A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tisztelet. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!