten eredeti szándékához, az általa adott mintákhoz, ideálokhoz, parancsolatokhoz - elsősorban saját életünkben, ami lassan környezetünkre is kihat majd, amilyen mértékben a Jóisten akarja. Aki viszont a világ képére, saját megtévedt elméje és bűnös életvitelének mintájára akarja formálni az Egyház tanítását és gyakorlatát, nem reformál, hanem rombol. Rombol liturgiát, szerzetesi fegyelmet, családi életet, templomot, egyházművészetet  - a transzcendenst, a kultúrát és a morált egyaránt.

Most, az ún. reformáció 500. évfordulóján mutassuk meg, milyen is az igazi reformáció! És ehhez ne féljünk visszatérni a gyökerekhez, vagyis az igaz katolikus hithez és hagyományhoz. Ha Keresztes Szt. János és társa, Avilai Szt. Teréz nem szégyelltek visszatérni a Kármel eredeti rendjéhez és fegyelméhez, akkor mi miért félnénk ugyanettől? Ha a mai kor letért az igaz útról, akkor igenis a múltba kell révednünk" azért, hogy átmentsük onnan mindazt, amit a modernisták elvettek tőlünk. Ezt tette minden nagy szerzetesrend-reformátor, de Jézus is. Ne féljünk mi is ezt tenni!

2016. augusztus 17., szerda

Auschwitz szentjének elhallgatott nézetei

Minden korban fontos érték volt a jó hírnév, ám amíg szebb időkben, a hűtlen, hazaáruló, erkölcstelen, gyáva, netán eretnek jelző jelentette a legnagyobb sértést, manapság mindenki azon igyekszik, hogy az antiszemita, kirekesztő, rasszista, nőgyűlölő, iszlamofób jelzők billogát kerülje. Nem számít, ha valakiről kiderül, hogy homoszexuális, házasként szeretője van, milliárdokat sikkasztott vagy pedofil. Ehelyett mindent és mindenkit azzal a mércével kell mérni, hogy miképpen viszonyul korunk szent teheneihez. Ha valaki „politikailag inkorrekt” véleménnyel bír róluk, két dologra számíthat: egyszerű elhallgatásra, vagy ha ez már lehetetlen, a média minden szegmensén végigsöprő gyűlölet- és hazugságáradatra.

Azonban a kultúrmarxistáknak nem csak az élőkkel, de a holtakkal is meggyűlhet a bajuk. Ráadásul bennük az is veszélyes, hogy nem lehet őket jobb belátásra bírni. Egy Prohászka Ottokárnak már nem lehet nekitámadni, hogy mea culpázásra és „antiszemita” kijelentéseinek visszavonására bírják, nem tudják rávenni a nyilvános behódolásra és meghunyászkodásra.

Mit kezdenek tehát a régebbi korok nagyjaival? Őket is igyekeznek elhallgatni. Ha ez lehetetlen, akkor mocskolni kezdik, ha pedig ennek ellenére kiirthatatlanul benne él az emberekben az illető személy iránti tisztelet, akkor szelektív képet mutatnak róla: kínos tetteit és kijelentéseit elhallgatják, esetleg csűrve-csavarva magyarázzák, a többit pedig ezek rovására túlhangsúlyozzák.


Ebből a szempontból nagyon érdekes megvizsgálni Szent Maximilian Kolbe lengyel pap esetét, akit az azóta szintén szentként tisztelt II. János Pál pápa emelt oltárra. Míg a szentté avatás nem történt meg, több zsidó is tiltakozott. Azt mondták, noha önként vállalta az éhhalált Auschwitzban egy másik fogoly helyett, ez a tette eltörpül amellett a bűn mellett, hogy „antiszemita” nézeteket vallott, és ezért nem szabadna az Egyháznak példaképül állítania.

A pápa azonban szentté avatta, így már sem gyalázni, sem elhallgatni nem lehet, ezért azóta megváltozott a taktika: inkább azt tussolják el, hogy milyen véleménnyel volt a szabadkőművesekről és a zsidókról; csak azt hangsúlyozzák életpályájából, ami a politikailag korrekt mai átlag keresztényeknek és nem keresztényeknek az ízlését nem sérti. Erre jó példa az online is elérhető szentek élete vagy épp a Magyar Kurír cikke. Mindkettő mélyen hallgat arról, hogy buzgó sajtótevékenységének és a Szeplőtelen Szűz Hadserege nevű társulat megalapításának legfőbb mozgatórugója az volt, hogy szembe akart szállni a szabadkőművesség romboló munkájával – és ha lehet, meg is szerette volna téríteni is a tagjait, hiszen mint jó keresztény, Kolbe az ellenségeit is szerette (noha kemény, ha kell, ostort fonó szeretettel), és imádkozott értük, ahogy Jézus is tette.

Másik példa egy, a Vatikáni Rádió honlapján található cikk, mely bár a szabadkőműves-ellenességét nem titkolja el, de csonkán idézi Maximilian atya rendalapításának okát: „mindenkit megszenteljen a Szeplőtelen Szűz védelme alatt és közbenjárására, valamint megtérítse a bűnösöket, az eretnekeket, a szakadárokat, de mindenekelőtt a szabadkőműveseket”, vagyis kihagyja abból a – több más forrásban is szereplő – zsidókat.

Tulajdonképpen egy átlagosan tájékozott magyar hívő Szent Maximilianról csak annyit tud, hogy ő „Auschwitz szentje”, a nácik áldozata, aki életét adta egy másik rabért. Ezzel tökéletesen betagozódna a mai kultúrmarxista világrend tisztelendő alakjai közé. Csakhogy nem véletlen háborodtak fel a szentté avatásán bizonyos zsidók. Hiszen a szent tevékenysége nem akkor kezdődött, amikor a németek táborba zárták…

Szent Maximilian Kolbe életének egyik legjelentőségteljesebb eseménye 1917-ben történt. Ekkor Rómában tanult, és szemtanújává vált egy katolikusellenes és luciferiánus szabadkőműves ünnepélynek, amelyet a reformáció kezdetének négyszáz és az első modern szabadkőműves páholy létrehozásának kétszáz éves évfordulójára rendeztek. A felvonulók – akiknek a vezetője az olasz nagypáholy feje, a korábbi római főpolgármester Ernesto Nathan volt – egy nagy transzparenst is vittek magukkal, melyen a szokásos katolikus ábrázolással ellentétben nem Szent Mihály tiport Lucifer fején, hanem fordítva. Ha pedig ez nem lett volna elég, mindeközben még azt is kiabálták: „A Sátán fogja uralni a Vatikánt és a pápa az ő szolgája lesz!"

Kolbéra ez a látvány nagy hatást gyakorolt. Világossá vált számára, hogy a szabadkőművesek az Egyháznak komoly ellenségei, de mindazonáltal maguk a vakolók is veszélyben forognak, hiszen a Sátánt szolgálják, ezért ha nem térnek meg, az örök kárhozat vár nem csak áldozataikra, de rájuk is.

Szent Maximilian hazájába visszatérve buzgó sajtótevékenységet folytatott. Néhány cikkéből tudhatjuk, hogy nem volt titok előtte a zsidóság szerepe a szabadkőművességben, sem az, hogy tevékenységüket a talmudi gyűlölet szítja. „A szegények” c. cikkében Kolbe atya így fogalmaz:
„Megváltattunk, és Krisztus kősziklára alapította Egyházát. Bizonyos zsidók elismerték Őt a Messiásnak, mások viszont – főként a farizeusok – nem akarták ezt megtenni. Ehelyett üldözték az Ő követőit és számos törvényt adtak ki, mely arra kötelezi a zsidókat, hogy üldözzék a keresztényeket. Ezek a törvények váltak Kr. u. 500 környékén – történetekkel és függelékekkel kiegészítve – a zsidóság szent könyvévé, a Talmuddá. Ebben a könyvben a keresztényeket bálványimádóknak nevezik, akik rosszabbak, mint a törökök, gyilkosok, tisztátalanok és feslett erkölcsűek; olyanok, mint a trágya, emberi formát öltött állatok, rosszabbak, mint az állatok, a Sátán gyermekei stb. A katolikus papokat jövendőmondóknak, kopasz tökfilkóknak nevezik… az Egyházat az ostobaság és a szenny házának hívják; a szent szobrokat, medálokat és rózsafüzéreket bálványoknak mondják. A Talmudban a vasárnapokra és a parancsolt ünnepekre a kárhozat napjaiként tekintenek. Ez a könyv többek között azt tanítja, hogy a zsidók becsaphatnak egy keresztényt és lophatnak tőle, hiszen egy keresztény minden tulajdona – szó szerint idézem – »olyan, mint a sivatag: azé, aki először birtokba veszi«. Ezt a tizenkét kötetes könyvet, mely Krisztus gyűlöletét árasztja magából, ezek a farizeusok szent könyvként tisztelik, mely fontosabb nekik, mint a Szentírás.”
Kolbe a nem zsidó szabadkőműveseket egy talmudi indulatoktól fűtött zsidó klikk áldozatainak tekintette, és így szólt hozzájuk:
„Szabadkőművesek, hallottátok mindezt? A zsidók, akik titokban megszerveztek és titkon irányítanak titeket, szörnyetegeknek tartanak titeket…”
Majd egy sokkal jobb utat ajánlott nekik:
„Nem lenne jobb belső békével a Teremtőt szolgálni, mint olyanok parancsainak engedelmeskedni, akik gyűlölnek titeket?”
De még a szabadkőművesség titkos fejeit, a Cion bölcseit is megszólítja, hogy Isten követésére buzdítsa őket a Sátán helyett:
„Azt kérdezem tőletek, zsidó vezetőktől, akik hagytátok, hogy megrontson titeket a Sátán, az emberiség ellensége: nem lenne jobb nektek is, hogyha őszintén visszatérnétek Istenhez?”
Ha Kolbe ezeket ma írná, bizonyára megkapná, hogy szélsőséges és zsidógyűlölő. Pedig a szent felebarátaiként szerette a zsidókat és a szabadkőműveseket is, hisz buzgón tevékenykedett lelkük megmentéséért.

Valójában a ma Egyháza árulja el a zsidókat, mert nem akarja őket megtéríteni és nem figyelmezteti őket arra, hogy a Talmudot követve a Sátánt szolgálják. A mai egyházi vezetők viselkednek valójában antiszemitaként: mert nem az gyűlöli a zsidókat, aki jogos kritikát fogalmaz meg velük és vallásukkal szemben, illetve figyelmezteti őket bűneikre, hanem az, aki nem próbálja megmenteni a lelküket az örök kárhozattól.

A mai klérus olyan, mint az az orvos, amelyik nem meri megmondani a betegének a halálos diagnózist, így a páciensnek lehetősége sincs rá, hogy gyógyszerért folyamodjon és megmeneküljön a kórtól. Ehelyett a mai kor papjai hagyják, hogy a talmudisták a Sátán rabszolgaságában maradjanak, de ezáltal közvetetten abban is segédkeznek nekik, hogy mások is a gonosz befolyása alá kerüljenek a szabadkőművesek tevékenységének hála.

Szenteket azért avat az Egyház, hogy példaképül szolgáljanak a hívő tömegeknek. Legyen hát Szent Maximilian is a példaképünk! De ne csak abban, hogy amikor lehetett, életét adta egy másik emberért, hanem abban is, hogy ki merte mondani az igazságot, és mert kritizálni olyan csoportokat, melyek a világ urainak képzelik magukat, és akiknek kritizálása mára már általános felháborodást kelt, mely akár üldöztetéshez is vezethet.

2015. augusztus 26., szerda

Nagy szent akarok lenni!

Kétféle életutat ismerünk. Vannak azok az emberek, akik híresek, akikkel csupa izgalmas és különleges dolog történik, akik sokat utaznak és mindenféle dolgot kipróbálnak. Aztán vannak a szürke tömegek. Akik dolgoznak. Akik szülnek. Akik takarítanak. Akiknek minden napja nagyjából ugyanolyan.

Azt hiszem, én is ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Pelenkázok, szoptatok, főzök, mosok, boltba járok, leviszem a fiamat a homokozóba. Minden napom szinte teljesen ugyanolyan. Persze írok is, de ennek nincs világrengető jelentősége, nem jutnak el sokakhoz a gondolataim.

Valahol nehéz volt elfogadnom ezt az életet. Többre vágytam. Aztán azt gondoltam, hiú vagyok, azért van ez. De valami nem hagyott nyugodni, és ezt az érzést jól ismerem. Rá kellett jönnöm, nem a gőg, hanem Isten volt az, aki többre ösztönzött.

Mi ez a több? Nem gazdagság, hatalom vagy népszerűség. Hanem a szentség.

A Katolikus Lexikon szerint szent „tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapukon megemlékezik róluk."

Tulajdonképpen minden keresztény embernek a „tág értelemben vett" szentséget kell élete céljául megjelölnie. Vagyis az én életem célja és értelme sem a takarítás meg a pelenkázás, hanem a szentség. Bármennyire is átlagos és a világ által jelentéktelennek bélyegzett dolgot is csinálok, az életcélom magasztos és heroizmust követel. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy világhíres Isten prófétája vagyok és százezreket oktatok az Úr szaváról, vagy pedig családanya vagyok és krumplit hámozok. Ugyanúgy kapcsolatban lehetek Istennel, ugyanúgy heroikus küzdelmet vívhatok a Gonosszal és ugyanúgy szentté lehetek. Mert a lényeg nem a külső cselekedetek nagyságán áll vagy bukik, hanem abban, ami a szívünkben van, ami a lelkünk rejtekében megy végbe.


Mégis nevetségesnek tűnik, amit most írni fogok, hiszen én csak egy anya vagyok, ráadásul mennyi gyengeségem van, de mindennek ellenére a Benső Ösztönző arra hajt, hogy nagy szent akarjak lenni. Lángra gyújtja a lelkem, amit Lisieux-i Szt. Teréztől olvastam:
„Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó JEANNE D'ARC hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket, úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! … Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hiszen olyan egyáltalán nincs nekem, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel, egészen Magához emel s végtelen érdemeivel elborítva, Szentté fog tenni engem."
Ha belegondolok, hogy egy korombeli lány írta mindezt, aki egy kolostorban élt és semmi különöset nem tett és semmi különös nem történt vele..! És ez a lány ma a világ egyik legismertebb szentje, ráadásul egyháztanító, és milliókkal tehetett már jót akár imái, akár írásai, akár életpéldája által! Szinte érzem és hallom, ahogy a világ minden tájáról az emberek talán öntudatlanul is, de szentekért sóhajtanak, akik közelebb viszik hozzájuk Istent, hogy aztán ők is egészen az Övéi lehessenek. Szeretnék egészen Istené lenni, mint Teréz, hogy odaadhassam Őt másoknak. Egyszerűen borzasztónak érzem, hogy mennyire eltávolodott a világ Istentől, mennyi ember nem ismeri, tagadja a létezését, sőt megveti Őt, és mennyien tévelyegnek, és mennyien boldogtalanok. Majd' megőrülök attól, hogy mennyi lenne a teendő és erre a sok teendőre milyen kevés ember vállalkozik. Szeretnék mindent megtenni és mindenkit megtéríteni.

És mégis, ez a vágy nem akadályoz abban, hogy egyszerűen csak feleség és anya legyek, aki néha ír, mert tudom, hogyha Isten szentté akar tenni engem, akkor ennek az útnak a jelenlegi szakasza abban áll, hogy feleség vagyok és anya. Nem akarok mindent eldobni és apácának állni vagy hitszónokként körbeutazni a Földet. Istenre vágyom, és arra, hogy áldás legyek ott, ahová Ő állított engem. Hiszen Barsi Balázs atya ezt mondta:
„Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!"
Most már merek arra vágyni, hogy nagy szent legyek, mert nem ragaszkodom hozzá. Nem félek, hogy ez hiúság, mert ha arra gondolok, hogy én leszek a legismeretlenebb és legkisebb szent a mennyországban, akiről még a legközelebbi szerettei se tudják, hogy szent volt és a mennybe jutott, az sem zavar. Ha pedig a Földön nem hajthatok végre nagy tetteket, akkor majd végrehajtom őket a mennyországban és buzgón fogom kérni Istentől, hogy áldja meg mindazokat, akik még küzdenek.

Talán nagyravágyás ez, de úgy gondolom, minden keresztény embernek igenis nagyravágyónak kell lennie, mert Isten a legnagyobb a világon, és nem vagyunk igazán keresztények, ha nem vágyunk Rá, ha nem Rá vágyunk elsősorban és mindenek előtt. Nem szabad beérnünk rutinszerű templomba járással, nagyjából a nagy bűnök kerülésével és gyorsan elhadart imákkal. Istenre önmagára kell vágynunk a lelkünk teljességével és legforróbb hevületével, hogy Istené legyek és Ő az enyém. Ez nem őrültség, hanem a legnagyobb realitás. Isten erre teremtett minket... Isten magának teremtett minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Őbenne, ahogy Szent Ágoston is írja. Ez nem (önjelölt) szentek különcködése, hanem minden keresztény ember valósága ez kéne legyen.

Ebből a perspektívából nézve feleségnek, anyának, háziasszonynak lenni korántsem olyan jelentéktelen és gúzsba kötő, ahogy azt sokan láttatni próbálják. Sőt, hogy úgy mondjam, tökéletes terep a szentté válásra és a szeretetre. Az édessége mellett olyan sok lemondással, áldozattal, fáradtsággal és tanulsággal jár, hogy nem csak hálás vagyok, de igazi kitüntetésnek érzem, hogy Isten engem erre meghívott, noha alkalmatlan vagyok rá, de Ő megmutatja az erejét és alkalmassá tesz. Ahogy, ha akarja, megmutatja nagyságát, és nagy szentté tesz, vagy pedig a legeslegkisebb ismeretlenné a mennyország legeldugottabb sarkában. Bármit is ad az Úr, én szívesen fogadom, és egyben biztos vagyok: az utóbbihoz is szükség lesz az Ő mindenható erejére...!

2015. augusztus 2., vasárnap

A Jeanne d'Arc-probléma

Érdekes kettősség van a katolikus hit és a nők viszonyában. Egyrészt ott a világos és általános tanítás a nőkről: a férfiak segítőtársául teremtettek, a házasságban a férfi a családfő, akinek a nő engedelmességgel tartozik, és a nőknek nem lehet hatalma a férfiak fölött. Mégis mennyi példa van arra akár a Bibliában, akár az egyháztörténetben, hogy a szerepek valamiképpen felborulnak. Debóra bíra lett Izraelben, Bingeni Szt. Hildegárd prédikáló körutakat tartott és megfeddte a papokat, Jeanne d'Arc hadsereget vezetett... Direkt ókori és középkori példákat hoztam, hogy ne lehessen azt mondani, hogy a modernizmus hatásaira történt mindez.

Mi tehát akkor az igazság? Hogy lehet feloldani ezt az ellentmondást, hogy lehet megoldani a „Jeanne d'Arc-problémát"?


Úgy gondolom, hogy mindegy egyes embernek az életében két hangot kell követnie. Egyrészt az Egyház általános, mindenkire vonatkozó tanítását, másrészt Isten egyéni szavát őhozzá. Ez a társadalomra kivetítve is igaz. A társadalom berendezkedésének az isteni rendet kell(ene) követnie, azonban egyének esetében ettől el lehet térni.

Van ugyanis olyan különleges helyzet, amikor Isten a saját törvényeit felfüggeszti és akarata azok ellen megy. Erre jó példák a csodák. Isten megalkotta a fizika és a biológia törvényeit a mi javunkra. Viszont olykor-olykor, a nagyobb jó, valamilyen szent cél érdekében felfüggeszti azokat, és megtörténik a csoda. A biológia törvényeivel szemben meggyógyul vagy feltámad valaki. Vagy nem érvényesülnek a fizika törvényei, és Jézus vízen jár vagy az öt kenyérből olyan sok lesz, hogy mindenki jól lakjon. Szentek évekig-évtizedekig csak az Eucharisztiával táplálkoznak, Szent Pió atya pedig egyszerre van két helyen, kezein pedig megjelennek Krisztus sebei.

Ezektől az esetektől még nem lesznek érvénytelenek Isten törvényei, és az a normális, ha aszerint rendezzük be az életünket, hogy egy ember nem lehet két helyen, és aki meghalt, nem éled újjá. Nem a csodákhoz, nem a különleges esetekhez kell igazítani az életünket, de mégis, ha valami másképp van Isten akaratából, akkor az nem rossz, hanem szent dolog.

Ugyanez a helyzet velünk, nőkkel kapcsolatban is. Normális esetben egy nő nem vezetne hadat, nem irányítana férfiakat, nem bíráskodna, nem osztaná ki az erősebbik nemet. És normális esetben egy nő nem is vágyik ilyesmire. De van, amikor Isten akarata mégis ez.

Mikor történik meg, hogy Isten olyasmire (is) hív egy nőt, ami egyébként ellentétes a nemi szerepével?

Azt hiszem, ilyen akkor történik, amikor a világ rendje felborult, és azok, akik minderre hivatottak lennének - férfiak -, nem teljesítik a saját feladatukat. Ilyenkor Isten azzal csúfolja meg a férfiakat, hogy egy-egy kiválasztott nőt felruház olyan képességekkel és olyan hivatást ad neki, amely egyébként a férfiak privilégiuma lenne. De ez nem csak azért van, hogy Isten felrázza a férfiakat. Ezzel azt is bizonyítja, hogy Ő akárkin keresztül képes megvalósítani az akaratát. Ahogy Jézus mondta: ha emberek nem hirdetik az Ő igazságát, akkor a kövek fognak megszólalni. (ld. Lk 19,40)

Azonban van egy reális veszély: az, hogy olyanok is Isten kivételének tekintik magukat vagy mások így néznek rájuk, akik nem azok. Sok nő indokolhatja meg nőietlen viselkedését és szerepvállalását Debórára vagy Jeanne d'Arcra mutogatva. Jogos tehát a kérdés: hogy különböztethetjük meg az izgága felforgatókat Isten kiválasztottjaitól?

A felforgatók önmagukat jelölik ki férfias szerepre, és nem Istentől jövő benső késztetés, hanem az izgágaságuk és a hiúságuk ösztönzi őket arra, hogy különlegesen viselkedjenek. Korunk „te is meg tudod csinálni"-propagandája nők tömegeit bujtja fel arra, hogy öntetszelgésből olyasmire szánják rá magukat, ami egyébként idegen a természetüktől. Könnyen gondoljuk magukat kivételesnek.

Ezzel szemben Isten választottjai nem vágynak arra, hogy különleges dolgokat csináljanak. Egyszerűen csak egy benső késztetés vagy még kirívóbb esetben isteni jelenés erre ösztönzi őket, amit minden tiltakozásuk ellenére sem tudnak leküzdeni. Isten akaratát akarják követni, nem pedig a sajátjukat, és azért vállalkoznak ilyen dolgokra, mert Isten akarja ezt tőlük. Jeanne d'Arcot az különbözteti meg a modern női agitátoroktól, hogy ő nem akart hadvezér lenni, amíg Isten erre nem hívta. És ezek a különleges nők nem is ragaszkodnak furcsa szerepüköz, mint valami konchoz. Amint vége a küldetésüknek, visszavonulnak. Így tett például Soubirous Szt. Bernadett is. Ez a szerény szellemi képességekkel bíró parasztlány a Szűzanya üzeneteit és óhajait közvetítette a világnak akkor, amikor a zseniális tudósok zöme elfordult Istentől és ostoba babonának bélyegezte a katolikus tanításokat. Viszont ez a küldetés nem tartott örökké, a jelenések öt hónapon belül történtek. Ezután Bernadett haláláig a világtól elvonultan egy kolostorban élte életét, ahol egyébként nagyon rondán bántak vele. Ez ellen pedig nem lázadozott. Úgy tekintett magára, mint Isten eszközére, akit, ha az Úr akarja, használ, ha nem, akkor félre tesz, és ő mindkét dolgot elfogadja.

A másik különbség, hogy míg aki magát jelöli ki különleges szerepre, az nem a rendet akarja helyre állítani, addig Isten választottai a maguk különleges módján mindig a normalitásért küzdenek. Egy izgága nő azt fogja mondani: „Nézd meg Debórát, Hildegárdott, Johannát! Ők is ezt meg azt tették, nekem is jogom van ezt meg azt tenni!" Az egész arról szól, hogy neki joga van, és ahhoz, hogy ez a joga érvényesüljön, felforgatja akár az egész társadalmat és eltörli a hagyományos nemi szerepeket.

Isten választottja viszont pont az ellentétes módon viselkedik. Látja, hogy az ő hivatása kivételes, és hogy az ő kivételessége nem törli el az általánosságokat. Nem is akar mindenkit a saját képére formálni: hivatását Isten egyéni, rá szabott akaratának, nem pedig általános törvényszerűségnek tekinti.

Manapság a nők elviekben szinte bármik lehetnek. Így rengeteg lány van, aki szembesül a Jeanne d'Arc-problémával. Család vagy karrier? Esetleg egyszerre? A férfias hivatások közül is válogathatok? Ha egy kamaszlány, aki a pályaválasztás előtt áll, megkérdezné, hogyan döntse el, mi legyen és hogy viszonyuljon ezekhez a kérdésekhez, én ezt mondanám neki:

Készülj arra, hogy családanya leszel, hiszen a legtöbb nőt Isten erre teremtette. De ha másra vagy másra is ösztönöz Isten - nem pedig a hiúságod vagy a feminista propaganda -, akkor csináld meg, és ne hárítsd el a hivatásod terhét arra hivatkozva, hogy neked ezt nem szabad, mert nő vagy. Isten döntötte el, mi a férfi és mi a nő feladata, és neki van egyedül joga ezt egyéni esetekben módosítani -, de neki igenis joga van hozzá, mint ahogy a csodatételhez is. De az is biztos, hogy nagyon kevés embernek van különleges hivatása, ami felülírja, milyen neműnek született, hiszen Isten nem véletlen teremt minket nőnek vagy férfinak. Az intelligencia vagy a tehetség valamihez még nem jelenti azt, hogy hivatásszerűen kell foglalkozni család helyett vagy mellett valami mással. A főállású anyaság és a klasszikus nőies munkák nem csak az ostobáknak és a szűk látókörűeknek valóak, sőt. Mi, nők ezekben vagyunk pótolhatatlanok. Minden másra ott vannak a férfiak, ráadásul valószínűleg sokkal jobban is tudják csinálni. 

Adjon a Szentlélek mindnyájunknak bölcsességet ahhoz, hogy felismerjük, mi az, amire Ő hív, és mi, amire csupán a hiúságunk és a feminista propaganda próbálna rávenni!